II.kötet ~ 16.fejezet

Sziasztok!

nagyon köszönöm a kommenteket, nagyon örülök annak, hogy ilyen érzéseket tudok kiváltani, mint amiket leírtok. Sajnálom ha tele van helyesírási hibákkal, de ha újraolvasom, akkor mindent meg akarok változtatni,de ma ügyeltem a hibákra, és újra is olvastam.  Köszi hogy leírtátok Danielt, én nem teljesen így képzelem el mint ti, de direkt azért nem adok meg képeket, hogy a ti fantáziátokra bízzam. Most viszont arra kérnélek benneteket, hogy küldjetek egy képet arról hogy Hope-ot hogyan képzelitek. Ha magatokat képzelitek a sztoriba akkor is várok képet rólatok, mert szeretném megtudni hogy a leírásaimmal mennyire van összhangban a ti fantáziátok.
A részről annyit, hogy most utálni fogtok, de a kövi rész tele lesz Harryvel. Kellemes olvasást!

A karácsony további része csendesen telt, nyugalomban. Kihasználtam az időt hogy többet legyek a családommal, főleg hogy én elmegyek Stellához anyuék pedig a világ másik végére. Álmomban sem kérettem volna magam Ramona nagynényjéékhez, szegények így is alig bírják velük. Inkább meggyőztem hogy ő is jöjjön, de akkor már Mary sem marad ki, szóval Stella házában fogunk tanyázni.

Még suliidőben megbeszéltük a csajokkal hogy indulásom előtt találkozunk, és ajándékozunk. Én mindegyik barinőmnek – akár itteni, akár francia – ezüst fülbevalót vettem Swarovski kövekkel kirakva, de mindenkinek más a formája, más a jelentése.  Felöltöttem egy barna bélelt nadrágot egy krémszínű felsővel, kiegészítőként pedig a Danielle-től kapott ezüst nyakláncot, amin egy balerina táncolt. Még magamra kaptam egy meleg kabátot, egy csizmát, s egy fülvédőt, majd elindultam a találkozó helye felé, ami jelen esetben egy Starbucks volt.

A hideg elől menekülve megbújtunk egy radiátorhoz közeli sarokba, és leadtuk a rendelést, ami négy extra forró csoki volt.  Amint megkaptuk italunkat nekiálltunk ajándékozni. A kávézóban szinte csak a mi hangunkat lehetett hallani, ami köszönettel volt tele. Hiába voltak apróságok, mi az értékét százszorosára növeltük azzal, hogy nem kötelességből, hanem valódi baráti szeretetből adtuk ezeket.

- Hallom smároltál Daniellel! – harsogta Steph, mire Miával egyetemben nyeltük félre a forró csokit.

- Ó ez nagyon forró Mia! – próbáltam menteni mindkettőnk helyzetét.

- Na mi is történt? – szállt be Brooke is.

- Hope és Dan nagyban smároltak mikor benyitott Carla. – adott éppenséggel nem valós magyarázatot Steph.

- Ő... nem! Ezt ki mondta neked?

- Dave, neki pedig Avan, neki pedig az anyja, aki Carlától tudja – kuncogott.

- Na ebből lesz a pletyka…  - flegmáztam.

- Miért, nem így volt? – lepődött meg a pletykafészek.

- Nem, Stephanie, nem így volt. Éppen a karácsonyi ajándékát vittem el neki. Bementünk a szobájába - és itt megjegyezném hogy az ajtón még nem volt semmi - , majd Carla kiáltott hogy jöttek a szüleim. Kiléptünk az ajtón, és ott ált mindenki minket bámulva. Ugyanis… - nyomtam meg a szót – mialatt mi bent voltunk valaki szépen az ajtóra csempészett egy fagyöngyöt, és kint követelték a csókot. Dan villámgyorsan nyomott a számra egy puszit, majd szépen leoltottuk a drága szüleinket. Mikor később találkoztunk már nem úgy néztünk egymásra…szóval  a szüleinknek sikerült tönkretenniük egy szép barátságot. – fejeztem be magyarázatomat.

- Szóval már máshogy tekintesz Danielre? – csáboskodott Brooke.

- Ne forgassátok ki a szavaimat! – hadartam, miközben kezemmel legyezgettem a levegőbe. – Nem… csak már kényelmetlenül érezzük magunkat egymás mellett. Ráadásul ő másba szerelmes ahogy én is – vágtam rá a nagy csend közepette. Mia azonnal felkapta a fejét, de gondolkozásba merült. – És… kaptam Harrytől karácsonyi ajándékot… - említettem meg.

- És mit? – kérdezték egyszerre.

- Egy ugyanolyan ruhát mint Dantől, és egy medált a karkötőmre.

- Úgy látszik hogy már mindketten ismerik a stílusodat. – állapította meg Brooke.

- Lehet… - firtattam.

- Hope… biztos vagy benne hogy Dan semmit nem érez irántad? – kockáztatta meg Stephanie.

- Biztos! – vágtam rá tekintettel Miára, de magam sem tudtam mit gondoljak, hiszen olyan furcsa volt a „csók” után. – Elvégre segített nekem a Harrys ügyben is… - győzködtem inkább magamat, mint őket.

- Ha te mondod… - hagyták rám, de szerintem ők tudtak valamit amit én és Mia nem… szegényt úgy sajnálom… mintha elárultam volna, pedig én sosem tenném ezt vele, tudván hogy szeretik egymást… én nem szakítok szét szerelmes párokat… bár tudnám hogy ezt mire értettem!

A többieknek feltűnt hogy ezt a témát sem én, sem szőke barinőm nem élvezi túlzottan, szóval ejtették a dolgot.  Mivel nekem délután háromkor ment a gépem, és előtte három órával már ott kell dekkolni a reptéren, elég hamar szétszéledtünk.

- Mia, hazaviszünk! – ajánlottam fel, mintha csak a hidegtől védeném.

- Rendben – válaszolta hosszas hezitálás után.

Beültünk Mr. Foy mögé, és amint elindította az autót én is összeszedtem magam, és megszólaltam.

-         Mia, nézd sajnálom… csak rosszul jött ki az egész, és tudod milyen Dan nevelőanyja. - magyarázkodtam.

-         Igen, sajnos volt alkalmam megtapasztalni… de én nem értem ezt az egészet. Köztetek különleges kapcsolat van – mondta komolyan.

-         Igen… - le sem lehetett volna tagadni – de nem több szimpla barátságnál.

-         Biztos vagy benne?

-         Igen. – igyekeztem lezárni a témát.

Mivel a belvárosban kerestünk egy helyet, ami elég közel van mindenkinek, csak tíz perc kellet ahhoz, hogy hazajuttassuk Miát.

-         Biztos vagy benne hogy nem érez irántad semmit?

-         Igen, teljesen. – elővettem a legmeggyőzőbb formámat, mert most nem csak egy embert kellett győzködni… magamat is.

-         És te sem érzel semmit? – igen, ezt a kérdést már nehezebb volt megválaszolni.

-         Nem. – rántottam meg a vállam.

-         Rendben – mosolygott félénken, bár biztos vagyok benne hogy nem őszintén. – És… apámról van valami hír? 

-         Ráállt a nyomozó. – mosolyogtam vissza. – És Mia! – kiáltottam utána a kocsiból – az is Dan ötlete volt – adtam át a dicsőséget.  Itt viszont igazi mosolyt villantott felém.

A franciaországi utam alatt kicsit feltöltődtem és kikapcsoltam. Jó volt régi barátok mellett lenni egy kicsit, akik nem azt firtatják hogy érdemes-e sírnod Harry Styles miatt, vagy érez-e irántad valamit a helyes kajakos. Ramona, Stella és Mary tudták mi a tabu téma, nem kellett kínos figyelemelterelést végeznem minden egyes kérdésüknél. Mikor valami olyanra kérdeztek rá, akkor csak rájuk pislogtam, és megértő arckifejezéseket kaptam válaszul, ugyanúgy mint ők, ha nekik kényelmetlen a téma.

Azon az egy heten csak lazultam, s szilveszter estéjén egy hatalmas buliban vettem részt.  A Dantől kapott ruhát vettem fel, hajam csumára kivasaltam, és kissé feltűnő sminket kentem fel. A lányokkal oda mentünk fel, ahova régen jártunk bulizni. Rengeteg üdvözlést kaptam, de voltak, akiktől csak a megvetés jutott.  Nem akartam sokat inni, egyrészt mert józan akartam maradni, és nem akartam olyat csinálni amit megbánok, másrészt mert a három kísérőm már megtette helyettem, és szerintem nem jutnának haza nélkülem.

-         Bocs – kiabáltam, mikor nekimentem egy srácnak, akin a vodka-narancsom landolt.

-         Ő semmi, de… Hope? – találtam szembe magam az ismerős arccal.

-         Jean? Te józan vagy? Uram isten, ritka pillanatok egyike! – ugrattam.

-         Nem vicces kislány, nem ihatok. – ordította.

-         Mi? – még így sem hallottam rendesen a zenétől.

-         Nem ihatok! Gyógyszert szedek! – szólt még hangosabban.

-         Ja így már értem – mosolyogtam.

-         Hé, figyelj… nincs kedved táncolni velem?

-         Hát végül is…oké. – mentem bele.

Igaz hogy tuc-tuc zene ment, mi mégis lassúzni kezdtünk. Egy ideig csak egymás nyakán lógtunk, majd hirtelen felindulásból megcsókoltam.  Nem tudom mi a francot akartam bizonyítani vele, de visszacsókolt. Nekem senki ne jöjjön azzal hogy milyen szemét volt, mert nem csak az ő hibája, hanem az enyém is.

Nem tudom mi történt, de egy idő után már a kanapén ülve smároltunk.  Hosszas tevékenységünk közepette négy dologra jöttem rá. Az első: be akarom bizonyítani Harrynek hogy már nincs szükségem rá, a második:  hogy Daniel ne higgye azt hogy akarok tőle valamit, harmadik: hogy hiányzik a régi életem, a bulizás, a barátok, hogy független fiatal módjára viselkedjek, és végül az utolsó: rohadtul pasi hiányom van!

-         Mennem kell! – húzódtam el tőle. Felpattantam, majd megkerestem barátnőimet, és kiráncigáltam őket a szabad ég alá levegőzni. Inkább nem közöltem velük hogy mit csináltam, majd holnap, úgy is fájni fog a fejük, legalább nem kenhetik rám.

*

-         Hope, most még jobban fáj a fejem! – nyávogott Mary. Ennyit a tegnapi tervemről.

-         És józan voltál? Ő is? – társult Stella

-         Aham – válaszoltam.

-         Akkor végképp nem értem. - Szürcsölte kávéját Ramona.

-         Nem baj. A lényeg hogy én értem.

A téma abban is maradt, bekerült a tabuk közé. A maradék két napban csak lófráltunk apró szülővárosunkban, ahol a hőmérséklet ütötte a plusz nyolc fokot. Ááá, imádlak Franciaország! Rossz belegondolni hogy megyek vissza a mínuszok közé… Brrr! Végül eltelt az idő, és a  könnyes búcsút követően visszautaztam új életembe.

*

-         Hope, kicsim megjöttünk! – kiabált az előszobából anyu. Azonnal eldobtam az összes leckém, és rohantam feléjük. Mindkettőjüket szorosan megöleltem, majd hagytam őket levegőt kapni.

-         Na milyen volt Brazília? – kíváncsiskodtam.

-         Remek! – válaszolták egyszerre.

-         Látom barnultatok…

-         Nem nehéz negyvenöt fokos melegben – húzott magához apu.

-         Gondolom én… - somolyogtam.

-         Nézd kicsim mit hoztunk neked! – mutatott anyám egy hatalmas, teletömött  ajándéktasak felé.

-         El sem tudom képzelni… - közelítettem félve.

*

-         Hali te félvér boszi! – köszöntött Avan és Dave jókedvűen, bár a mellettük lévő gyerek meg sem szólalt… hogy is hívják? Ja, Daniel!

-         Sziasztok! Boldog új évet!  - köszöntöttem őket.

-         Hali skacok! – jöttek oda a csajok is. – Na milyen volt Franciában? – kíváncsiskodott szokásához híven Steph.

-         Jó… nagyon jó – gondoltam át az eltelt egy hetet.

-         Mi ez a jókedv? Egy pasi? Nem tán megtört a jég, és jön a boldogság? Milyen volt a csók? – a levegő megfagyott körülöttem. 

-         Honnan tudjátok? – lepődtem meg, hiszen ezerötszáz kilométerre voltam innen, mikor Jeannal volt az az incidens.

-         Ne már… megígértétek hogy nem hozzátok fel. – cseszte le őket Dan. Honnan tudja??

-         Te mondtad el nekik? – dühödtem fel… ami ott történik az nekem ott is marad.

-         Carla volt – védte meg barátját Avan.

-         És ő honnan tudja? – már igazán kikeltem magamból. Nem igaz hogy az embernek nem lehet magánélete a tengeren túlon!

-         Hahó! Ő is látta! – nézett rám furcsán Dan.

-         Ott volt Franciaországban?! – kaptam fel a fejem. – Ha látta a csókot akkor lehet hogy most már leszáll rólunk. – néztem reménykedve Danielre.

-         Franciaországban? Te meg miről beszélsz? – néztek rám furcsán.

-         Ti miről beszéltek? – kavarodtam bele.

-         A csókotokról Dannel.

-         Ja már azt hittem hogy… mindegy – na ez nem jött össze. – Az semmi volt.

-         Ok, mi elmondtuk hogy miről beszélünk, te is elmondanád végre? – pattogott Steph.

-         Úgy látom hogy a hercegnővel történt valami Franciaországban! – csapta össze a tenyerét Dave.

-         Jól látod…

-         Mibe fogadunk hogy Szilveszterkor? – folytatta.

-         Nyertél – forgattam meg a szemem.

-         Hé Dave, Brooke, Hope is csatlakozik a „Szilveszteri Románcok” csoporthoz! - magyarázta, mire értetlenül néztem rájuk.

-         Remek… egy újabb Niall és Ana felállás – motyogtam magamban majd elindultam a főépület felé.

Kicsit eléggé félreértettem a dolgokat, és akaratlanul kiadtam a csókot. Bár… Mia örülhet, és Dan is, mivel biztos lehet benne, hogy semmit nem akarok tőle.  Igen, az már abban a pillanatban eldőlt, hogy mindenki erről fog faggatni addig, míg el nem mondom a történetet, így ebédidőben  gyors ledaráltam nekik.

-         Ott volt Harry? – lepődött meg Avan.

-         Mi? Nem… ha azt mondom hogy az Exem, akkor nem feltétlen rá gondolok.

-         Ja, mert rá úgy gondolsz, mint a jelenlegire… - mormogta Dan.

-         Mi a bajod? – tört ki belőlem.

-         Menstruál…  - nyögte be Dave, mire Avan hangos nevetésben tört ki.

-         Ha majd akarsz velem beszélni akkor keress meg! – intéztem Dannek, aki szinte oda sem figyelt rám, majd a reggelihez hasonlóan elhajtottam.

Az idő csak telt, de Daniel nem keresett meg. Már január vége volt, de ő még mindig nem szólt hozzám. Brooke és Dave ugyanolyan macska-egér játékot játszik, mint Ana és Niall… olyan mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna!  Komolyan… át is gondoltam.  Harry és én… Daniel és Mia. Ana és Niall, Brooke és Dave. Avan alias Adam és Steph alias Ramona… csak én nem illettem a képbe… bár annyi különbség volt hogy Danielnek és Miának szabad volt a pálya, mégsem lépett senki. Vagy titokban találkozgatnának? Nem… azt mondta volna Mia.

*

Holnap lesz Valentin nap…  Brooke és Dave jó eséllyel néznek a nagy nap elé, de a többiek… nem is tudom, rajtuk kívül mindenki eltunyult. Éppen léptem ki a suli kapuján, mikor megpillantottam Danielt. Ma volt az év első nagy esője, ami jelenleg is hullik a felhőkből.

-         Dan…- léptem oda félénken. -  Ne vigyünk el?

-         Nem kell kösz… - flegmázott.

-         Fogd be és gyere! Beszélnünk kell! – ráncigáltam magammal, majd kelletlenül beszállt a kocsiba.

-         Mi van?

-         Ezt majd otthon… nálad vagy nálam?

-         Nálad… Ha Carla meglát a végén még örülni fog. – nevetett fel keserűen.

Az amúgy húsz perces autóút most óráknak tűnt. Nagyon meg akartam ezt beszélni vele, de nem nagyon hagyta. 

-         Mit akarsz? – vágódott le ágyamra.

-         Figyelj… nem tudom mit tettem,de elárulnád hogy miért vagy velem ilyen ellenséges? – motyogtam, miközben becsuktam az ajtómat.

-         Nem is vagyok ellenséges!

-         Nézz magadba! Mi a bajod hirtelen? – vágódtam le mellé.

-         Az a bajom hogy… mindegy, elhúztam – állt volna fel, de visszanyomtam.

-         Nem! Addig nem mész el innen, míg ki nem nyögöd! – adtam meg a feltételeket.

-         Nincs bajom.

-         Daniel… átverheted magad, de velem most ez nem jön be – tettem karba a kezem.

-         Jó!  A szüleink elbaszták, és kényelmetlen melletted lennem. Ennyi.

-         De én túl tettem magam rajta!

-         De én még nem! – kiáltotta. Hirtelen minden összeállt a fejemben.  Felálltam, és körbe járkálni kezdtem a szobában.

-         Várj, akkor te…?

-         Ne mondj semmit! – pattant fel, majd a falhoz nyomott. – Ha Carla nem csinálta volna ezt, akkor talán még tudnám türtőztetni magam, de így nem… így nem Hope. Azóta az este óta minden megváltozott. A gondolataimban csak te vagy, az arcod, az illatod, a mosolyod,a szemeid… – nézett bele saját csillogó kék szemeivel.  Egyszer csak azon kaptam magam hogy közeledik felém, majd ajkait enyémre tapasztotta. Szenvedéllyel csókolt, tele tűzzel. Én csak lefagytam. Együtt mozogtam szájával,de karomat vagy lábamat meg sem bírtam moccantani. Lassan eltávolodott tőlem, majd ijedten kiviharzott a szobámból. Pár másodpercen belül – amíg én mindig ott álltam ledermedve  - visszajött holmijáért, és így szólt: - holnap találkozzunk a belvárosi Starbucksnál… ezt meg kell beszélnünk! 

 Arra kérnélek benneteket, hogy küldjetek egy képet arról hogy Hope-ot hogyan képzelitek. Ha magatokat képzelitek a sztoriba akkor is várok képet rólatok, mert szeretném megtudni hogy a leírásaimmal mennyire van összhangban a ti fantáziátok!