III.kötet ~ 15.fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom, késtem. Sokat. Sajnálom, igyekszem, de most van az eddigi leghúzósabb hajrá a suliban, így kicsit nehéz, ráadásul neveztem egy írós versenyre, amihez egy könyvről kell olvasónaplót írnom heti kétszer internetre, így elég kevésszer jutok oda hogy részt írjak.  Kellemes olvasást!

Ahogy átléptük az ajtó küszöbét,  egy hosszabb folyosóra érkeztünk. A folyosó két oldalán ajtók voltak felsorakozva. Anával egymásra néztünk, majd iszonyatosan gyorsan elkezdtük az ajtókon lévő feliratot vizsgálni, mígnem – a folyosó vége felé – társam felkiáltott hogy „Ne keresd”.

Félve kopogtunk be, majd a halk és ismerős „tessék” után óvatosan benyitottunk.  Mia hosszú szőke haja elegáns kontyba volt feltűzve, jelmeze tökéletesen passzolt rá. Egy ötvenes nő éppen sminkelte a lányt. Mia frusztráltan ránk nézett, mire mind ketten olyan zavarba jöttünk hogy egy hang sem jött ki a torkunkon.

-          Kicsim! – indult végre meg felé, akinek idő közben olyan magasra kúszott a hangja hogy egy operaénekes megirigyelte volna. – Azt hittük hogy már nem tudunk beszélni veled.

-          Mi? Kik..? – értetlenkedett, mire azonnal lépnünk kellett.

-          Hölgyem, kérem kimenne? Szeretnénk pár szót váltani a keresztlányunkkal… - igyekeztem határozott lenni, de hangom megremegett. A nő unottan végigmért, majd idegesen, rágóját csattogtatva kiment, majd becsukta maga után az ajtót.  – Hál istennek! – dőltem a nyílászárónak.

-          H-… Nem. Kik maguk? – kérdezte a riadt lány.

-          Mia! – közelebb lépett – Nem tudom emlékszel-e rám, de én vagyok Hope bará…

-          Barátnője, Ana. Igen… a baleset… - ideges volt. – És ő? – biccentett felém.

-          Harry vagyok! – suttogtam sértetten.

-          Mi? – a lány annyira megdöbbent, hogy majdnem lefordult a székről. – Harry? Harry Styles? Ő meghalt! – hitetlenkedett.

-          Nem, még nem. – nyugtattam.

-          De…mi? Miért? Mit akartok?  - kapkodta a fejét köztünk.  Anával összenéztünk, sóhajtottam egyet, majd belekezdtem:

-          Figyelj… ne nézz minket bolondnak de nem kéne ma este fellépned.

-          Miért is nem? – fonta össze maga előtt a karját.

-          Mert…mert mostanában furcsa dolgok történnek.

-          Furcsa dolgok? – vonta fel a szemöldökét – Kifejtenétek?

-          Nem elég hogy azt hitted halott vagyok mégis velem társalogsz? – kezdtem – ezen kívül Hope eltűnt.

-          És? – tényleg szőke???

-          Maffia! – csattogott Ana. – Gondolkozz! Az a barom itt van és gyilkolássza az embereket! Daniellel végzett, Harryt is majdnem kinyírta, mi majdnem felrobbantunk, és Hope sehol!

-          Ana… nyugi. Ez kicsit sok ordítva.

-          Bocs…

-          Szóval… Daniel meghalt? – gördült végig egy könnycsepp az arcán.

-          Ahogy tudjuk… és kaptunk egy üzenetet – tartottam felé a készüléket, amin az ismeretlen számról küldött üzenet van. Mia pókerarccal olvasta végig, majd lehetetlen tekintettel fordult felém.

-          Srácok… ez abszurd! Balesetek biztos, ez meg valami vicc! A maffia nem jönne oda ahol keresik.

-          Ezért maffia…

-          Figyeljetek. Életem legfontosabb fellépése következik. Ha még igaz is amit két percben összesűrítettetek, nekem most nincs időm erre!

-          És ha valami bajod esik? Nem olvastad az üzenetet? – hát már kezdett kiakasztani.

-          Sajnálom… nem számít. Semmi nem fog történni fél London szeme láttára. Semmi!

-          Mia… tulajdonképpen felfedtem magam csak azért hogy ne essen bajod! Hallgass ránk!

-          És mi történne? – lehetetlenkedett – Leszakad a heveder?

-          Ööö… mi is erre gondoltunk. – Ránk meredt, majd újabb könnycseppek buggyantak elő lemosva ezzel az eddigi sminkjét.

-          Nagyon sajnálom azt a helyzetet amiben vagytok, de engem ne keverjetek bele! Danielt meg fogom gyászolni, ti pedig most menjetek el. Mára elég volt…

Nem tudtunk mit tenni, szépen lepattintotta a megmentőit.

-          Most mit fogunk tenni? – kérdezte Ana miközben már a hallban sétáltunk. Megtorpantam.

-          Beülünk és figyelünk hátha látunk valami gyanúsat.

Így is tettük, elfoglaltuk a helyünket a főpáholyban, ahol csak mi ketten ültünk, majd vártuk hogy kezdődjön a show.

-          Mikor történhet bármi veszélyes ezen az előadáson? – kérdeztem.

-          A vége felé van egy magasba emelős rész… az lenne a főattrakció…

-          Azt meghiszem…

Mia nem hazudtolta meg magát, természetesen nem mondta le az előadást, így idegeskedhettünk végig.

-          Na jó, én ezt nem fogom végignézni!  - pattantam fel. – Figyelj… hátra megyek, kártyám már van, és kitalálok valamit!

-          És… itt hagysz… egyedül? – nyelt nagyot.

-          Írj ha bármi van! Én is így teszek, nagyon figyelj mindenre.  Ha valaki feléd közeledik rohanj és írj! Vagy valahogy jelezz!

-          De…  - már nem volt ideje befejezni mert elindultam.

Fogalmam sem volt mit tegyek. Hogy miért? Mert nem tudtam mi fog történni! Újra beléptem a szereplők folyosójára, és hirtelen ötlettől vezérelve beléptem a ruhatárba.  Szmokingomat lecseréltem egy aranyszín hosszanti… valamire, amit egykor ruhának szántak, fejemre nyomtam egy szőke parókát, arcomat kifehérítettem, hogyha bármi van a színpadon, akkor én észrevétlenül közbe tudjak lépni. Hát ez nem jött be, ugyanis a jelmeznek köze nem volt azokhoz, amiket ezek hordtak, de azért én próbálkoztam.  Mikor a színpad mellé léptem a  szereplők csak nézték hogy ki a  fene vagyok, már ki is akartak küldeni, mikor egyszerre mindenki hirtelen a színpadra szegezte tekintetét. A levegőben lévő közös táncban elszakad egy lánc… ki gondolta volna?! Így Mia a  társa lábába kapaszkodott hogy ne essen le, de már nem nagyon bírta.  Cselekednem kellett. A zene megállt, az emberek felmordultak, és kilestem Ana tekintetét aki vészjóslóan kapkodta a fejét.  Ekkor átrohantam a színpadon, megálltam a már akkor zuhanó táncosnál, mígnem elkaptam s a másik oldalon át rohantam vele kifelé. Piszok ijedt volt, de tudta mi történik körülötte. Villámgyorsan lekaptam róla a hevedert, és már ráncigáltam is magam után.

-          Azonnal el kell innen tűnnünk! – ragadtam karon és húztam. Már nem érdekelte mi van, csak jött velem, mert tudta hogy így jön ki a legjobban.

Dobtam Liamnek egy sms-t, hogy azonnal jöjjön az épület elé kocsival, és már rohantam is Anáért. A frászba! Nem volt a páholyban. Hívtam, írtam neki nem vette fel. Hol a fenében van? Remélem nem az amire gondolok…

Hosszas idegeskedés után végül jelet adott magáról hogy rohan a kijárat felé, ott találkozunk. Mindezt futás közben darálta le, és már ki is nyomott. Vagy elejtette a mobilt... mindegy.  Mi már jócskán ott álltunk, láttam azt is hogy Liamék autója megérkezik de Ana még nem jött. Gyors lepasszoltam Miát, elküldtem hogy rohanjon  be a kocsiba, persze ezek után hallgatott rám és a következő percben már be is szállt hátra.

Ana még mindig nem jött. Hol a fenében van?! Visszasiettem az épületbe ahol már igazi pánikhelyzet alakult ki. Az előadás már rég nem ment, mindenki Miát kereste, és én is megpillantottam az első fekete ruhás emberkét. Egyenesen felém tartott, vagyis inkább ki az ajtón. Döntenem kellett… ha elrohanok akkor tudni fogja hogy tudok róluk és veszélybe sodrok mindenkit, ha megvárom hogy elsétáljon mellettem, annak nagy a lebukás veszélye.  Hát…  Harry Styles-hoz méltóan fogtam magam és két métert arrébb sétáltam és kezdtem nézegetni a plakátokat… A fekete fazon megállt mellettem, gondolom vetett rám egy pillantást, és… akkor koppant. Ugyanabban a ruhában voltam, mint amiben megmentettem Miát.

És akkor elrohantam. Persze rohant utánam. Üldözés Londoni Balettintézetben Harry vs. Maffia módra. Nem egy embert löktünk fel, és biztonságiak is beleavatkoztak, de nem tudták megállítani a komát. Attól féltem hogy egyik ajtó mögül előugrik egy ember. Hát nem is történik másképp. Egyik kanyar után belöktek egy szobába, és kulcsra zárták az ajtót, befogták a  számat. kicsit ki voltam. Kívülről futólépést hallottam, de meg sem mertem mukkanni.

Miután a zajok megszűntek, egy telefont fényét érzékeltem a szobában, ami rávilágított az arcokra. Mögöttem Niall állt, ő fogta be a szám, velem szemben pedig Anna mutatott „csend” jelet.  A következő percben Niall levette számról a kezét, és elém állt.

-          Hát ti? – suttogtam. – Niall te mit  csinálsz itt?

-          Tudtam hogy nem vagytok elegek ketten és elszakadtok.

-          Jah, engem is úgy húzott ki az üldözésből mint téged. – forgatta a szemét Anna.

-          Igen, csak te ordibáltál is mellé.  

-          Hééé! Nem tudtam hogy te vagy! Tudod hogy megijedtem?

-          Nem igaz hogy nem ismerted fel a mozdulataimat…  - ez a beszélgetés kezd kínos lenni.

-          Nem egy örök emlék… - úúú.

-          Öhm… nem mehetnénk ehelyett? Higgyétek el lesz időtök megbeszélni csaképpen mindig a  leghülyébb időpontot fogjátok ki.

Még egy ideig ott ücsörögtünk a  bezárt ajtó mögött, írtam Liamnek hogy vigyék el onnan Miát és jöjjenek vissza, és hogy mi addig megszabadulunk tőlük… mármint hogy addig biztonságban leszünk.  Egy óra múlva mertük csak újra kinyitni az ajtót, addig azonban rengeteg parancsot és utasítást kaptunk miszerint „Keressétek őket! Itt kell lenniük, mert a bejáratokat lezártam! Honnan  tudták meg?!” . Kicsit berezeltünk… Majd mikor már semmilyen zajt nem hallottunk kinyitottuk az ajtót, és óvatosan kilestünk. Senki.  Bár ez nem meglepő, hiszen minket kerestek. Már létünk volna ki, mikor hangokra lettünk figyelmesek.. Villámsebességgel zártuk vissza magunkat a szobába.

-          Most mi lesz?  -idegeskedett Ana.

-          Ablak – mutatott Niall a fal felé, amin egy apró, tető alatt elhelyezett ablak volt.

-          Szóval…

-          Igen.

-          És…

-          Igen te Ana, csak te férsz ki.

-          És…?

-          Mi itt maradunk.

-          De…

-          Igen, aztán mi is. – ez a beszélgetés Niall és Ana  között ösztönből jött. Totál kitalálták egymás gondolatait.

Szóval… Alul egy szék. Rajta Harry Styles, aki nyakában Niall Horan ül, aki éppen Ana Taylort( Angol nevén) teszi át egy ablakon. Liamék már értesítve lettek, így í másik oldalon ők kapják el  a „csomagot”.  Mi is mentünk volna utána, csak a bökkenő az volt hogy nem fértünk át az ablakon. Remek. Így Liam és Zayn már megint ugrasztva lettek és az első kijárat felé vezényeltük őket… megint. Nem igaz, senkinek nem tűnik fel hogy egy ilyen komoly intézményt elfoglalt egy csapat fekete ruhás?! Mindegy. Közben átvedlettem, Niall is cserélt, így mind a ketten totál feketében lettünk, hátha sikerül beolvadnunk.

Sikerült. Kimentünk a  szobából, és lazán végigsétáltunk az épületen. Annyi a gáz hogy totál féltünk mind a ketten, és kicsit látszódott.  Odaértünk a bejárat felé. Liamék még régebben kocsit váltottak mert az előzőt felismerték, így most egy fekete terepjáróval parkoltak. Tévedtünk. Az ajtók nem zárva voltak hanem embereket állíttatott oda.  Niallal egymásra néztünk majd egy közös, határozott bólintás után megindultunk feléjük. Mikor már olyan közel voltunk hogy fel lehetett minket ismerni (bár maszk volt rajtunk) egyszerre rohantunk át köztük egyenesen az autó felé.