II.kötet ~ 9.fejezet

Sziasztok!
Nos szóval meghoztam a következő részt, de ma a másikba is tettem... szóval ebben van Niall szemszög is... igazából utálok több szemszögből írni, mert egy igazi író mindenki érzését ki tudja fejezni egy szemszögön keresztül, na nekem ez nem sikerül, és szerintem sosem fog... ez olyan átvezető rész lett... szeritem dög unalom, de ti tudjátok, kellemes olvasást!

♫Niall♫

A stúdió folyosóján üldögélve eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha én is olyan helyzetben lennék mint Harry. Lehet hogy Anának teljesen igaza van, s tényleg nem kéne csak miattam otthagynia a nem tudom milyen hosszú kapcsolatát. Tényleg bírom a csaj, nem kétséges, és nagyon jól el is vagyunk ketten, de lehet hogy nekem sem jönne össze ez a távkapcsolat bigyó. Bár Harry és Hope között az elejétől kezdve volt valami varázsos kötelék, amit  nagyon nehéz megszakítani.  Így csak kínozzák magukat, elvégre Hope-nak is kezdődik a gimi, mi megyünk turnézni, és semmi nem lenne az egészből. Egyébként én nagyon bírtam a kiscsajt… mindig jót akart mindenkinek… basszus de szemét vagyok! Én meg másfél hónapja azzal fárasztom Harryt hogy nem lesz ebből semmi jó, mikor Hope mindig is pártolt engem és Anát… ez a lelkiismeret. Beszélnem kell Harryvel!

Elindultam a hátsó kijárat felé, ahová Harryt láttam igyekezni olyan öt perccel ezelőtt. Kivágtam az ajtót, és elkezdtem ordítani:

-          Harry! Hol vagy te hős szerelmes? – bár nem kellett kiáltani, hiszen két méterre ült tőlem a forró kőlépcsőn. Ahogyan felém pillantott tudtam hogy elkéstem… arca mindent elárult. Szerintem ha nem jöttem volna, akkor sírt is volna… - Na mi történt? – ültem le mellé.

-          Csak… szakítottunk, ennyi. – próbált közömbös lenni, de nem nagyon ment neki. – Igazad volt… nem kínozhatjuk egymást… bármennyire szeretem akkor sem bírok tovább várni rá… feladtam.

-          Sajnálom… - mondtam őszintén.

-          Sajnálod? Eddig te bíztattál a legjobban hogy tegyem meg ezt a lépést! – vágta a fejemhez.

-          Tudom…. Az elején nehéz lesz, de hidd el jobb lesz így… - bíztattam barátomat. Ő csak meredt maga elé, és bámulta a szemben lévő fa legfelső ágán csiripelő madárkát. – Ő… szólok a többieknek hogy kicsit később jössz… - ajánlottam fel neki öt perc után – biztos megértik.

-          Szólj csak… - még mindig meredt a kis madárkára, aki továbbra is csipogott a fán. Mind a ketten tudtuk hogy a „szólok a többieknek hogy késni fogsz” az azt jelenti, hogy majd én mondok el mindent hogy neki ne kelljen beszélnie róla.

Felpattantam Harry mellől, és elkezdtem visszasétálni a stúdióba. Louis és Zayn voltak bent, de Liam még nem érkezett meg.

-          Harry kicsit késni fog. – jelentettem be…

-          Miért? – kíváncsiskodott Zayn. – Baj van?

-          Szakítottak Hope-val…

-          Pedig tényleg szerette ezt a lányt… látni minden nap ahogy a távolság miatt szenved. – Mélázott Louis.

-          És miért? – faggatott tovább Zayn halkan. Ekkor lépett be Liam kottákkal a kezében.

-          Na mi ez a gyászos hangulat emberek? – kérdezte, miközben dalszövegeket olvasott.

A fiúkkal egymásra néztünk, majd megszólaltam: - Hope és Harry szakítottak.

Liamet szó szerint lesokkolta amit hallott. A kották szabályosan kihullottak a kezéből. – És miért? – fixírozta tovább.

-          A távolság miatt… nem tudják mikor találkoznak legközelebb, és turné… - Liam érdekesen nézett rám – na tudod… nem akar Harry Hope életének útjában állni, elvégre lehet hogy többet nem is találkoznak.

-          Ti meg miről beszéltek? – értetlenkedett a lapokat szedegetve – Hope Londonba költözik a hó végén, ti is tudjátok, nem?

-          Nem! – vágtuk rá egyszerre. Basszus… ha tudtam volna biztos nem pofázok Harrynek a szakításról.

-          Az gáz… és most szakítottak? Hope nagyon ki lesz… - dörzsölte homlokát.

-          És ha elmondanánk Harrynek? – ajánlotta fel Zayn.

-          Nem! Engem megkért hogy ne mondjam el neki, ha szakítanak… nem akarja hogy sajnálatból maradjon vele, vagy csak azért mert ide költözött miatta… - hadarta Liam.

-          Én azért felhívom és beszélek vele! – szóltam bele – én beszéltem tele Harry fejét, legkevesebb az, ha bocsánatot kérek tőle. Biztos nem kéne tudnia Harrynek? – próbálkoztam még egyszer.

-          Ha tudná is szerintem nem merne a szemébe nézni azok után hogy feladta a várakozást – elemezgette Louis – és Hope is… tényleg kényelmetlen helyzet lenne.

-          Akkor marad minden így? – tisztázta kérdésével Zayn.

-          Igen… de én beszélek Hope-val. – jelentettem ki.

-          Nem! Én beszélek vele! Nekem mondta el hogy idejön, és kicsit sem lenne érdekes hogy felhívod hogy ne haragudjon, mikor nem is tudod hogy itt lakik… majd én! – adta meg a végszót Liam, majd kirohanta  helyiségből.  

♫Hope♫

Magamba fordulva álltam az erkélyen, mint egy hülye. Nem tudtam mit csináljak… a várakozásom semmirevaló volt… szeretett? Vagy esetleg félrelépett és nem merte elmondani és erre hivatkozott? Vagy lehet nem is szeretett…

A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok. Nem tudtam hogy mit tehetnék most! Ez, egyedül ez volt az egyetlen jó dolog abban hogy menekülök! Harry! De hiába… neki nem vagyok olyan fontos, hogy a szembe nézzen és elmondja… lehet jobb is volt így… nem akarnék előtte sírni, hogy aztán meg sajnáljon! És ami a legszomorúbb az egészben az, hogy teljes szívemből szeretem őt! Nekem még sosem jelentett senki ilyen sokat mint ő! Nekem ő minden! Vagyis ő volt minden… mostmár nincs semmi… nincs semmi csak üresség.

Tudtam mit kell tennem… vagyis nem kellene, de jó érzést ad. Telefonomat magam mögött hagyva, kisírt szemekkel bementem a szobámba és a táskám után nyúltam… tudtam hogy benne van, meg kellett találnom! Hosszas kutakodás után megtaláltam a keresett tárgyat: egy körömollót.

Anya el volt foglalva a csomagokkal, így én bezárkóztam az egyik hálószobának a fürdőjébe. Karom fölé emeltem a hegyes körömollót, majd az éles kis tárggyal felhasítottam bőrömet, ami alól vér buggyant ki… nem is kevés mennyiségű. A lila kis erecskéből patakzott a vörös folyadék, s én csak könnyes szemekkel figyeltem annak útját a kezemen.  Mivel egy alig látszódó kis vonalkát szúrtam ki, a vérzés hamar elállt.  Újra léptem. Most egy sokkal vastagabb vonalkát szemeltem ki. 

Dühvel és fájdalommal fűszerezett erővel szúrtam bele az olló élét a kezemen fekvő érbe. Fájdalmamban felordítottam. Most az előbbi vérfolyamhoz képest háromszor annyi ömlött a kezemből, és sehogy nem bírtam elállítani. A fájdalom, és ijedtség együtt borzalmas tud lenni. Az üres fürdőszobában sehol nem lett volna egy nyomvadt törölköző. Egy ideig kezemmel próbáltam elállítani, de fél perc után rájöttem hogy így csak rosszabb lesz. Anya az ajtóm előtt toporzékolt, de nekem nem volt erőm kinyitni azt. Nem tudtam felállni a helyemről. Mikor már szédültem a vér hiányában, eszembe jutott egy undorító, de talán hatásos módszer. Akármennyire szeretem őt, nem akarok még meghalni... küzdenem kell!

Megragadtam hajam, és a majdnem derékig érő loboncból lekaristoltam egy nagyon vastag tincset, s a hajam fél oldalt már csak mellem felé érő volt. Összefogtam a hajat, és rányomtam a  vérző kezemre. Ilyenkor jól jött, hogy jó erős hajjal vagyok megáldva, így nem szakadoztak össze, miközben kezemre próbáltam rácsavarni.

Anya még mindig kintről várt valami életjelet tőlem, s sikerült felnyögnöm, amire egy icipicit megkönnyebbült. Mivel tudtam hogy nem tudok felállni, lefeküdtem a hideg padlóra, és lehunytam a szememet. Éreztem hogy egyre álmosabb vagyok, s egyszer csak elaludtam.

*

Felébredtem és kinyitottam a szemem. Semmim nem fájt. A hajam ugyanolyan szép hosszú volt mint eddig, és egy csepp vért nem láttam magam körül. Felálltam, és kiléptem az immárt tárva nyitva álló fürdőszobaajtón. Meglepetésemre nem a szobába értem, hanem a terszra. Anya megtalálta a telefonomat , és abban kutakodott. Meglátta ki az utolsó hívó, s újratárcsázta a számot. Ordítozott bele és számonkérően veszekedett Harryvel, hogy miért tette ezt velem.

Pislantottam egyet, de akkor már nem a teraszon álltam, hanem egy temetőben… a sírom felett. A feketébe burkolózott tömegben felfedeztem a szüleimet, akik merev tekintettel hallgatják, ahogyan az utolsó szavakat idézik felém. Anya hatalmas zokogásban tört ki, de apa próbálta megnyugtatni. Ott voltak a barátaim otthonról, Ana, sőt még  Danielt is láttam hátul. Aztán megláttam őt… arcán végigfolytak a a forró könnycseppek, és nem bírta már soká tartani hogy ki ne törjön hisztérikus őrjöngésben. De nem tehette… még a temetésre is eljöttek a paparazzik, akik nem hagyták hogy búcsút vegyenek tőlem. De hé! Én itt vagyok!

-          Itt vagyok! – könnyezetem. – Lát valaki? Hahó, itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok! – ordítottam, de senki nem vett rólam tudomást.

Közelebb mentem a még nyitott koporsóhoz és belepillantottam. Magamat láttam benne. Egy hófehér ruhába voltam felöltöztetve,kezemben liliomcsokorral. A hajam egyik oldalon rövidebb volt mint a másikon, és kezemen otromba vágások éktelenkedtek. Nyakamban lógott a „Hope” nyakláncom, de kezemen nem volt rajta a Harrytől kapott idézetes ékszer.

Harry már sírt… borzalmasan ki volt akadva. Valahogy érzetem mire gondol… önmagát hibáztatta… a szívem szakadt meg ott. Soha nem akartam senkinek szenvedést okozni, főleg nem olyanokat, akiket szeretek. Odafutottam hozzá, és szembe álltam vele. Mindketten könnyes szemekkel álltunk, én a szemét figyeltem, míg ő szabályosan átnézett rajtam.

Megint pislanottam egyet, de még mindig a temetőben ácsorogtam. Annyi különbség volt, hogy most egyedül Harry állt a síromnál. Egy gyönyörű vörös rózsacsokrot helyezett el a síromon, miközben a ”sajnálom” szót ismételgette.  Távolról közeledett apa, és anya. Mikor apa megpillantotta Harryt rohanni kezdett felé. Csak anya kiáltását hallottam:

-          Charles ne! – ordította, de apa éppen akkor ért oda Harryhez.

Hajánál fogva felrángatta a földről, és ellökte. Onnan egy erős és határozott ütéssel végleg a földre taszította. Újra támadni akart, de Harry elé álltam. Sajnos az „átrohan rajtam” kifejezés is gyengének bizonyul ahhoz képest, amit ő csinált. Még egyet behúzott Harrynek, majd hátrált egy lépést.

-          Még egyszer meg ne lássalak itt! Takarodj innen! Tönkretetted a lányomat! – intézte a szavakat neki.

Sajnos Harry ugyanúgy állt, mint a múltkor én… nem bírt felállni. Letérdeltem mellé, és kezemmel közelítettem felé. Mikor már majdnem a lila foltnál tartottam, megfutamodtam. Aztán egy bátor mozdulattal hozzáértem arcához, és akkor hatalmas fehér fény került mindenhova, majd a világ elsötétedett.

*

Mikor legközelebb felébredtem, egy korházi ágyon találtam magam.

-          Kicsim! Charles! – hívta apát anya – felébredt!

-          M-mi történt? Hol vagyok? Mi van itt? – sírtam.

-          Nyugalom, semmi baj kicsim. Nincsen az ég világon semmi baj. – tudta… tudta hogy mi van, mert nem kérdezte miért tettem. Ebben a pillanatban belépett apa.

-          Hope! – lépett elém, majd hatalmas cuppanós puszit nyomott a homlokomra. Mindkettőjük arcán láttam, hogy nem aludtak semmit, és végigaggódták az éjszakát. Éjszakát?

-          Mióta vagyok itt? Mióta alszok? – kérdezgettem folyamatosan.

-          Egy napja vagy bent, és azóta még nem ébredtél fel…

-          Anya, apa, én nagyon sajnálom, hogy… - esedeztem a bocsánatért, de megelőztek.

-          Csitt! Nem kell beszélned róla, csak ígérd meg, hogy soha, de soha többé nem csinálod ezt magaddal!

-          Megígérem – válaszoltam anyának.

-          És ígérd meg azt is, hogy ha valami vadbarom megint ki akarna kezdeni veled, akkor szólsz nekem! – kért ezúttal apa. Az elején nem fogtam fel mi és ki az a vadbarom, de aztán minden eszembe jutott… sajnos.

♫Niall♫

-          Nem igaz hogy felszívódott az a csaj! – idegeskedtem. Liam még mindig nem érte el Hope-ot, és hát Harry régebben mesélte hogy milyen dolgokra képes ha egyszer kibukik… kicsit bolond az a csaj.

-          Megpróbálom még egyszer! – nyugtatott Liam.

Ott ültünk Zayn hálójában… Harry mostanság eléggé magába van fordulva, így nem is tart velünk sehova. Olyan a helyzet, mint mielőtt megismerte Hope-ot… sőt rosszabb.

-          Még mindig semmi.

-          Próbáld meg az anyját! Csak nem harapja le a fejed! – ajánlotta Louis.

-          Rendben… én is meg akarok nyugodni, ráadásul Danielle is aggódik érte.

Liam betárcsázta a számot, és mindenki halál közel ment hozzá, hogy hallja, hogy mit mond a nő.

-          Halló? Claire DeLucie. Miben segíthetek?

-          Jó napot, Liam Payne vagyok. – mutatkozott be. A nő reakciója elég hosszadalmas idő után következett.

-          Mit akarsz?

-          Tudja adni nekem Hope-ot?

-          Nem, nem tudom adni! Nem beszélitek megint tele a lányom fejét! Nem elég hogy a barátotok korházba juttatta? Na ennyire szerette látjátok ti is!

-          Szerette…

-          Na persze… szeretette – ejtette ki a szót gúnyosan – ha szerette volna nem mondott volna olyat neki, amitől a lányom kórházban köt ki!

A fiúkkal összenéztünk, majd mindenki másképpen mutatta ki döbbenetét: Louis kezébe temette a fejét, Zayn közölte hogy elmegy szívni egy szál cigit – vagyis elmutogatta – Liam csak ült fülénél a kagylóval, én pedig… nem is tudom mit csináltam.

- És tudunk valamiben segíteni? – ajánlotta fel.

- Abban, ha békén hagyjátok! Kapott tőletek már annyi segítséget, hogy köszöni, nem kér többet! Remélem ez Harrynek is világos. Tudom hogy tettetek egyet s mást érte, de tényleg jobb lesz neki, ha nem kerül olyanok közé, akik fájdalmat tudnak neki okozni. Köszönöm. – azzal a telefon megnémult.

♫Hope♫

A földön mindent összeígértem, hogy anyáék ne küldjenek el pszihológushoz. Sosem szerettem a bajaimról mesélni, pláne nem egy vadidegennek.  Nagy nehezen adtak nekem egy utolsó esélyt, de már én is ott tartok hogy nem bírom egyedül. Kell valaki akivel tudok beszélni, és anya vagy apa nem megfelelő erre a posztra. Szombat délután hazaengedtek az addigra már berendezett lakásunkba. A szobám halványrózsaszín színben pompázott, aminek a falán egy hatalmas Eiffel torony díszelgett. A bútorok fehérek voltak virágmintával ellátva. Teljes mértékben én voltam.

Semmi másra nem tudtam gondolni csak Harryre. Kellett valami, ami kizökkent innen, és az iskola éppen megfelelő lesz.

-          Biztos el tudsz menni? – aggodalmaskodott anya.

-          Igen anya, semmi bajom nem lesz.  – bizonygattam.

-          De ígérd meg, hogy felhívsz ha baj van! – kérlelt.

-          Megígérem. – mondtam, miközben vettem egy pillantást magamra a tükörben.

A piros kockás szoknya és a fehér ing a nyakkendővel tökéletesen passzolt egymáshoz, sőt fekete magassarkú cipőm sem rombolta az összképet. A mostanra mellem felé érő hajamban már alig-alig fordult meg egy-két hullám. Oldalt gondosan feltűztem csattal, és így indultam el az új iskolám felé.