III.kötet ~ 3.fejezet

Unalmas. Unalmas! Ígérem, hogy a kövi részben már lesz Harry. Megígérem. Légyszíves aki még nem szavazott, az szavazzon! Már ha megérdemlem...

A következő nap végig pörögtem. Teljes mértékben hatalmába kerített a boldogság. Hogy őszinte legyek, igazából a régi Hope-nak éreztem magam. Annak a lánynak, aki még csak egy csereprogramon van, mégis izgalmas az élete, tele meglepetésekkel. Azonban valami, inkább valaki hiányzott belőle… Harry.

Igazából már nem fáj. A fájdalom megszűnt egy fél éve, azóta csak intenzív hiányérzetem van. A Harry dobozom most is az ágyam alatt lapul, de már jó ideje nem volt kinyitva. Konkrétan akkor nyitottam fel utoljára, mikor kaptam magát a dobozt… Ja nem! Beleraktam a karkötőt is, de azt is úgy, hogy csak behajintottam és visszazártam a fedelét. Jól tettem.

Igaz, még nagyon szokatlan volt az egyedüli élet, így örültem hogy egy áruházban dolgozhatok, tele emberekkel, és Nadine is ott van. Az a lány tiszta energiabomba! Régen én is ilyen voltam, de valami kiirtotta belőlem… (szerintem a „valami” az nagyon, de nagyon enyhe kifejezés).

Reggeli után beugrottam az üzletbe, és vittem Nadine-nak egy kávét. Ha már ilyen rendes volt, ez a legkevesebb.

-          Szia – mosolygott.

-          Hali, hoztam neked egy kis energiát! – poénkodtam.

-          Ó, édes vagy, tedd csak le az asztalra. Jut eszembe! – csapott a homlokára. -  bent van az anyám. Szeretnélek bemutatni téged, mint új eladót.

-          Okés – néztem körül félve.

-          Nyugi – nevetett fel – nem harap.

-          Rendben. – Nadine berohant hátra és egy ötven év körüli nővel jött vissza, aki remek formában volt, remekül tartotta magát. – Hope, ő az édesanyám  Diana. – mutatta be. – Anya, ő pedig Hope, Claire DeLucie lánya! Tudod róla meséltem! – emlékeztette.

-          Nagyon örvendek Hope! – nyújtott kezet őszinte csodálattal. – Nagyon örülök hogy itt vagy nálunk! Édesanyád hogy van?

-          Remekül, gyakorolja az anyuka szerepet – meséltem.

-          Nem mondod hogy kistestvéred született? – ujjongott Nadine… ismételten.

-          Nem. Rock bácsikám kislányait neveli… - nehéz előadni egy ilyen dolgot, ami ennyire nem megszokott.

-          És apukád? – kérdezett rá Nadine.

-          Kicsim, nem hoznál nekem is egy kávét? Úgy megkívántam… - azt hiszem hogy Diana tudta… de még mennyire.

Nadine szó nélkül elindult a Starbcksba, Diana pedig leinvitált egy kanapéra.

-          Na hogy bírjátok? – kérdezett rá őszintén, hangjában tele megértéssel.

-          Már jobban… - vontam meg a vállam – de így is piszok nehéz.

-          Gondolom. Akkor anyukád most mással él? – furcsállotta.

-          Hát.. igen. Mikor apa meghalt, az öccse a szárnyai alá vett minket, és védett mindentől. Elvitt minket az otthonába, Skóciába, és eddig én is ott éltem. Anya pedig kicsit…

-          Értem szívem, ne magyarázd! – simogatta a karomat. -  Akkor ugye már minden rendben veletek?

-          Igen – húztam ki magam.

-          És a volt barátod? Harry… ugye? Vele mi van? – nem tudtam hogy róla is tud…

-          Vele… semmi. Nem is hallottam róla azóta – vontam meg a vállam. – de már túl vagyok rajta! – jelentettem ki büszkén, mert ez igaz is! Talán…lehet… na jó, egyáltalán nem!

-          Nem is aggaszd magad! Majd találsz valakit! – bíztatott.

-          Igen, tudom. – éppen állt volna fel, mikor valami szöget ütött a fejemben. – Diana!

-          Tessék?

-          Hogy van az, hogy Nadine annyit tud rólam, hogy Claire DeLucie lánya vagyok? – ez tényleg elég furcsa, mert abban az időben tényleg csak a mi ügyünk volt a  híradóban és Diana tudott is róla.

-          Nadine ő… ő is keresztül ment pár dolgon ugyanúgy, mint ahogy a mi családunk is. Volt neki egy… depressziós időszaka.  Ő nem olyan volt mint eddig.  Abban az időben, Nadine… olyan „emó” stílusú fiatal volt. – hát… sokkoltam. - Lázadozott,ivott, és a kábítószerhez is hozzányúlt.

-          Te jó isten! – kaptam a számhoz a tenyerem.

-          De itt még nincs vége! Szerelembe esett! Borzalmasan szerelmes lett egy olyan fiúba, amilyen ő volt, aki csak kihasználta és játszadozott vele. Nad ezt tudta, de azt nem hogy a fiú meg is csalja mindeközben. És akkor kiborult, de teljesen. Még jobban magába fordult és olyanokat csinált, mint még soha! – inkább nem részletezte. – aztán mikor az apjával úgy döntöttünk hogy itt van ennek vége, elküldtük egy… pszihiátriai intézetbe. – nem tudom hogy ezt miért mondja el nekem… vagy panaszkodik, vagy csak vigasztalni próbál, de mind a kettőnek elég fura. – Ott volt majdnem egy egész évig, mikor végre kiengedték. Sikerült talpra állnia, de éppen az egyetem harmadik évében volt, ami nem kevés pénzbe került. Így állt ide mellém dolgozni, s mindene a divat lett. Azóta nem nagyon volt fiúval, de az utóbbi egy hónapban… hát nem is tudom. Lehet megint szerelmes lesz.

-          A szerelem fáj! – jelentettem ki.

-          Fáj bizony! – lépett be az említett személy egy adag fahéjas kávéval a kezében. – de nem minden esetben.  – mosolygott, mire Diana riadtan nézett rá… szerintem anyám is így nézne rám ha én szerelmes lennék…

-          Diana, szerintem anyukámmal önök rokon lelkek! – kuncogtam.

-          Szerintem is, de nyugodtan tegezz! Tényleg… mit válaszolt anyukád az ajánlatunkra? – fürkészett.

-          Hát… holnapra mondok egy biztos választ! – nevettem, amibe újdonsült munkatársaim is beszálltak.

-          Na jól van lányok, én elmegyek az Oxford Street-re, ott van valami gubanc. – indult az ajtó felé.  – Hope… egyébként szerintem ti is rokon lelkek vagytok Nadinnal.

-          Jujj, ezt mire mondta? – nevetett fel kínosan.

-          Arra hogy… mindegy.

-          Na gyere! Mesélj egy kicsit! – hívott a pulthoz.

 Nem tudom, de kell ebben a boltban dolgozni egyáltalán? Mert körülbelül másfél órát beszélgettünk felületes dolgokról, és a divatról úgy, hogy nem jött senki… fura.  Később Nadine elment megnézni miért nincs forgalom mire rájött, hogy elfordult az ajtón lévő tábla a „zárva” feliratra. Röhögve jött vissza, de ez engem is megnevetetett.

Aztán megmutatta a boltot, hogy mi hol van, és kicsit tanítgatott is úgy, hogy pár ügyfelet már én szolgáltam ki – amitől büszke is lettem magamra.  Délben elmentem és vettem mindkettőnknek kaját, és vidám hangulatunkban elcammogtunk rajta.

Csak kora este mentem el, mert Nadine szerint ki kellett pihennem magam a fotózásra… ő biztos tudja, már régen voltam fotózáson… videoklipp előtt. Lényeg a lényeg, hallgattam rá, és korán lefeküdtem hogy reggel ne támadják meg az arcomat a karikák.

Végül is, nem tettem rosszul hogy korán ágyba bújtam, mert a reggel hamarabb eljött, mint ahogyan hittem volna. Sőt mi több, el is aludtam. Éppen csak lezuhanyoztam, fogat mostam és felkaptam egy… szoknyát(?) egy pólóval és már szaladtam is a megadott helyre.

-          Hope! Remélem a munkából nem fogsz késni! – nevetett Nadine.

-          Én is remélem – lihegtem.

-          Akkor… kezdjük! – zsongott be… megismerkedésünk óta sokadjára.

Kisminkeltek olyanra, amilyen már régóta nem voltam. Nem volt bennem semmi keserűség, semmi fájdalom, és így a smink is jobban kiemelte a boldog – vagy valami hasonló – arcomat.  Hajamat loknisa göndrítették be, úgy, hogy Szabadon legyen, mégse legyen túl „vad”. És a ruhák… az a kollekció valami fantasztikus volt, tele intelligenciával, mégis figyelemfelkeltéssel.  Nagyon élveztem az egészet, teljesen hatalmába kerültem a divatnak, úgy, hogy el is felejtettem felhívni anyát. Remek. 

Mikor már elegendő kép készült rólam, elrohantam egy mosdóba, és tárcsáztam. Kicsengett kétszer, mire felvették:

-          Szia kincsem! Na hogy éred magad? Sikerült berendezkedned? Találtál állást? – hadarta.

-          Igen anya, minden rendben, állásom is van – nyugtattam meg.

-          Hát ez fantasztikus! És hol dolgozol?

-          Az NStyle-nál… egy feltörekvő londoni divatcég, aminek eddig csak két üzlete van – szinte láttam ahogyan felcsillan a szeme.

-          Istenem! Kicsim komolyan sírok! Nem hiszem el már a nyomdokaimban vagy! – Hát igen… tipikus anya.  – És mi a munkaköröd?

-          Én vagyok az egyik reklámozó modell és egyben eladó… innen híresek.

-          Ááááááá! Nem hiszem el!

-          Anya, nyugi! Tőlünk zeng a mosdó – nevettem.

-          Olyan jó hogy sikerült elhelyezkedned!  - szipogott a telefonba.

-          Igen… ennek a cégnek van négy eladója, hat varrónője, és csak egy tervezője. Egy. Egyetlen egy. – célozgattam.

-          Nem kevés az? Mármint ha számolgatjuk a hat varrónő több tervvel is elbírna és aztán jöhetne a tömeggyártás a gyárakban.

-          Igen, ők is így vannak vele.

-          Akkor tegyenek valamit! Keressenek egy rendes tervezőt és álljon be, mert így sosem futnak be rendesen!

-          Pont azt teszik! És már találtak is tervezőt, csak még nem tudja…

-          Igen? Kit? – anya… nem tudom játszik-e, de ez… na mindegy. Nem igaz hogy nem jön rá!

-          Calire DeLucie-t… - csend. Ennyi volt a reakció.

-          Menjek el Londonba ruhákat tervezni? – szólalt meg olyan két perc némaság után.

-          Nem kell eljönnöd. Elég elküldeni a terveket…

-          Értem…

-          Érdekelne? – kérdeztem rá.

-          Hát… nem is tudom. Hiába nem kell odaköltöznöm, sokat kell majd utaznom.

-          Többet látnánk egymást – vágtam rá. Ez azt hiszem hatott. – Szóval… mit mondjak nekik?

-          Nem bánom! De beszélnem kell majd velük is! – adta be a derekát.

-          Rendben anya, imádlak!

Diana oda volt hogy anya igent mondott és szinte azonnal felhívta egyeztetni. Övé a téli kollekció fele… wow.  

Miután végeztünk elmentem az öltözőbe és igyekeztem levakarni magamról a már nagyon durvának számító sminket, és kigubancolni a fejemen lévő madárfészket. Ugyanis amint beszéltek anyuval, még jött a java.  Színes sminkeke, felkontyolt haj. És akkor jött a fotózás. A legkitekeredettebb pózokban fotóztak, a ruhákban levegőt sem kaptak... sőt benne sem voltak a kollekcióban. Valami azt súgja hogy ezek a képek nem ahhoz kellettek. Mindegy, nem törtem magam rajta, mert nem volt időm.  Percenként pirosítót nyomtak az arcomra, amitől ár szinte eldugultak a pórusaim.

Az öltözőből kilépve – már normális ruhában, viszonylag kevés sminkkel és leengedett hajjal -  Nadine-t pillantottam meg.

-          Hát te? Még  nem mentél haza? – csodálkoztam.

-          Ajj Hope! Kérlek segíts!

-          Miben? Olyan kétségbeesett fejed van, hogy az fáj! Mi a baj?

-          Mit vegyek fel egy dupla randira? – idegeskedett.

-          Öhm… jézusom… - sok mindenre számítottam, de erre nem – nagyon rég voltam már dupla randin… - m eredtem magam elé – igazából randin is nagyon régen voltam.

-          Hogy hogy? Nem azt nézném ki belőled…

-          Igen – nevettem fel kínosan.

-          De mi történt?

-          Nincs neked időd arra! – ráztam a  fejem.

-          Nekem mindig van időm meghallgatni egy barátot. – aranyos… de nem sok kedvem volt erről beszélni.  – Öntsd ki a szíved! – nem tudom milyen lehetett Nadine emó girlként, de ez a fele nagyon aranyos.

Leültünk és elkezdtem mesélni neki a dolgokat… de csak egy rézét. Hog volt egy barátom, akivel szakítottunk a távkapcsolat miatt, majd jött egy másik, majd megint az első és nem akartam választani így itt hagytam őket… szegény csak kapkodta a fejét.  Itt hagytam abba a mesélést, már nem akartam hogy többet tudjon.

-          Na akkor most segítek én neked. Dupla randi, dupla randi… - kotorásztam a ruhák közt, s végül megleltem egy  - számomra – tökéletes darabot. – Ezt! – emeltem magam elé a tipikus ruhát… fehér, fodrokkal díszített, pánt nélküli ruha.

-          Ez nagyon tetszik! – kapta ki a kezemből – és szerinted a hajammal mi legyen?

-          Semmi – vontam meg a vállam – nem arra kíváncsiak. Maximum egy tincset csatolj oldalra – tanácsoltam.

-          Igazad van… ez remek lesz!

-          És biztos tetszik? Nem akarom rád erőltetni…

-          Nem! Ez tökéletes! – majd elrohant, én pedig elindultam hazafelé.

III.kötet ~ 2.fejezet

Sziasztok!
Még mindig szavazásra buzdítalak titeket, kitettem oldalra a linket...
A blogról annyit hogy... valahol nagyon elcsesztem. Egyre sablonosabb és már kezdek kiszeretni belőle. Nem, nem foglak cserben hagyni titeket, egyszerűen elégedetlen vagyok magammal, mert amiket én leírok, valaki már biztos leírta... annyira rossz, de más nem jut az eszembe. Ez is egy végtelenül unalmas rész, ahol semmi nem történik, csak van... kezdek leamortizálódni. Jah, és szeretem Ginát, aki az ihadtotakeyouandmakeyoumine.blogspot.hu-t írja... Sajnálom ha megint csalódást okoztam, szeretlek titeket... az már más kérdés hogy magamat nem.

♫Hope♫

Mikor beléptem az aprócska lakásba, és ledobtam a kulcsokat az asztalra, elfogott egy érzés. Hazaértem. Most már ez az otthonom, amit nem kevés idő lesz megszokni, mondjuk ahányszor én költöztem, és amilyen gyakran, ez nekem nem lesz nehéz. Inkább az egyedülléttel van bajom.  Akiket ismertem, eltaszítottam magam mellől, így csak egyetlen ember maradt… én.

Csodálatosan tudok javítani a dolgokon, olyan szinten, hogy egyre jobban magamba zuhantam. Ezerszer végigpörgettem, hogy mi lett volna, ha egy kicsit is máshogy döntök. Hogy miben? Akármiben… ha nem megyek el innen, ha nem küldöm el Danielt, vagy ha el sem jövök a cserediákprogramra… akkor az életem teljesen más lenne. És már mindennek több mint három éve. Három éve ismerem Harryt, három éve szeretem, és három éve sóvárgok utána.  Ha viszont otthon maradok… tovább élem a tökéletes életem egy olyan fiúval, akivel jól érzem magam, de nincs meg benne az a dolog, amiért beleszeretnék, mégis stabil pontom lenne. Jah, és táncolhatnék.

A baleset miatt többé nem táncolhatok. Tönkretette a lábam, és az is egy pozitív dolognak számít hogy nem sántítok és tudok járni.  Szinte csodának számít a felépülésem. Viszont nekem ez nem csodás…  inkább fájdalmas. Lehet jobb lett volna ha nem… de ezt hagyjuk. Akkor anya teljesen tönkrement volna… nem mintha így nem. Szüksége volt rám, ahogy nekem is rá, és örülök. Örülök hogy sikerült találnia egy embert, akivel folytathatja az életét.

Újra kiléptem az ajtón, és segítettem Rocknak felcipelni a dobozokat. Több mint egy órát igénybe vett, de itt még egy darab bútor nem volt fent. Annyi szerencsénk azért csak volt, hogy az épületben van lift, így csak odáig kellett elszenvedni a bútorokat, de így is segítetett a portás. Azért vicces hogy a nulláról indulok, mégis egy elég rendes környéken van házam. Ezt nem bánom, egyedül meg is őrülnék a gettóban. Előny, hogy közel van a városközponthoz… összesen két villamosmegálló. Elég nehéz visszagondolni, hogy nekem valaha is volt autóm.  Volt egyáltalán? Meglehet…

Este fél tizenegyre már a bútorok is a lakásomban voltak, így Rockkal eldőltünk egy-egy kanapén, és azonnal bealudtunk.

Reggel fél hétre húztam a csörgőórámat, és azonnal nekikezdtünk a csomagolásnak. A házban volt egy kisebb konyha egybekötve az étkezővel, egy nagyobb szoba nappalinak, egy annál kisebb hálónak, és végül egy egészen pici. Ez az egészen pici szoba közvetlenül a fürdőszoba mellett helyezkedett el, így ki is neveztem gardróbnak. Ezen kívül volt még egy erkély, amire a nappaliból, és a hálóból is ki lehetett jutni. Ez a ház tökéletesen megfelelt nekem. Először Rock segítségével a helyükre toltuk a bútorokat. Elég kemény munka volt, délután három körül végeztünk, amikor Rock már indult is haza.  Nem lehetett volna meggyőzni hogy maradjon…

Az elkövetkezendő két napban végig pakoltam, rendezkedtem, és mire úgy éreztem hogy kész vagyok, rájöttem, hogy szinte semmit nem ettem. Borzalmas, hogy mindig elfelejtek egy alap dolgot… egy tök alap dolgot. Ki felejt el enni? Hát én…

A következő reggelen elég frissen, és szokásomtól eltérően jó kedvvel ébredtem.  Úgy ébredtem, mint egy független, húsz éves lány, aki most költözött be a londoni lakásába. Mert ez voltam… éreztem hogy az életemnek – már megint – egy fordulópontja van, és inenntől már csak előre nézek. Hagyom a múltat, és csak a jövőre koncentrálok.

Nagy jókedvem hevében fel is vettem kedvenc fodros ruhámat egy telitalpúval, és leugrottam a közeli pékségbe reggelizni. Gofrit ettem és forrócsokit ittam, ami azért fontos, mert legalább két éve nem ettem ehhez hasonlókat.

Magamat meghazudtolva a jövőt illetően – elszaladtam egy virágboltba és a temető felé vettem az irányt. Gyalog mentem, mert nem volt olyan messze, és jót tett egy kis séta. Út közben elhaladtam egy Antikvárium mellett, és megakadt a szemem valamin. Egy gyönyörű, barna bőrkötéses emlékalbumon. Azonnal berontottam a boltba és kezeim közé fogtam az említett tárgyat. Tévedtem. Nem emlékalbum volt, hanem egy napló. Egy gyönyörű, régi napló.

Hezitálás nélkül megvettem, és besüllyesztettem a táskám mélyére, majd folytattam utamat a temetőbe.  Apának egy gyönyörű nagy csokrot csináltattam, amiben hat liliomszál és hat fehér rózsaszál volt beépítve úgy, hogy maga a csokor csak ragyogjon.  Láttam, hogy a sír nincs valami fényes állapotban, így nekiálltam rendezgetni: kiszedtem a gazokat, és eldobtam a  száradt virágokat. Az enyémet beleállítottam egy márványvázába, és vizet öntöttem alá.  Aztán csak ott álltam.

El akartam mondani hogy mit érzek. Hogy mennyire fáj minden ami vele történt, és hogy miken mentem keresztül az elmúlt időszakban. Akkor valami szöget ütött a fejembe. A szavak elszállnak, de… az írás megmarad. Ekkor előkotortam a táskámból a frissen vásárolt naplómat, és egy tollat, majd gondolkozni kezdtem.

Lekuporodtam egy fa tövébe, nem messze apa sírjától, és írni kezdtem. Azon gondolkoztam hogy hogy tudnám érthetően leírni az érzésiemet, és arra jutottam hogy le kell írnom az egész történetet. Az elejétől kezdve.  Onnan, hogy elindulok Londonba… és akkor belelendültem. Nem tudom meddig üldögéltem ott, és körmöltem, de már sötétedett, mikor indultam haza… fura, reggel indultam, de nem akartam tovább üldögélni egy temetőben kuka sötétben. Még elköszöntem aputól, és már ott sem voltam. Megszámoltam, és huszonegy oldalt írtam végig kézzel, pedig még csak Ana megismerésénél tartottam. Na mi lesz ebből.

Hazafelé még beugrottam kajáért, ugyanis nincs a hűtőmben semmi.

Másnap reggel eltökéltem, hogy az a nap nem lazsálással telik el, hanem komolyan elmegyek állást keresni.  Így is tettem, felvettem egy felvállalható kinézetet és úgy indultam neki az utamnak. 

Elég sok helyre betévedtem a gyorskajáldáktól kezdve egészen a Harrods-ig. Na de kezdjük az elején.

Vettem egy kakaós csigát, és a villamoson elmajszoltam, miközben az elvitt engem az Oxfort Street-ig. Először csak bolyongtam, mert sehol nem láttam „eladót keresünk” táblát, így kissé nehézkes volt a keresgélés. Előtte venni kellett volna egy hirdetőújságot. Hmm… lehet.  Először, ötlethiány miatt becsörtettem egy mekibe, és ott próbáltam szerencsét.

Mikor megkérdeztem a rendelést felvevő csajt, hogy keresnek-e pincért, csak gúnyosan rám nézett, és közölte hogy „legközelebb nyissam ki a szemem és nézzek rá a bejárati ajtóra”. Hát, de kedves volt.

Ezek után nem szívesen mentem be sehova, mert végigpásztáztam az összes ajtót, és sehol nem volt „eladót felvennénk” tábla. Remek.  

Másfél órás keresgélés után végül találtam egy könyvesboltot, aminek az ajtaján eladót kerestek.  Bementem, és egy – a múltkorihoz hasonlóan – mogorva nő fogadott. Idősebb volt, és kinézete alapján nagyon tudálékos lehetett. Hát az is volt. 

-          Jó napot, én… állásra jelentkeznék. – léptem a poros asztal elé, ami dugig volt könyvekkel.

-          Kisasszony! Üljön csak le. – nézett végig rajtam. Leültem az inoga székbe, és vártam hogy megszólaljon. – Dolgozott már könyves boltban, esetleg könyvtárban?

-          Nem, de…

-          Van eladói tapasztalata? – kérdezte végig sem hallgatva.

-          Nincs, viszont én…

-          Szokott emberek közé menni? – na, Jackpot…

-          Ö… hát mostanában igen csak elfoglalt voltam. – magyarázkodtam.

-          Miért akar könyvesboltban, inkább antikváriumban dolgozni? – nézett komolyan rá. Erre nem felelhettem azt, hogy mert csak itt van állás.

-          Mert szeretek olvasni – mosolyogtam rá barátságosan.

-          És miket olvas? – fúrta bele tekintetét az arcomba, miközben vérvörös körmeivel az asztalon kopogtatott.

-          Inkább… drámákat.

-          Mi nem igazán árulunk drámákat… inkább regényekkel foglalkozunk – ez van, ha bemész egy antik könyvesboltba. – nem olvasott mostanában regényeket?

-          Hát… csak maiakat…

-          Akkor önnek egyáltalán nem ismerős az a név hogy Dickens? – megráztam a fejem – Dumas? – újabb fejrázás.

Hát… elég szépen elküldött a fenébe.  

Mivel már az Oxford Street-en nem volt esélyem, fogtam egy taxit, és elkocsikáztam a Harrods-ig. Hát nem tudom… lehet szerencsés leszek, lehet nem.  Mondjuk a Harrods-ben csak akad már valami üzlet, mert ha nem, komolyan fejbe lövöm magam. Hogy miért boltokkal próbálkozom? Mert örülök ha ott megállom a helyem az egyetem mellett.

Ott is bóklásztam egy jó darabig, elsősorban kisebb üzleteket és kávézókat keresve.  Elhaladtam egy igen nagy és szép üzlet mellett, melynek kirakatában a próbababák mellett hatalmas fényképek lógtak egy lányról.  Igényes volt, és… hát kicsit drága is, és egyáltalán nem kerestek eladót… legalábbis az ajtó szerint.

Ezzel szemben, mármint az üzlettel szemben egy kis ezoterikus boltban pont abban a percben raktak ki egy táblát… egy próbát megér.  És hát az volt az a bizonyos tábla. Besétáltam a tágas ajtón, és megszólaltam:

-          Jó napot! – sétáltam egyre beljebb.

-          Á, kedveském, mit keres? – egy aranyos, őszülő nénike fogott karon, és tessékelt beljebb.

-          Én… szóval állást keresnék.

-          Ááá, az mindjárt más szívem. Dolgoztál már valaha? – kérdezte – kiemelném – kedvesen.

-          Nem, de fogékony vagyok minden új dologra.

-          Értem, kedveském. A hétfői kezdés megfelelne neked? – nem hittem a fülemnek.

-          Öhm… persze, bármikor! – mosolyogtam teljes szívemből, mígnem megcsörrent a telefont.

-          Egy pillanat, ezt fel kell vennem.  Szia kicsim. Igen. Igen. Mikor? Ja… értem, hát sajnálom.  – majd le is tette.

-          Ne haragudjon kedveském, de az üzlet vezetője pont most hívott, hogy már elígérte valakinek az állást. – puff.

Szomorúan nézett rám, de én egy álmosoly, és egy „semmi baj” kíséretében kivonultam a bóklászó emberek közé.

-          Hé te! – rohant felém egy fiatal lány. – Láttalak kijönni a szomszéd üzletből… állást kerestél?

-          Igen, de honnan…

-          Honnan tudom? Onnan hogy az öreg hölgynek a fia az üzletvezető és ingyen dolgoztatja szegény anyját hogy vehessen fel másik munkást. Emellett mindig elígéri huszonéves picsáknak, így ott esélytelen állást találni – mosolygott rám megértően.

-          Köszönöm hogy szóltál – mosolyogtam vissza.

-          És… keresed még azt a bizonyos állást?

-          Persze! – csillant fel a szemem.

-          Akkor gyere velem!  - és bement a szemen lévő üzletbe. Ó , Istenem! Ez már csak egy jel! – ugye nincs tapasztalatod ilyen téren? -  kérdezett rá félve.

-          Hát… én még nem dolgoztam eladóként, viszont anyukám tervező. – javítottam a helyzeten.

-          Csakugyan? Hol tervez? – érdeklődött.

-          Övé volt a F&DeLucie. – a lány elkerekedett szemekkel nézett rám.

-          Nem mondod komolyan! Imádtam a ruháit! Szinte minden kollekciója megvan! És akkor… te vagy Hope, ugye? – ujjongott.

-          Igen. – ráztam vele kezet.

-          Anyukád tervez most valahol?

-          Hát… esküvői ruhákat Skóciában…

-          Oh… jól jött volna egy tervező is. A régi felmondott, így maradt egyedül anya plusz  hat varrónő… - szomorkodott.

-          Hát… ha csak a  tervei kellenek… - bíztattak.

-          Úr isten! Ezt nem mondod komolyan! Képes lenne Claire DeLucie itt dolgozni?

-          Végülis rákérdezhetek – csitítottam.

-          Komolyan? Claire DeLucie itt a NStyle-ban? A te anyud és az én anyum együtt dolgozni?  – sivongott.

-          Beszélek vele – bólogattam.

-          Szuper! Ha sikerülne, akkor tudnánk terjeszkedni más városokba is! Ilyen neves tervező mellett… de ha még nem is jön össze, te fel vagy véve! Holnap után fotózásra mész.

-          Mi? Ez nem egy ruhaüzlet? – csodálkoztam.

-          De… összesen kettő NStyle van Londonban. Egy itt, egy az Oxfort Streeten. Arról vagyunk híresek hogy a modelleink árulják a ruhákat, és az ő képeik vannak a kirakatban.

-          Tehát innen vagy olyan ismerős. – elmélkedtem. 

-          Igen. És neked is lesznek képeid az őszi kollekcióban, és ha minden jól megy, akkor a téliben már anyud ruháit viselheted – folytatta.

-          Remek! Most engem is bezsongattál! – méltatlankodtam nevetve.

-          Bocsi, de túl lelkes vagyok! Most van életem fénypontja! Végzős leszek az egyetemen, tökéletes állás, tökéletes barát, és ááá… itt áll mellettem Claire DeLucie lánya! – miután kitombolta magát, kicsit lassított, és igyekezett rendesen venni a levegőt. – Kedves Hope DeLucie – kezdett bele.

-          Hamilton… - szóltam közbe, mire furcsán nézett, majd mintha valami leesett volna neki.

-          Kedves Hope Hamilton, Isten hozott nálunk, az NStyle-nál, a nevem Nadine!

-          Örvendek – nevettem teljes szívemből.

III.kötet ~ 1.fejezet

Sziasztok!
Bocsánat hogy megint megvárakoztattalak titeket, de most volt osztálykirándulás(tudom furi, ráadásul 5 napos), és emellett ihlet sem jött nagyon. Szeretnélek titeket megkérni valamire... Jelentkeztem egy blogversenyre, ami nekem nagyon sokat jelent! Ha szeretitek a blogomat, akkor légyszíves nyomjatok egy likeot erre http://www.facebook.com/photo.php?fbid=292433867539383&set=a.291735647609205.62949.256207541162016&type=3&theater linkre. Higgyétek el, nem vagyok az a "lájkolós" típus, de ez nekem tényleg fontos, úgy ahogy ti is azok vagytok! Rengeteg befejezést találtam ki a blogra, de valahogy mindig folytattam... miattatok. Szóval légy szíves ennyit tegyetek meg nekem! Köszönöm!

♫Hope♫

Érezted már úgy magad hogy benned egy hatalmas űr kering? Nem… ez nagyobb mint hatalmas… ez óriási. Egyszerre három férfit veszítettem el az életemből. A hajdani legjobb barátomat, s egyben valami mást, életem szerelmét, és nem utolsó sorban az édesapámat. Még mindig van úgy, hogy sírva alszom el, és gondolok vissza a történtekre, pedig már több mint másfél éve hagytam el Londont. Ha még csak Londont hagytam volna el… őket hagytam el.

De jól döntöttem. Nem akartam választani köztük. Inkább vagyok egyedül, mint látni valamelyik fiúnak azt a bizonyos fájdalmat az arcán. Volt nekik elég bajuk, nem kellettem én is ahhoz, hogy tönkretegyem őket. Mélyen legbelül sejtettem hogy itt még nincs vége, de erre azért nem gondoltam. Az utazásom után két héttel utána jött.

*

Szokás szerint nem akartam kikelni az ágyamból, és szokás szerint nem akartam lenyomni egy falatot sem a torkomon.  Kopogtak.

-          Kicsim… - nyitott be anya. -  Hogy érzed magad?

-          Rosszul – nyomtam be fejem a párnák közé.

-          Nem… nem vinnéd ki az ikreket sétálni? – és Jackpot. A két kislány volt életem napfénye, akik miatt felkeltem reggel. Szegények, már nagyon meggyötörték Gina macskát, aki az ágyam alatt nyávogott.

-          Legyen… - húztam le a fejemről a párnát, majd tápászkodtam fel. Rendbe tettem magam – nem éppen két perc volt – majd lementem reggelizni.

Igen, ma is olyan sokat ettem, ami kiterjedt egy korty kávéra és két teasütire… ezért nem hízom. Mivel már hűvös volt az idő, felvettem egy krém színű bőrdzsekit a fekete farmeromhoz, és kimentem az udvarra, ahonnan vidám gyerekhangok áradtak.  A rózsaszín kabátban rohangáló kislányok, az apuka aki kergeti őket, és a házból éppen kilépő nő. Ők nagyon fontosak számomra. Ők a családom… legalábbis akik megmaradtak.

A két kislány vidáman ugrott rám, ezzel megbillentve az egyensúlyomat, de nem bántam. tényleg ők voltak a fény az életemben. Kézen fogtam őket, és elindultam velük sétálni. Napi program hogy kicsit kimozduljak és ne drámákat olvassak begubózódva az ágyamba.

Faleveleket rugdosva, énekelve vonultunk az aprócska kisvárosban, ami vészesen emlékeztetett valakire… rá. És akkor megtorpantam. Ott állt előttem, életnagyságban.

-          Lányok… menjetek játszani, én… - dadogtam, miközben közeledett felém.

-          Szia… - köszönt rám. – leülünk?

-          Öhm… legyen. – indultam el egy pad irányába.

A szívem vészesen gyorsan dobogott és az agyam csak kattogott. Látszódott rajta hogy ő sem nyugodtabb nálam, mégis lábremegés nélkül sikerült leülnie mellém. Csak ültünk, és figyeltük a kicsiket. És akkor feleszméltem. Annak idején azért nem akartam beszélgetni vele, mert volt benne valami, ami megfogott… már az elején.

- Mit csinálsz erre? – kérdeztem rá, mikor már kínos volt hosszú percekig terjedő csend.

- Nekem… lett egy megérzésem. Itt találkoztunk először, és idejöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. De bejött a megérzés. – mosolygott egyet magában.

- Hát be… és meddig maradsz?

- Nem tudom… igazából tőled függ. – vallotta be.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Amíg te itt leszel… már ha szeretnéd. – halkult el.

Teljesen mámorba estem… eljött idáig, Londonból Skócia északi részére csak miattam. Az érzések kavarogtak bennem, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Aztán eszembe jutott ő is…

-          Daniel én… szeretlek, de…

-          Őt jobban – fejezte be egy bólintás kíséretében.

-          Sajnálom, mert igazán szükségem lenne rád, de az önzőség lenne… és nem is lenne ugyanaz.

-          Tudom… de nekem is szükségem van rád. – nézett mélyen a szemembe saját csillogó, kék szemeivel. Ó majdnem elájultam. Nyugi Hope! Te zöld szempárról álmodozol… azt hiszem. 

-          Igen. Pont ezért nem használhatjuk ki egymást. Daniel, neked szükséged van arra hogy valaki szeressen! És akármennyire így érzek, nem én vagyok az a személy. – vallottam be őszintén.

Csend állt be. Csak ültünk ott egymás mellett, és agyaltunk. Lehet hogy ő lenne a megmentőm, de még ott a másik lehetőség… Harry. Nem tudom neki mit mondanék, de ez így nem helyes.

-          Akkor én… megyek is – tápászkodott fel.

-          Várj! – ugrottam fel én is. Visszanézett, és halványan mosolygott. -  Nem tudlak elengedni búcsú nélkül… már nem.  – Daniel értette mire gondolok, közeledett felém, majd óvatosan megcsókolt. A pillanat minden egyes részét kiélveztem, és kellőképpen elbúcsúztam tőle annyira, hogy öt perc múlva már elkezdett válni az ajkunk. Mé egy utolsó mosoly, majd megfordult, felállt a gördeszkájára, és elgurult, míg én csak szó nélkül meredtem utána.

Harryt nem tudtam volna még egyszer elengedni.

*

Nem kellett aggódnom, mert Harry nem jött utánam. Sírtam, és reménykedtem, de nem jött. Igaz, én mondtam hogy felejtsen el, akkor ne hisztizzek. De rosszul esett… nagyon. Egy idő után igyekeztem teljesen kiszűrni az életemből… ha elindult egy számuk, kinyomtam a rádiót, ha megláttam a tévében, elkapcsoltam, és nagyon kerültem a nevének említését is.

Sok minden történt azon kívül is. Anya és Rock kicsit közelebb kerültek egymáshoz… igen, úgy. Egymást vigasztalták és ez igazán jó hatással lett mindenkire. Egy év után már egy ágyban aludtak. Nem bántam, mert Rockról volt szó.  De itt felmerül a lehetőség: ugye ez most kezdődött? Inkánbb nem is idegesítettem ezzel magam, boldogak, az ikrek örülnek, minden oké. Tnyleg, így a kicsik sem érezték olyan elveszettnek magukat. Nem volt az anyjuk, de anya  igyekezett megtanulni ezt a szerepet. Most nem volt szolga, szakács és takarító, de boldogult. Fél évvel később már ehetőt főzött. Talált egy állást esküvői ruhatervezőként, és legalább huszonötöt tervezett nekem hogy majd „ezt fogom viselni a nagy napon”… mindegyik tartott vagy egy hétig.

Rock visszament a régi munkahelyére, ahol mérnök volt, és a kicsik is visszamentek az ovijukba. Én viszont bepótoltam a kóma miatti hiányokat, és inkább otthon tanultam tanárral.

De  semmi nem tart örökké, ugyanis egy hete érettségiztem le. Itt felmerül az egyetem – amihez persze mindenki ragaszkodott. Itt viszont nem volt választás. London. Hogy miért? Mert ott volt az alig használt lakásom, ami egy biztos pont, ráadásul fel is vettek egy egyetemre. Itt már nincs az hogy úszunk a pénzben… nem, annak az időnek vége. Félelmetes hogy mennyire lecsúsztunk ilyen rövid idő alatt. De nem bánom. Már nem vagyok a hercegnő, aki annak idején, és nincs híres barátom sem. Nem, most már egy átlagos lány vagyok, akinek dolgoznia kell ahhoz hogy megélhessen. Örülnék is, ha nem lennék ennyire egyedül. És apa… még mindig olyan mintha tőrt döfnének a szívembe. Sehol nem érzem jól magam… sehol. Ezért mindegy hogy Londonban vagyok-e, vagy Skóciában… bár ennyi idő után már igazán hazautaznék Franciaországba is… majd ha lesz rá pénzem.

Hogy mi van a barátaimmal? Eltaszítottam őket. Nem válaszoltam a hívásaikra, nem kerestem őket. Éppen hogy szülinapokon írtam nekik, de ennyi. Így már teljesen egyedül voltam.

Három bőrönd, és egy utánfutónyi bútor. Itt tartok most. Rock kísér fel Londonba, hogy segítsen felhurcolni a cuccokat a harmadikra. Egyedül fogok lakni… az is egy csodálatos dolog, de nem ebben az állapotomban, nem tizenkilenc, inkább húsz évesen.  Hát igen… ma van a szülinapom… és költözök.

-          Nagyon vigyázz magadra kicsim! -  ölelt át huszadjára is anya.

-          Vigyázok! Ti pedig vigyázzatok a  kicsikre és egymásra. – öleltem vissza.

-          Hope! Indulni kéne, nem öt perc az út! – kiabált Rock a kocsiból.  – Még utoljára megöletem mindenkit, és beszálltam az autóba. Irány London…

♫Harry♫

 Csak egy átlagos nap. Stúdió, hülyülés, fotózás és vacsora Nadine-val.  Az elmúlt másfél év villámgyorsasággal eltelt. Hoperól azóta nem hallottam, de majd bele pusztultam. Szerencsére lekötötte a figyelmemet a sok koncert, rajongó, és persze a fiúk.  Nem tagadom, megfordult pár lány az ágyamban, de nem gondoltam komolyan… egy ideig. Pontosabban egy hónappal ezelőttig.

Nadinet egy fotózáson ismertem meg, ugyanis őt fotózták előttem. Bájosan mosolygott rám, és flörtölni próbált. És akkor elgondolkoztam. Nem fogok mártírkodni egész életemben. Daniel nyíltan kijelentette hogy ő utána megy… nyilván meg is tette és most együtt vannak. És nekem pedig itt van ez a lány, aki valószínűleg csak arra vár, hogy odamenjek hozzá.

Kedves, aranyos, és nem hátrány hogy gyönyörű. Pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, és már megismerkedésünk estéjén elhívtam vacsorázni. Rengeteget lehet vele nevetni, ugyanakkor komoly is tud lenni ha kell.  Remekül kezeli a sajtót, és elbűvöl mindenkit, aki szembe jön vele.

Ugyanakkor reggelente mindig meglátom a kacskaringós „H” betűt a nyakamon, így esélyem nincs rá gondolni. Azonban ez az érzés már nem a fájdalom, mindössze valami nagyon szép dolog emléke. A szerelemé. 

II.kötet ~ 25.fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom nagyon régen jelentkeztem, de nem feledkeztem meg rólatok...sőt! Szinte csak rajtatok gondolkoztam. Igazából nyaralni voltam ahol nem volt net szóval elnézhetitek. Szóval... én szeretem ezt a sztorit. Nagyon! Mármint írni. Szóval... még nem fejezem be.  Arra is rájöttem hogy olyan szarul tagoltam hogy az fáj... Így egy hát gondolkodás után rájöttem hogy ez a második kötet vége. Ne kérdezzétek hogy jutottam ide, én sem tudom. Szóval a lényeg, hogy  még nem hagyom abba. Ez viszont olyan kötetzáró féle.  Díjakról annyit hogy nagyon-nagyon köszönöm, mert csak az ezelőtti rész alatt 13(!!) díj volt, meg még régebben, facebookon is kaptam, meg a másikban, szóval arra jutottam hogy inkább  hozom a részt, mert nekem kirakni a díjakat hosszabb idő mint írni egy 4 oldalas részt.  Szóval kellemes olvasást!

 

♫Harry♫

Amint meghallottam az ajtócsapódást, kivágtam a mosdó ajtaját és odasiettem Danielhez.

-         Megvan? – idegeskedett.

-         Meg. Mindent felvettem – mutattam a mobilomra.

-         És a többiek?

-         Úgy ahogy megbeszéltük. Liam a rendőrségen teszi a feljelentést, Zayn és Niall a lakásotokon van, és őrzik a bizonyítékokat, Louis pedig a testőreinkkel tartja fel az apád…

-         Légy szíves, ne nevezd őt az apámnak! – roskadt magába. Szerintem ez neki is sok. Szerinted bevette a kamu telefonálást? – pattogott.

-         Igen…Louis elég meggyőző tud lenni. Ha nem hallottam volna, akkor bizonytalankodnék, de mindent tisztán hallottam és szerintem összehoztuk. – veregettem meg a vállát.

-         De Styles… - roskadt le a padlóra. Eléggé meggyötört lehetett. – mi van ha ránk állítja az embereit? Hope-ék több mint egy évet menekültek, és elkapták őket…

-         Daniel, akármilyen gazember az apád, nem hiszem hogy legyilkoltatna az embereivel… - vígasztali próbáltam, bár hasztalanul mert nagyon nem akart jobb kedvre derülni. Félt.

-         Nem is rá gondoltam… neki is van egy főnöke, aki utasításokat oszt ki… és ha fél hogy leleplezzük, akkor… te is tudod.

-         Igen, tudom. De neked e miatt nem kell aggódnod. Tudod hogy tudok segíteni… - legalább is próbálkozok.

-         Nem értelek – nézett rám csodálkozó szemekkel.

-         Mit nem értesz?

-         Azt hogy neked utálnod kéne, mégis segítesz nekem… - rázta a fejét hitetlenül.

-         Tudom…

-         De miért?

-         Mert… ez nem rólad vagy rólam szól… hanem róla.

-         Hope-ról…

-         Pontosan… és hallottam mit mondott… te fontos vagy neki. Nem akarom hogy ha felébred akkor már ne tudjon veled beszélni. – őszinte voltam vele. Egy pokolian fájdalmas dolog az igazság, de ez tényleg nem rólunk szól.  - ha segíteni akarunk neki, akkor össze kell tartanunk.

-         Igazad van. – itt egy pillanatnyi csend tört a helyiségre, majd belépett egy férfi és a csend szertefoszlott – tudod, ha felébred, akkor megint minden megváltozik. – magamban már tudtam hogy ez lesz, de kimondva hallani ezerszer jobban fájt. Hogy miért? Csak mert igaza van. 

-         Menni kellene. – vágtam rá azonnal.

Sunyin kisomfordáltunk  a mosdóból, nehogy bizonyos emberek észrevegyenek minket. Itt értem a rajongókat és Daniel apját. Szerintem megsejtene valamit ha velem jönne ki a fia. A reptérről azonnal Danielék lakása felé vettük az irányt.

A helyszínelők már régen kint voltak Liammel, aki ide vezette őket.  Kicsit csodálkozhattak ha Zaynt és Niallt találták itt, de nyilván kimagyarázták magukat. A fejüket kellett volna látni, mikor mi léptünk be.

- Legközelebb a lányomat küldöm nyomozni… - szólt be csípősen egy középkorú, kopaszodó pasas, aki látszólag rohadtul nem itt lenne -  Ő méltányolná jelenléteteket.

- Ha nem lennénk itt, akkor a gyilkos már Japán felé repülne! – kelt védelmünkre Daniel, mire mindannyian mereven bámultunk. – Mi az? – csodálkozott reakciónkon.

- Semmi! – harsogtuk egyszerre, a nyomozókkal karöltve, majd mindenki folytatta eddigi tevékenységét: A helyszínelők tovább keresték a nyomokat, és mivel volt egy pár, bele kellett húzniuk hogy elegendő bizonyíték legyen benntartani a pasast. A srácoknak már nagyon mehetnékjük volt, de meg is értem, hiszen ma jöttünk haza egy két és fél hónapos turné után. Daniel pedig csak berontott a szobájába – ahonnan ki is tessékelték – majd magába roskadva figyelt.  Még a nyomozókat is meglepte, hogy Dan egy gyilkos képében mutatja be az apját, minket pedig hogy védeni próbált. Szegény gyerek.

Tényleg elhúzódott a nyomozás olyannyira, hogy maguk a helyszínelők küldtek haza minket. Egyébként nem értem hogy nekünk miért kellett ott lennünk, és mikor rákérdeztem közölték, hogy már rég hazamehettünk volna. De sok eszük van ezeknek is ilyenkor közölni…mindegy.  Danielt Niall elfuvarozta az anyja házához, mi pedig hazamentünk. Az egész este csak egy nagy szenvedés volt. Mindenki nyűglődött valami baromságon, például Louis akinek nem volt kimosva a kedvenc alsója. Megoldotta a dolgokat és felvette használtan – megjegyezném hogy két és fél hónapja állt ott.  A többiek is találtak okot a hisztire, de megértem hogy kivoltak. Egész nap akciófilmeset játszottunk. Végre mindenki ágyba kényszerítette magát, és igyekezett csendben felfogni a történteket.

Hát nem ez a nap volt a legdurvább. A következő időszak teljesen kikészített mindenkit. Mivel a testőreink – nem tudom milyen módszerrel -  a reptéren tartották Daniel apját, ezért elkezdődött a nyomozás komolyabb része és a tárgyalások. Már másnap az egész város – kiemelném Londonról van szó… ami nem egy kis falu – erről beszélt. Jah meg rólam… megszoktam hogy az emberek suttognak mögöttem, de ezt elég nehéz volt nem észrevenni és nem reagálni rá, ha rákérdeznek arra, hogy „Hogy viseled hogy Hope gyilkosa az exe?” Aham… ilyen jóféle kérdésekkel bombáztak hetekig. Először… Hope még nem halt meg… másodszor… nem az exe, hanem az apja, és harmadszor… exe???? Nem is jártak. Azonkívül az utcán papírzsepivel kínálgattak hátha elsírom magam. Nem adtam meg az utálóknak ezt az örömöt és nem akartam hogy a rajongók gyengének lássanak. Nem… most nem lehet. Azon felül nem csak én jártam tárgyalásokra és meghallgatásokra hanem a többiek is, aminek nem igazán örült a drága menedzserünk… hurrá. 

Szeptember végétől folyamatosan tárgyalásokra jártunk napi rendszerességgel, a szabadidőnkben pedig az új albumon dolgoztunk… kellett nekünk ebbe belekeverednünk! Peggie az idegösszeroppanás szélén állt, Rock pedig mint egy testőr mindenkit távol tartott tőle. Az ikreket megvédve a sajtótól – ami mindenhol jelen volt – otthon hagyták és rábízták őket egy nagyon megbízható személyre…

Daniel az fapofával ülte végig a tárgyalásokat és a tanúmeghallgatásokon meg sem próbálta védeni az apját. Undorodva nézett rá. Az volt a legdurvább mikor elsétált mellette, s gyönyörűen az arcába mondta hogy „gyilkos”. Peggie és Rock csak kapkodták a fejüket a jelenetnél, és nem tudták mi van. Teljesen abban a tudatban éltek hogy Dan is benne volt az egészben. Lehet hogy… kicsit idegbeteg a gyerek, de nem gyilkos, és főleg nem lenne benne ebbe. Pedig mindenki azzal jött hogy ő volt a besúgó, a „felderítő”. Szegény tűrte az őt érő vádakat, és felszegett fejjel nézett az emberekre jelezve, hogy nincs mit rejtegetnie. 

És persze ott volt a Hope téma. Hogy mi van vele. Hát igazából nem sok. Kómában fekszik egy kórházban, és nincs itt velem… már fél éve.

A tárgyalások december közepéig húzódtak. Egyszerűen nem tudtak pontot tenni a végére. Hiányzott egy darabka, amit sehol nem találtak. És az a darabka egyszer csak a semmiből a felszínre tört… két helyről… egyszerre. Merthogy megint az volt hogy három hónapig semmi nem történt, aztán minden egyszerre… hogy az élet mekkora egyensúlyban van az fáj! Éppen az utolsó – vagyis végítéletre hozó vagy milyen -  tárgyaláson ültünk, és már megint – mint az utóbbi három alkalommal – Daniel apjából akarták kiszedni a felbérlője nevét.

- Utoljára kérem Mr. Handerson! -  türelmetlenkedett a döntőbíró… kicsit már unja.

- Nem – mondta lazán. Aztán a kirendelt védőügyvédje valami olyasmit motyogott neki hogyha nem mondja el, akkor biztos lehet az életfogytiglanban, ha elmondja akkor még lehet esélye… esélye? Mégis mire? Mert az már biztos hogy itt fog megrohadni, de ha nem mondja el annak a pasasnak a nevét, akkor ez az egész banda – értem itt a tárgyalóteremben ülő összes embert – végveszélyben van a maffia miatt.

És akkor itt egyszerre sok minden történt… belépett a tárgyalóterembe Mia, akit nem láttam a rendőrség óta, Peggie telefonja megcsörrent és Handerson elordította magát hogy „Erusses”. És itt ki is tört a káosz. Peggie telefonnal a kezében elrohant, Handerson megőrült, Daniel ismételgette a nevet hogy el ne felejtse, majd Peggie rohant vissza hót sápadtan, remegő tagokkal.

-         A lányom felébredt.

Ha eddig nem volt káosz – pedig volt – akkor most jött el az igazai katasztrófafilm. A riporterek megrohamozták a telefonokat és az embereket. Rock foggal-körömmel harcolt ellenük, az emberek nagy része a padokat választotta búvóhelynek, mi a srácokkal igyekeztünk kimenni, mindenközben Handerson meg akart szökni. Hát nem sikerült. Igazából senkinek semmi nem sikerült. Rockot megállították a riporterek, mi nem jutottunk ki, és Handerson sem szökött meg.

Meg kellett várni a káosz végét. Ez volt az egyetlen megoldás. Peg kiverekedte magát az ajtón, és nagy valószínűséggel öt percen belül már a korházban volt. Daniel is igyekezett volna, de közben a pszihopata apja ordibált neki hogy milyen áruló és hűtlen egy fia van. Nem hatotta meg a fiát, aki tovább folytatta az útját. Összeszedtem a bátorságom és rohanni kezdtem. Ez a módszer bejött, mert mindenki mással volt elfoglalva. Soha nem is gondoltam volna hogy valahonnan… akárhonnan figyelemfelkeltés nélkül kislasszolhatnék. Hát úgy látszik, hogy az őrültek házában sikerült.

Nem sokkal utánam Daniel rontott ki az épületből, és beült mellém az autóba.

-         Ugye te is oda mész? – kérdezte lihegve.

-         Szerinted? – kitolattam a fullosan tele parkolóból és mint az őrült, szeltem az utcákat. Megérintettem a nyakamon lévő aprócska, fekete „H” betűt, és elfojtottam egy mosolyt. Még akkor csináltattam mikor Valentin nap után összejöttünk. Igazán meglepte, mindig azt nézegette. Nem feltűnő, csak az látja aki olyan viszonyban van velem… - vagyis aki a nyakam közvetlen közelében van. Persze a paparazzik szuper okos kamerája azonnal kiszúrta, úgyhogy nem titok.

Berontottunk a kórházba és a lift helyett felrohantunk kilencemeletnyi lépcsősoron, de még így is gyorsabban felértünk, mintha lifttel jöttünk volna. Odaérve arra a bizonyos folyosóra, kicsit lelassultunk. Ugyanis Peggie még akkor lépett be a kórterembe. Odaléptem a kórterem falán lévő nagy üvegablakhoz, és figyeltem a jelenetet. Az eddig mozdulatlanul fekvő Hope karjai igen csak mozogtak és rázáródtak édesanyja derekára. A meghitt anya-lánya pillanatok kicsaltak pár könnycseppet a szememből, de Daniel is elérzékenyült. Ezt kimutatva levágódott a padra. Nem bírta tovább nézni.

Peggie másfél órán keresztül ott volt, majd végre kilépett, mire mind a ketten felpattantunk.

-         Fiúk… kérlek titeket hogy menjetek haza.

-         Mi? – kérdeztük egyszerre, lesokkolva.

-         Hope nem áll készen rátok. Rengeteg dolgot kell megemésztenie, kezdve az apja halálával. – Peggiből kitört a zokogás – szegénykém még azt sem tudja hogy mi történt vele!  - igaza volt. Nem lehetünk önzőek és támadhatjuk le.

-         És mikor láthatjuk? – kockáztatott Dan.

-         A tárgyaláson.

-         De hisz az két hét múlva lesz! – hát igen, hátrány ha egy tárgyaláson kitör a harmadik világháború, de ha így folytatódik meglesz a negyedik is.

-         Igen… addig még hagyjatok neki időt és kérlek ne látogassátok! Ő is ezt szeretné… - ez volt a varázsmondat. Az öröm, ami a felébredésével járt el is illant. Nem is akar látni minket.

♫Hope♫

Nehéz szemhéjamat megemelve megláttam az ablakon beáradó fénysugarakat. Körülnéztem, és megállapítottam hogy egy kórházban vagyok. Nem tudom hogy lehet, egy pillanattal ezelőtt meghaltam… És éjszaka volt. Akkor most a mennyben vagyok?  Nem volt hozzám kötve egyetlen cső sem, így felálltam… de nem ment. A lábam összerogyott alattam, és a földre zuhantam. Fájt. Nagyon is. Most akkor két lehetőség van: a halál fájdalmas, vagy nem haltam meg.

Nagy valószínűséggel a második tippem nyert mert berohant egy nővér az orvos után kiabálva. Visszasegített az ágyra, ekkor vettem észre a sebeimet… a lábamon három nagyobb heg, a hasamon egy, és egy a karomon. Megszédültem. Lehet hogy eddig is szédültem, de nem ezzel voltam elfoglalva. Mindent homályosan láttam, és képekben. Mint egy filmet. Berontott pár orvos és vizsgálni kezdtek. Kérdezték mi bajom, de valahogy nem jött a számra a beszéd.  Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Olyan vagyok mint egy kisbaba, egy törékeny kisbaba. Járni nem tudok és ezek szerint beszélni sem. A szüleimet akartam. Hogy itt legyenek velem és megnyugtassanak.

Ha ők nem, egy adag nyugtató megtette a hatását, és kidőlve feküdtem vissza az ágyra. Az egyik orvos a lábamat tornáztatta, a másik a mellkasomat nyomkodta, míg a harmadig beszélt hozzám, bár nem tudtam mit. Nem oda figyeltem. Beültettek egy tolókocsiba, és eltoltak a vizsgálóig. Az ablakból láttam a hulldogáló hópelyheket. Álljunk csak meg! Tegnap még május volt! Majdnem bepánikoltam, de túl nagy adag nyugtató volt, így csak ficeretem. Úgy döntöttem hogy kicsit megmozgatom a lábamat hátha majd rá tudom állni.

Kismilló vizsgálaton estem túl, mire visszatoltak a kórtermembe. Lehet a diliházban vagyok… vagy nem?

-         Hívd az anyját! – hallottam egy nővért. Akkor ez nem a diliház. Végre! Egy ismerős arc.

Nem kellett sokat várni, húsz perc múlva anya könnyek között lépett be a kórtermembe. Hang nélkül rogyott le az ágyamra, és várta hogy mit reagálok. Karomat széttártam, jelezve hogy meg akarom ölelni, és zokogva a vállamra borult. Így ültünk nagyon sokáig.  Beszélt nekem sok mindenről. Inkább vidám témákat hozott fel, de nem igen talált. Azt ecsetelte hogy milyen aranyosak az ikrek… akiknek itt sem kéne lenniük. Tudta hogy megsejtettem valamit, így az ajtó fele nézett. Példáját követve én is arra pillantottam és hát a szívem szakadt meg! Harry és Daniel. Lehet hogy sok mindent nem fogok fel és nem értek, de tudtam mit akarok. Visszanéztem anyára és megráztam a fejem.

Az idő szépen lassan telni kezdett. Egy hét után hazamehettem – ami furcsa volt. Anya szépen lassan beadagolta korházlétem alatt az eddig történteket és hát miden  ilyen beszélgetésünk után nyugtató kellett… az egyik után három adag.  Nem hiszem el hogy míg semmiről nem tudtam, mindent elvesztettem. Mindent, ami számított. Felemésztett a tudat, hogy vesztettünk. Ez nem egy egyszerű játék, itt életek vannak, amik romokban hevernek. Miáé, anyáé, Danielé, de legfőképpen az enyém. Annyi minden forog körülöttem, pedig legszívesebben itt sem lennék! A boldog, meghitt életem egy üres semmivé lett. Elvesztettem az apukámat.    

És a fránya tárgyalás is. Ott nem kerülöm ki Harryéket. Másfél hét alatt újra megtanultam járni, és beszélni is – de csak titokban. Nem szívesen beszéltem anya előtt, így nem is akartam hogy tudjon róla.  Vészesen sovány voltam, negyvenhárom kiló. Ha nem ébredek fel, valószínűleg éhen haltam volna. Beesett arc, szemek, kiálló csontok… csak bő ruhákban jártam.

Mikor kiengedtek a kórházból valahogy anya tudtára adtam hogy ki akarok menni apához a temetőbe. Ott lerogytam a sírjánál és órákat sírtam. Jobb lett volna ha én is meghalok. Ez a szenvedés csak felemészt és üres leszek… főleg most.

Anya a nekem vett titkos londoni lakásba bújtatott minket, és szó szerint nem mehettem ki az utcára. Nem is baj, nem nagyon akartam emberek közelében lenni. Nem akartam itt lenni. El akartam menni a fenébe! Kisétáltam anyuhoz a konyhába és elé toltam egy papírdarabot, min ez állt: „ El akarok menni.”

Anya azonnal ráállt az ügyre és mindent elintézett. Más nap már csak a becsomagolt bőröndök voltak a házban… na igen, a tárgyalás napja.

Nem sok hasznomat vették mert nem szóltam senkihez. Harry és Daniel szeme folyamatosan rajtam pihent, de nem akartam. Én elmegyek, ők maradnak. Bőven elég volt nekik ennyi Hope… nem kell még több veszély, gubanc, vita és semmi több. Daniel apját negyven év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték, és ráálltak keresni Eruseest.

Anya naphosszakat mesélt nekem a tárgyalásokról, az ügyekről, és minden másról, mégis teljesen más érzés itt lenni. Le akartam zárni az életemnek ezt a szakaszát. Tudtam hogyha kilépek azon a kapun, akkor többé nem nézek vissza. Elmegyek egy olyan helyre, ahol élhetek nyugodtan, félelem nélkül, szerelem nélkül. Most arra van a legkevésbé szükségem.

Amint a bíró megütötte a tárgyalás végét, két fiú lépett elém. Felnéztem rájuk, majd intettem anyának hogy menjen előre. Aham, kiment a teremből, de messzebb nem. Nem akar engem is elveszíteni…még egyszer.

-         Hope… - lépett elém Harry, majd megsimította arcomat. Daniel csak kék szemeivel méregetett.

-         Ne… - léptem hátrébb. Igen, ő volt az eső, akinek mondtam valamit. Vettem egy hatalmas levegőt, és belekezdtem hogy minél hamarabb túl legyek rajta. – Nézzétek… én elmegyek. Nem akarom hogy keressetek, nyugalomra vágyok. Rengeteg kárt okoztam mindkettőtöknek és nem érdemlitek meg hogy köztetek senyvődjek. Amit akkor mondtam igaz volt, de nem hittem volna hogy ez a találkozás megtörténik. Légy szíves, csak… hagyjatok! Nem akarok szerelmes lenni, mindössze felejteni akarok. Ha szerettek, akkor elengedtek, mert nem fogok köztetek választani! – kántáltam jól betanult szövegemet. Minden olyat mondtam  ami talán rákényszeríti őket hogy ne jöjjenek a közelembe, mikor pokolian fájt még őket is elveszíteni… csak hát itt az a  fránya többes szám. Azonnal kaptam magam és elsiettem… amennyire tudtam.

Csak néztek utánam, nem tudtak mit reagálni. Nem hagytam őket megszólalni. Beültem az útra kész autóba az ikrekkel, és Rock indította a motort. Még hátrapillantottam s kiszúrtam a két rohanó fiút. Nem… nem teszem tönkre őket. Jobb lesz ez így. – majd előre fordultam és lehunytam a szemem.