I.kötet ~ 30.fejezet

Itt van a beígért 3. jó hír! :)) Ide is jöhet komi, annál lelkesebb vagyok ;). Esetleg:(http://www.youtube.com/watch?v=bcCj8vxWiPE&feature=relmfu) Tolvai Renáta - Hagylak menni

 Ott feküdtünk a barlang hideg kövén, s csak néztük egymást. Elgondolkoztam az elmúlt egy hét eseményein, és majdnem elsírtam magam. Lehetek én még valaha is ennyire boldog? Remélem, és azt is, hogy vele.  

-   És most elmész…

-   És most elmegyek… te pedig vissza Londonba.

-   Hiányozni fogsz.

-   Te is.

-   Akkor ezt megbeszéltük – nevetett fel.

-   Meg ám! – nevettem vele. – Mennyi az idő?

-   Olyan… fél nyolc lesz. – válaszolt.

-   Mennünk kéne. Apa kilencre jön értünk.

-   Nem akarok! – bújt hozzám sokkal közelebb.

-   Én sem, de muszáj… - sóhajtottam.

Összeszedelőzködtünk, és a reggeli jó hűvösben elindultunk vissza a házhoz. A mellettünk lévő játszótéren nem volt híja a virágoknak, Harry látva azt el is szaladt s egy százszorszéppel s egy csokor pipaccsal jött vissza, ami sajnos két percen belül semmivé lett a kezemben, de jót nevettünk rajta.  Holmes Chapel szinte még üres vagy csak pár ember szállingózott arra, amerre mi voltunk. A múlt éjszaka száraz volt, a növényeken mégis reggeli harmat csillogott. Kezem Harryébe kulcsoltam, és úgy sétáltunk végig az utcákon.

Most volt az a nap, amikor minden megváltozik. Harry visszatér a szupersztár világába, ahol minden sarkon egy fotós várja, én pedig haza megyek… egyenlőre. Annyi szerencsém azért volt, hogy Rossnak sikerült tisztázni a helyzetemet, vagyishát ha azt mondja a világnak, hogy felfáztam és Harry kötelességének érezte hogy elkísérjen, akkor igen, tisztázta.

Mióta megismertem őt, úgy érzem magam, mintha egy álomba kerültem volna… egy lidérces, szerelmes álomba, ami mintha igaz sem lenne. Mayának igaza volt… ha még én is mesének látom az életemet, mink látják mások!? Az a baj, hogy a mese most ér véget… egyenlőre.  Nem akarom, hogy vége legyen! Figyelmetlenségem miatt megengedtem magamnak azt a hibát, hogy egy könnycsepp csorogjon le az arcomon, amitől persze Harry frászt kapott.  

-   Ne sírj, nem érek ennyit. – próbált meg vidítani.

-   Dehogynem! Nekem te vagy minden!  - sírtam tovább.

-   Hé! Ne kezdd ezt, különben veled megyek! – fenyegetett.

Gyere, gondoltam – Nem jöhetsz, neked itt a helyed.

-   Megígérem, hogy Július tizenegyedikén újra látni fogsz, márha akarsz.

-   Persze hogy akarlak! És ezt felrakom az ígéreteiddel teli listára.

-   Miért miket ígértem eddig?

-   Ez az első. – mosolyodtam el halványan.

Ahogyan visszatértünk a házhoz, láttam, ahogy a csomagok már az előszobában várnak minket. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy nekünk anyuval, vagy Harrynek egyedül több a csomagja.  Megint várt minket a friss reggeli, ami jelenleg péksüteményből és gyümölcsléből állt.  Csendesen elfogyasztottuk azt, majd olyan negyed tíz felé megérkezett apa is.

-   Szia prücsök! – ölelt át.

-   Szia apu! – nyomtam egy puszit az arcára – minden rendben? Sikerült, amit akartál?

-   Igen kicsim, minden okés. – majd anyához ment, s hosszan megcsókolta.  

Míg apát kávévál kínálgatták, láttam, ahogy Harry a kert felé veszi az irányt. Gyorsan utána rohantam, s a hintaágyon ülve találtam meg.  

-   Basszus, ez ennyire nehéz? – nézett rám.

-   Igen – sóhajtottam majd ültem le mellé.

Csendben ültünk, mgszólalni sem bírtunk. A magunkbafordulásból Anne kiabálása zökentett ki, aki közölte, hogy indulunk. Orrunkat lógatva visszamentünk a nappaliba, ahol már mindenki útrakészen várt ránk.

-   Apa, nem baj ha Londonig Harryvel megyek? – néztem rá komolyan.

A szüleim váltottak egy rövid pillantást, majd apa egy mosoly kíséretében bólintott.

Elköszöntem Annetől, aki egy puszit is nyomott az arcomra.

-   Ne törj össze kicsim, te tartod össze a fiam! – viccelt.

-   Igyekszem – válaszoltam rá, de az én hangomban már semmi vicces nem volt.

Ezután Gemához fordultam:

-   Viszlát Gemma! – köszöntem el.

-   Szia, te felelősségteljes felnőtt nő! – mosolygott, de nekem ettől sem lett jobb kedvem, ami meg is látszódott rajtam.

Robin volt az utolsó, akivel kezet fogtam.

-   Ugye milyen rosz, aikor az életedben csak úgy mászkálnak az emberek? Valaki kilép az életedből, de valaki fontosabb belép, csak sajnos nem tudod, hogy meddig marad – neki teljesen igaza volt.  Robbinnal beszéltem a legkevesebbet, de az ő mondandójában fedeztem fel a legtöbb értelmet.

-   Köszönöm. – feleltem. – Mindent köszönök.

-   Semmiség volt.

Megvártam, míg a többiek is elköszöntek, majd anyuéknak is nyomtam egy-egy puszit, és beszálltam Harry hollófekete terepjárójába. Hiába volt a három órás autóút Londonig, Harryvel nemsokat beszéltünk, ő a vezetésre koncentrált, míg én őt figyeltem, esetleg gondolkoztam. Tudtam, hogy ennek most lesz vége. Hiába áltatjuk magunkat, ez ma fog véget érni Londonban. Lehet, hogy a szülinapomig míg kitart a nagy szerelem – bár aban sem vagyok biztos - de nyár végéig biztos nem, főleg nem ilyen körülmények között. Távolság, idő, életmódi különbségek.

Szememet rajta pihentettem, néha vetett rám egy kósza mosolyt, mire ugyanúgy reagáltam. A sírógörcs kerülgetett ettől, de belegondolva abba hogy hazamegyek, az álbarátokkal és Jeannel körülvett világba, már rosszul is lettem. Ki tudja mi lesz, a suliba vissza kell mennem a bizonyítványomért, és ott biztos összefutok valakivel, akivel nem akarok.

Délután fél kettőkor parkoltunk le Harryék villája előtt. Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és hangosan becsuktuk magunk mögött az ajtót. A fiúk – Niall nélkül, aki még nem ért vissza - kijöttek a zajra, és mindenkit üdvözöltek, persze Harry után. Felfogták a hangulatunk súlyosságát, így hamar vissza is mentek.

-   Hope induljunk kicsim! – kiabált apa.

-   Egy pillanat – ordítottam vissza.

Szembefordultam Harryvel és hatalmas zöld szemeibe néztem.

-   Nos…

-   Nos…

-   Viszlát Harry! – köszöntem el hivatalosan, amihez ki is nyújtottam a kezem, pont mint mikor először mondta hogy szeret.

-   Viszlát Hope. – erőltetett fel egy műmosolyt.

Megfordultam és elindultam az autónk felé.  Nem telt bele három másodperc Harry megragadta a karom, és szembetalátam magam ajkaival.  Most tényleg ez volt az utolsó csók, legalábbis egy időre. Úgy csokoltam mint még soha senkit, és soha senkitnem is fogok újra így csokolni. Nem, ez csak neki jár, csak ő érdemli meg, mert csak őt szeretem.  Nem tudtam volna nyugton maradni, de az utca közepén voltunk, anyuék mellett, szóval lassan igyekeztem leakadni puha ajkairól.  Elrohantam az autó irányába, míg mielőt újra visszafordultam volna. Hangosan csutam be magam mögött az autó nyílászáróját. A kocsi abban a pilanatban elindult, s elgördült a parkolóból.

Hátul kinéztem az autóból, s figyeltem, ahogyan Harry egyre kissebbnek látszik mögöttem. Mikor elkanyarodtunk az utcából s visszafordultam, anya aggódó pillantására lettem figyelmes.

-   Minden rendben lesz. – nyugtatgatott.

Én csak magabafordulva ültem az autó hátső ülésén, mint valami szobor. Ezt egészen a brightoni kikötőig csináltam, ahol az este hétórási kompra vártunk. Odasétáltam az Atlanti óceán partjára, s néztem, ahogyan a hullámok csapkodják a sziklákat. Nem tudom mit aggódok, hiszen Eleanor, Danielle , és Lizbeth is távol vannak, ha a srácok turnéznak. Nekem ott volt az az apró mellékprobléma, hogy éppen egy nehéz időszakban gabajodtam bele Harrybe. Ezen gondolkoztam, míg a szél csapkodta hátra a hajamat.

Mire észbe kaptam, már szólították fel az utasokat a hajóra. Kedvtelenül visszaültem az autóba, és az felhajtott a kompra.  Ott ugyancsak kimentem a fedélzetre és továbbra is az óceánt figyeltem. Eléggé hűvös volt, de nem érdekelt. Belegondoltam hogy az Atlanti óceána  titkog vize, hiszen a Titanic is itt süllyedt el, és valahol mélyen elrejti a tenger.  Rose és Jack szerelme nem volt hosszúéletű, de igaz volt. Ilyen az én szerelmem Harry iránt. Igaz, mégis fájdalmas. Beleképzeltem, hogy ha a Titanicon találkoztunk volna, akkor most egyikünk a tenger mélyén lenne.

Megint eleget gondolkoztam ahhoz, hogy kikössön a hajó, és hívják le az embereket. Megtaláltam anyuékat, s elindultunk hazafelé.

Valószínűleg eleludtam út közben, mivel már a mi kis villánk előt találtam magam. Kissé furcsa volt, mivel a házat öt egyenruhás ember őrízte. Eszembe jutott az apa által mondottak, s így minden világos lett.

Beléptem a házba, ahol a fények már égtek.  Körülnéztem: minden a régi volt. Elindultam felfelé a szobámba. Beléptem a rózsaszín falú, fehér bútorokkal berendezett világomba, és rámjött a felismerés: nekem itt lenne a helyem.  Nagy felismerésem közbe bementem a gardóróbomba, ahol felkapcsoltam a lápát. Belenyúltam egyik fiókba, és kiszedtem egy puha kék pizsamaalsót és egy fehér topot. Hajamat leengedtem, majd bebújtam a frissen vetett ágyikómba.

@Hope_DeLucie: A mesének vége.