II.kötet ~ 8.fejezet

 Sziasztok!

Csak annyit kérek hogy ne öljetek meg!

Már pár perce csak üldögéltünk magunkba roskadva, mikor lépésnyomok keltették fel figyelmünket.

-          Hát ti? Nézett ránk csodálkozva Harry.

-          Nem akartam megfulladni – válaszolt kissé flegmán Dan.

-          Gyere ide! – pufoltam meg a mellettem lévő üres helyet.

Lepattant a drága, majd közelebb bújtam hozzá, mivel egy topban és rövidnadrágban elég hűvös van. Fejemet a vállára hajtottam, s mellkasához tapadtam. Csupasz kezével közelebb húzott, majd mivel rajta sem volt póló, egy pléddel takarta be magunkat. Daniel továbbra is csak gubbasztott. Egy ideig még folytattuk néma akciónkat, majd hirtelen jött álomba merültünk.

Reggel kuncogásra és suttogásra ébredtem fel. Érzetem hogy minden egyes porcikám elvan zsibbadva ki tudja mitől. Egyre hangosabban hallottam a megjegyzéseket arról, hogy érdekes a helyzet, szóval kíváncsiságomból adódóan rögtön ki is pattant a szemem. Egy ideig nem esett le min nevetnek, de aztán tagjaimra hivatkozva feltűnt… elég egy érdekes pózban voltam…voltunk.  Harry legalul aludt hátára fordulva, én rajta hasaltam, de nem egészen fekvő helyzetben voltunk, hanem olyan félig ülve, félig dőlve. Ez így cuki is lett volna, ha Daniel nem dőlt volna rám teljesen és nem lihegett volna a nyakamba. Igen… nem tartom valószínűnek hogy direkt engem használ párnának, de így is lesz mit magyarázni…

Ha már itt tartunk… kilépett Daniel nevelőanyja, és csilingelő hangjával ébresztette az alattam s felettem szunyókáló fiút.

-          Nézd Peggie! Már össze is melegedtek! – ujjongott ránk utalva, de fél másodperccel később észrevette hogy valaki még van ott… a többiek hatalmas nevetésben törtek ki.

-          Nem hiszem hogy Hope és Daniel között lesz valami – állt mellénk anya – Hope nem olyan… - ekkor megpillantott minket egymáson feküdve – vagy…

-          Harry is ott van! – röhögte Ramona.

Ebben a pillanatban Daniel lepattant rólam, mint valami labda, s én is fénysebességgel ugrottam le Harryről.

-          Szendvicsben nyomtátok? – szólt oda Niall, mire Harry rádobta a plédet amivel takaróztunk.

-          Hé, ugye ez tiszta?

-          Igen az! – Harrynek már nem nagyon bírták az idegszálai. Biztos voltam benne hogy régebb óta fennvolt, csak nem bírt a súlyunktól mozdulni.  – Basszus hányan voltatok rajtam? Ki van állva mindenem, és holnap koncertezünk… ez így nagyon nem jó… - vakargatta tarkóját.

-          Bocs… egy hintaágyon érdekes hárman aludni – motyogta Dan.

-          Gyerekek! – Lépett oda apa – Ramonának, Marynek és Stellának délben, Niallnek, Daniellenek, Liamnek és Harrynek jön a helikopter,  Anának pedig fél hétkor indul haza a járata. – olvasott fel egy kis papírt.  Volt egy csöppnyi hatásszünet, majd mindenki összenézett.

-          És mennyi az idő? – aggodalmaskodott Ramona.

-          Tizenegy óra.

-          Jézusom! – pattant fel – indulni kell.

A három lány villámsebességgel kezdett el ötözni és csomagolni, míg a többiek visszamentek henyélni. Ana éppen levágta magát egy fotelbe bent, mikor apa őt is szépen kiábrándította.

- Szerintem te is siess…

- Miért? – kérdezte, miközben kibontotta jégkrémjét – a gépem csak fél hétkor indul…

- Párizsból!

- Istenem! – ugrott fel ő is, s hasonlóképpen lázas csomagolásba kezdett.

Lassan elindultak a lányok – Anával, aki szintén vonattal utazik Párizsba – akiket alaposan megszorongattam.

-          Szerintem hibát követtél el, mikor elutasítottad Niallt – suttogtam ölelésem közben fülébe, mire visszasuttogott:

-          Szerintem te  követtél el hibát, mikor ide hoztad Danielt. De azért imádlak!

Esélyem sem volt tovább faggatni, mert felugrott a vonatra, és eltűnt. Fogalmam sincs, hogy milyen értelemben mondta ezeket, de nem hinném hogy dicséretnek szánta…

Mivel egyedül és gyalog kísértem ki őket az állomásra, egy kisebb séta után értem haza. Ott már mindenki útra készen állt, és nekem meg benyögték hogy tíz percen belül landol Harryék helikoptere a város másik végében. Miközben hordta ki a csomagokat az autó felé, odasurrantam mellé, és megcirógattam állát.

-          Nem szeretnél eljönni velem sétálni?

-          Sétálni? Most? – értetlenkedett – de mindjárt indulunk.

-          Tudom… de szeretnék tőled rendesen elbúcsúzni…

-          A tengerpart megfelel?  - kérdezett vissza kacéran mire bólintottam.

-          Hope! Indulnak Danielék!  - kiabált anya.

-          Hhhh – sóhajtott – menj csak! – Tudtam, hogy ha most odamegyek köszönni, és jópofizni, Harry nagyot csalódna bennem, elvére eddig nem nagyon nézte jó szemmel a gyereket.

-          Induljunk már! – ragadtam karon.

Legalább egy fél mérföldet sétáltunk délre a parton, kézen fogva. Olyan romantikus volt… nem tudtam eldönteni hogy az ő göndör fürtjeit, vagy az hajamat fújja jobban a szél.  Nevettünk, és beszélgettünk mindenről. Még egyszer biztosítottam, hogy semmi olyan közöm nincsen Danielhez.  Olyan háromnegyed óra séta és nyugalom után megcsörrent Harry mobilja.

-          Te meg hol a j istenben vagy?! – hallottam Niall ordibálását a másik oldalról.

-          Szia Niall, örülök hogy hallak, mi újság? – reagált cinikusan a fiú kirohanására.

-          Az az újság, hogy mindenki rád vár! Azt hittük hogy idejöttél Hope-val!

-          Itt hagytatok? – reklamált.

-          Szóval még ott vagytok?

-          Hát… - nézett körbe – nem… - mellkasához nyomta a telefont, majd így szólt – Hope, hol vagyunk.

-          Itt vagyunk a  - néztem körül – a… nem tudom.

-          Na hol vagytok?

-          Nem tudom…

-          Mi az hogy nem tudod? – üvöltött ismét.

-          Öhm mi… eltévedtünk. – bökte ki.

Niall káromkodott egy nagyot, majd megkért hogy írjuk körbe a helyet… hát körülötte körbe tenger, homokos part egy-egy nyaralóházzal… vajon segített? Hát nem! Szerencsétlenkedéseink miatt egy órára rá a helikopter, mondom a helikopter elkezdett keresni minket… hamar megtalált, szóval ennyi volt a romantika… mindkettőnket felráncigáltak, és engem visszavittek anyuékhoz.

Elköszöntem Nialltől, Danielletől, és Liamtől,  de Harryt hagytam utoljára. Hosszasan magamhoz öleletem, és belélegeztem bódító illatát. Kissé eltolt magától, államat felemelte s örök csókot nyomott ajkaimra. A hosszúnak tűnő pillanat egy másodperc töredéke alatt elmúlt, mikor a csók véget ért.  Kezemet szorította s miközben lépkedett fel a helikopter lépcsőjén lassan elengedte. Fájdalmas arctekintete nagyon megijesztett.

♫Harry♫

Éppen csak becsuktam a helikopter ajtaját, Niall azonnal letámadott.

-          Muszáj neked indulás előtt tíz perccel túrázni indulni? – kért számon.

-          Nem mindegy? Itt vagyok, és többet nem kell ezen rágódnod, mivel mikor legközelebb látom őt, eltelik vagy három hónap… jobb esetben.

-          Harry… meddig akarod még ezt csinálni magatokkal? – kérdezte – így csak mind a ketten szenvedtek.

-          Mire célzol? – értetlenkedtem.

-          Arra, hogy akármeddig húzod ezt, úgyis vége lesz, csak jobban fogtok kínlódni.

-          Ezt hagyd rám! Liamék és Louisék is megvannak – bizonygattam.

-          Te is tudod hogy ez más…

Néztem egyet, megráztam a fejem és újra támadtam – Mintha neked több esélyed lenne Anával… - tudom hogy ez szarul esett neki, de így most békén hagy egy darabig, míg lenyugszom…

♫Hope♫

Miután mind elmentek anyuékkal hazakocsikáztunk. Közölték hogy este elmegyünk vacsorázni, úgyhogy egy kicsit ledőltem kipihenni az elmúlt három napot indulás előtt. Nem sokat ikerült aludnom… Harry arckifejezése komolyan megrémített… és Daniel… valamiért jobb, hogy nem vagyok vele. Magam sem tudom elmagyarázni, de nem szeretnék a közelében lenni…

Szóval a pihenésből csak fetrengés lett. Este hat óra körül elkezdtem készülődni, de nem vittem túlzásba: anya ruhája, egy natúr smink, plusz megfésülködtem. A mályvás ruhát egy saruval koronáztam meg.

Elindultunk gyalog a városba… régen rengetegszer töltöttük itt a nyarat és tele lettem nosztalgiaérzéssel. Olyan öt perc séta után beértünk kedvenc éttermembe, a Flunchba.  Rendeltem valami könnyű vacsorát, és anyuék elkezdték a szokásos „bájcsevejt”, mielőtt komolyra fordultak volna.

-          Anya, bökjétek már ki! – siettettem őket, mikor már körbekérdezték kitől mit kaptam.

-          Rendben. – mosolyodott el.  – Charles… - nézett apura.

Apa nagyot moslyott majd elővett agy aprócska fekete bársonydobozt. A lélegzetem is elállt, mikor megpillantottam mi volt benne: egy kulcs.

-          Ez meg mit jelentsen? – értetlenkedtem.

-           Kicsim, ez a te saját lakásodnak a kulcsa. – felelte büszkén apa.

-          Hogy mi? Minek nekem egy lakás? – kezdtem bele hangosan, de le „Csitt!”- egtek.

-          Azért, hogy legyen hova menned, ha velem…velünk történne valami. – kaptam a feleltet aputól.

-          De apa! Ez felesleges! Nem lesz veletek semmi! – nyugtattam inkább saját magamat.

-          Hidd el, ezek bármit csinálhatnak… és ha minden jól alakul, akkor is lesz egy hely, ahova tudsz majd menni.

-          Rendben… de miért kell nektek mindig olyan magasra tenni a mércét? Nekem mindenem megvan. – világosítottam fel őket.

*

Lassan eltelt a július majd az augusztus is. A nyár még javában tombolt, de én már búcsúztam… nem, nem az évszaktól, hanem az országtól. Nekem folyamatosan búcsúznom kell valamitől május eleje óta... először a szüleimtől mikor indult a program, majd Harrytől és Anától, aztán szülővároskámtól, megint Harrytől, és jelenleg az országomtól.

Sajnos nem sikerült még elmennem Harryvel Rio de Janeiróba, mert a megbeszélt időpontban közbejött neki valami… akkor pokolian szenvedtem.  De már vége… holnaptól láthatom amikor akarom, kivéve ha turnézik… ez a legjobb az egész „költözősdi” és „üldöz a maffia” dologból.

Mindent lehurcibásztunk, és bepakoltunk egy böhömnagy kamionba. A költözés miatt repülővel megyünk, szóval kicsit egyszerűbb lesz a dolog.  Mikor már minden kész volt, és a reptér felé tartottunk, visszanéztem Párizsra, az Eiffel Toronyra, és minden olyan helyre, ami valaha örömet okozott nekem.

 A rövidke két órás repülőút alatt a percek éveknek tűntek… ahogyan az órámat nézegetve észleltem hogy még mindi csak egyetlen perc telt el. Már nagyon hiányzott… a tegnapi telefonhívása sem volt megnyugtató. Két perc alatt lerendezte, és a hangjából hallottam hogy valami nincsen rendben.

Mikor leszálltunk a repülőről, éreztem, ahogy a friss, londoni levegő megcsapja az arcomat. legalább tíz fokkal hűvösebb volt itt, mint Párizsban, de nem bántam, jó elszabadulni a negyven fokból.  Míg apa a reptéren intézkedett, minket hazavitetett, vagyis az új otthonomba.  Nem nagy meglepetésemre ismerős terepre értünk: az északi negyedbe.  Egy jól eldugott kis lakónegyedben parkolt e az autó. Az első, amit megpillantottam egy gyönyörű szép park volt. Körülötte nagy, és magas emeletes házak sorakoztak fel.  Nem azok a hagyományos házak voltak, ezek inkább igények, már majdnem „luxusakások”. A legutolsó tömbig gyalogoltunk, s beléptünk a hatalmas kétszárnyas ajtón. A portás kedvesen üdvözölt minket, de nem igazán tetszett neki Gina cica, aki az ölemben pihent. 

A lifttel a legmagasabb emeletig vitettük magunkat, ahol összesen három lakás volt már csak.  Anya biztatóan mosolygott rám, majd elindult az ötvenötös ajtó felé. Beléptem, és egy hatalmas előtér tárult szeme elé. Onnan beljebb volt egy nappali, mely mögött egy ebédlő helyezkedett el hozzá tartozó konyhával. A nappaliból nyílt egy hatalmas terasz, minek a közepén egy gyönyörű szökőkút állt. Láttam, hogy a teraszra vezet még két kijárat: mind a kettő egy hálóhoz tartozott. A két hálószoba szinte egyforma volt, mind a kettőhöz tartozott saját fürdőszoba és gardróbszekrény. A hallról vezet egy folyosó a lakás másik szárnyába, ahol egy vendégszoba és egy harmadik fürdőszoba feküdt.

Ez a ház sokkal, de sokkal nagyobb és kényelmesebb, mint anya párizsi luxuslakása. Visszasétáltam az erkélyre, és kinéztem. Pont a parkra volt a kilátás, ahol fiatal, velem egykorú fiúk gördeszkáztak.  Kicsit bámultam a tájat, majd telefonom rezgésére lettem figyelmes. Harry. Azonnal felvettem és beleszóltam.

-          Szia kicsim! Mi újság hogy vagy, mert én – kezdtem el, de félbeszakított.

-          Beszélnünk kell… - ez már rosszul kezdődik.

-          Hát… rendben – szóltam bele bizonytalanul.

-          Ez nem fog menni…

-          Hogy mi? – szemem már könnyezett, hangom lágy volt és karom remegett mint a nyárfalevél.

-          Nem akarom, hogy tovább szenvedjünk. Nagyon szeretlek, és tudom hogy nehéz lesz… - hangja megremegett, valami ismeretlen érzést hallottam ki belőle – de ha így marad még nehezebb lesz.

-          De… apa megígérte hogy visszavisz. – valamiért nem bírtam kimondani hogy itt vagyok.

-           Ugyan Hope… nem adhatod fel az életed, csak mert én úgy szeretném! Amúgy is, semmit nem érnénk vele, mivel most ősszel is lesz egy turnénk Ázsiában, majd tavasszal egy Dél-Amerikában. Sajnálom...– nem tudtam megszólalni. – És ne felejtsd el: szeretlek. – az utolsó szó hallatán telefonom kicsusszant a kezemből, és a földön landolt elsötétedett képernyővel. Harryjkkxclodksllll