II.kötet ~ 12.fejezet

Sziasztok!

Nos ez a rész elég érdekes lett, kíváncsi voltam hogy hat rám a vidéki élet... Mivel annyira imádjátok Danielt, a mai részben nem lesz nagy szerepe, de azt megsúgom hogy a történet végéig jelen lesz... Na kellemes olvasást!

♫Niall♫

-          Harry… nem lehet hogy csak beképzelted? – szólalt meg hosszú csend után Louis. – elvégre utána sem mentél…

-          De utána mentem… - jelentette ki, amitől az egész gépen megfagyott a levegő. Lebuktunk… nem igaz hogy egy hétig sikerült titokban tartani.

-          És hova ment? – próbálta Zayn menteni a helyzetet.

-          Be egy magánsuliba… - mondta lehajtott fejjel, mi pedig csak hallgattunk. Liam éppen közbeszólt volna már, de megelőzte – Tudom, értitek? Hülyén hangzik hogy egy francia lány berohan egy angol magánsuliba, de az a Daniel gyerek is ott volt! – mondta gyűlölettel fűszerezve.

-          És ha… - próbálkoztam, de nem nézhetjük szegényt hülyének.

-          Biztos ők voltak azok! Hiszen mikor meglátott ledermedt! – bizonygatta.

-          Harry… te Harry Styles vagy, ha egy lány meglát alapjáraton ledermed. Amúgy is azt mondtad hogy másmilyen a haja – próbáltam én is.

-          Fodrász Niall, fodrász… tudod ő festi a szőke fejedet! – pattogott, mire felugrottam, és ő már velem szemben állt.

-          Hé! – állt közénk Louis. -  Ezzel nem segítetek se magatokon sem egymáson! Harry, te nyugodjál le, Niall te pedig ne baztasd a gyereket!

-          Hogy…. Hogy én ne…Mi van? – nem értettem semmit. Mikor segíteni akarok leolt a fenébe és én vagyok a hibás. – Mindegy.  –azzal a mozdulattal visszazuhantam a székbe.

-          Amint leszálltunk Madridban, ezt azonnal megbeszélitek! Ja és Paul is szeretne beszélni veled… kissé ki van akadva a viselkedésed miatt. Türelmes ember, de ez neki is sok… sőt nekünk is. -  Harry egy igazán sokat mondó dühödt arckifejezéssel meredt Louisra. – Jó, akkor ezt megbeszéltünk.  Zayn mi is lesz a második megálló?

-          Barcelona.

♫Hope♫

-          Pszt Dan! Daaan! Daniel! – ordítottam padtársamnak.

-          Mi az?

-          Te mit választasz szabadon választott faktnak? – kérdeztem

-          Biológia és tesi. Miért, te min gondolkozol?

-          Dráma és tesi… - válaszoltam neki, miközben a jelentkezési lapomat elemezgettem.

-          Dráma? Már meg sem lep…

-          Problémád van? Inkább játszom az agyamat, mint tanulmányozom a hangyák lábujján található nagyköröm darabot. – gúnyolódtam.

-          Jah, de egy leendő orvosnak ismernie kell a hangyák lábujján található nagyköröm darabokat… de ha te azért a drámát veszed fel hogy játszhasd a drámakirálynőt, akkor ne törd magad… nagyon jól megy. – vágott vissza.

-          Bunkó – nyögtem be sértetten.

-          Hisztis. – vonta meg a vállát.

*

-          Hope, kész vagy már?  Egy óra és kezdődik… - tördelte kezeit anya.

-          Igen, egy pillanat. Már csak a hajam van hátra!

-          Ahj, megcsinálom neked! – rohant felém.

A jó benyomás érdekében még csinált egy feltűnő, mégis harmónikus erősebb sminket, amivel a szememet emelte ki. Került még rám egy kevés csillám – körülbelül egy kiló – s átlátszó szájfény. A hajam kontyba volt feltűzve, amiből kilógott pár tincs, s azok lokniba göndörítve omlottak vállamra… miért kaszaboltam le a hosszú hajamat? Kiakaszt a saját hülyeségem… csoda hogy anyuék nem járatnak pszihiáterhez.  A hófehér tüllszoknyámat felvettem egy szintén fehér, kövekkel díszített tornadresszre. A balerinacipő helyett egy zárt bokacsizmát vettem fel egy térdig érő kabát társaságában az esős idő miatt.

Apa öt percen keresztül kívánta nekem a szerencsét, míg anya tűkön ülve panaszkodott, hogy el fogunk késni. Szinte kicsapta az ajtót a kocsin, amitől Mr. Foy a maga ötvenöt évével igencsak megijedt.  Míg ő az első ülésen pattogott szegény sofőrnek, én hátul élveztem a magányt.  Drága édesanyámnak köszönhetően tíz perc alatt már az akadémia előtt álltunk. Egy hatalmas, szürke kőépület ablakokkal, és teraszokkal. Az építmény előtt ki volt állítva egy termetes,  táncoló bronzszobor.

Belökdösve az előcsarnokba, megpillantottam a várakozó tömeget. Hát anya nem túlozta el a sminkem, és a ruhám, mivel én még az igényes, és szolid kategóriába tartoztam ahhoz képest, ami itt volt… a színes, hosszú tüllszoknyáktól kezdve a legmagasabb kontyokon keresztül a falfehérre festett arcig minden volt. Magamban köszönetet mondtam anyunak, és mosolyogva körülnéztem. A fejem fölött egy hatalmas kupola díszelgett arany mintákkal, és falfestményekkel.  Regisztráltunk a főportán, ahol megsúgták hogy olyan hét óra örül kerülök sorra. Rengetegen voltak,  akik ott a nyilvánosság előtt villogtak tánctudásukkal, mások viszont megbújtak egy sarokban.  Én az utóbbiakhoz tartoztam. Így is örültem hogy nem ismer fel senki a St. Cloud záróünnepségéről.

-          Hope! – vagy mégis? Egy szőke lány sietett felém, de az arcát nem tudtam kivenni a sok smink alól. Látva tehetetlen arckifejezésemet, bemutatkozott – Hé, Mia vagyok! – nevetett.

-          Jahogy… szia! – lepődtem meg… ezt valahogy kihagyta Daniel. -  Te is táncolsz? – feltettem a lehető leghülyébb kérdést mindközül.

-          Igen, és úgy látom te is… - ajkamat lebiggyesztettem, s úgy bólintottam. – És mióta?

-          Négy éves korom óta balettozom. Veled mi a helyzet?

-          Én… tíz évesen kezdtem. – szégyellte el magát.

-          Akkor miért jöttél felvételizni?

-          Mert minden évben újraválogatás van… tudod néhányan megháznak, nem bírják a súlyukat, elmerevednek, és van aki spontán nem bír már megcsinálni dolgokat.   

-          Értem… de te ugye maradni fogsz? – reménykedtem.

-          Remélhetőleg… nyáron én is szerepeltem a többiekkel egy darabban, ahol nagyon megdicsértek, de most elvileg jön valaki, akit az igazgatónő nagyon fel szeretne venni… - Hoppá… - és mivel létszámhoz kötöttek vagyunk, ezért ha valaki újat vesz fel, akkor valakit értelemszerűen elküld.  – Hoppá megint…

-          És hány hely van összesen?

-          Hát mi a junior csoportba tartozunk, ahova tizenhét embert keresnek.

-          És hány jelentkező van? – kockáztattam meg.

-          Olyan hatvankettő körül…  de ebből tizenhét benne is volt a tavalyi csoportban, ami egy elég erős mezőny… de szurkolok neked! – bíztatott, amire nagy szükségem is volt.

-          Köszi…

-          Megijesztettelek? – nevetett.

-          Hát kicsit nagyon… - fújtam ki a levegőt.

-          De hé! Ha én hat év után bejutottam ide tavaly, és ösztöndíjat kaptam, akkor te tizenhárom év után simán átsiklasz ezen.

-          Te táncból kaptál ösztöndíjat? – sikkantottam fel, amire viszonzásul kaptam egy pár kíváncsi szempárt.  – Daniel ne is mondta…

-          Miért mondta volna? – próbált értetlen arcot vágni, de legbelül tudtam hogy tudja.

-          Ne is kérdezd… tudod te…

-          Hope, figyelj – fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

-          Nem az én dolgom! – emeltem fel a kezeim. – Csak látszik rajta hogy oda van érted és szenved…

-          Ott vagy te neki – mormolta lehajtott fejjel. Tudtam… megöli a féltékenység.

-          Legalább erre jó vagyok – furcsán nézett rám – hát elérem hogy féltékeny legyél! Figyelj, nekem semmi közöm Danielhez, tudom miket mondott rólam az az idióta, de én… szóval most szakítottam a barátommal.

-          Ohh… - döbbent meg nem kicsit. -  De mindegy, Avannel vagyok, szeretem, és… fúú – nem bírta befejezni... legalább a  kettőjük dolgából jó sülne ki. – Nagyon megbántott tavaly… fülig szerelmes voltam belé, sőt...

-          Még most is – fejeztem be.

-          De ez itt lényegtelen! Én nagyon is haragtartó vagyok, és ő átgázolt rajtam… mond meg neki hogy ne imponáljon nekem, és menjen a fenébe! – dühöngött.

-          Oké… de mint mondtam ez nem az én dolgom, nem akarok szólni – elég volt egyszer belepofáznom mások kapcsolatába, és mi lett belőle? Az egyik hazament, a másik meg turnézik ki tudja hol…

Ahogy jöttek ki az emberek az arckifejezésükön látni lehetett, hogy mennyi esélyük van a maradásra…  Olyan negyed hét körül Miát szólították be, és műmosollyal az arcán sétált be a terembe… ekkor leesett…. Három hónapja semmit nem táncoltam! Nem fog sikerülni! Jézusom, hogy lehetek ilyen felelőtlen? Ha it megbukom, akkor esélyem nem lesz, hogy anya kicsit megnyugodjon és örömet szerezzek neki…  De szerencsétlen vagyok!

Gyorsan kerestem egy kis üres teret, és nekiálltam gyakorolni… hát eléggé bepánikoltam, mikor egy egyszerű forgást nem bírtam megcsinálni úgy, hogy ugyanarra a helyre érkezzek, mint ahonnan elindultam. Anya észrevette hogy valami nem stimmel, és odajött kifagattni. Mikor kinyögtem hogy Mia  bajom azonnal felajánlotta hogy beszél Meredith-vel, de én lebeszéltem… rajtam kívül hatvanegy lány harcol ezért a helyért, és he ők megérdemlik, akkor nincs mit tenni.

Én még sosem voltam iylen ideges… a körmömet rágva üldögéltem, mikor meghallottam a hangosbemondót.

-          DeLucie Hope… - itt az idő.

Hasonlóképpen műmosollyal besétáltam az előadóterembe. Szembe ült az öt zsűri, ebből két férfi és három nő. Középen rögtön kiszúrtam Mereditht.

-          Á Hope, hát kaptál az alkalmon és eljöttél. Na gyerünk, mutasd mit tudsz!

Először pár egyszerű, majd pár nehezebb lépést kellett bemutatnom, majd improvizálnom kellett egy másfél perces zeneszámra. Azt hittem, hogy tüstént összeesek a színpadon. A mosolyom mögött rettegés uralkodott, és igyekezett kitörni. Nem tudtam volna elkezdeni.

-          El-elnézést, lehetne újraindítani a zenét? – kértem, mikor már a zene fél percnél járt, és én még mindig csak álltam.

Kifújtam a levegőt, és elképzeltem magam elé Harry arcát. Hogy az első sorból állva tapsol… sikerült elkezdenem.  A minőség igazán megkérdőjelezhető, de legalább csináltam valamit. Leállt a zene, és visszaálltam a zsűri elé.

-          Hope, ugye én ajánlottalak ide. Bezsongtam mindenkinek hogy mennyire ügyes és tehetséges vagy, de most szégyellem magam! Komolyan ég a bőr a képemen, hogy a többieknek ezt kellett látniuk. Nagyot csalódtam benned, talán nem állsz készen erre. Eltűnt belőled az a boldog, és kiegyensúlyozott lány, akire ennek az intézménynek szüksége van. Nagyot csalódtam benned, és magamban is, hiszen eddig remekül kiszúrtam a tehetségeket. Elkallódtál… egy lépést nem tudtál normálisan bemutatni. Én viszont biztos voltam benne hogy komolyan veszed ezt az egészet… most pedig eredj! – tessékelt ki.

Azt hittem rosszul leszek… borzalmas voltam. Nem törődtem semmivel, csak a depis önmagammal, és nem tettem semmit annak érdekében hogy egy kicsivel is jobb legyek. Kint anya várt ujjongva.

-          Na hogy sikerült? Biztos bekerültél…

-          Ja… jól sikerült, nem kellett volna ez az egész pánik – hazudtam. Nincs nekem még arra szükségem hogy anya benyaljon engem ide. Úgyse kerülök be, és ezt majd közlöm vele nyugodt körülmények között.

Amint lehetett, azonnal elmenekültem anya közeléből, és Mia felé vettem az irányt.

-          Na hogy sikerült? – tettem fel neki a kérdést.

-          Hát… nem is tudom… mindent megcsináltam, de nem is mondtak semmit, csak kiküldtek.  – felelte letörten. – És neked?

-          Borzalmasan… 

-          De hát mi történt?

-          Mindent elrontottam… nem vagyok én ide való…

-          Sajnálom – tette a kezét a vállamra.

-          Meg sem várom az eredményeket… megyek haza.

-          Ahogy gondolod…

-          Lányok! – hallottuk a hangosbemondót. – Na remek, ez rám vall… - Számos remek táncost láthattunk, remek koerográfiákkal, és kecses mozdulatokkal. Ugyanakkor ahány szép teljesítmény volt, annál több melléfogás is akadt. – hallottam Meredith hangját. – Mégis, a többiekkel sikerült kiválasztanunk az idei tanévre a tizenhét junior diákot… - ebben a pillanatban könnycseppek kezdtek hullni, karok egymásba fonódtak, és öleléseket láttam mindenhol. – A tavalyi tizenhét diákból tizenháromnak sikerült az idei felvételi vizsga, ami azt jelenti hogy négy újoncunk van. A bent maradtak pedig: Green Shalley, Gang Vhy, Stones Allyson,  Holloway Dianne, Richards Mia, Flecher Holly, Ow Suzanne, Taylor Emma,  Shanning Ella, Yan Xxan, Sebert Nina, Duets Marly, Lewig Barbara. Gratulálok azoknak, aki maradnak, és hát sajnálom azokat akik kiestek, remek táncosok,de sajnos ezt a próbát nem állták ki.

Mellettem Mia sírva rohant el valamerre, én pedig a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Anya nem értette mit csinálok,de csak magam után intettem, és kiléptem. Örülök, hogy sikerült kiszabadulnom a sok vegyes sírás közül… volt aki az örömtől, volt aki a keserűségtől.

-          Hope, hova az ördögbe mész? Most fogják mondani a lényeget!

-          De nem kerültem be.

-          Mi az hogy nem? Mi az hogy nem kerültél be?! Mit csináltál?

-          Elszúrtam, oké? És semmi kedvem ahhoz, hogy te beprotezsálj ide… nem kell! Elegem van ebből, valamit igyekeznék magamtól véghezvinni, de azt is elrontom! Nem fogok ide járni, majd keresünk egy kisebb kis táncegyesületet, és majd járok oda!

-          De… miért? Mit rontottál el?

-          Mindent! Anya, nem érted?

-          Nem akarsz ide járni?

-          Nem, ha rajtad múlik…

-          Rendben… de attól még végighallgathatnánk…

-          Ne…

-          Akkor majd otthon megbeszéljük – dörzsölte homlokát. – Gyere, a kocsi hátul parkol.

Nem akartam meghallgatni hogy kik jutottak be, mert csak azon gondolkoznék hogy ők mennyivel jobbak nálam. Attól függetlenül hogy nem akartam semmit hallani, a kocsihoz eg kis mellékutcán sétáltunk el, ahol hallatszódott a hangosbemondó. Anya tudta hogy én, én pedig tudtam hogy anya hallgatja a neveket.  Millar Daisy, Hogan Hillary, Johnson Demetria, DeLucie Hope. Hé, várjunk csak!

-          Te is a te nevedet hallottad? - kérdezte anya, mire félénken bólintottam. Anya megragadta a karomat, és futólépésben ráncigált vissza az akadémiára.

-          Rendben, a felvett diákokkal holnap öt órakor találkozunk itt! – hallottuk az utolsó szavakat.

-          Bekerültél! – rohant felém Mia – Be-ke-rül-tél! - Tagolta sikoltozva.

-          Azt hiszem…

-          Ha ez nálad az elrontás, nem tudom mi az, amit jól csinálsz… - motyogta, miközben szememmel Mereditht kerestem. A nő féloldalas mosolyt villantott felém az első emeleti korlátról, és suttogott: „Holnap”.

    

♫Niall♫

A Hilton hotel huszonharmadik emeletéről gyönyörű kilátás nyílt Madrid városára. Az elnöki lakosztályban mindannyian kényelmesen elfértünk, és nem zavartuk egymás auráját. De nekem akkor is beszélnem kell Harryvel. Átbaktattam a lakosztályon egyenesen Harry szobája felé. Ott feküdt az ágyán, és valami zsinórral babrált.

- Harry… - kezdtem bele.

- Niall, kattanj már le a témáról! Őt láttam, nézhetsz hülyének, de ő volt. – hosszú csend következett. – Milyen nap van ma?

- Szeptember harmadika, csütörtök. – mint akit elvágtak leugrott az ágyról, és legkisebb bőröndje felé vette az irányt. Sokáig kutakodott benne, majd elővett egy kis papírfecnit.

- Hát tényleg elhozta… megígérte, és elhozta.

- Harry… te miről beszélsz? – kérdeztem, mivel semmit nem értettem.

- Ma volt a Londoni Táncművészeti Akadémia balett tagozatosainak felvételije… májusban az apja megígérte hogy elhozza… és ő jött a felvételire. -  Annyira bánt hogy hazudnom kell neki, de az ő érdekük.

- Az lehet… már csak ki kéne deríteni, hogy felvették e. – néztem rá megértően.

- Igazad van! Majd, megkérdezem valakitől.

- Ne fáraszd magad, majd én… ott dolgozik egyik régi ismerősöm – hazudtam. Nem tudom hogy, mivel Írországban él az egész családi-és baráti köröm, de Harry bevette.

Kimentem, mintha hívnék valakit, de ehelyett a net elé vágódtam le. Ahelyett hogy simán azt hazudtam volna hogy nem, előtte megnéztem a kiírást, mert ha tényleg ne vették fel, akkor nem hazudok nagyot. Tíz perc keresgélés után megtaláltam… ott ált feketén-fehéren Hope neve a felvett diákok listáján… ezt hülyeség volt megnézni, tudhattam volna. Nagy levegőt vettem és visszamentem Harry szobájába.

-          Na? – pattant fel izgatottan.

-          Sajnálom, de … Hope-ot…Hope-ot felvették az akadémiára.