III.kötet ~ 10.fejezet

One Direction - Little Things

-          Hope, hogy tehetik ezt velem? Ez nem választási lehetőség, ez maga a halál! – panaszkodott a telefonba majd fél óra bevezető beszélgetés után.

-          Nyugi, valamit csak tehetünk az ügy érdekében! – vígasztaltam.

-          Nem hinném. Világosan megmondták: vissza vagy haza.

-          Gondolom az esélytelen higy haza akarj menni… - fontolgattam.

-          Eléggé… én menekülök onnan hogy kitörhessek.

-          Megértelek…

-          De hogy találhattak ki ilyet?! Nem akarok visszamenni Londonba! Elég volt ez a szenvedés is!

-          Tudom, de… hozzám jöhetnél…

-          Mi? Londonban vagy?  - döbbent meg.

-          Igen… és Harry a munkaadóm barátja szóval… de megvagyok – töröltem le a könnycseppeket az arcomról miközben a teefont szorongattam.

-          Tényleg? Csodállak érte! Szóval… szerinted inkább mennyek vissza?

-          Ez a te döntésed. De szerintem te magad is tudod mi lesz ebből.

-          Igen, de… - hangján hallani lehetett a fájdalmat és a sírógörcs okozta nehéz lélegzeteket. – szertetem őt, érted? Sosem éreztem még ilyet, és nagyon régóta tart. – zokogott. -  Egymilliószor megbántam hogy eljöttem onnan és otthagytam. És ha most visszamennék nem lennék képes egy másikkal látni…

-          Húh… de ha most is megfutamodsz, akkor lehet hogy még nagyon sokáig fogsz szenvedni.

-          Lehet. Igazad van! Döntenem kell és nem azért gürcöltem évekig, hogy a nehezen megszerzett ösztöndíjammal hazamenjek!

-          Ez a beszéd!

-          Nem hiszem el – nevetett fel.

-          Micsodát?

-          Ezt az egészet. Annyira furcsa hogy ezt most veled beszélem meg telefonon. Hope… jó hogy visszatértél.

-          De én… - kezdtem.

-          Mármint az életbe…

Ő mondta ki először amit én is tudtam: hogy elbújtam a saját életem elől. És most beszéltem le erről őt, aki pont ugyanerre készült.  Ugyanis a hosszú telefonbeszélgetés alatt Ana elmesélte, hogy itt kezdte az egyetemet Londonban, mígnem hirtelen haragja miatt elment Amsterdanba, ahol azonban kiderült, hogy a következő tanévben már nem vesznek fel ösztöndíjasokat arra a szakra.  Így vagy Londionba jön vissza, vagy hazamegy. Egész jól elhaladtunk hogy itt kössön ki.

Már annyira hiányzik ő is. Nem feledkeztem meg a francia barátaimról sem, talál nemsokára emegyekőket meglátogatni. Talán az jót is tenne, bár ha két év semmi után bekopogok hogy „Helló, jöttem látogatóba” nem tudom hogy reagálnának.

De ez még a jövő… először rendbe kell tennem a saját életemet.

1 héttel később…

-          Ne ne ne ne! Nem akarok első nap elkésni!  - ugrottam ki az ágyból nyolc óra körül. – ez is csak velem történhet meg! – puffogtam.

Szélsebesen lezuhanyoztam, felkötöttem a hajam, felraktam egy tök alap sminket, majd egy smaragzöld, nyári ruhába burkolózva telitalpú szandállal léptem ki a lakásból a már előre kikészített táskámmal és rohantam a buszmegálló felé. Mindez húsz percembe került. Még jó hogy minden este kikészítem a másnap reggeli ruhámat és eldöntöm hogy mit kezdek a fejemmel.  Még a buszon megcsörrent a telefonom. Ő volt.

-          Na halli! – ujjongtam.

-          Szia! Három óra múlva indul a gépem. Ki tudsz jönni elém.

-          Basszus! Délután dolgozom. Gyere be hozzám!

-          Juj klassz! Kíváncsi vagyok Nadine-ra. – Hát igen. Az elmúlt egy hétben eldöntötte hogy visszajön ide, én pedig lelkesen felajánlottam hogy legyen a lakótársam, mert megöl a magyány és unalom kettőse. Ő persze belement, így mindent elmeséltem neki Danieltől kezdve Nadine-ig. Ó Dan… piszkosul hiányzik az idióta feje. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Véresen komolyan veszi az elveit miszerint kizár az életéből. Mindez persze nekem jó… - szerinte.  – Okés akkor olyan negyed négy körül ott leszek.

-          Akkor negyed négy. – tettem le mobilom.

Az első napom valami fantasztuikus volt! Az én kurzusomra olyan emberek jelentkeztek, akiknek fontos a művézet, és szeretnek aktívan tevékenykedni. Nem véletlen barátkozott mindenki nagyon könnyen össze. Nem véletlen jelentkeztem én rendezvényszervezésre… pont nekem való. A csoportvezető Mr. Pull is nagyon jó fej, maximum három évvel idősebb nálunk, így nagyon érti a nyelvünket. A szemeszter eső felében csak elmélet lesz itt, majd november tájékán jönnek a gyakorlatok.

Délután fél három körül értem be az NStyle-ba, de már majd kiurottam a bőrömből hogy végre lássam Annát. Ahányszor belépett valaki azon az ajtón, és odakaptam a fejem, csalódottan mosolyodtam az újabb és újjabb vásárlókra.  Nadinnal szinte egymáshoz sem szóltunk, deszerintem a mi helyzetünkben ez még szerencsésnek számított.

-          Hé hercegnő! – lépett be vagy három bőröndöt maga után húzva Anna. Alig ismertem meg. Hosszú haját vállig érő, előre hosszabbuló fazonúra vágatta le, az alig sminkes kislány most erősen kihúzott fekete szemekkel lépett be, körmein pedig rikítórózsaszín műköröm díszlett. Tisztára úgy nézett ki, mint egy modell. Magassága mindig meg volt hozzá, már csak ez hiányzott.

-          Uram isten! – rohantam elé és öleltem át szorosan. – gyönyörű vagy csajszi! Rengeteget változtál!

-          Te is az vagy, bár te semmit nem változtál! – tolt el magától. – Ugyanaz az édes kerek pofi, ugyanaz az elegáns stílus és uyanaz a széles mosoly. Jajj de imádlak Hope, már nagyon hiányoztál! – ölelt meg ismét.

-          Te is borzalmasan! Hidd el, én vagyok az egyetlen, aki örül annak hogy visszamondták az ösztöndíjat.

-          De gonosz vagy! – ütögetett meg.

-          Bocsi… - nevettem.

Rengeteget beszélgettünk, s úgy elrepült az idő, hogy észre sem vettük, de már este nyolc volt, vagyis a munkaidő vége. Ana még gyorsan elszaladt vécére, ahonnan Nadine nyakig kinyalva jött ki. Anna egy szép grimasszal kifejezte nekem nemtetszését, mire hangosan felnevettem. Na a következő perc már nem volt ilyen vicces.

-          Szia szívem! – nyomott csókot Nadine Harry ajkaira… Ám Harry nem egyedül jött.

-          A fenébe! – csaptam a homlokomra majd húztam le rajta a kezemet.

-          Hope! Ezer éve nem láttalak!

-          Hello Niall – tettem karba a kezem és igyekeztem nagyon kerülni a szemkontaktust.

-          Öhm… oké. – reagált reakciómra, majd maga mellé húzta barátnőjét, és hajába puszilt.

-          Hé Hope! Alig találtam innen ki! – lépett elő nevetve Ana. És akkor fagyott meg a levegő. – Basszus! – sikkantott fel, kicsit… hát nagyon hallhatóan.

Niall és Anna zavartan nézték egymást, majd egyszerre kapták el tekintetüket, míg Harry végig engem bámult.

-          Sziaszok, Adele vagyok! – mutatkozott be mosolyogva  a lány, aki Niall karját szorongatta előbb nekem, majd Annának.  – Örülök a találkozásnak.

-          Szia

-          Hello – üdvözöltük kicsit lesujtó hangnemben.

-          Induljunk! – szólalt meg Nadine, ráadásul olyat mondott ami egész normális volt.

-          A lányok nem akarnak jönni? – vetette fel Adele.

-          Nem

-          De – vágta rá Anna, mire a társaság nagyrésze mereven figyelte. – ugyan, vicces lesz! De hova is megyünk?

-          Csak vacsorázni – vonta me a vállát Adele.

-          Anna… - szóltam rá.

-          Remek!

-          Ana…

-          És hova?

-          Hát… a Hemingway Étterembe – mosolygott.

-          Anna! – sikkantottam fel. – Neked pakolnod kell! Holnap lesz az első napod! Nekem tanulnom kell! Meg aludni!

-          Ugyan Hope, ne titkold hogy teledon álni akarsz! – ezt most haggya abba!

-          Mi?

-          Nyugi, majd este felhívod Danielt! Nála amúgy is akkor kora délután lesz.  – legyintett. – Nekem meg elég kevés alvás is.

-          De…de…Anna… - habogtam. Harry gyilkos tekintettel nézett rám.

-          És mivel megyünk srácok? – mosolygott bájosan.

-          Az én kocsimmal – szólalt meg Harry.

-          Akkor indulhatunk is! – csapta össze a tenyerét.

Sorban vonultunk ki a Harrods falai elé. Niall riadtan nézett rám, mire értetlenül megvonbtam a vállam.

-          Mi a fenét művelsz? -  suttogtam idióta, felelőtlen, hirtelenharagú barátnőm fülébe.

-          Csak meg akarom ismerni! – suttogott vissza.

-          Kit? – néztem rá, mint egy hülyére.

-          Adelét, ki mást? – vonogatta magát.

-          Remek…

Értelem a tetőfokon. Legszívesebben hazarohantam volna úgy ahogy voltam, de Ana olyan szorosan tartott maga mellett hogy esélyem sem volt rá. Végülis a vacosra első fele egész jól telt sttól függetlenül hogy Niall nem szólt Anához, Harry nem szólt hozzám, és Nadine is csak Adelével volt hajlandó beszélni… egy ideig.

-          És ki is vagy te pontosan?  - szegezte Anának a kérdést cseppet sem barátságosan. Anna rövid deig tétovázott, majd majd elég durva válasszal rukkolt elő:

-          Én vagyok az aki Niall életét baszta el. – Szegény Niall éppen egy korty bort ivott, ami rendesen félre is szaladt, Adele riadtan bámulta, Harry szeme pedig villámokat szórt. Nadine tudta. Csak azt akarta hogy kimondják. És Anna éppen úgy csinálta, hogy fájjon.

-          Hope, kijönnél egy percre? – kért Harry.

-          Én?

-          Igen, te! – szólt rám, inkább kiabált rám.

Félve sétááltam ki vele az étterem felé, mert tudtam hogy most mi jön.

-          Minek hoztad őt ide? – csattant fel.

-          Nem én hoztam, magától jött.ű

-          Minek tönkretenni stzegény Niall kapcsolatát is? Az enyémet majdnem sikerült!

-          Bocsánat! Nem volt szándkékos, én…én nem tudom miért csinálja ezt!

-          A helyedben én már réges régen otthagytam volna az Nstyle-t.

-          Tudom, de… kell a pénz. – túl sokat srok mostanság. És rengeteg könycseppem hull Harry Styles miatt is. Most is miatta könnyezzek.

-          Aha, biztosan! Hope DeLucie-nek kell a pénz! Hah, évszázad vicce.

-          Harry…

-          És hazudtál is!

-          Mi? – riadtam meg.

-          Azt mondtad hogy Szakítottál a másikkal.

-          Mert reménykedtem benne hogy békén hagysz!

-          Szóval vele vagy?

-          Nem!

-          Akkor most mi Hope? Megint hazudsz? – na bedühödtem. Teljesen kiakadtam.

-          Nem te idióta! Kell a pénz mert apámn egy halom adósságot hagyott, amit nehéz volt kifizetni, szinte semmink nem maradt, magamat látom el! Anna Niall miatt ment el de visszamondták az ösztöndíját Amsterdanban, így vissza kellett jönnie! És Daniellel nem szakítottunk hanem Amerikában tanuk és szóba sem áll velem mert félk hogy ebassza az életem! De félelemre semmi oka, te megtetted helyette! – zokogtam, majd sarkon fordulva elindultam… valamerre.