III.kötet ~ 1.fejezet

Sziasztok!
Bocsánat hogy megint megvárakoztattalak titeket, de most volt osztálykirándulás(tudom furi, ráadásul 5 napos), és emellett ihlet sem jött nagyon. Szeretnélek titeket megkérni valamire... Jelentkeztem egy blogversenyre, ami nekem nagyon sokat jelent! Ha szeretitek a blogomat, akkor légyszíves nyomjatok egy likeot erre http://www.facebook.com/photo.php?fbid=292433867539383&set=a.291735647609205.62949.256207541162016&type=3&theater linkre. Higgyétek el, nem vagyok az a "lájkolós" típus, de ez nekem tényleg fontos, úgy ahogy ti is azok vagytok! Rengeteg befejezést találtam ki a blogra, de valahogy mindig folytattam... miattatok. Szóval légy szíves ennyit tegyetek meg nekem! Köszönöm!

♫Hope♫

Érezted már úgy magad hogy benned egy hatalmas űr kering? Nem… ez nagyobb mint hatalmas… ez óriási. Egyszerre három férfit veszítettem el az életemből. A hajdani legjobb barátomat, s egyben valami mást, életem szerelmét, és nem utolsó sorban az édesapámat. Még mindig van úgy, hogy sírva alszom el, és gondolok vissza a történtekre, pedig már több mint másfél éve hagytam el Londont. Ha még csak Londont hagytam volna el… őket hagytam el.

De jól döntöttem. Nem akartam választani köztük. Inkább vagyok egyedül, mint látni valamelyik fiúnak azt a bizonyos fájdalmat az arcán. Volt nekik elég bajuk, nem kellettem én is ahhoz, hogy tönkretegyem őket. Mélyen legbelül sejtettem hogy itt még nincs vége, de erre azért nem gondoltam. Az utazásom után két héttel utána jött.

*

Szokás szerint nem akartam kikelni az ágyamból, és szokás szerint nem akartam lenyomni egy falatot sem a torkomon.  Kopogtak.

-          Kicsim… - nyitott be anya. -  Hogy érzed magad?

-          Rosszul – nyomtam be fejem a párnák közé.

-          Nem… nem vinnéd ki az ikreket sétálni? – és Jackpot. A két kislány volt életem napfénye, akik miatt felkeltem reggel. Szegények, már nagyon meggyötörték Gina macskát, aki az ágyam alatt nyávogott.

-          Legyen… - húztam le a fejemről a párnát, majd tápászkodtam fel. Rendbe tettem magam – nem éppen két perc volt – majd lementem reggelizni.

Igen, ma is olyan sokat ettem, ami kiterjedt egy korty kávéra és két teasütire… ezért nem hízom. Mivel már hűvös volt az idő, felvettem egy krém színű bőrdzsekit a fekete farmeromhoz, és kimentem az udvarra, ahonnan vidám gyerekhangok áradtak.  A rózsaszín kabátban rohangáló kislányok, az apuka aki kergeti őket, és a házból éppen kilépő nő. Ők nagyon fontosak számomra. Ők a családom… legalábbis akik megmaradtak.

A két kislány vidáman ugrott rám, ezzel megbillentve az egyensúlyomat, de nem bántam. tényleg ők voltak a fény az életemben. Kézen fogtam őket, és elindultam velük sétálni. Napi program hogy kicsit kimozduljak és ne drámákat olvassak begubózódva az ágyamba.

Faleveleket rugdosva, énekelve vonultunk az aprócska kisvárosban, ami vészesen emlékeztetett valakire… rá. És akkor megtorpantam. Ott állt előttem, életnagyságban.

-          Lányok… menjetek játszani, én… - dadogtam, miközben közeledett felém.

-          Szia… - köszönt rám. – leülünk?

-          Öhm… legyen. – indultam el egy pad irányába.

A szívem vészesen gyorsan dobogott és az agyam csak kattogott. Látszódott rajta hogy ő sem nyugodtabb nálam, mégis lábremegés nélkül sikerült leülnie mellém. Csak ültünk, és figyeltük a kicsiket. És akkor feleszméltem. Annak idején azért nem akartam beszélgetni vele, mert volt benne valami, ami megfogott… már az elején.

- Mit csinálsz erre? – kérdeztem rá, mikor már kínos volt hosszú percekig terjedő csend.

- Nekem… lett egy megérzésem. Itt találkoztunk először, és idejöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. De bejött a megérzés. – mosolygott egyet magában.

- Hát be… és meddig maradsz?

- Nem tudom… igazából tőled függ. – vallotta be.

- Tessék? – lepődtem meg.

- Amíg te itt leszel… már ha szeretnéd. – halkult el.

Teljesen mámorba estem… eljött idáig, Londonból Skócia északi részére csak miattam. Az érzések kavarogtak bennem, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. Aztán eszembe jutott ő is…

-          Daniel én… szeretlek, de…

-          Őt jobban – fejezte be egy bólintás kíséretében.

-          Sajnálom, mert igazán szükségem lenne rád, de az önzőség lenne… és nem is lenne ugyanaz.

-          Tudom… de nekem is szükségem van rád. – nézett mélyen a szemembe saját csillogó, kék szemeivel. Ó majdnem elájultam. Nyugi Hope! Te zöld szempárról álmodozol… azt hiszem. 

-          Igen. Pont ezért nem használhatjuk ki egymást. Daniel, neked szükséged van arra hogy valaki szeressen! És akármennyire így érzek, nem én vagyok az a személy. – vallottam be őszintén.

Csend állt be. Csak ültünk ott egymás mellett, és agyaltunk. Lehet hogy ő lenne a megmentőm, de még ott a másik lehetőség… Harry. Nem tudom neki mit mondanék, de ez így nem helyes.

-          Akkor én… megyek is – tápászkodott fel.

-          Várj! – ugrottam fel én is. Visszanézett, és halványan mosolygott. -  Nem tudlak elengedni búcsú nélkül… már nem.  – Daniel értette mire gondolok, közeledett felém, majd óvatosan megcsókolt. A pillanat minden egyes részét kiélveztem, és kellőképpen elbúcsúztam tőle annyira, hogy öt perc múlva már elkezdett válni az ajkunk. Mé egy utolsó mosoly, majd megfordult, felállt a gördeszkájára, és elgurult, míg én csak szó nélkül meredtem utána.

Harryt nem tudtam volna még egyszer elengedni.

*

Nem kellett aggódnom, mert Harry nem jött utánam. Sírtam, és reménykedtem, de nem jött. Igaz, én mondtam hogy felejtsen el, akkor ne hisztizzek. De rosszul esett… nagyon. Egy idő után igyekeztem teljesen kiszűrni az életemből… ha elindult egy számuk, kinyomtam a rádiót, ha megláttam a tévében, elkapcsoltam, és nagyon kerültem a nevének említését is.

Sok minden történt azon kívül is. Anya és Rock kicsit közelebb kerültek egymáshoz… igen, úgy. Egymást vigasztalták és ez igazán jó hatással lett mindenkire. Egy év után már egy ágyban aludtak. Nem bántam, mert Rockról volt szó.  De itt felmerül a lehetőség: ugye ez most kezdődött? Inkánbb nem is idegesítettem ezzel magam, boldogak, az ikrek örülnek, minden oké. Tnyleg, így a kicsik sem érezték olyan elveszettnek magukat. Nem volt az anyjuk, de anya  igyekezett megtanulni ezt a szerepet. Most nem volt szolga, szakács és takarító, de boldogult. Fél évvel később már ehetőt főzött. Talált egy állást esküvői ruhatervezőként, és legalább huszonötöt tervezett nekem hogy majd „ezt fogom viselni a nagy napon”… mindegyik tartott vagy egy hétig.

Rock visszament a régi munkahelyére, ahol mérnök volt, és a kicsik is visszamentek az ovijukba. Én viszont bepótoltam a kóma miatti hiányokat, és inkább otthon tanultam tanárral.

De  semmi nem tart örökké, ugyanis egy hete érettségiztem le. Itt felmerül az egyetem – amihez persze mindenki ragaszkodott. Itt viszont nem volt választás. London. Hogy miért? Mert ott volt az alig használt lakásom, ami egy biztos pont, ráadásul fel is vettek egy egyetemre. Itt már nincs az hogy úszunk a pénzben… nem, annak az időnek vége. Félelmetes hogy mennyire lecsúsztunk ilyen rövid idő alatt. De nem bánom. Már nem vagyok a hercegnő, aki annak idején, és nincs híres barátom sem. Nem, most már egy átlagos lány vagyok, akinek dolgoznia kell ahhoz hogy megélhessen. Örülnék is, ha nem lennék ennyire egyedül. És apa… még mindig olyan mintha tőrt döfnének a szívembe. Sehol nem érzem jól magam… sehol. Ezért mindegy hogy Londonban vagyok-e, vagy Skóciában… bár ennyi idő után már igazán hazautaznék Franciaországba is… majd ha lesz rá pénzem.

Hogy mi van a barátaimmal? Eltaszítottam őket. Nem válaszoltam a hívásaikra, nem kerestem őket. Éppen hogy szülinapokon írtam nekik, de ennyi. Így már teljesen egyedül voltam.

Három bőrönd, és egy utánfutónyi bútor. Itt tartok most. Rock kísér fel Londonba, hogy segítsen felhurcolni a cuccokat a harmadikra. Egyedül fogok lakni… az is egy csodálatos dolog, de nem ebben az állapotomban, nem tizenkilenc, inkább húsz évesen.  Hát igen… ma van a szülinapom… és költözök.

-          Nagyon vigyázz magadra kicsim! -  ölelt át huszadjára is anya.

-          Vigyázok! Ti pedig vigyázzatok a  kicsikre és egymásra. – öleltem vissza.

-          Hope! Indulni kéne, nem öt perc az út! – kiabált Rock a kocsiból.  – Még utoljára megöletem mindenkit, és beszálltam az autóba. Irány London…

♫Harry♫

 Csak egy átlagos nap. Stúdió, hülyülés, fotózás és vacsora Nadine-val.  Az elmúlt másfél év villámgyorsasággal eltelt. Hoperól azóta nem hallottam, de majd bele pusztultam. Szerencsére lekötötte a figyelmemet a sok koncert, rajongó, és persze a fiúk.  Nem tagadom, megfordult pár lány az ágyamban, de nem gondoltam komolyan… egy ideig. Pontosabban egy hónappal ezelőttig.

Nadinet egy fotózáson ismertem meg, ugyanis őt fotózták előttem. Bájosan mosolygott rám, és flörtölni próbált. És akkor elgondolkoztam. Nem fogok mártírkodni egész életemben. Daniel nyíltan kijelentette hogy ő utána megy… nyilván meg is tette és most együtt vannak. És nekem pedig itt van ez a lány, aki valószínűleg csak arra vár, hogy odamenjek hozzá.

Kedves, aranyos, és nem hátrány hogy gyönyörű. Pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, és már megismerkedésünk estéjén elhívtam vacsorázni. Rengeteget lehet vele nevetni, ugyanakkor komoly is tud lenni ha kell.  Remekül kezeli a sajtót, és elbűvöl mindenkit, aki szembe jön vele.

Ugyanakkor reggelente mindig meglátom a kacskaringós „H” betűt a nyakamon, így esélyem nincs rá gondolni. Azonban ez az érzés már nem a fájdalom, mindössze valami nagyon szép dolog emléke. A szerelemé.