II.kötet ~ 2.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam nektek a következő részt, közepes hosszúságú, de szerintem rohadt unalmas... remélem azért valamilyen szinten tetszeni fog...
Köszönöm a kommenteket, kitettetek magatokért, és jó lenne mindig így aktívkodni.
Ja, és lenne egy kérésem. Szerencsére én még nem, de már sok tehetséges író járt úgy, hogy másolják a blogját. Én még nem vetem észre ilyet, de ha ti tapasztaltok, akkor kérem írjátok meg nekem üzibe...
Előre is köszönöm!

-   Hát… bajnak is lehet nevezni, de véül is… - kertelt tovább.

-   Mondd már mi van! – kiabáltam bele a telefonba.

-   Oké! Szóval van egy rejongó… nem is, több rajongó van, akik tudják hogy…

-   Mit tudnak? – idegeskedtem.

-   Tudják hogy… szeretem a cicákat… - suttogta bele.

-   És? – nem értettem mi a fenét akar.

-   És hát már többször előfordult hogy néhány ember küldd nekemm valamit… jelen estetben egy cicát… nem tudom hogy bírhatta ki a postázást, de elég ramaty állapotban van. Ma elvittem állatorvoshoz, és…

-   Harry mi a fenét akarsz tőlem este fél tízkor? Komolyan a macskákról magyarázol? Ha akarsz valmit, akkor azt mond el! – szóltam rá, mert már Ramonával nagyon untuk ezt az egész problémásdit.

-   Szóval itt ez a cica, akit Ginának hívnak, és

-   Miért pont Gina? – szakítottam félbe újból.

-   Mittudom én! Ez volt a nyakörvén, gondolom így hívják a csajszit, aki küldte. Na de szóval nekem nem lenne időm egy háziállatra a sok utazás miat, haza pedig nem küldhetem, mivel otthon kutyánk van. Szóval…?

-   Adni akarsz neki egy macskát, amit egy csajtól kaptál? – tépte ki a kezemből a mobilt Ramona.

-   Öhm… nagyjából, de te ki vagy? – röhöött bele – egyébként nagyban megkönnyítetted a dolgom.

-   Ennyire nehéz volt leközölnöd, hogy adni akarsz egy macskát? Szegény itt idegeskedik, mi lesz, ha valami komolyabbat akarsz közölni vele? – oltogatta látatlanba barátnőm Harryt.

-   Hééé, add vissza! – vettem el a telefont. – Remek, szóvl lesz egy macskám…

-   Csak ha elvállalod… fogd fel úgy, hogy ajándék tőlem.

-   Ó… nem aranyos? – Kérteztem Ramonát, miközben telefonomat mellkasomra nyomtam. Válasza egy igazán hosszan tartó, s látványos szemforgatás volt.  – akkor elválalom – mondtam újra Harrynek. – És mikor kapom meg a drágát?

-   Jövő hét elején megyünk egy hétre Spanyolországba, már néztem járatot Párizsba, és én onnan mennék a srácok után. Akkor együtt tudnánk ebédelni is.

-   Jujj! – kurjantottam fel. – Az remek lenne!

-   Rendben… akkor négy nap múlva látjuk egymást – hangján hallottam hogy mosolyog.

-   Négy nap múlva... szeretlek.

-   Én is szeretlek.  – azzal kinyomtam a telefont.

-   Komolyan, ti tényleg ennyire nyálasok vagytok? – viccelt Ramonka, de szerintem komolyan is gondolta.

-   Ez nem nyálasság, ez szerelem… - keltem magam, s Harry védelmére.

-   Ha te mondod…

Este sokáig beszélgettünk, s megnéztünk valami gagyi horrorféleséget, azt hiszem a neve Zombieland volt. Reggel anya fél kilenckor keltett minket, nehogy elkéssünk az évzáróról.  Gyorsan vettem egy reggeli frissítő zuhanyt, felvettem egy üvegszálas nejlon harisnyanadrágot, egy fekete rakott, combközépig érő fekete szoknyát, és a régi iskolám egyenruháját, ami matrózblúzt takart. Hajamat egyenesre vasaltam, felkentem sarcomra egy kis pirosítót, szememet kihúztam feketével, szempillámat spirállal dúsítottam, s hosszabbítottam el. Ajkaimat szájfénnyel emeltem ki.

Ramonával úgyanúgy mentünk végig a készülődés folyamatán, s az eredmény sem tért el nagyban egymástól: egyenruhánk tökegyforma, hajunk vasalva, sminkünkben csak a szájfény színe különbözött. Ezt a pillanatot meg is örökítettük egy fényképen pont, mint mikor a gimit kezdtük.

Eléggé vonakodva indultam el. Mivel a gimi elég messze volt a házunktól, így a söfőr fuvarozott el minket egy audiban. Kissé fura, de az én autóm volt, vagyis inkább nekem volt fenntartva, mivel anyuék nem nagyon akarták, hogy a tizenhat éves fejemmel jogsit szerezzek. Tudtam, hogy amint kiszállok az autóból, utáló pillantásokkal kell szembenézzek.

Hát ez nem is lett másképpen, mivel amint kiszálltam az autóból Ramonával a sarkamban, az első ember, akit megláttam Jean volt. Eléggé lecsúszott, mióta uoljára láttam. Egy fekete térd alatt levágott farmernadrágot viselt egy gyűrött, törtfehér inggel. Az ing nem volt nyakig begombolva, szép V alakú kivágás díszelgett a nyakánál. Arca borostás volt, és kezében cigarettát tartott, amibe bele is szívott amint meglátott, de még így is vonzó volt. Na jó… most még a régi Hope beszél belőlem, a francia kislány, de szívdöglesztően nézett ki. Csak az rontott el mindent, hogy egy erőszakos, beképzelt, részeges állat, arról nem beszélve hogy össze-vissza csalt mindenkivel. És persze elmúlt a szerelem, ami kitudja volt-e valaha. Ő is rendesen végigmért, de reakcióján rendesen meglepődtem. Ahelyett hogy gúnyosan nézett volna végig, csak elismerő pillantásokat kaptam. Valamit intézett a haverjaival, majd egyedül indult el felém.

-   Öhm… szia Hope. Beszélhetnék veled egy percet? – nézett szemebe saját mogyoróbarna szemeivel. – Nem akarok semmi balhét, csak szeretnék bocsánatot kérni.

Ránéztem barátnőmre, és bólintottam, hogy álljon kissé arrébb. – Mondd. – feleltem közönyösen.

-   Inkább üljünk le! – mutatott egy üres pad felé.

Odakullogtam, majd kedvetlenül leültem a padra.

-   Nézd… nagyon sajnálom, amit Londonban tettem veled. Teljesen beszívva értem oda, és kissé kiborultam. Összehordtam minden baromságot, majd olyat tettem, amit nem kellett volna.

-   Figyelj, nem tudom milyen roham jött most rád, de eleget ártottál nekem. Megcsaltál, és egyszer megerőszakoltál, majd másodjára is megpróbáltad. – Döbbenet futott fégig arckifejezésén ezek hallatán.

-   Azért ennyire rossz nem vagyok.

-   Valóban? Lynn, Maya, és még ki is? Az a szép buli estéje…

-   Hope, te is tudod hofy azon az estén te sem voltál józan. Tudom, hogy azt mondtam neked, hogy megerőszakoltalak, de az igazat megvallva…

-   Most letagadod? – emeltem fel a hangom.

-   Nem, nem tagadom le, de nem egészen úgy történtek a dolgok…

-   Akkor mégis hogyan? – flegmáztam.

-   Hmm…  - gondolkozott el – amint már tudod, „bepróbálkoztam” akkor, mikor még szinte józan voltál. Arra kissé kibuktál, és hót részegre ittad magad… így van?

Fájt beismerni, de valóban így történt. Bólintottam.

-   Utána már kezdem újra tisztán látni a dolgokat, de akkor te voltál tiszta koki. Köcsög dolog volt, de megismételtem manőveremet, de ezúttal sikerrel.

Arcomról olyan szinten látni lehetett a döbbenetet, hogy azt le lehetett volna festeni. Basszus! Nem megerőszakolt, hanem... odaadtam magam... hát szép kis ribanc vagyok, de tényleg. Inkább ezt meg sem említem Harrynek.

-   És a csajok? – még mindig próbáltam maga jobb színben feltüntetni.

-   Hát igen… beismerem hogy míg együtt voltunk olyan három alkalommal Lynn szájában kötöttem ki – ne értsd félre! – Miután elmentél akkor is előfordult egyszer, de Mayával tényleg nem volt semmi. Az a csaj kiakasztó…

-   És a pletykák? – néztem rá kérdően.

-   Nem tudom mit tudsz, és azt sem, hogy mit nem, de Mayával éppen alakult valami, mikor te kertél a képbe. Eléggé meglepődtem, mikor Ramonának rossz érzése támadt velem kapcsolatban, de végül beigazolódott – mosolyodott el magában. Azóta pályázott rám, és azon az estén, mikor Londonban rádtörtem, utána… nos szóval érted.

-   Értem… Basszus már nem tudom kiről gondolnak rosszabbat, rólad, vagy rólam.

-   Rólad azt gondolják, hogy az életed egy tündérmese… igen, a „Harrys” dolog miatt – ezt eléggé nagy undorral mondta – kissé belnned is rosszat látnak.

Nem tudtam válaszolni. Hogy miért? Mert nem értettem.

-   Jean, te miért kezdesz el magyarázkodni most nekem? – o-ó a választól való rettegésem a plafont, jelen esteben az eget verdesi.

-   Mert nem akarom hogy azt hidd rólam, hogy egy semmirekellő vagyok, és nem szertném ha úgy tekintenél rám, mintakire ráfecséreltél több mint egy évet.

-   Jean, elmegyek, nem édesmindegy neked, hogy mit gondolok rólad?

-   Elmész? – döbbent meg.

-   Úgy látszik, mégsem terjednek olyan gyorsan a petykák. – nevettem el magam – igen elmegyek. Itthagyok mindent, és Párizsba költözök. – Hát… majdnem, azt „kifelejtettem” hogy aztán Londonba költözök. – na szóvel miért magyarázkodsz nekem.

-   Hope… ez a világ tele van hisztis picsákkal, és… hogy is mondjam eléggé „könnyű” lányokkal… te voltál életemben az egyetlen értelmes lány, és… - na óriási… most kezdi elölről.

-   Nézd Jean… ha nem féltékenykedtél volna össze vissza, ha nem közölted volna hogy Lynnel mész bulizni, és ha nem próbáltad volna letépni a ruhát rólam, akkor eszembe sem jut „ismerkedni” Harryvel.  Nem tudom hogy most mi a fenét vársz tőlem.

-   Igazából magam sem tudom… - tette össze  kezét. – És szeretném azt is megköszönni hogy ne jelentettél fel.

-   Nem szeretek ezen drámázni… de megbocsájtok. – sóhajtottam egy nagyot, mire puszit nyomott az arcomra – Héhé! Attól hogy nem haragszom, az igenis kiakaszt, ha megpróbálsz megint rám mászni, szóval a mai nap próbáld e hajlamaidat mellőzni, rendben?

Visszahúzódott, majd nagyon röhögött, minha valami vicceset mondtam volna. – Rendben főnökasszony.

Visszasáétáltam Ramonához, aki olyan meglepett képet vágott, amitől én is meglepődtem.

-   Csoda hogy visszajöttél… mit akart már megint? – kérdezte, miközben bámulta rózsaszínre kifestett körmeit.

-   Bocsánatot kért, majd elég feltünően megpróbált rámmászni…

-   A piszok! – káromkodott. – Én megmondtam!

-   Igen, te megmondtad, de van itt más is… - elmeséltem barátnőnek a Jean által mondottakat, de nem tudtam elhihetem-e.

-   Hát csak te lehetsz olyan hülye, hogy lefekszel vele… - szidott le.

-   Eléggé meglepődtem magam is.

-   Téged átformált London! Vagyis inkább egy személy… mikor ittál utoljára?

-   Tessék? Ez most hogy jön ide? – csodálkoztam.

-   Válaszolj!

-   Komolyabban?  Indulásom előtt egy héttel… de ennek mi a köze?

-   Hope, most csak kifogtam egy icipici példát arra, hogy min mentél kresztül. Annyira átformálódott a személyiséged, hogy szinte úgy érzem, mintha nem ismernélek. Nem maradhatsz itt…  Nem úgy értem, hiszen én lennék a legboldogabb, de most anyival másabb vagy…

-   T…tényleg? Ennyire meváltoztam?

-   Félelmetesen… és erre csak egy példa volt a fokozott alkoholfogyasztás. Sokkal kedvesebb, megértőbb, és tapintatosabb vagy. Még annak a baromnak is megbocsájtottál! Ezt sosem néztem volna ki belőled… nem maradhatsz itt… ez tönkreteszi azt, amit sikerült elérned másfél hónap alatt. Harry olyan szinten megváltoztata az életedet, hogy el sem birom képzelni, hogy mi lenne veled, ha ő nem lenne.

-   Mindenki ezzel jön… - forgattam a szemem.

-   Talán van benne valami igazság…

A régi osztálytermünkbe igyekeztünk, ahol eléggé meglepődtek, mikor újra láttak. Maya és Lynn undorral tekintettek rám, Lilly szó szerint átnézett rajtam, másik két barátnőm Stella és Marie viszont örömmel fogadtak. Ezen nagyon meglepődtem. Mindig is pletykásnak ismertem őket, de ezek szerint borzalmasan félreismerem az embereket, és nem ez az első eset…

Vidáman jöttek oda és hogylétemről faggatóztak. Igen, érdekelték őket a pletykák, de tudtomra adták, hogy mindig megvédtek, ha rólam volt szó, és sosem hagyták szótlanul ha leribancoztak.  De szar barát vagyok… erről jut eszembe! Ma talán fel kéne hívnom Anát… na z is meglesz ma.

Mikor tízórakor belépett az osztályfőnök mosollyal az arcán üdvözölt. Az ünnepség maga nem volt hosszú, de a biziosztás annál inkább. Mindenkit egyesével hívtak ki, és drága osztályfőnökünk hegyibeszédet tartott nekik a jegyeikről. Engem a legvégén, a kitűnők közt hívtak ki, ott is utoljára.  

Mikor már éppen indultunk volna haza összefutottunk a volt tánctanárommal, aki nemigazán volt oda az ötlettől, hogy itthagyjam a táncsulit, de mikor elmeséltem neki hogy javasoltak a Londoni Táncakadémiára, azonnal nagy tapsban tört ki.

Délután fél kettőkor négyen léptünk ki az iskola kapuján, majd indultunk haza hozzánk. Délután a gárom lánnyal lógtam együtt, ami hiányzott Skócia, és Harry után. Olyan fél nyolc fele ment el Stella és Marie,  én pedig a kapuig kísértem őket. Amint elindultak haza, Ramona mellém ált, majd így szólt:

-   Nekem sosem volt velük semmi bajom…

@Hope_DeLucie: Na ezen is túlestem...