II.kötet ~ 18.fejezet

Sziasztok!

Örömmel kijelenthetem hogy megvan a sztori befejezése, és nem áll szándékomban változtatni semmilyen véleményre. Sokan írtátok hogy érthetetlen, de szerintem a végére minden kitisztul, ha minden olyan egyenes lenne szerintem nem lenne izgalmas. Ebben a részben van időugrás amit igyekeztem érthetően leírni, és ezeknek még lesz fontos jövőbeli jelentése... Köszönöm hogy leírtátok nekem Hope-ot, azt hiszem hogy úgy képzeltétek el ahogy szerettem volna. A díjat amit kaptam köszönöm, de még nem tudom kirakni, mert nem olvasok olyan egetrengetően jó blogot, ami nem kapott volna díjat tőlem... úgyhogy most azt kérném tőletek hogy írjátok ide azokat a blogokat, amik szerintetek nagyon jók, és szeretitek! Köszönöm, és kellemes olvasást!

 

♫Daniel♫

 Az ereimben csak úgy forrt a vér. Nem hittem el hogy ezt tette velem. Végig kihasznált hogy a lelki papírzsepije legyek, majd mikor visszajött neki a nagy ő, akkor ott hagyott a picsában. Hallottam, ahogyan kiabálnak mögöttem apáék, de eszem ágában sem volt megállni. Inkább elkezdtem futni. Így egy kicsit lezsibbadt a karomban szinte hangosan lüktető vér. Majd meghaltam az idegességtől.

Megpillantottam egy közeledő buszt, amit meg is állítottam amint lehetőségem nyílt rá. Felszálltam a piros járműre, és elindultam… bár nem tudom hova. Egy ideig csak buszoztam, és gondolkoztam.  Nagy meglepetésemre a busz a belvárosban rakott le a végállomáson, nem messze Miáéktól…

Tudtam hogy nagy hiba, tudtam hogy ezek után nem bánthatom Hope-ot, tudtam hogy nem javítok semmin, de én egy elégé indulatos személyiség vagyok, ami most elég szépen ki is jön rajtam. Betárcsáztam Mia számát, kétszer kicsengett, majd fel is vette.

-         Hallo?

-         Mia, Daniel vagyok… - lihegtem az izgalomtól és az idegességtől.

-         Dan? Mi az, mondjad… - lepődött meg.

-         Gyere le! – suttogtam bele.

-         Mi?

-         Csak gyere! – majd rácsaptam.

Nem telt bele kettő perc, már ki is rontott a magas tömbház kapuján. Gondolkodás nélkül felé vetettem magam, s ajkaimat az övéire nyomtam. Először kicsit meglepődött, majd hevesen visszacsókolt. Kezével hajamba túrt, másikkal pedig nyakamat simította. Én átkaroltam derekát és közelebb húztam magamhoz.  Egy ideig csak úgy álltunk, majd elhúzódtam tőle, és a fülébe suttogtam:

-         Boldog Valentin napot!

♫Hope♫

Meglepően higgadtan kezeltem a dolgokat. Biztosan rásegített az, hogy magam mellett tudtam Harryt.  Még mindig sebével foglalatoskodtam, ami lássuk be elég lila volt. Remélem nem lesz ebből semmilyen botrány, bár ez most a legkevesebb… Anyáék berontottak a szobámba és karba tett kézzel álltak be elénk.

-         Hope, egész nap téged kerestünk! Daniel annyit mondott hogy mióta kikérezkedtél a „mosdóba” az óta nem látott, és a találkozó helyére sem mentél el.

-         Elnézést Mr. Hamilton ez az én hibám… minden. – vállalta magára Harry.

-         Gondoltam. Harry jobb lenne ha most elmennél! – adta meg a kínos „intőt” apa.

-         Rendben.

-         Kikísérem! – pattantam fel vele együtt. Túl gyorsan vágtunk át a lakáson, gondolkozni sem volt időm. Az ajtónál gyors csókot váltottunk.

-         Holnap látjuk egymást. – simított egyet az arcomon. – Fél négyre a suli előtt leszek. Beszélni kéne… de komolyan.

-         Okés. – mosolyogtam.

-         Hope! – kiáltott már a liftnél.

-         Tessék!

-         Szeretlek!

-         Ó… - majdnem bekönnyeztem – én is szeretlek te majom! – válaszoltam.

Mosolyogva léptem vissza a szobámba, ahol anyuék már tűkön ülve vártak.

-         Kicsim… - rázta a fejét apa.

-         Sajnálom, oké? Csak… felbukkant a suli előtt és elvitt magával.

-         De miért mentél vele? – hitetlenkedett anya.

-         Szerintem tudod, ez nem annyira… egyszerű.

-         Emlékezz rá, hogy mennyit szenvedtél mikor elhagyott! És Dant, aki végig melletted állt, most szépen felültetted! – folytatta a prédikációt.

-         Tudom… de nem szándékosan. Anya, fél éve szenvedtünk mind a ketten, és most esély nyílt hogy végre újra együtt legyünk… - magyaráztam.

-         De akkor miért hagyott ott? – szállt be apa is.

-         Mert nem akart az életem útjában lenni a távolság miatt… - ejtettem ki a szavakat lassan, félősen.   

-         De tudta hogy visszajössz! Sőt már itt is voltál mikor szakítottatok…

-         Igazából… - sütöttem le a szemeim.

-         Uram isten! Kicsim, ugye te el sem mondtad neki? – kapta a szájához a kezét anya.

-         Nem – biggyesztettem le ajkam.

-         De miért? – faggatózott tovább.

-         Mert féltem! Hogy ha elmondom neki, akkor csak azért maradna velem mert ide jövök miatta… mert ugye azt végképp nem mondhatom neki hogy a maffia elől menekülünk!

-         Danielnek is elmondtad… - csúszott ki a száján – mindegy… akkor ez az egész neked is köszönhető! – állapította meg.

-         Tudom – csöppent le egy könnycsepp.

-         Szóval mikor tudta meg hogy itt vagy? – most apun volt a sor.

-         Nem is tudom…. Egyszer látott Daniellel. Biztos nem akart… szóval azt hitte hogy…

-         Értem.

-         De decemberben találkoztunk, és akkor…szóval…

-         Tehát azt állítod hogy csak azért szakított mert azt hitte hogy a tengerentúlon vagy? – vágott bele mondandómba… vagy valami hasonlófélébe.

-         Igen. Tehát… engeded hogy vele talákozgassak?

Hosszas gondolkodás után így felelt:

-         Shhhh – fújta ki a levegőt – Legyen. De ha megbánt akkor halott ember! - eléggé ijedten néztem rá… - vagyis számodra. – nyugtatott meg. – És kérj bocsánatot Danieltől, mert szó szerint felszarvaztad!

-         Rendben – bólogattam.

-         És még egy dolog: légy szíves zuhanyozz le, mert nagyon pasi szagod van kicsim, bele sem merek gondolni hogy… érted. Na hajrá! – veregette meg a vállam, majd kiment a szobából.

-         Én is áldásomat adom rátok, ha boldog vagy! – támogatott anya. – De ugyanazt üzenem Harrynek, mint az apád… Halott ember.

-         Értem…Holnap találkozhatok vele? – kockáztattam meg, majd mikor anya elégedetten bólintott gyorsan felpattantam, és a fürdőm felé vettem az irányt.

  Lehet hogy nagyon keveset vannak velem,de jó tudni, hogy érdeklem őket. Hogy csak védeni próbálnak ezekkel a szavakkal, hiszen szinte csak miattam jöttünk el Franciaországból.  A szívemet melegség öntötte el. Harry velem van, a szüleim pedig mindenben az én érdekemet képviselik. Holnap pedig beszélek Dannel, ami nem hiszem hogy könnyű menet lesz.

Reggel a suliban mindenki elég feltűnően bámult, még akkor is ha életemben egy szót nem beszéltem vele. Volt egy halvány sejtésem, de az is lehet hogy teljesen más az oka… más személy. Erre egészen második óra végéig nem derült fény, mígnem Steph rohant felém vagy három újsággal.

-         Hope! Ez igaz? – tartotta a képembe a lapokat.

-         „Horry újra együtt”, „Valentin napi csoda”, és „Harry meg a félvérű hercegnő”?? Mi a fene ez?

-         Mind a három lap leközölte hogy a tegnapi napot Harryvel töltötted el…

-         És? – rántottam meg a vállam. – Ha még így is volt akkor sem a más dolga!

-         Tehát nem tagadod? – nézett rám ravaszul.

-         Nem, miért tenném? Ha a világ boldog azért hogy felszínre hozza a dolgaimat akkor tegye! Nekem nincs időm erre figyelni. Amíg nem vágnak a fejemhez üvegeket, addig én teszek rá!

-         Okés, ne harapd le a fejem!

-         Bocsi… csak ideges vagyok Daniel miatt.

-         Hope, ilyeneket nem mondhatsz mostmár nyilvánosan!

-         Mert ki adja ki egy napilapnak, te?

-         Nem… én csak…

-         Akkor ennyi. – azzal otthagytam. Steph nagyon pletykás, de megbocsájtó, és szerintem tudja hogy ez nekem nem okés.

Még egy órát végig kellett szenvednem anélkül, hogy egy szót is beszélhettem volna vele, ám mikor beléptem az osztályterembe, Mia hatalmasat mosolygott rám.  Ez a német óra nagyon lassúnak, és húzottnak tűnt… bár órán igyekeztem kitalálni hogy mit mondok Danielnek, és Mrs. Montgomerynek, akitől olyan szépen ellógtam.

Amint kicsengettek rohantam a park felé, ahol elkaphatom Danielt. Sokáig keresgéltem, míg végül megtaláltam Avan és Dave oldalán, akik még pár a suliban közismert kajakossal beszélgettek. Félve közelítettem felé, de végül megembereltem magam, és odasiettem. Avan és Dave felém intettek a fejükkel Dannek jelezve arról hogy „Figyelem, ribanc érkezik!” Ő megpördült a tengelye körül, majd szembeállt velem.

-         Beszélhetnénk? – néztem rá.

-         Sietek edzésre – szorította meg a hátán lógó táska fülét.

-         Csak két perc! Vagy annyi se! – esedeztem.

-         Elkések. – indult el a velem ellenkező irányba. Pár másodpercig csak álltam ott, majd megindultam utána.

-         Hé, várj! Beszélnem kell veled! – ő erre unottan lelassított, majd az eget nézve csigalassúsággal fordulni kezdett felém.

-         Mi van?

-         Csak szeretnék bocsánatot kérni.

-         Minek? Hope, én tudom hogy egy tündérmesében élsz, ahol mindent megkapsz, és minden úgy van ahogy te akarod, de meguntam! Nem játszhatsz az emberekkel, nem a bábúid! Minek akarod hogy megbocsájtsak? Azt képzeled hogy mosolygok egyet és a nyakadba borulok hogy legyünk újra barátok és minden áldott nap azt nézzem hogy lepattintasz a rocksztárod kedvéért? Nincs nekem szükségem erre! Nincs nekem szükségem rád! Tudod, ha az ember sok időt tölt el valakivel akit bír, az érzés átalakulhat, de egy csalódás után újra átalakulhat valami mássá… Nem tudom mi volt köztünk, de ennek vége. Én elfelejtettem hogy mit vagy kit akarok valójában, míg téged presztráltalak. Sajnálom, hülye voltam hogy annyit veled voltam, és a többiek észrevettek valamit, amit mi nem! De már mindegy, mert mind a ketten mással vagyunk, és erre ideje fátylat borítani… a véleményem nem változik meg rólad hogy egy idegbeteg hisztis picsa vagy, aki bárhogy eléri amit akar, de megbocsájtok, elvégre csak segítettél rajtam.

-         Tehát együtt vagy Miával? – kérdeztem rá. A sértés fájt tőle, de megérdemeltem.

-         Igen, probléma? – nézett rám flegmán.

-         Nem, dehogy. – hazudtam. Igazából nagyon is szarul esett, elvégre miden tegnap történt… mondjuk én is pont ugyanezt csináltam, jogom nincs megszólalni.

-         Akkor jó. Szerintem ez a barátság arra volt jó hogy pótoljunk mindenki életében egy olyan embert, akire szüksége van…

-         Talán igazad van… lehet jó pótlékok voltunk egymásnak, és  ez olyan „Barátság extrákkal” dolog volt…

-         Ja.  – csend állt be… - akkor én tényleg sietek edzésre.  Szia…

-         Szia.

*

-         Apa mostanság elég ideges… -  meséltem Harrynek, aki a konyhában dolgozkolódott.

-         Látszik rajta… mi a baja?

-         Á.. hosszú  - mondogattam, miközben néztem ahogy a reggelit készíti.

-         Van időm – karolt át hátulról.  Nyakamba hajtotta a fejét és puszilgatni kezdte a nyakam. 

-         Szomorú, és nem kezdem el ezt egy ilyen szép napon… Köszönöm hogy itt lehetek – fordultam szembe Harryvel. – Ha nem lennél, akkor biztos hogy nem mentek volna el Franciaországba.

-         Tényleg, anyukád hogy van? – kérdezte óvatosan. – Rosszul. Nagyon ki van akadva, és hát nekem is… - a szememet ellepték a könnyek.

-         Nehéz, tudom.  – csókolt meg gyengéden.

-         Leég a rántotta. – mosolyogtam, vagy csináltam valami hasonlót.

-         Nem baj, ez fontosabb. – majd újra megcsókolt.

-         Jó reggelt fiatalok! – lépett be Gemma.

-         Lécci, csináld meg a rántottát! – nyögte Harry azalatt a kis idő alatt, míg leszakadt a számról.

Április vége van…. Rengeteg dolog történt a Valentin óta.  Össze sem tudom szedni a gondolataimat… Kezdem Harryvel. Mindent elmesélt hogy mit csinált míg nem volt velem, és azt hiszem őszinte volt. A sok nő és… hát először elég rosszul esett, sőt mi több, majd bele haltam hogy ezeket meséli, de neki sem lehetett könnyű, mikor Danielről beszéltem.

Apropó… ő még mindig Miával van, és hát eléggé eltávolodtunk. Leszakadtam a bandáról és valahogy már csak Brookal tartom a kapcsolatot. Néha összefutok még Stephanieval, aki be van zsongva Harry miatt.  Ha nagyon muszáj akkor beszélek Miával a táncórán, de semmi extra. Igaz hogy már Dan és Mia együtt nyomják, de a magánnyomozó még mindig kutat Mia apja után…

Brooke és Dave február végén összejöttek, de azóta olyan se vele, se nélküle izé van. Hol öszevesznek, hol együtt vannak. Ez megy heti rendszerességgel. Steph pedig kicsit közel került Avanhez, de semmi érdekes.

Nagyon örültem, mikor Harry közölte hogy Niall elment Magyarországra Annához, mikor mi kibékültünk. Anna nagyon meghatódott, és bevallotta Niallnak hogy a barátja mindent tud, és már régen szakított vele, csak félt. Azóta ők is megvannak, és Niall folyton azzal bizonyít hogy kéthetente lejár Magyarországra, és csábítgatja Anát az Oxfordra. Hát sok sikert! De büszkén kijelenthetem, hogy drága barátnőm nemsokára ellátogat ide, és elmegyünk egy igazi dupla randira! Hát nem izgi? Legjobb tudomásom szerint Liam és Danielle is, ugyanúgy mint Louis és Eleanor még mindig együtt vannak, azonban időközben Zayn és Lizbeth szakítottak… drága barátnőm, Ramona pedig a fejébe vette hogy ő smárolni akar Zayn Malikkal… nem, nem nagy rajongó, sőt egyáltalán nem az, de ő ezt kitalálta szóval… hajthatatlan.

Mary azonban ,egtalálta a nagy Ő-t, akivel egy hónapja élvezi az életet. És a dolog csak fokozódik… a texasi Adam és a francia Stella azóta is hűségesen chatelnek… nem cuki? Csak ott már nagyobb kaliberű a távolság és kicsit jobban is befojásolja az anyagi. Na de ki tudja?

Akkor most jön a nem éppen kellemes rész… apa mostanság eléggé magába van fordulva. Lassan magával ragadja az üldözési mánia. Nem tudja lezárni ezt az egész maffiás ügyet…

Mellesleg a nagyi két héttel ezelőtt spontán rosszul lett az otthonban, és azonnal meghalt. Anya nagyon depressziós, de remélem hogy jobban lesz majd. Elhamvasztattuk, a szertartás is itt volt, de anya úgy gondolta hogy hazaviszi a nagyit a valódi otthonába, a francia földre. Így kerültem most Harryhez.

Borzalmas volt így újra végiggondolni ezt az elmúlt időszakot, de volt benne egy jó: Harry. Hihetetlen hogy mennyire szerelmes vagyok belé, és tudom, hogy ő is szeret.

 Most azt kérném tőletek hogy írjátok ide azokat a blogokat, amik szerintetek nagyon jók, és szeretitek!