I.kötet ~ 29.fejezet

Sziasztok! 
Borzalmasan szégyellem magam hogy ilyen ritkán hozom a részeket, de jelenleg semmi időm nem volt, hogy írjak nektek. A jó hír az hogy:
1. Kaptam díjat:  Nagyon szépen köszönöm ezt a díjat Secretgirls-nek. Nagyon-nagyon hálás vagyok!

Feladat: 

Köszönd meg!Rakd ki a képet!Küld el legalább 3 embernek!Hagyj megjegyzést náluk!Írj pár dolgot magadról!

Egy pár dolog magamról:

1, Utálom Jedward-ékat. 

2, Van zselés műkörmöm.

3, Vezetek egy 2. blogot titkos néven (Cssss! ez titok!).  

És a díjat küldeném: 

Wittának

szonjaa.-nak

Penny.^^-nek

Nincs sorrend, és most úgy díjaztam a blogokat hogy csak belenéztem párba, mert semmi időm, és íráskészség alapján. :) 

2. jó hír: Itt az új rész! Most szeretnék tőletek kommenteket kérni, ha lehetséges... :).

-   Az… - válaszoltam rá higgadtan.

-   Nyugalom Peggie – tegezte le Harry anyut – Ross mindent eltusol… remélem. - erre az utolsó szóra mindenkit, aki megnyugodott volna újra felpörgette.

-   Nem is kellett volna elterjednie! – csattogott anya! – nem akarom hogy a lányomból csak egy kis celeb legyen, akiről az egész világ csacsog. Még így is barátkoznom kell a gondolattal hogy, hogy fognak minket otthon fogadni, vagy mi lesz, ha ti ketten már nem lesztek együtt.

Harryvel váltottunk egy sejtelmes pillantást, ő kiviharzott én pedig elindultam anya felé.

-   Anya nyugi, minden rendben lesz, elvégre… - kezdtem bele, de nem hagyta hogy befejezzem.

-   Beszélnünk kell kicsim! – állt fel a nappalibban lévő zöld ülőgarnitúráról – Most! – azzal felráncigált a lépcsőn, nem törődve Anne, Robin és Gemma csodálkozó pillantásával.

Beértünk a vendégszobába és kissé hangosa, de becsuktam mögöttünk az ajtót.

-   Mit hiszel? Elmondtunk apáddal hogy nem kéne most a figyelem középpontjába kerülnöd, erre az egész világ tudja hogy ki vagy! Nem fogtad fel a dolog fontosságát? Ha már kikönyörögted, hogy elmondjuk, akkor legalább csinálj úgy, mintha érdekelne, és ne keverj minket nagyobb bajba! – ordította.

Hát, ha beismertem, ha nem teljesen igaza volt, elvégre azután hogy kikönyörögtem, hogy avassanak be, semmit nem próbáltam tenni az ügy érdekében, sőt még rontottam is a helyzeten azzal, hogy közzétettem ki vagyok… nyílt célpont.

-   Igazad van – jegyeztem meg.

-   Tudom. Nem azért mondom neked ezeket hogy igazat adj, hanem hogy gondolkodj el! Négy napon belül indulunk haza… ha egy rakat fotós lesz a nyomunkban simán rájönnek hogy van egy lányunk!

-   Tényleg… de Harry menedzsere mindent elintéz! – próbáltam menteni magam.

-   Az egy dolog hogy elhiheti a világgal hogy minden oké köztetek, de téged nem tud letagadni – jutatta eszembe. – Kérlek, a kedvemért próbálj meg háttérbe szorulni!  - azzal otthagyott a szoba közepén.

Na jó… ez teljesen-tökéletesen minden egyes szavával igaz volt. Önző dög voltam, aki nem törődik senkivel csak magával, elvégre így Harry is bajba kerülhet. Isten ments! Akkor nem tudnám, mit csináljak, fel adnám magam, vagy bankot rabolnék a pénz miatt.

Gondolataimból felébresztve Harry lépett be a szobába. Végignézett aggódó pillantásomon, és levetette magát az ágyra mellém.

-   Nagyon megkaptad?  - kérdezte aggódó hanggal fűszerezve.

-   Igen, de igaza van. – s így én is ledőltem az ágyra. – Jobban kellett volna figyelnünk… mindentéren.  – mondtam a szemébe.

-    Tudom. Remélem nem szaggatnak szét a rajongók ha hazamentél. – viccelődött.

-   Én is remélem – mondtam kissé komolyabban mint ő – elvégre ezek nagyon durvák, emlékezz az üveges esetre.

-   Veszélyesek… vigyázz magadra!

-   Vigyázok… - hát… sosem vigyáztam magamra kellőképpen.

-   Mi lesz, ha elmész? Elvégre négy nap van hátra, és már nem tehetünk úgy, mintha minden menne tovább a rendes kerékvágásban.

-   De minden megy tovább a rendes kerékvágásban, neked is és… nekem is. – hazudtam.

-   Azt akarod, hogy úgy csináljak, mintha nem is lettél volna? – döbbent meg.

Elgondolkoztam. Véget vethetünk ennek az egésznek, mindenki éli a saját életét, és elfelejtjük egymást. Lehet hogy ez csak egy fellángolás, hiszen neki szüksége volt valakire, aki kisegíti a helyzetéből, és nekem pedig egy hősre volt szükségem, aki megment. Nagyon fájt a gondolat, de biztos vagyok benne, hogy ez csak egy múló érzés, ami a távolság segítségével eltűnik, elfelejtődik. 

Viszont ha én ősszel visszajövök Londonba, akkor csak arra gondolnék, hogy… szóval csak rá, ha együtt vagyunk, ha nem, elvégre jelenleg ő az, aki ideköt. Mióta közel kerültem hozzá, csak azon agyalok, hogy hogyan bírjuk ki a távolságot, vagy ki bírjuk-e egyáltalán. Nagyon kevés rá az esély,de meg akarom próbálni… nem akarom sem elhagyni, sem elfelejteni, és az lenne a legborzalmasabb, ha ő hagyna el, vagy ami még rosszabb, elfelejtene…

-   Nem… várjuk meg a nyár végét, hátha kapok azon a táncakadémiás ajánlaton. – feleltem végül.

-   Komolyan otthagynád az életedet miattam? – döbbent meg ismét.

-   Igen – bár nem csak ő az egyetlen oka hogy idejövök, mégis ő a leglényegesebb tényező számomra. Szembefordultam vele úgy, ha arcunk csak pár centiméterre volt egymástól – mert szeretlek. Legyen bármi, ha veszekszünk, ha szakítottunk, ha már eltelt jó sok év ezt jegyezd meg: mindig is szeretni foglak – valamilyen szinten, de biztos.

Harry szemében egy kicsit gyűlni kezdtek a könnyek.  Ennyire meghatottam volna? Jobb kezét felemelte és végighúzta arcomon. – Én is szeretlek, még akkor is, ha nem lehetsz az enyém, ha te gyűlölsz, vagy esetleg ha te már mást szeretsz.

Jelenleg én akartam letörölni egy kósza könnycseppet az arcomról, de megelőzött. Odahajoltam az arcához, és megcsókoltam. Az elhangzottak után úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó alkalom rá: vadul, tüzesen, szerelmesen. Kezével a hajamba túrt, s azt birizgálta. Saját karom a nyakán pihent, ahonnan folyamatosan vándorolt lefelé a mellkasára. Nem sokkal később elhúzódott, s tekintetét mélyen a szemembe fúrta.

-   Nem számít mi lesz, elvégre élvezzük a mát, elvégre egyszer élünk! Carpe diem! – suttogta az ajkától pár centiméterre lévő fülembe.

-   Carpe diem! – suttogtam vissza mosolyogva, majd nyelvemmel simogattam felső ajkát.

A vacsora és zuhany után – amit közösen végeztünk el, és nem sok köze volt ahhoz, amit egy zuhanyzóban kellene csinálni, ellenben sokkal nagyobb köze volt a carpe diem-hez – Harry szobájában tértünk nyugovóra. Hosszú órákig beszélgettünk, és figyeltük egymást. Ne tudom ő hogy volt vele, de nekem maga a látványa is megnyugtató volt.  Olyan hajnali fél kettő körül elnyomott az álom.

Reggel, vagy inkább délelőtt Harry karjaiba zárva ébredtem. Ő még aludt, én pedig hallgattam egyenletes szuszogását s szívdobbanásait.  Belülről féltem, de jelenleg én voltam a világ leges-legboldogabb embere.  Nem sokkal később ő is felébredt, és együtt, kézen fogva indultunk el reggelizni.

-   Jó reggelt!  - üdvözöltük a konyhában ülőket, akik már nem a reggelire, hanem az ebédre vártak.

-   Álomszuszékok – mosolygott Gemma.

-   Szia Hope, Harry. – Bólintott anya.

-   Mindenkinek jó reggelt! – szállt be Robin is.

Harry odament Annehez, aki akkor a kamrában keresgélt. Én addig letettem magam egy üres székre.  Nem sokkal később mindketten megjelentek a kezükben tele tálakkal, amiket lepakoltak az asztalra. Nekikezdtünk az evésnek.

-   Képzeljétek Harry mexikóit készít vacsira! – ujjongott Anne.

-   Végre! Már azt hittem nem fogsz megmutatkozni szakácstudományoddal öcsi! – viccelt Gemma.

-   Ezért vártál ennyire haza? – mosolygott, miközben szedett a forró zöldségköretből.

-   Alapdolog fiam… szerinted miért?

-   Haha.

-   Olyan jó idő van ma – hoztam fel.

-   Na és tereli a témát az időjárásra… - rázta a fejét Harry, mire mindenki csak nevetett – ennyire kíváncsi a szakácstudományomra… - vágott szomorú kiskutyafejet.

-   Nem, csak gondoltam hogy ma elmehetnénk sétálni, de ha már így elítéled az ötletem kezdeményezését – haha, most én játszottam a sértődöttet.

-    Medence? – javasolta Gemma. – A víz már tuti kellemes benne.

-   Mmmm… nem is rossz ötlet – nézett rám ravaszul Harry.

-   De, rossz ötlet! Habár… - a ravasz pillantást is sikerült viszonoznom, bár korántsem olyan jól, mint ahogy ő csinálta.

A Reggeli-ebéd után felmentem a szobába ahol előkotorásztam egy fekete pántnélküli bikinit, amit gyorsan magamra is öltöttem, hajam pedig lófarokba fogtam fel a fejem tetején. Még mielőtt indultam volna lefelé, anya elkapott a szobában.

- Kicsim, engem már csak annyi vígasztal hogy boldogok vagytok.

- Hát… ez már nem sokáig lesz így…

- Tudom… de aztán ősszel minden újra ilyen lesz.

- Remélem… - s vetettem rá egy bizonytalan mosolyféleséget.

Elindultam lefelé, ki egyenesen az udvarban lévő medencéhez. Gemma már bikiniben feszített odakint, úgy ahogyan már Harry is.  Ahogyan kiléptem a hátsókertbe vezető üveg nyílászárón, Harry egy füttyel díjazta öltözékemet.  Odaültem mellé a medence szélére, s lábamat a vízbe lógattam bele. Nem sokáig tartott az, az idill, mert fél percen belül a vízben landoltam annak a majomnak a jóvoltából… Köszönöm! Á de ő sem úszta meg, megragadtam a lábát és voila! Már mellettem is volt, még a haja is csupa víz lett.  Hát… őszintén szólva szárazan jobb, és ezt meg is mondtam neki, mire egy icipicit megsértődött.

-   Hé ne csapkodjatok! - kiabált Gemma, de még hozzámondta hogy nyugodtan… szóval csináljuk, amit a barlangban, csak kissé más szavakat használt.

Hát nagyon jól elvoltunk a vízben, ahonnan nem lehetett kiszállni, mivel amint kiléptem, már újra bent is találtam magam… mellékesen ki gondolta volna hogy ilyen romantikus víz alatt smárolni?!  Nem biztos hogy még lábadozó betegeknek jót tett ez a kis fürdőzés, de élj a mának! Mit féljek? Inkább vagyok egyedül beteg, mint mindketten szenvedjünk…

Este fél hatig szerencsétlenkedtünk a vízben, majd nekiálltunk csinálni a vacsorát, mivel a drága megint felvett kuktának.  Komolyan elámultam a szakácstudományától, mert a múltkor reggeli miatt ki nem néztem volna belőle, hogy el tud készíteni egy komplett mexikói menüt.

-   Lassabban, ne kapkodj a késsel… úr Isten! A te kezedben kés? – viccelt – gyere segítek – azzal mögém állt, megfogta a kést, s kezünk együtt mozgott. – szép lassan – nézett rám.

-   Most romantikus akarsz lenni? – kérdeztem gúnyosan.

-   Igyekszem…

-   Akkor jó.   

Elég hosszadalmasra sikerült a főzőcskézés, mert este nyolckor tudtuk asztalhoz ültetni a családot.  Nem kaptunk csak dicsérő szavakat, amiket én csak Harrynek tulajdonítottam el, hiszen minden az ő műve volt, az én munkám megakadt a szeletelésnél, terítésnél és mosogatásnál. 

Éppen a vacsora vége felé jártunk, mikor megcsörrent egy telefon. A telefon történetesen Harryé volt, aki rohant felvenni.

- Ross? Sikerült tenni valamit az ügy érdekében?  

3. jó hír: Ha minden jól megy, akkor ma lesz még egy rész...