II.kötet ~ 10.fejezet

Sziasztok!
Na szóval szeretném megköszönni mindenkinek hogy olvassátok a firkálmányaimat, nagyon nagy örömmel és szeretettel önt el... ááá nem hiszem el hogy már itt tartunk! Na kellemes olvasást!

Bepattantam az Audi hátsó ülésére elköszönve szüleimtől. Gyomorideggel küzködve izgultam végig a fél órás utat… még csak azt sem tudom hova megyek. Ez most nem olyan, mint mikor a St. Cloudba mentem, hiszen akkor mindenki új volt, senki nem ismert szinte senkit. Ittviszon mint új kisleény besétálni a vadidegenek közé… bár ismernék valakit is!

-          Ide értünk kisasszony, mikorra jöjjek önért? – udvariaskodott Mr. Foy, a sofőröm.

-          Öhm… nem tudom, mondjuk fél négyre. – hangom remegett és arcomról mindent ki lehetett olvasni. Nem elég az új lányt játszani, még belül szenvedek is Harry miatt… Ó Harry! – könnyeztem be. Nem! Most nem lehet!

Kiszálltam a fekete személyautó hátsó üléséről, s vállamra akasztottam kockás oldaltáskámat. Egy nagy létszámú diáksereg ment el mellettem, akik ugyanolyan egyenruhát viseltek, mint én. Bementek egy hatalmas kovácsoltvas kerítésen. Megfordultam, és akkor megpillantottam a helyet, ahova mostantól minden nap elszenvedem magam. A hófehér épület fa ablakkeretekkel és nyílászárókkal volt díszítve. Egy látványosan nagy fejlécet pillantottam meg az épület negyedik emelete felett: „Phoenix High Scool”. 

Nagyot szippentottam a friss, még kevésbé szmogos levegőből, madj kifújtam azt s beléptem az iskola udvarába. Az udvar gyönyörűen volt parkosítva fákkal, és virágokkal. Körívesen voltak padok elhelyezve, ahol nyugodtan lehetett üldögélni s beszélgetni. Kicsit St. Cloud hangulatú volt az egész. Odasétáltem egy a falon kirekott térképhez, és megkerestem az „igazgatói iroda” helyiségét.

Eléggé messze volt jelenlegi állásomtól – az épület keleti szárnyának második emeletén – de minden egyes lépcsőfokkal megkűzdve eljutottam a célomig. Kopogtam az ajtón, majd egy halk „tessék” feleletre kitártam azt.  A szoba köríves volt, jobb oldalon könyvespolcokkal, középen egy íróasztallal és bőrszékekkel, bal oldalon pedig egy kandallóval díszítve.  

-          Jó napot igazgató úr! – köszöntem illedelmesen. – Hope DeLucie vagyok!

-          Á, Hope! Gyere, foglalj helyet! – intett a vele szemben elhelyezett, kényelmesnek kinéző karosszékek felé. – tegnap voltak bent a szüleid, és mindent lerendeztek. Miss Fountes harmadik évfolyamába fogsz járni emelttörténelem szakra.

-          Értem. – feleltem még mindig félve.

-          A szüleid beavattak hogy te valamiféle traumán mentél mostanában keresztül – filózta a karomat.

-          Hát igen – húztam le zakómat. – De minden rendben.

-          Azt is elárulták hogy még közel sincs vége… hogy okkal költöztetek ide. Hogy őszinte legyek, ez kicsit aggasztó. Te mennyit tudsz a dologról? – próbálkozott.

-          Tudok mindent ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam, és ha kell másokat. És köszönöm hogy így törődik a dolgokkal.

-          Ügyelek a diákokra Hope. A szülei őszintén nagyon féltik magát, és nem hiszem hogy alaptalan volna. Ha valami gond adódna nyugodtan forduljon hozzám bizalommal, elvégre édesapja jó barátom. – Na mi van?

-          Komolyan? – hitetlenkedtem.

-          Szomszédok voltunk az általános iskolai időszak alatt. Elvileg azért került maga ide…

-          Értem uram, és köszönöm.

-          Rendben kislány, de mostmár menjen órára! – nézett rám szigort utánozva.

-          Akkor viszont látásra! – feláltam az asztaltól, és ksétáltam az ajtón. Túl elvarázsolt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem azt, amit eredetileg akartam. Gyorsan visszamentem és újra kopogtam. – Igazgató úr, sajnálom, de nem tudom hova kell mennem.

-          Apjára ütött.  – mosolyodott el, majd elindult a nyugati szárny felé. Lejebb mentünk egy emelettel, és bekopogtatott a száztizenkettes terem ajtaján.  Mr Robinson – az igazgató – valamit beszélt a középmagas, kedves arcú,szőke,  szemüveges fiatal nővel. Mikor befejezete e tevékenységét, kedvesen betessékelt, majd egy mosoly kíséretében távozott.

-          Fiatalság, ő az új osztálytársatok Hope. – mutatott be a tanárnő. Hát nem lehettem valami kellemes látvány a savanyú képemmel és karikás szemeimmel.

-          Hope! – ugrott fel az első sorból egy különösen ismerős lány. Azt nem tudtam hogy honnan ismerem, de biztos voltam benne, hogy valahol már láttam. A mellette ülő lány csak megforgatta a szemét és karbatett kézzel bámulta a padot.

-          Rendben Hope, foglalj helyet, ott van egy szabad hely a harmadik sorban. – mutatott az irány felé.

 Már akkor megpillantottam a vigyorgó arcot a kék szempárral, akinek gazdája a padra firkált, miközben szája hatalmas mosolyra húzódott. Akaratlanul, négy nap komor nézés után sikerült egy igazi mosolyt villantanom, bár nem tartott tovább két másodpercnél. A többiek bámultak, mintha nem láttak volna még fehér embert, de gyorsan levágódtam a kijelölt padba.

-          Nem is mi lennénk. – rázta a fejét, vagyis inkább a haját, hogy valaki oda figyeljen. Hát sikerült is… majdnem. A szőke hajú szépség gúnyosan ránézett, majd vissza fordult előre.

-          Nem is te lennél ha ezt nem csináltad volna. – próbáltam elhitetni hogy minden oké. – Szép lány… élőben is. Sok sikert hozzá. – drukkoltam, de itt buktam el minent.

-          Mi a baj Hope? – tette kezét a vállamra.

-          Én… semmi. – hajtottam le a fejem.

-          Nemár… nem ismerlek annyira, de ennyit le tudok szűrni… valami nem okés… biztos vagyok benne. – hitetlenkedett.

-          Hát… haggyuk Daniel, nem akarok beszélni róla. – fordultam el tőle.

-          Ahogy akarod… - talán kicsit megsétődött. – És mit keresel itt, most?

-          Öhm… igazából magam sem tudom. Ide költözött a család. -  adtam be neki.

-          Szólhattál volna.

-          Minek? – nem értettem mit akar. Még mindig éreztem azt a furcsa hajlamomat, hogy jobb lenne nem ismerkedni vele, de én mindig is a tűzzel játszottam.

-          Hát csak. Nem tudom, csak jó lett volna tudni. – ezzel zárta le a beszélgetésünket, mivel Miss Fountes nem először pillantott ide.

Nagy nehezen sikerült túlélni az első három órát, majd jött az ebédszünet. Dan szinte el sem mozdult mellőlem, és mindenkinek bemutatott:

- Dave, Avan, ő itt Hope… tudjátok már meséltem róla. – Pacsizott le barátaival. Kicsit zavarba jöttem hogy ő már mesélt rólam.

- Nála buliztál Franicaországban? – döbbent le az egyik, magas, zöld szemű srác. – De nagy! – nevetett fel.

- Jam…  jó arc a kiscsaj – kacsintott rám Dan, de én csak furcsán néztem rá.

- Hé jön Mia! – ugrott fel Avan. Odament a csajszihoz és idevezette hozzánk. – Ő Dan francia  barátnőjécske. – Höh?

- Hello! – üdvözölt, miközben hosszasan végignézett rajtam. Tényleg szép egy lány volt, nem értem hogy Daniel miért nem csinál valami mást a hajrázáson kívül.

- Szia már hall… - kezdtem bele, de Daniel szó szerint rányomta a kezét a számra.

- Na mi mentünk! Majd jövünk! – azzal magával rángatott, és lenyomott egy padra.

- Mi a bajod? – értetlenkedtem halkan.

- Az hogy… szóval – vakarta a tarkóját miközben oldalra nézett – figyeld! – fordította fejem barátainak irányába. Még jó hogy akkor nem szólaltam meg, mivel Mia éppen az Avan vagy Dave nevű sráccal enyelgett… talán Avannel.

- Oh… sajnálom. És mi ez a „francia barátnőcskéd” sztori? – kértem számon.

- Ja… úgy volt hogy eléggé elvarázsolódtam Mia miatt, és hát… szóval… na érted! – habogott.

- Nem, nem értem… - értetlenkedtem.

- Rád fogtam! – ordított fel kissé túl hangosan, így az egész bagázs ide nézett.

- Öhm… oké. De figyelj! – kezdtem bele.

- Nyugi, félreértés volt. Nem gondoltam hogy téged valaha is látni foglak, és hát nem kicsit volt féltékeny Mia. – mosolygott. – Ma reggel azt hittem féltékenységi rohamot kap…

- Akkor biztos… nem vagy neki közömbös – rángattam a vállam.

- Ezt már tudom egy éve! Csak hát bosszús és kínoz… főleg azzal hogy Avannal  van.

- És tudják hogy mi volt köztetek?

- Hope, könyögöm! Csak te tudod hzogy mi volt köztünk!

- Értem… - itt hosszú percekig tartó csend állt be. Csak fixírozta a földet és eközben fütyörészett. Egyszer hirtelen felkapta a karom, és felhúzta rajta az inget.

- Ez meg mi a fene? – kért számon – basszus te norm… - ekkor lépett ide a túl ismerős csajszi a barátnőjével.  

- Szia Stephanie vagyok, de szólíts csak Stephnek!

- Szia… ne haragudj, találkoztunk már? – kérdezősködtem.

- Igen, egyszer autógrammot kért Brooke Harrytől a fagyizóban – mutogatott barátnőjére, aki messziről Davet figyelte.Mikor észrevette hogy rá figyelünk, kicsit zavarba jött. Karbatette a kezért, és haját igazgatta.

- Ja igen… Ne haragudj hogy úgy rád ordítottam reggel nem volt szándékos, de annyira felpörgetett hogy látghatlak megint! Nem hiszem el hogy Hope DeLucie, Harry Styles barátnője az osztálytársam! – és csak beszélt, beszélt, és beszélt, bár utolsó mondatával a szívemig hatolt.

- Volt… - dörmögtem orrom alatt, de így is mindenki meghallotta.

- Tehát… ezért? Te nem vagy normális! – vágódott le Daniel a padra.

- Szakítottatok? – döbbent meg Stephanie. Minden erőmmel igyekeztem visszafolytani könnyeimet, amiket nem akartam nyilvánossággra hozni.

- Hát… a távolság miatt. – próbálkoztam.

- De hát itt vagy Londonban! – hát igen… ez a próbálkozás nem jött össze.

- Nem mindig volt ez így… - szólalt meg Daniel.

- Akkor mondd meg neki hogy itt vagy! – lelkendezett.

- Ne… nem szeretném. Stephanie figyelj, én… ezt a dolgot már lezártam, nem szeretném bolygatni, és szépen kérlek te se terjeszd a rajongók körében hogy itt vagyok. – kértem.

- Rendben… igyekszem csukva tartani a szám – nyugtatott.

- Egy pasi miatt nem érdemes kiborulni – ült le Brooke is – mind egy nagy szemétláda… már bocsánat. – nézett Danre.

- igen, a nők meg midnent túlreagálnak – nézett rám kérdően. Komolyan nem tudom te vagy Harry a hülyébb – azzal felállt és otthagyott a két csajszival.

- Ennek mi a baja?

- Semmi… - hazudtam, mikor jól tudtam hogy a kezére célzott.

Hagytam hogy a nap tovább teljen, de Daniel nem keresett meg. Biztos vagyok benne hogy teljesen hülyének nézett. Végülis… én sem érzem magam már teljesen normálisnak.  Mikor közös óránk volt hozzám sem szólt… én megértem, de erre most egy icipicit sincs szükségem. 

Mikor véget ért az utolsó órámnak az utolsó percének utolsó másodperce, utolsóként léptem ki a tanteremből.  Lebaktattam a véget nem érő hosszúságú lépcsősorokon, és kiléptem az esőre. A hideg víz csapkodta bőrömet, miközben előre sétáltam a főkapuhoz. A sofőr még nem volt ott, viszont Daniel ott áldogált a tető alatt várva, hogy kicsit szűnjön az eső.

-          Szia. – léptem mellé.

-          Szia.

-          Ö… őrültnek tartasz? – kockáztattam meg.

-          Igen.  Kínzod magad egy vadbarom miatt, aki nem volt elég tekintettel rád… - fejtette ki véleményét.

-          Én nem… hát igen. – adtam neki igazat.

-          Látod? Annyira szőke vagy! Lehet hogy te még akkor is velem társalognál ha valóban maffia lennék… - rázta a fejét.

-          Nem igaz… csak kivoltam.

-          Aham persze, és történik valami komolyabb, akkor levágod a kezed? – gúnyolódott.

-          Nem.

-          Még jó… és te hülyének tartasz?

-          Miért?

-          Mert rád hagyatkoztam Miánál… remélem nem értetted félre a dolgokat.

-          Hát nem örülök hogy belekevertél, de én mondtam hogy harcolj… sose halgass rám! – vicceltem – de nem, nem értettem félre a dolgokat.

-          Akkor rendben.

-          Nem gondolod hogy kicsit gyerekesek vagyunk?

-          Kicsit… - mutatta ujjaival – de tizenhét éves lázadók vagyunk, ne várjanak tőlünk semmit!

-          Jogos…

Még beszélgettünk pár percet, majd megérkezett a kocsi.

-          Na szia! – lköszönte el.

-          Sziii, hé ne vigyünk el? – ajánlottam fel.

-          Nem lakom olyan messze, ha eláll akkor… hülye vagyok én? De, jó lenne – nevetett, miközben elindultunk az Audi felé.

-          És hol is laksz?

-          Egy lakóparkban innen nem messze, itt az északi negyedben.

-          Ne…

-          Mi az? – kézett rám kérdően.

-          Az a hely, ami körülölel egy parkot?

-          Igen… ne, nem mondod?

-          De… - igyeneztem mosolyogni, de nem nagyon sikerült.

-          Hát… erre is rájöhettem volna…

-          Én is… főleg hogy mikor megérkeztem, az első emberek, akiket megláttam gördeszkáztak a parkban…

-          És te pedig deszkával a kezemben láttál engem először – fejezte be helyettem.

-          Igen.

Beszálltunk a hátsó ülésekre, majd igyekeztünk kényelmesen elhelyezkedni. Most kicsit hamarabb haza értünk a nagyvárosi dugó elkerülése miatt.

-          Hé, Hope, nem akarsz feljönni hozzánk? A nevelőanyám ki lenne… - nevetett.

-          Nemhiszem… szerintem még örülne is neki… elvégre…

-          Ja tényleg… - jutott eszébe a szervezett randi – akkor én megyek hozzátok.

♫Niall♫

-          Harry gyere már be! Nincs vége a világnak! – kiáltottam ki a stúdióból a folyosói padon ücsörgő bandatagnak – kezdenének a felvételt! – nem mozdult – haggyad már, ne emészd magad! – igyekeztem vigasztalni, de csak szúrós pillantásokat kaptam válaszul.

-          Te meg se szólalj! Csak mert te hagyod kiúszni a csaj a karjaid közül, nekem nem kell hagyni! – flegmázott.

-          De te szakítottál vele! – emlékeztettem.

Lassan rám emelte pillantását, felpattant a padról s katonaléptekkel lépett elém. – Csak mert azt hittem hogy igazad van! Csak azért tettem, hogy jobb legyen a bandának, és ne kelljen folyamatosan rám és a lelki világomra ügyelnetek! – ordította arcomba.

-          Nzd, sajnálom én nem gondoltam hogy Hope… - majdnem kicsusszant.

-          Haggyuk! – azzal berohant a stúdióba.

A The Last Minute című számunkat igyekeztük felvenni kisebb sikerekkel. Nem hiszem hogy ez aktuális Harry lelki világának ilyen állapotában, de a rajongók előtt is erősnek kell mutatnia magát, és valamivel el kell tussolni ezt a szakítósdit, főleg hogy Hope szülei nem akarjk újságokban és tévében látni lányukat.

Ebben a számban Louis énekel egy rövidebb szólót, de Harryt ez is felzaklatta. Konolyan, mintha a múlt ismételgetné magát… itt is spontán kirohant felvétel közepén… a srácokkal egymásra néztünk, Louis kiment utána, Liam pedig így szólt:

-          Azonnal hívd Hope-ot!