III.kötet ~ 3.fejezet

Unalmas. Unalmas! Ígérem, hogy a kövi részben már lesz Harry. Megígérem. Légyszíves aki még nem szavazott, az szavazzon! Már ha megérdemlem...

A következő nap végig pörögtem. Teljes mértékben hatalmába kerített a boldogság. Hogy őszinte legyek, igazából a régi Hope-nak éreztem magam. Annak a lánynak, aki még csak egy csereprogramon van, mégis izgalmas az élete, tele meglepetésekkel. Azonban valami, inkább valaki hiányzott belőle… Harry.

Igazából már nem fáj. A fájdalom megszűnt egy fél éve, azóta csak intenzív hiányérzetem van. A Harry dobozom most is az ágyam alatt lapul, de már jó ideje nem volt kinyitva. Konkrétan akkor nyitottam fel utoljára, mikor kaptam magát a dobozt… Ja nem! Beleraktam a karkötőt is, de azt is úgy, hogy csak behajintottam és visszazártam a fedelét. Jól tettem.

Igaz, még nagyon szokatlan volt az egyedüli élet, így örültem hogy egy áruházban dolgozhatok, tele emberekkel, és Nadine is ott van. Az a lány tiszta energiabomba! Régen én is ilyen voltam, de valami kiirtotta belőlem… (szerintem a „valami” az nagyon, de nagyon enyhe kifejezés).

Reggeli után beugrottam az üzletbe, és vittem Nadine-nak egy kávét. Ha már ilyen rendes volt, ez a legkevesebb.

-          Szia – mosolygott.

-          Hali, hoztam neked egy kis energiát! – poénkodtam.

-          Ó, édes vagy, tedd csak le az asztalra. Jut eszembe! – csapott a homlokára. -  bent van az anyám. Szeretnélek bemutatni téged, mint új eladót.

-          Okés – néztem körül félve.

-          Nyugi – nevetett fel – nem harap.

-          Rendben. – Nadine berohant hátra és egy ötven év körüli nővel jött vissza, aki remek formában volt, remekül tartotta magát. – Hope, ő az édesanyám  Diana. – mutatta be. – Anya, ő pedig Hope, Claire DeLucie lánya! Tudod róla meséltem! – emlékeztette.

-          Nagyon örvendek Hope! – nyújtott kezet őszinte csodálattal. – Nagyon örülök hogy itt vagy nálunk! Édesanyád hogy van?

-          Remekül, gyakorolja az anyuka szerepet – meséltem.

-          Nem mondod hogy kistestvéred született? – ujjongott Nadine… ismételten.

-          Nem. Rock bácsikám kislányait neveli… - nehéz előadni egy ilyen dolgot, ami ennyire nem megszokott.

-          És apukád? – kérdezett rá Nadine.

-          Kicsim, nem hoznál nekem is egy kávét? Úgy megkívántam… - azt hiszem hogy Diana tudta… de még mennyire.

Nadine szó nélkül elindult a Starbcksba, Diana pedig leinvitált egy kanapéra.

-          Na hogy bírjátok? – kérdezett rá őszintén, hangjában tele megértéssel.

-          Már jobban… - vontam meg a vállam – de így is piszok nehéz.

-          Gondolom. Akkor anyukád most mással él? – furcsállotta.

-          Hát.. igen. Mikor apa meghalt, az öccse a szárnyai alá vett minket, és védett mindentől. Elvitt minket az otthonába, Skóciába, és eddig én is ott éltem. Anya pedig kicsit…

-          Értem szívem, ne magyarázd! – simogatta a karomat. -  Akkor ugye már minden rendben veletek?

-          Igen – húztam ki magam.

-          És a volt barátod? Harry… ugye? Vele mi van? – nem tudtam hogy róla is tud…

-          Vele… semmi. Nem is hallottam róla azóta – vontam meg a vállam. – de már túl vagyok rajta! – jelentettem ki büszkén, mert ez igaz is! Talán…lehet… na jó, egyáltalán nem!

-          Nem is aggaszd magad! Majd találsz valakit! – bíztatott.

-          Igen, tudom. – éppen állt volna fel, mikor valami szöget ütött a fejemben. – Diana!

-          Tessék?

-          Hogy van az, hogy Nadine annyit tud rólam, hogy Claire DeLucie lánya vagyok? – ez tényleg elég furcsa, mert abban az időben tényleg csak a mi ügyünk volt a  híradóban és Diana tudott is róla.

-          Nadine ő… ő is keresztül ment pár dolgon ugyanúgy, mint ahogy a mi családunk is. Volt neki egy… depressziós időszaka.  Ő nem olyan volt mint eddig.  Abban az időben, Nadine… olyan „emó” stílusú fiatal volt. – hát… sokkoltam. - Lázadozott,ivott, és a kábítószerhez is hozzányúlt.

-          Te jó isten! – kaptam a számhoz a tenyerem.

-          De itt még nincs vége! Szerelembe esett! Borzalmasan szerelmes lett egy olyan fiúba, amilyen ő volt, aki csak kihasználta és játszadozott vele. Nad ezt tudta, de azt nem hogy a fiú meg is csalja mindeközben. És akkor kiborult, de teljesen. Még jobban magába fordult és olyanokat csinált, mint még soha! – inkább nem részletezte. – aztán mikor az apjával úgy döntöttünk hogy itt van ennek vége, elküldtük egy… pszihiátriai intézetbe. – nem tudom hogy ezt miért mondja el nekem… vagy panaszkodik, vagy csak vigasztalni próbál, de mind a kettőnek elég fura. – Ott volt majdnem egy egész évig, mikor végre kiengedték. Sikerült talpra állnia, de éppen az egyetem harmadik évében volt, ami nem kevés pénzbe került. Így állt ide mellém dolgozni, s mindene a divat lett. Azóta nem nagyon volt fiúval, de az utóbbi egy hónapban… hát nem is tudom. Lehet megint szerelmes lesz.

-          A szerelem fáj! – jelentettem ki.

-          Fáj bizony! – lépett be az említett személy egy adag fahéjas kávéval a kezében. – de nem minden esetben.  – mosolygott, mire Diana riadtan nézett rá… szerintem anyám is így nézne rám ha én szerelmes lennék…

-          Diana, szerintem anyukámmal önök rokon lelkek! – kuncogtam.

-          Szerintem is, de nyugodtan tegezz! Tényleg… mit válaszolt anyukád az ajánlatunkra? – fürkészett.

-          Hát… holnapra mondok egy biztos választ! – nevettem, amibe újdonsült munkatársaim is beszálltak.

-          Na jól van lányok, én elmegyek az Oxford Street-re, ott van valami gubanc. – indult az ajtó felé.  – Hope… egyébként szerintem ti is rokon lelkek vagytok Nadinnal.

-          Jujj, ezt mire mondta? – nevetett fel kínosan.

-          Arra hogy… mindegy.

-          Na gyere! Mesélj egy kicsit! – hívott a pulthoz.

 Nem tudom, de kell ebben a boltban dolgozni egyáltalán? Mert körülbelül másfél órát beszélgettünk felületes dolgokról, és a divatról úgy, hogy nem jött senki… fura.  Később Nadine elment megnézni miért nincs forgalom mire rájött, hogy elfordult az ajtón lévő tábla a „zárva” feliratra. Röhögve jött vissza, de ez engem is megnevetetett.

Aztán megmutatta a boltot, hogy mi hol van, és kicsit tanítgatott is úgy, hogy pár ügyfelet már én szolgáltam ki – amitől büszke is lettem magamra.  Délben elmentem és vettem mindkettőnknek kaját, és vidám hangulatunkban elcammogtunk rajta.

Csak kora este mentem el, mert Nadine szerint ki kellett pihennem magam a fotózásra… ő biztos tudja, már régen voltam fotózáson… videoklipp előtt. Lényeg a lényeg, hallgattam rá, és korán lefeküdtem hogy reggel ne támadják meg az arcomat a karikák.

Végül is, nem tettem rosszul hogy korán ágyba bújtam, mert a reggel hamarabb eljött, mint ahogyan hittem volna. Sőt mi több, el is aludtam. Éppen csak lezuhanyoztam, fogat mostam és felkaptam egy… szoknyát(?) egy pólóval és már szaladtam is a megadott helyre.

-          Hope! Remélem a munkából nem fogsz késni! – nevetett Nadine.

-          Én is remélem – lihegtem.

-          Akkor… kezdjük! – zsongott be… megismerkedésünk óta sokadjára.

Kisminkeltek olyanra, amilyen már régóta nem voltam. Nem volt bennem semmi keserűség, semmi fájdalom, és így a smink is jobban kiemelte a boldog – vagy valami hasonló – arcomat.  Hajamat loknisa göndrítették be, úgy, hogy Szabadon legyen, mégse legyen túl „vad”. És a ruhák… az a kollekció valami fantasztikus volt, tele intelligenciával, mégis figyelemfelkeltéssel.  Nagyon élveztem az egészet, teljesen hatalmába kerültem a divatnak, úgy, hogy el is felejtettem felhívni anyát. Remek. 

Mikor már elegendő kép készült rólam, elrohantam egy mosdóba, és tárcsáztam. Kicsengett kétszer, mire felvették:

-          Szia kincsem! Na hogy éred magad? Sikerült berendezkedned? Találtál állást? – hadarta.

-          Igen anya, minden rendben, állásom is van – nyugtattam meg.

-          Hát ez fantasztikus! És hol dolgozol?

-          Az NStyle-nál… egy feltörekvő londoni divatcég, aminek eddig csak két üzlete van – szinte láttam ahogyan felcsillan a szeme.

-          Istenem! Kicsim komolyan sírok! Nem hiszem el már a nyomdokaimban vagy! – Hát igen… tipikus anya.  – És mi a munkaköröd?

-          Én vagyok az egyik reklámozó modell és egyben eladó… innen híresek.

-          Ááááááá! Nem hiszem el!

-          Anya, nyugi! Tőlünk zeng a mosdó – nevettem.

-          Olyan jó hogy sikerült elhelyezkedned!  - szipogott a telefonba.

-          Igen… ennek a cégnek van négy eladója, hat varrónője, és csak egy tervezője. Egy. Egyetlen egy. – célozgattam.

-          Nem kevés az? Mármint ha számolgatjuk a hat varrónő több tervvel is elbírna és aztán jöhetne a tömeggyártás a gyárakban.

-          Igen, ők is így vannak vele.

-          Akkor tegyenek valamit! Keressenek egy rendes tervezőt és álljon be, mert így sosem futnak be rendesen!

-          Pont azt teszik! És már találtak is tervezőt, csak még nem tudja…

-          Igen? Kit? – anya… nem tudom játszik-e, de ez… na mindegy. Nem igaz hogy nem jön rá!

-          Calire DeLucie-t… - csend. Ennyi volt a reakció.

-          Menjek el Londonba ruhákat tervezni? – szólalt meg olyan két perc némaság után.

-          Nem kell eljönnöd. Elég elküldeni a terveket…

-          Értem…

-          Érdekelne? – kérdeztem rá.

-          Hát… nem is tudom. Hiába nem kell odaköltöznöm, sokat kell majd utaznom.

-          Többet látnánk egymást – vágtam rá. Ez azt hiszem hatott. – Szóval… mit mondjak nekik?

-          Nem bánom! De beszélnem kell majd velük is! – adta be a derekát.

-          Rendben anya, imádlak!

Diana oda volt hogy anya igent mondott és szinte azonnal felhívta egyeztetni. Övé a téli kollekció fele… wow.  

Miután végeztünk elmentem az öltözőbe és igyekeztem levakarni magamról a már nagyon durvának számító sminket, és kigubancolni a fejemen lévő madárfészket. Ugyanis amint beszéltek anyuval, még jött a java.  Színes sminkeke, felkontyolt haj. És akkor jött a fotózás. A legkitekeredettebb pózokban fotóztak, a ruhákban levegőt sem kaptak... sőt benne sem voltak a kollekcióban. Valami azt súgja hogy ezek a képek nem ahhoz kellettek. Mindegy, nem törtem magam rajta, mert nem volt időm.  Percenként pirosítót nyomtak az arcomra, amitől ár szinte eldugultak a pórusaim.

Az öltözőből kilépve – már normális ruhában, viszonylag kevés sminkkel és leengedett hajjal -  Nadine-t pillantottam meg.

-          Hát te? Még  nem mentél haza? – csodálkoztam.

-          Ajj Hope! Kérlek segíts!

-          Miben? Olyan kétségbeesett fejed van, hogy az fáj! Mi a baj?

-          Mit vegyek fel egy dupla randira? – idegeskedett.

-          Öhm… jézusom… - sok mindenre számítottam, de erre nem – nagyon rég voltam már dupla randin… - m eredtem magam elé – igazából randin is nagyon régen voltam.

-          Hogy hogy? Nem azt nézném ki belőled…

-          Igen – nevettem fel kínosan.

-          De mi történt?

-          Nincs neked időd arra! – ráztam a  fejem.

-          Nekem mindig van időm meghallgatni egy barátot. – aranyos… de nem sok kedvem volt erről beszélni.  – Öntsd ki a szíved! – nem tudom milyen lehetett Nadine emó girlként, de ez a fele nagyon aranyos.

Leültünk és elkezdtem mesélni neki a dolgokat… de csak egy rézét. Hog volt egy barátom, akivel szakítottunk a távkapcsolat miatt, majd jött egy másik, majd megint az első és nem akartam választani így itt hagytam őket… szegény csak kapkodta a fejét.  Itt hagytam abba a mesélést, már nem akartam hogy többet tudjon.

-          Na akkor most segítek én neked. Dupla randi, dupla randi… - kotorásztam a ruhák közt, s végül megleltem egy  - számomra – tökéletes darabot. – Ezt! – emeltem magam elé a tipikus ruhát… fehér, fodrokkal díszített, pánt nélküli ruha.

-          Ez nagyon tetszik! – kapta ki a kezemből – és szerinted a hajammal mi legyen?

-          Semmi – vontam meg a vállam – nem arra kíváncsiak. Maximum egy tincset csatolj oldalra – tanácsoltam.

-          Igazad van… ez remek lesz!

-          És biztos tetszik? Nem akarom rád erőltetni…

-          Nem! Ez tökéletes! – majd elrohant, én pedig elindultam hazafelé.