Once upon a...

Sziasztok! 

Fúúú vagy kismilló variációt kipróbáltam, de úgy döntöttem hogy itt fogom megosztani az új történeteimet is. Ti már kicsit ismertek is és szívesen írok nektek szóval remélem sikerül megfognom benneteket egy-egy szóval. Fogalmam sincsen hogyan kell rendesen történetsávot csinálni, de valami sikerül. A Once upon a ...-ban lesznek az új novellák, történetek, mind egy bejegyzésen belül, ott fogom frissíteni őket. Remélem szántok rá 1-2 percet hogy benézzetek. Addig is szép napot nektek!

Epilógus

Sziasztok!
Elmondhatatlan, hogy most mennyire vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt örülök, mert alkottam valamit. Alkottam valamit, ami maradandó, és ezt másokkal is megoszthattam. Másrészről hiányozni fog. Hiányozni fog a blog, hiányozni fog ez a történet, és ti is nagyon hiányozni fogtok! Jelen pillanatban nem szeretnék új blogot kezdeni, de ha mégis, akkor ti fogjátok először megtudni. Jajj... hát már sírok. Ennyit a búcsúzkodásról, kellemes olvasást nektek! ♥♥♥

~ A thousand years ~

♫Hope♫

Izgatottan, remegve szálltam fel az egyenesen a Hyde Parkig elszállító nagy, piros buszra. Még mindig izgatottan helyet kerestem magamnak, majd kilestem az ablakon. Már mindennek három éve mégis úgy érzem, mintha még egy hét sem telt volna el az ominózus éjszaka óta.

Az az este mindenkit nagyon megviselt. Sikerült embereket, sőt mi több családokat elszakítani egymástól, s az ott jelenlévő emberek közé mély szakadékot vájnia. Az egész eseménynek híre ment. Mindenhol csakis erről volt szó, és ezt sokan nem bírták, köztük én sem. Egy icipici dolog volt, ami mindenkit vigasztalt: Erusees meghalt. Habár ez már nem segített a szeretteinken,  legalább nem kellett többet menekülnünk. Mindenki jó messzire került egymástól, mégis valamilyen szinten együtt maradtunk. A fiúk még egy közös számít írtak együtt, majd a bandát végleg felosztották. Be kellett látniuk nekik is és az őket körülvevő embereknek is, hogy egy ilyen erejű trauma után nyugalomra vágynak. Viszont az utolsó dal, amit megírtak, az rólunk szól. Rólunk, és szeretteinkről akiket elveszítettünk.  Én nem tudhatom, de elvileg hosszú hónapokig a slágerlisták elején volt, sőt még Grammy-t is kapott. A Grammy-n volt a srácok utolsó közös megjelenése két éve. Azóta ők is szétszéledtek. Zayn két hónapot töltött a kórházban, miután kiengedték. Ezek után a történtekre tekintettel szakított Perrie-vel, a Little Mix egyik énekesével, és visszatért szülővárosába, Bradfordba a családjához.  Liam és Danielle sajátosan pihenték ki a történteket: egy időre elutaztak egy Karib-tengernél fekvő szigetecskére, és ott töltöttek egy hónapot, majd visszaköltöztek a közös, londoni lakásukba.  opHoHoepfdmvoeLouist nagyon megviselte Eleanor halála, így ő is inkább menekült a sajtó elől. Egyedül az adott neki erőt, hogy volt valaki, aki ugyanazon ment keresztül, mint ő: Brooke. A lány ugyanúgy vesztette el a barátját, ahogyan Louis, így rengeteg közös témájuk volt. Volt hogy naphosszakat beszélgettek egymással, mígnem egy idő után mindketten megerősödtek annyira, hogy visszatérjenek a normális kerékvágásba. Louis egy időre hazautazott, Brooke pedig folytatta az egyetemet. Ha jól tudom ez nem volt egy tartós időszak, mert nem sokkal később a mi Louisunk is elkezdett egyetemre járni.

Ezt mindet Anától tudtam meg, akit két éve láttam utoljára. Adele elméletileg szerette Niallt, de közölte vele hogy tudja hogy ő is szerette, viszont azt is látta hogy Niall hogyan néz Anára, így inkább jobbnak látta ha elengedik egymást. Azután a lány visszament az Oxfordi egyetemre, Ana pedig hazautazott Magyarországra. Niall nem hagyta ezt olyan könnyen, és utána ment. Konok barátnőm először nem is tudta mit keres ott, mígnem a drága Niall a szakadó esőben ennyit mondott neki: „Múltkor ott rontottam el mindent hogy elengedtelek. Nem követem el ezt a hibát ismét!” Más sem kellett Anának, azonnal Niall karjaiban kötött ki, és a következő félévet már együtt kezdték Amsterdamban az egyetemen. Anán kívül azóta egyetlen emberrel beszéltem, aki Daniel volt. Mivel én nem voltam olyan állapotban hogy felügyeljek egy hét éves kislányt, a beleegyezésemet kérte hogy magával vihesse Amerikába. Biztosított róla hogy jó sorsa lesz a lánynak, és amint tudja visszahozza hogy én is láthassam. Megígérte hogy apja helyett apja lesz, és Mia – akivel megint közelebb kerültek egymáshoz -  a nap minden percében vigyázni fog rá, míg ő dolgozik, és mindemellett szavát adta hogy hajóval utaznak és nem repülővel. A beszélgetés e részét megmosolyogtam akkor.

Nem tehettem mást, el kellett engednem vele, mert én nem tudtam felügyelni rá. Miután lezártuk azt az ügyet, én egy magánszanatóriumba kerültem, ahol másfél évig nem fogadhattam látogatókat(Daniel volt az egyedüli, mert hivatalos ügyben jött). Először piszokul fájt az egész. Hogy mindenkit elveszítettem, és akik még fontosak voltak a számomra, azok nem jöhettek a közelembe. Nem egyszer gondolkodtam az öngyilkosságon odabent, mígnem váratlan meglepetés ért: várandós voltam. Azon az ominózus éjszakán, mikor Harryvel voltam teljesen megfelejtkeztünk a védekezésről, és később sem emiatt fájt a fejünk. Kilenc hónappal később - huszonnyolc óra vajúdás után egészséges kislánynak adtam életet. A Bonnie nevet kapta tőlem. Mivel ha nem kerülök ki időben abból a diliházból, akkor a lányom könnyen nevelőszülőkhöz kerülhetett. Ezt nem hagyhattam, ezért igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, és… és továbblépni. Csak így lehettem a lányom anyja. Mivel minden erőmet erre áldoztam, Bonnie első születésnapját már a felújított londoni lakásomban ünnepelhettük. Mivel a szüleim által ez kisebb vagyon maradt rám, megengedhettem magamnak, hogy míg a lányom betölti a harmadik életévét, én addig otthon maradok vele. Meglepő módon kiderült hogy a szüleim nem adták el a franciaországi nyaralónkat, valahogy megmaradt, úgy, mint Rock bácsikám Skóciai háza is. El akartam adni, aztán eszembe jutott hogy valaki a tengerentúlról még visszamenne oda.

Szóval én jól vagyok. Most már. Egy örökmozgó kétévest nevelek, akinek csillogó zöld szemecskéi vannak hosszú, hullámos szőkés barna hajjal. Gyönyörűséges. Nála szebb teremtést még életemben nem láttam. Sokszor kérdez az apukája után, de én mindig elmondom neki hogy nagyon szereti őt és egy nap talán majd megismerheti. Ja igen… Harry nem tud a lányáról.  Nem is láttam őt azóta… mikor kitört a pánikrohamom és jöttek a mentősök minden homályos volt körülöttem. Megkérték hogy ne jöjjön, és mivel később nem fogadhattam látogatókat, ezért nem találkoztam vele. Anával beszéltem, aki annyit mondott róla, hogy Chesire-ben van. Többet nem is tudtam.

Pont ezért féltem annyira ettől a mai naptól. Lassan erőt vettem magamon, és lebotorkáltam a buszról egyenesen a park irányába. Ma három éve a történteknek. Néhány emberrel összebeszéltünk, és úgy terveztük hogy összehozunk egy találkozót, ahol mindenki jelen lesz.  Már alig álltam a lábamon, mikor a parkban egy fa alatt, egy asztal körül négy beszélgető személyt pillantottam meg.

-          Odanézzetek! Megérkezett Hope! – ordította Ana, ami teljesen olyan érzést keltett bennem mintha még a gimiben lennénk. – Mizu csajszi?! – rohant oda és ölelt át.

-          Minden okés – öleltem vissza elfojtott nevetéssel, majd Niall is átölelt. – Amerika! – ugrottam Daniel nyakába. – Ti itt?

-          Igen Párizs, gondoltam hiányzunk.

-          Jól gondoltad. – közben Mia is átölelt.

-          Melody! – hallottam Daniel hangját, aki a kislány után kiált. Nem telt bele két perc, már ott is volt.

-          Hope néni! – Hiába volt tíz éves, még mindig az a kislány volt, akit Daniel szedett la a csúszda tetejéről.

-          Szia drága! – emeltem a magasba. – Hoztam neked valamit. – tettem le.  – ez itt – kotorásztam a táskában – a tied. – nyomtam a kezébe egy nagy fém kulcsot.

-          Ez itt…

-          A skóciai ház kulcsa. A tied. – simítottam végig hosszú szőke hajkoronáján.

-          El foglak vinni oda prücsök! – csiklandozta meg Dan, mire a kislány hangos nevetésben tört ki. – Hope, ha gondolod egy kicsit maradhat nálad. Miával úgy beszéltük hogy egy kicsit maradunk Angliában, tudod a család meg hasonlók – hát igen a család… ebbe a mind a ketten belepirultunk.

-          Rendben, holnap megbeszéljük. – mosolyogtam biztatóan.

Később elkezdtek szállingózni a többiek is. Louis és Brooke kéz a kézben sétáltak be a parkba, amit hatalmas fütty és tapsvihar követett. Brooke csak felnevetett, mire Lou arcon puszilta. Nem sokkal később megérkezett Adele is – nagy pocakkal, gyűrűvel az ujján. Ekkor lelkiismeret furdalásom lett, de egy pillanatom volt csak rá, mert befutottak Liamék és Zayn. Már csak két ember hiányzott.

És akkor láttam meg egymás mellett sétálgatni Gemma és Harry Stylest.  Gemma szokásosan csinos volt, mosolyogva lépett oda, lemaradva tőle kicsit Harry, aki a maga lazaságában, zsebre dugott kézzel baktatott a füvön. Hirtelen felébredtek bennem a pillangók, amik mindig elkezdenek mozgolódni ha ő a közelembe jön. Mindenki lélegzetvisszafolytva figyelte mi fog történni közöttünk, de csalódniuk kellett: Harry csak odajött hozzám átölelt, és rám mosolygott – bár kissé kacérabban, mint ahogy kellett volna.

Ezután mindenki felszabadulva beszélgetett a többiekkel. Ettünk, ittunk, nevettünk. Éppen leültem Melody mellé egy fa alá, mire a kislány elszaladt, és Harry ült le a helyére.

-          Csatlakozhatok? Hoztam neked epret. – nevetett fel.

-          Az eperrel meggyőztél – nevettem vele, majd megveregettem magam mellett a füvet jelezve hogy odaülhet. – És mi jót csináltál az elmúlt három évben?

-          Hát… többnyire aludtam – ezt a megjegyzését nevetés követte – de igazából… hát utazgattam egy kicsit, sokat voltam otthon, lógtam a régi barátokkal, meglátogattam Niallékat Amsterdamban… csak a szokásos. – És te mit csináltál.

-          Én…. – úgy elmondtam volna az igazat, de úgy véltem jobb ha inkább megmutatom. – én…

-          Hé srácok! – kiáltott oda Zayn. – Gyertek engedjük a lámpásokat!

Feltápászkodtunk a fa alól, és odagyűltünk a többiek köré. Mindenkinél, aki valamilyen szerettét elvesztette abban az időszakban, egy lámpás volt a kezében.

-          Akkor… kezdjük – hallottam Danielt. – Az anyámért – meggyújtotta a lámpást – és az apámért – ezután felengedte a magasba, s már csak egy fénylő gömböt láttunk a  fekete égbolton.

-          Az apámért – kezdte Mia, s már engedte is fel a lámpást. – Melody, most te! – itt már egyre jobban uralkodott a gyász hangulata.  Mivel Melody nem tudta egyedül meggyújtani Adele segített neki ezzel is gyakorolva a jövendőbeli anyuka szerepet.

-          Jól van kicsim, most pedig sorold fel az elvesztett szeretteid nevét.

-          Az anyukám, az apukám, Lizzy, és Peggie néni emlékére! – majd elengedte a lámpást. Sokkal magasabbra szállt mint az előző kettő. Ana, Niall, Zayn, Gemma s Harry nem engedtek lámpást, ők kicsit hátrébb álltak, és hallgattak minket, miközben a könnyeikkel küzködtek.

-          Dave-ért – lökte a magasba a lámpást Brooke.

-          Eleanorért – követte Louis, majd összekulcsolták a kezüket, csókot váltottak, és nézték ahogyan a fények messzire szállnak. Én következtem.

-          Akkor… anyuért…apuért…a nagyiért… Rock bácsiért…Lizzyért… mindenkiért! – majd eleresztettem én is a fénylő gömböt.

Ahogy megfordultam Harryt láttam, ahogy vett magának egy szál gyufát, és már gyújtotta is. A többiek furcsának találták, de őt nem érdekelte. Eljött mellettünk, előrébb ment, majd elengedte.

-          Hope-ért. – ekkor mindenki rám nézett és körém gyűltek.

Ezt az estét senki nem úszta meg könnyek nélkül. Három órán keresztül voltunk együtt, de a hangulat… az félelmetes volt. Annyi idő eltelt, mégis olyan friss a seb. Hosszas búcsúzkodások után mindenki útnak indult. Én már a buszmegállóban álltam, mikor egy autó hajtott oda.

-          Gyere, hazaviszlek – húzta le az ablakot Harry.

-          Rendben. – bepattantam a kocsiban, és akkor úrrá lett rajtam a pánik Bonnie miatt. Mit kellene tennem?

-          Valami baj van? Remegsz – állapította meg mosolyogva a kormány mögül.

-          Nem, semmi. – nevettem fel.

-          Hol laksz?

-          Ahol régebben… ott a…

-          Tudom – mosolygott. – jártam már ott.

-           Tényleg? – incselkedtem. – Nem is emlékszem…

-          Dehogynem emlékszel! – ekkor kitört belőlünk a kacagás és az út végéig körülbelül a semmiről beszélgettünk. – Hát akkor… - hallottam Harryt mikor leállította a motort.

-          Harry… tudom hogy sietsz, de nem tudnál feljönni egy percre? Be szeretnék neked mutatni valakit… - Harry előszöl olyan arcot vágott mintha arra kértem volna, hogy ugorjon le egy épület tetejéről, de aztán végül mégis velem jött.

Nagyon lassan sétáltam fel a lépcsőkön, eszemben sem volt a liftet használni. Ő nyugodtan baktatott mögöttem, gondolom lövése sem volt hogy ki a fenét akarok bemutatni neki. Kattant a zár, és felkapcsoltam az előszobában a lámpákat.

-          Hope kisasszony – szólított a dadus, akit Bonnie őrzésével bíztam meg. – lefeküdt, és én…

-          Mildred, megkérhetem hogy most hagyjon minket hármasban?

-          Persze egy pillanat és már itt sem vagyok. – tényleg egy pillanat volt, és már be is csukta maga mögött a bejárati ajtót.

-          Hope mi f…

-          Csend! Maradj itt egy kicsit.

Én óvatosan benyitottam a hálószobánkba, és egyenesen a babaágyhoz mentem. Bonnie már aludt, de karomba vettem, mire dörzsölni kezdte a szemecskéit. Tiszta apja volt.

-          Anu? – nézett rám.

-          Szia kicsim – pusziltam homlokon. – Bemutatok neked valakit. – álmosan bólintott, és én a nappali felé vettem az irányt, ahol Harryt hagytam.  Mikor kiértem egy kislánnyal a kezemen, lefagyott. Először mintha számolt volna valamit, aztán csak a kislány arcát kereste tekintetével, és mikor egymásra néztek… akkor megállt a világ. Könnyekre fakadtam. – Bonnie… Bonnie ő a te apukád, Harry. – kicsim fáradtan kinyújtotta a kezeit Harry felé, aki könnyekkel küzdve ölébe vette a lányát.

-          Szia Bonnie! Én vagyok az apukád!  – Odaültem a kanapéra és leültem Harry mellé. Abban a pillanatban úgy gondoltam hogy mindent megélnék még egyszer, csak hogy ennek a pillanatnak a részese legyek.  

Vége^♥

III.kötet ~ 20.fejezet/ Part Three ~ Die Young

Sziasztok!
Nohát ide is elértünk... nem is untatlak titeket, kellemes olvasást, az epilógus még hátra van ne feledjétek!

♫Harry♫

Ahogy reggel felébredtem észrevettem, hogy egyedül fekszem az így is szűkös ágyon. Erőt vettem magamon, és feltápászkodtam, hogy utánanézzek hol lehet Hope. Nagynehezen átvonszoltam magam a szemközti szobába, ahol Mia szintén egyedül feküdt. Egyszerre elfogott a rossz érzés, és valami más is… féltékenység.

-          Hé Mia – hajoltam oda és ráztam meg.

-          M-mi van? – nyitogatta a szemeit hunyorogva.

-          Hol vannak Danielék? – mikor megkérdeztem, a csaj a szó szoros értelmében lefagyott.

-          Hogy-hogy hol vannak? Nem veled vannak?  - már fel is pattant és elkezdett felruházkodni.

-          Ha velem lennének nem itt keresném őket.

Hirtelen furcsa hangot hallottunk meg. Egy autó… a puszta közepén ahol csak egy lepukkant motel és  kisbolt van. Egymásra meredtünk, majd villámsebességgel rohantunk ki az épület elé. Késő volt. A fekete terepjáró épp akkor hajtott el előttünk, mi futottunk utána, de nem volt meglepetés hogy másodpercek alatt lehagyott minket. Mielőtt már végleg eltűnt volna, a hátsó ablakon egy aprócska papírcetli hullott ki. Gondolkodás nélkül odarohantam, és a magasba emeltem a lapot hogy Mia is lássa. „A raktár” – ennyi állt rajta.

-          Ez Dan kézírása! Bárhol felismerném! – ordította egyenesen a fülembe.

-          Oké, felfogtam!

-          A- azonnal utánuk kell indulnunk! Azért írt Daniel! Harry mi… mennünk kell! Nem veszíthetem el…! – hadarta habogva, de meg kellett állítanom mielőtt megőrül. Jártas voltam a „mi van ha elrabolják életem értelmét” című játékban, úgyhogy aránylag jól kezeltem a dolgokat.

-          Mia! – fogtam meg a vállait és ráztam őt meg – Le kell nyugodnod!  Hideg fejjel kell hogy gondolkozz, különben nem viszlek oda!

-          O-oké. M-megpróbálok, d-de nem hiszem hogy…

-          Inkább nézzünk körül a boltban hátha találunk valamit! – javasoltam én is idegtől remegve.

Ahogy betettük a lábunkat az üzletbe, Mia még jobban kikészült. Felborult tárolószekrények, kiborult élelmiszerek, leszakadt függönyök, törött ablaküvegek, ruhafoszlányok, és néhány csepp vér is volt ott. Nyomban berohantam a kassza mögé, ahol hasonló látvány fogadott. benéztem a hátsó helyiségbe is, de azt nyomban megbántam. Még nem mentek el. Ahogy az alak meglátott, azonnal rohanni kezdett felém.

-          Mia futás! Egyenesen Az autóhoz! – suhantam el mellette magammal rántva őt is.

-          De a kulcsok! – suttogta lihegve – bent maradtak.

-          Akkor… Bassza meg irány befelé!

Életemben nem futottam annyit mint az elmúlt két napban, de ha az ember életéről van szó, akkor nem lehet lazsálni.  Azonnal berontottunk a motelba, ahol a portás egy golyóval a fejében, hatalmas vérpatakban üdvözölt bennünket. Ez remek! Nem tudtunk bámészkodni, azonnal cselekedni kellett. Mia berohant a Daniellel közös szobájukba ahová követtem, és bezártam magunk mögött az ajtót. Mia negyed perc alatt megtalálta a kulcsot, én addig egy székkel kitörtem az ablakot, majd kiugrottunk mindketten, egyenesen bele néhány bokorba. Mást nem tudtunk csinálni, hiszen az ajtó már félig be volt törve, mikor kiszabadultunk az ablakon. Mia még futásból megnyomta az ajtót nyitó gombot, majd átpasszolta nekem a kulcsokat. Éppen csak beugrottam, és mielőtt indultunk, inkább lezártam a kocsit hogy még véletlenül se jussanak oda. Már éppen indítottam volna a motort, mikor Mia rácsapott a kezemre.

-          Várj egy percet! Mi van ha hozzányúltak a kocsihoz? – gyorsan elgondolkoztam, majd így feleltem:

-          Akkor meghalunk, Mia mindkét esetben ez lenne, de itt van remény! Nekem már mindegy élek e vagy nem! – igazat adott egy bólintással, majd lassan elfordítottam a kulcsot, mire a motor felbőgött. Addigra már ott voltak az autó mögött és fegyverrel céloztak rá.  Gondolkodás nélkül nekik hajtottam, de az egyesben lévő autó nem sokra képes, főleg nem két ekkora nagy böhöm állattal, így éppen hogy csak elestek.

-          Gyorsan mielőtt kilövik a kerekeket! – azonnal rátapostam a gázra és olyan gyorsan szeltem az országutat hogy egy forma1-es versenyző megirigyelte volna. Mia eközben előszedte hátulról a fegyvereket, az összes töltényt belerakta egy hátizsákba, és az összes fegyvert, amit magunkkal hoztunk fullosan feltöltött.

-          Harry… mi van ha későn érünk oda? – tudtam mire gondol, de… nem. Nem.

-          Nem. Csak ránk várnak már. Niall utoljára tegnap üzent hogy mi történt a temetésemen, és ahogy Liamet ismerem, szerintem ők is ott lesznek. Fel is hívom. – azonnal előkapartam a mobilomat és megkértem Miát hogy tárcsázza Niallt.

-          Mi van? – szólt bele suttogva, de idegesen.

-          Hope-ot és Danielt elkapták. Úton vagyunk. Ha megérkezünk küldök jelet. – válasz nélkül kinyomta a telefont. Tudtam, hiszen azt is tudtam hogy hol vannak. Remélem nem buktattam le őket.

A tegnap három óra alatt megtett út most nyolcvan perc volt úgy, hogy egyszer meg kellett állnunk két percre tankolni mert full üres volt a tank addigra. Mire tovább indutunk, már láttam a visszapillantóban a fekete terepjárót, úgyhogy az eddiginél is gyorsabban hajtottam. Így érkeztünk oda a raktárhoz. Már nem lacafacáztam azzal hogy csendben parkoljak le, írtam Niallnek egy „megjöttünk” SMS-t, majd az összes fegyvert magunkkal cipelve sétáltunk be a gyámoltalannak tűnő épületbe. Kezdődik a végjáték.

Miával egymás mellett araszolva, minden szegletbe fegyvert tartva settenkedtünk. Hiába, már tíz perce araszoltunk egymás mellett, és semmit nem találtunk. Átfutott az agyamon hogy rossz helyen járunk, de ez jelen helyzetben lehetetlennek bizonyult. Miával már-már jobban féltünk a  lélegzetvételeink zajától mint lépteinket kísérő aprócska lenge billenés hangjától.  Annyira csend volt.  Hirtelen megpillantottam egy ajtót, ami résre volt nyitva. Miával összenéztünk, majd bólintottunk, és kitártam az ajtót.

Eszméletlen látvány tárult a szemünk elé. Egy hatalmas teremben voltunk, ami tele volt emberekkel. Tele túszokkal, meggyötört arcokkal, fekete ruhásokkal. Olyan, mintha egy rossz horrorfilmet néztem volna, csak itt a saját szemszögömön át volt, és ismerősök arcait láthattam. Fájt. Mielőtt még mindketten felfoghattuk volna hogy mit is látunk, felfedeztem Zayn vérző testét a padlón.

-          Gyertek csak beljebb nyugodtan. Gyerünk, siessetek, hosszú még a mai nap, elvégre még a fél csapat él. – hívogatott minket Ő mézesmázos hangon. Csak később fogtam fel azt is hogy minden túszhoz fegyvert fognak. Ezen felül nem egy hulla feküdt a terem szélén. Zayn nem ott feküdt, ebből következtettem arra, hogy még él.  – Bejönnétek végre? Kezdeném! – kelletlenül is bekullogtam és lezserül, nem érdekelten – persze tettetve álltam a dolgokhoz. – Először is. Fegyvereket a földre.  – Miával egymásra néztünk, de megelőztem.

-          Én nem mondanék olyat, ha fegyvertelenül ácsorognék elég jól látható szögben. - keménykedtem.

-          Lehet hogy nekem nincs fegyverem, de nekik van – mutatott körbe a teremben – és még egy perc és az első el is puffan. – kelletlenül ehajigáltam magamról a  védelemre szolgáló fegyvereket, és közelebb léptem. – Akkor kezdeném is…

-          A kiselőadást – tettem hozzá.

-          Azt ajánlom neked Harry Styles hogy ne szólj még egyszer közbe, mert a barátaid bánják meg. Vagy a nővéred. Esetleg Hope. Na?

-          Úgy is megöl mindenkit, nem? – vágtam vissza, mire mindenki csodálkozva nézett rám. Erusees mosolygott egyet magában, majd így szólt hozzám: - Ez igaz. – Nem tudom, de a fickó olyan érzést keltett bennem, mintha Voldemorttal beszélgetnék a Harry Potterből. Rémes egy ember.

-          Szóval, csak hogy tisztában legyen mindenki mindennel, és úgy folytatódjon a „buli” ahogy én terveztem, ahhoz előbb meg kell hallgatnotok. El kell hogy áruljam, hogy alaposan megleptetek gyerekek.

-          Nem vagyunk gyerekek!  - szólalt meg valahonnan hátulról Louis(?). Hát ez meg hogy a picsába került ide?

-          Csend legyen! Tomlinson, te is oda akarsz jutni, mint ahova a kis barátnőd?

-          Ami azt illeti… - kezdte.

-          Azt mondtam csend legyen! – üvöltött teli torokból. Szóval. Ott tartottam hogy megleptetek. Nem hittem volna hogy ilyen sokáig kihúzzátok. Négy éve játszuk ezt a játékot, de most jött el a kedvenc részem.

-          Persze, mert maga kedvtelésből gyilkolászik! – szólt valaki hátulról, de Erusees figyelmen kívül hagyta.

-          Tudjátok miért  van ez az egész helyzet? – nézett körbe a teremben. – Valaki? Senki nem tudja?

-          Az apám miatt. – szólalt meg Hope.

-          És az én Apám miatt. -  követte Mia.

-          És… az enyém miatt is – szállt be Daniel.

-          Tulajdonképpen igen. De egy apucit kihagytatok. – mosolyodott el gúnyosan és nézett egyenesen rám. – Harold Styles, a te apáddal mi van?

-          Nem tudom, régen nem tartom vele a kapcsolatot. – vágtam rá, de ez kezdett egyre jobban megrémiszteni.

-          Hát akkor elmesélem mi is történik itt pontosan. Nézzetek az embereimre. Mindenkire egy szerető, kedves, és természetesen tudatlan család vár otthon. Aki ide belép, annak a családja védve van általam bármilyen támadás ellen, emellett még jó pénzt is kapnak.  Hope – nézett egyenesen rá. – Te tudod mit rontott el az apád?

-          Megszerette anyámat – vágta rá undorodva.

-          Igen. Nem is lenne baj ha nem születtél volna meg és apád nem hozott volna a nyakamra milliós adósságokat miattad.

-          Miattam? – sikkantott fel.

-          Igen, miattad te szerencsétlen! Nézz már magadra! Egy hónapja túsz vagy, még csak tegnap menekültél, de máris Prada van rajtad! Az apád mindent megadott neked és anyádnak ahhoz, hogy elhitesse magával, hogy ti nem vetnétek meg amiatt, amit valójában csinált. Ez még nem akkora probléma, de a végén már kezdett az agyára menni. Nem vitte rendesen az üzletet, ott voltak a külső kiadások, így elég szépen bajba kevert minket.

-          Szeretett engem. – csuklott el hangja. – tudom hogy így volt. Nem érdekelt mit csinált, és én is szeretem.

-          Látom nagy a szeretet. Legalább annyira mint Mia családjában. Ugye drága?

-         Először is Erusees – tegezte le Mia – nem vagyok holmi drágaság. Másodszor: tőlem szidhatod-szapulhatod az apámat, bánthatsz vele, de nem másíthatod meg a tényt hogy mi is szerettük egymást és bármit megtettünk volna. – Erusees arca elkomorodott.

-         Daniel? Neked van valami hozzáfűznivalód?

-         Nincs – vonta meg a  vállát. – Gyűlöltem az apámat amiért megölte Charlest, de ő sem volt szent, mint hallom. Ő ott rontotta el hogy véletlen elordította a neved, és Mia le tudott szólítani. – Ezt a megjegyzést csípős nevetés követte. Mindenki felbátorodva kuncogott egyet, mire valami üzenet folyamán a Brooke nevű lány mellett álló fiú lelőtték! Brooke hangos sikolyban tört ki, mire Louis rátapasztotta a szájára a kezét, mielőtt még őket is lelövik.

-         Elég legyen már! Nem igaz hogy még most is neveléshez kell folyamodnom.  – Itt lepillantott Hope elé, ahol a kis Melody állt kékre-lilára verve. – Szóval – most rám nézett. – Harry a te apád mit vétett?

-         Nem tudom. Rég nem láttam. – feleltem őszintén.

-         Akkor majd én felelek helyetted. A te apád is itt volt – síri csend lett a teremben, még Brooke is abbahagyta az ordítani próbálást.

-         Mi?

-         A-Te-Apád-Is-Itt-Volt – tagolta.

-         Mit keresett volna itt?

-         Pénzt fiam, pénzt. Ott rontotta el a dolgokat hogy túl sokat kémkedett utánam, és mikor rájött hogy te is a terveim között vagy, akkor azonnal rohant hozzám hogy ezt nem tehetem. Ekkor jöttem rá hogy valójában csak kémkedett utánam. Mielőtt őt is elhozhattam volna, sikerült meglépnie. Mind egy, szerencséje volt. Tudja hogy ha beszél, akkor te bánod meg. Na mit szólsz hozzá?

-         Én… én… Büszke vagyok az apámra. – jelentettem ki. Nem tudom honnan jött, hisz iszonyatosan haragudtam rá azért, amiért elhagyott, de valahol mélyen tényleg büszke voltam. Gemmára néztem, aki teljesen a sokk hatása alá került.

-         Haggyuk. Látom értitek a lényeget. Az előzményeket, az aprócska kis mellékszálakat. De azt tudja egyáltalán valaki hogy miért vagytok itt? – körülnézett – Akkor elmondom. A baleset napján számtalan tekintetben híjúsítottátok meg a terveimet. Hope túlélte a gázolást, de drága Mia az apád meghalt. Handerson megölte Hamiltont, de ugyanakkor a fia rá is jött!   Aznap minden balul sült el. Főleg, hogy az anyád Hope, nem evett eleget abból a kellemes méreggel megtöltött ráksalátából. Nem baj, azóta találtam egy jobb módszert. Az autórobbantást nem régen fedeztem fel. Jó móka.

-         M-micsoda?! – hüledezett Hope.

-         Ja igen… - nézett rá az az… az! – Ha már itt tartunk, közlöm hogy az anyád meghalt. És a bácsikád is… meg ennek a szerencsétlen gyereknek a klónja is… - Melody-ra néztem. Borzalmas… és még csak kislány.

-         Mit… mit tettek ők ellened? – nézett rá Hope.

-         Az anyád elvette az egyik legjobb munkaerőmet, a nagybátyád túlságosan apádra emlékeztetett, a kislány meg csak ott volt. De mindegy, hisz kettő van belőle nem? Emellett fantasztikus nézni azt a meggyötört arcodat. – Hope összetört. Nem mutatta, de belül kettétört.

-         Rendben, a gyász még ráér hiszen nem végeztünk. Styles! – ordított rám. – Gyere ide azonnal! – kelletlenül is, de arra a hangra reagáltam és közelebb sétáltam. – Tudod szerencsés fickó vagy – tette volna a vállamra a kezét, de leráztam.

-         Valóban? Miért is vagyok olyan szerencsés? – kérdeztem gúnyosan.

-         Azért fiacskám, mert egy embert megmenthetsz innen. Egyetlen embert kiszabadíthatsz. Legyen az bárki is.

-         Hol a csapda? – kérdeztem  gyanakodva.

-         Okos fiú vagy te. A csapda ott van, hogy cserébe neked kell lelőnöd valakit.

-         És ha megölném magam? – ajánlottam fel. Így nem lehetett vége.

-         Én türelmes ember vagyok – azt látom -  de vannak határok. Ki az, akit szeretnél megmenteni? – ekkor a már régóta terv után kapálódzó agyamba beugrott valami.

-         Én… megmentem a nővéremet.

-         Jó választás.

-         Akkor engedje ki!

-         És az áldozat? Nem bízom ám benned, de nem ám!

-         Ha… ha a nővérem kimehet, én akkor megölöm Hope-ot. -  megfagyott a levegő. Hope csak nézett rám, nem tudta mire vélni, de elfogadta a döntésemet és közelebb lépett.

-         Wow. Nohát, íme egy váratlan fordulat.

-         Akkor kiengedi a nővéremet?

-         Legyen… de ha később megtaláljuk nem tartozom neked semmivel, erre emlékezz. – bólintottam.

-         El is búcsúzhatok tőle?

-         Csakis előttem. – jelentette ki.

Gemma könnyekkel kűzködve szaladt oda hozzám, és szorosan átölelt. Én észrevétlenül a zsebébe nyomtam a telefonom, és a fülébe suttogtam:

-          Kint azonnal hívd a rendőrséget, és menekülj el a fekete terepjáróval! Gyerünk! – Gem riadtan pislogott rám, én megsimítottam arcát, majd bólintott, és kiviharzott.

-          Gyanúsak voltatok ám! – mondotta Erusees.

-          Csak mondtam hogy vigyázzon. – és a fegyverekhez siettem.

-          Ho-ho Styles! Csak semmi hirtelen mozdulat! Ez a játék része.

~ Zene ~

Mia még mindig a bejárat közelében ácsorgott a fegyverektől nem messze. Ahogy odaértem egyenesen rá néztem és eltátogtam neki, hogy miután meghallja a lövést, azonnal ragadjon fegyvert és dobáljon a  többieknek is. Ő egy pislantással bólintott.  Kettőt vettem el a lenti fegyverek közül, mire a többiek – beleértve őt is – kíváncsian néztek rám, Hope viszont… riadtan.

-          Hope, én azt akarom hogy te is… engem.

-          Nem. Nem! – rohant oda hozzám és ugrott a nyakamba. Hosszan megölelt, majd megcsókolt, és ismét megölelt. – hát ezért…

-          Igen. –  a kezébe adtam a pisztolyt, és a fülébe suttogtam, mire megnyugodott. – Háromra. – végigsimítottam az arcán. Az ő pisztolya szorosan az én szívemhez, az enyém szorosan az ő szívéhez volt nyomva, másik kezünk összekulcsolva. – Egy… - homlokunk összeért, még utoljára megcsókoltam – kettő… - végigsimítottam arcán – Három…Szeretlek! – És abban a pillanatban mindketten Erusees felé fordultunk, és szinte ugyanabban a pillanatban sütöttük el a fegyverünket.

-          Mindenki a földre! – kiáltotta Hope, mert kitört a pánik. A fekete ruhások előbb nem fogtak fel semmit aztán a mi embereinket akarták lőni, akik sorban buktak a földre. Erusees nem csupán két lövést kapott, mindkettőnk golyótára beleürült. Mia eközben szétosztotta a fegyvereket, és kezdődött a tüzérharc. Daniel első dolga az volt hogy ráordított Melodyra hogy azonnal fusson amerre lát, míg mi is igyekeztünk menekülni.

Abban a pillanatban egy másik halom ember jött be a helyiségbe. Gemma is köztük volt, és az egyik ember kezén Melody pihent.

-          Rendőrség! Fegyvereket eldobni!

Mikor már mindenki nyugodtan ácsorgott, végignéztem a csoporton. Zayn továbbra is ült és folydogált a vére, Brooke barátja meghalt, ott ült mellette és torka szakadtából sírt, mellette Louis, aki ugyanazt élte át, amit ő. Liam és Danielle szorosan ölelték egymást, Niall Ana és Adele hármasban voltak, és beszélgettek. Csak beszéltek. De jól tették, ki kellett üríteniük a fejüket.  Daniel és Mia szorosan átölelték egymást, majd Daniel elvette a rendőrtől Melodyt. Gemma odarohant hozzám, és szorosan átölelt. Hosszan öleltük egymást és csak küzdöttünk a könnyekkel. A rendőrség felfogta hogy még szükségünk van egy kis időre hogy felfogjuk mi is történt, mikor Gemma észrevette Zaynt, és azonnal odarohant segíteni neki. Szerencsére élt még, a Golyó csontba fúródott, nem talált el semmilyen fontos belső szervet.

És ott volt az utolsó ember is. Hope leejtette a fegyvert a földre, majd maga is lehullott mellé, és keserves zokogásban tört ki. Odarohantam mellé, és belém kapaszkodott. Csak sírt, és sírt.

- Csssssss nyugalom! Csssss! Már vége! Már mindennek vége Hope. Túléltünk… Vége van. 

III.kötet ~ 20.fejezet/ Part two ~ Before the destruction

Sziasztok!
Fúú... 1 év eltelt. Soha nem hittem volna hogy ilyen messzire eljutok, de sikerült... 76 feltöltött rész, 171.000 oldalmegtekintés, 233 rendszeres olvasó és persze rengeteg pozitív visszajelzés tőletek. Igazából ez juttatott engem idáig. Az a helyzet hogy nem bírom megírni azt a fránya befejezést, sosem tetszik a végeredmény, így most is csak egy rövidebb részletet kaptok... ha bárkinek van valamilyen elvárása nyugodtan írja meg! :)

Birdy ~ People help the people

Mikor azt hittem hogy már nem lehet rosszabb, minden a feje tetejére fordult. Az elmenekített emberek nagy része visszajött az őrséggel, mikor hallották a mentők és a rendőrség közeledését. A rajongók is visszafordultak, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az előbb az ő menekítésükért sodortuk veszélybe magunkat. Ők persze ezt nem érthették. Az egész kimenetele végül az lett, hogy egy rakat ember gyülekezik a temetőben Eleanort gyászolva, az elhurcoltak után sírva. A szívem szakadt meg, mikor Anne-nek el kellett mondanom hogy Gemma is a túszok között van. Szegény asszony… azt a vegyes érzelemkavalkádot az arcán… a halottnak hitt fia él, de a lánya élete egy pszihopata állaton múlik.

Nagyon nem akart fogyni az odagyűlt népesség. Eleanor életéért egy órán át küzdöttek, de nem sikerült megmenteni. A telefonok folyton csörögtek,a kamerák pörögtek, senki nem tudta még azt sem hogy hol áll a feje. Majd olyan hajnali kettő körül – amikor már kicsit tisztábban láttuk a helyzetet -  kezdett el bomlani a csapat. Először a hírességek indultak meg – gondolom a szoros program miatt -  majd lassan a rajongók is fogyni kezdtek. Louis már órákkal ezelőtt elment, mikor Eleanort elszállították. Nem hiszem el, hogy velünk történik meg ez! Liam folyamatosan szervezkedett, és ha jól hallottam már egy egész katonai sereget felbérelt hogy megtalálják szerelmét. Zayn az ki volt kelve magából. El sem mozdult Perrie és a Little Mix stábja közeléből, úgy szitkozódott jobbra-balra.

Én pedig… nem tudtam hol a helyem. Az hogy Adele ott van azzal a mocsokkal, Ana pedig mellettem, és végig fogja a kezem összezavart. Nem tudtam mit kellene éreznem. Persze, azonnal ki akartam én szabadítani mindenkit, de az hogy ő ott volt mellettem és egy tapodtat sem mozdult, erőt adott.

Csak másnap reggel hét körül tudtunk vissza indulni Londonba miután egy rakat nyomozó, egy tucat riporter és vagy ezer rémült rémült családtag faggatott ki minket. A rendőrség első briliáns ötlete az volt hogy azonnal őrizet alá vesz minket, hogy ne eshessen bántódásunk, de Zayn beszólt neki, hogy akkor akár az egész országot őrizet alá vehetné. Így könyörgés, kismillió megbeszélés után végül a turnébuszunkkal indultunk vissza Londonba.

-          Srácok, én Perrie-ékkel megyek ha nem baj…

-          De baj Zayn, velünk jössz! – szólt lágyan, mégis határozottan Paul.

-          De…

-          Semmi de! Elég volt ennyi mára, nincs szükségem még a te hisztidre is! – ilyen jó hangulatban indutunk útnak.

Borzalmas volt ott ülni, és várni a nagy semmire. Liamet szétvetette az ideg, Louis még a temetőben lelépett, azóta senki nem éri el, Zayn duzzog mint állat, Harry… basszus Harry-vel azt se tudjuk mi a fene van… Remek… remélem minden sikerült… mert ha nem akkor… bele sem gondolok. És végül itt vagyok én Anával. Kegyetlen hogy mennyire meg tud változni az ember élete.

Olyan délelőtt fél tizenegyre értünk be a belvárosba, ahol a sofőrnek esze ágában sem volt hazafuvarozni minket. Ehelyett kiraktak minket egy puccos szállodában, hogy amíg el nem csendesedik ez a dolog ne tegyük ki magunkat veszélynek. Ezzel mindössze annyi baj van hogy ha otthon vagyunk akkor csak mi vagyunk veszélyben, de ha a város közepén lévő hatalmas George’ss Muchata-ban üldögélünk, akkor rajtunk kívül még ezerötszáz embert fenyeget veszély.

-          Okés emberek, együtt lesztek. Mindenki. Nekünk meg kéne találni Louis-t, és… jut eszembe ha Harry él, akkor hol a picsában van? – ugrott be drága menedzserünknek.

-          Nem tudjuk. A temetés volt az álca hogy megmentsék Daniellel Hope-ot. – mikor ezt kimondtam, Paul szó szerint piros lett.

-          Él az a Daniel gyerek is? És mindez amiatt a lány miatt van? Ezt nem hiszem el! Rendesen elvitte a mi Harrynk eszét… négy éve egy stabil pontja nem volt… és most minden miatta! Miért nem adja fel magát és hal meg? Ezrek élete múlik rajta! Csak rajta!

-          Ez… ez nem ennyire egyszerű – próbáltam védeni.

-          Dehogynem!  - e választ három ember mondta ki egyszerre: Paul, akinek már töke ki volt Harry hülyeségeivel, mikor Hope lelépett, a menedzser, akinek mi vagyunk a pénztárcája, és Zayn…

-          Zayn ezt nem mondhatod komolyan! – néztem rá idegesen, mert a levegő fagyott volt. Anna csak figyelte az eseményeket, de még Liam is odakapta a fejét felénk.

-          De komolyan mondom Niall!  Négy éve semmi nem úgy megy, mint ahogy elterveztük! Semmi! Eleanor meghalt, Danielle és Adele oda van ki tudja hol, Perriért is bármikor jöhetnek, de nem, az a hülye liba még mindig él és virul valahol!

-          Zayn….

-          Nem kérek semmit, csak hogy engem hagyjatok békén ezzel az egésszel! – azzal elindult a hálója felé, és becsapta maga mögött az ajtót. Hát ez remek. Paulék is fogták magukat, és félrevonultak.

Ránéztem Liamre, aki már bizonyosan várt pillantásomra.

-          Na mehetünk? – kérdezte. Annával összenéztünk.

-          Ez komoly?

-          Szerinted min szervezkedtem? Nézd, én nem várom meg hogy úgy járjak mint Harry vagy Louis, sőt a seggemen sem fogok ülni és várni mint Zayn. Elhoztam magammal Harryék terveit, amik elvezetnek a raktáráruházhoz.

-          És mivel jutunk oda?

-          Egy trabanttal – mondta tök komolyan. – az egyik katonával együtt jártam gimnáziumba, ő adta kölcsön,d e tele van fegyverekkel. – súgta a fülembe.

-          Akkor… mehetünk? – nézett fel végül Anna.

-          Na hajrá! – majd iszonyat halkan, mégis piszok gyorsan kislisszoltunk az ajtón.

Nem is lett volna baj, ha nem zsongna a hotel biztonságiakkal. Mivel így alakut, az egyik folyosói ablakon kimászva a tűzoltólétrán át jutottunk le a szálloda mellé. Mindezt fényes nappal. Arra már nem is mertünk gondolni hogy két napja nem aludtunk és nem ettünk semmit.

-          Várjatok! – hallottam egy ismerős hangot, mielőtt beszálltunk a kocsiba.

-          Hát te? Azt hittem sztrájkolsz… - nézett rá Liam.

-          De… nem megy. Segíteni akarok. – egymásra néztünk, majd bólintottunk.

Így négyen, Zaynnel kiegészülve indultunk el a címre, amitől kirázott minket a hideg. Az autóban síri csen uralkodott, csak a külvilágból jövő neszek és aprócska hangok tartották bennünk a lelket. Majdnem elaludtam, csakúgy mint a többiek. Liamnek volt a legnagyobb önuralma és koncentrációja, szóval ő vezetett.

Éreztem, ahogy a kocsi egyre lassabban és csendesebben megy. Odaértünk. Liam nesztelenül parkolt le, majd mindenki kezébe nyomott egy teletöltött fegyvert és még néhány töltényt, majd mutogatva leközölte a tervét, miszerint ketté válunk, ő Zaynnel, én pedig Anával. Ekkor kezdődött minden. 

III. kötet ~ 20.fejezet/ Part one ~ The story of Daniel

Sziasztok! 
Tudom hogy egymillió éve vártok, és nem is húzom tovább az időt. A fejezet valószínűleg rövidebb részekben lesz felrakva, hogy ne sűrítsek össze mindent. Ez csak egy kis melléksztori, de a vége fontos a cselekményben.

Birdy ~ People help to people

Reggel a borzalmas rettegést és kínzó félelmet leszámítva boldogan ébredtem. Hogy miért? Csak mert Harry Styles karjai voltak derekam köré fonódva. Kilopóztam az ágyból úgy, hogy ne keltsek semmiféle apró zajt, majd egy halk ajtónyitás után áttipegtem Danielék szobájába hogy fel tudjak öltözni. Ahogy éppen nyitottam az ajtót Daniel pont azt csinálta mint én körülbelül két perce: mászott ki az ágyból úgy hogy fel ne keltse a mellette alvó szőkeséget, akinek karjait harapófogóval kellett lekaparnia magáról.

-         Látom nektek is jól telt az éjszaka – mosolyogtam rá. Szóval erre utalt mikor azt mondta hogy „Nekem még tisztáznom kell magamban már dolgot.”

-         Öhm… - pirult el -  nem haragszol?

-         Daniel, szerinted mi…

-         Oké értem, ne magyarázd tovább! – nevetett fel suttogva. – Nem megyünk el reggeliért?

-         Mehetünk. Addig is elmesélheted mi történt veled.

Míg Dan Harrynél magára kapta a gönceit, addig én hasonlóképpen tettem Miánál, utána kettecskén útnak indultunk az utca sarkán lévő aprócska üzlethez.

-         Mostmár igazán elmesélhetnéd hogy hogyan éltétek túl a repülőgépkatasztrófát! – nyaggattam.

-         Csak én éltem túl… - nézett le fájdalmas tekintettel. Ekkor esett le…

-         Ó Istenem! – öleltem át. – Részvétem!

-         Hát köszi…

-         De pontosan hogy t…?

-         Hogy hogy? Úgy hogy az a mocsok állat eltérítette a gépet.

-         Mi…?

-         Igen. Egész nap éreztem hogy valami nincs rendben. Mikor elbúcsúztál éreztem hogy ez most valami más búcsú. Aztán végig olyan különös érzés volt bennem. Fel sem akartam szállni arra a fránya gépre.

-         De akkor miért szálltál fel?

-         Csak… miattad.

-         MI? ÉN AZT AKARTAM HOGY MARADJ!

-         Mert egyedül voltál… de tudtam hogy én vagyok az egyetlen oka annak hogy Styles ne rohanjon utánad. Az a Nadine csak dísz volt.

-         De nem volt igazad…

-         De igazam volt.  Megbántottátok egymást és ő eléggé sértődékeny. Félt hogy nem fog megtalálni, vagy már késő lesz.

-         Wow… hát… erre nem is gondoltam.

-         Én viszont tudom. Mert mikor megjelentek a gépen a fekete ruhások én is ezt éreztem. Anya előtte ment el vécére… és nem jött vissza. Tudtam hogy ennek nagyon rossz vége lesz, és nem is kerestem, csak próbáltam ellenállni nekik, akik közben éppen felrobbantani készültek a gépet.

-         Felrobbantani?

-         Igen. Rákötöttek egy bombát a robotpilótához, és beállították az időt tíz percre. Ebbe az a bukta hogyha kikapcsolják a bombát, a robotpilóta mód is felmondja a szolgálatot, és zuhan a gép, mert ugye a pilótákkal kezdték a mészárlást. Én meg elbújtam… nem találtak meg, ezért elintézték hogy mindenféleképpen meghaljak, majd mikor minden készen állt, ők szépen kiugrottak a gépből, és akkor kitört a pánik. Az emberek rohangáltak jobbra-balra, míg én anyát kerestem.  Hát megtaláltam… egy golyóval a fejében.

-         Jézusom! – sikkantottam fel izgalmamban. – és te hogy jutottál ki?

-         Az volt a legszörnyűbb rész. Dönteni. Meghalok a körülöttem lévő háromszáz emberrel és anyával, vagy önző módon menekülök. De akkor eszembe jutottál.

-         Én?

-         Igen, te. Ha én nem tudlak figyelmeztetni bármi történhet. És nem is csak veled, nézd meg mi lett így is. – egyre rosszabbul éreztem magam ezeket hallgatva. – És akkor cselekedtem… Már két percnél járt, mikor megpróbáltam hatástalanítania  bombát. Volt ott egy szakember, akivel sikerült is, éppen az utolsó pillanatban. És akkor a gép zuhanni kezdett… az óceán felé.  Látni az emberek arcát… borzalmas volt.

-         Uram Isten! – fogtam kezeim közé az arcom.

-         Mielőtt a gép az óceánba zuhant volna kinyitottam az egyik főbejáratot – megjegyzem az sem sikerült olyan könnyen és gyorsan – és azonnal kiugrottam onnan. Még néhány ember követte a példámat, de nem tudott mindenki kiszabadulni még a csapódás előtt. Ők bennt rekedtek, és a gép megtelt vízzel… az utasok több mint nyolctized része meghalt.

-         És te…

-         Én a vízben landoltam a gép előtt olyan két perccel és azonnal úszni kezdtem, bár azt sem tudom hogy merre, csak hogy elég messze kerüljek onnan. Hiába úsztam ki a lelkem, a hatalmas csattanás így is beszívott a víz alá. Körülbelül három percig lehettem alul, mígnem megálltam, de akkor már nagyon mélyen voltam. Nem is tudtam gondolkodni, csak csaptam fel kettőt, aztán elvesztettem az eszméletem.

-         És aztán? Aztán mi a fene történt? Hogy élted túl? – olyan voltam mint egy gyerek, aki az esti mesét hallgatja.

-         Nem tudom. Egy hajón ébredtem fel. Onnantól kezdve küzdöttem hogy visszajussak Londonba és figyelmeztethesselek, mert ugye semmi cuccom nem maradt. A mobilom tönkrement, ruháim és pénzem a tengerben.  Mielőtt megkérdeznéd úgy jutottam vissza hogy apámnak volt egy nemzetközi bankártya száma, amit ismertem. A hajó pedig egyenesen New York-ban kötött ki, ahol kórházba szállítottak. Még az első este megszöktem, és egyenesen egy bankba rohantam. Hát… mivel úgy néztem ki, mint akit most mentettek ki a tengerből, és nem volt rajtam szinte semmi, ki kellett magyaráznom. Jobb terv híján azt mondtam hogy turista vagyok és kiraboltak. Hát… két órán át magyaráztam, és mikor hajnal kettőkor már rohadtul untak, adtak nekem pénzt.

-         Ki marad bent egy bankban éjjel kettőig?

-         Nemzetközi bank, mindig nyitva…

-         Ohh értem…

-         Szóval így kerülte vissza. Ez az én sztorim. De most halljuk a tiedet! – időközben megérkeztünk a kis üzletbe, ahol pakoltunk vizet, friss kiflit és kenyeret, meg néhány olyan luxuscikket mint például  felvágott, joghurt vagy banán.

Odabaktattunk a pénztárhoz, és lepakoltunk elé. Végig le nézett, nem is láttam az arcát, mígnem…