II.kötet ~ 23.fejezet

♫Harry♫

Mire én a kórházba értem, Hope már kismillió életmentő műtéten esett túl, de még több várt rá. Peggie aznap este felébredt, és mit sem sejtve sétáltunk be hozzá. Velem tartott Daniel, Ana és Rock, Hope apjának az öccse. Félve indultunk meg, hiszen eléggé nagy feladat egy majdnem halálra mérgezett nőnek elárulni hogy a férje meghalt és küzdenek az egyetlen lánya életéért. Bekopogtunk, és egy halk, gyenge „tessék” után Rock megnyitotta az ajtót.

-          Szia – léptett be vidáman. Gondolhattam volna  hogy nem azzal kezdi, hogy egyedül maradt.

-          Nocsak, sziasztok! Rock, nem is tudtam hogy itt vagy! – próbálta felvenni az előbbi hangnemet.

-          Mi történt veled? – ült le az ágya szélére, míg mi a háta mögött meghúztuk magunkat.

-           Ételmérgezés… - titkolózott. Daniel megrántotta az ingemet jelezve, hogy álljak be Peg jobbjára, míg ő a bal oldalra állt nehogy valami baj legyen.

-          Nem. Mindannyian tudjuk hogy nem így volt… - magyarázta neki. Erre Peggie körülnézett, és akkor eljött a pillanat…

-          Várjatok… mi ez a felállás? Hol van Hope? Hol van Charles? Hol a családom? – pánikolt be. Felült az ágyon, de Dannel – legelőször – közös erővel visszatoltuk fekvő helyzetbe.  – ezzel nem segítetek! Mondjátok el mi van velük! – sipítozott, mire jöttek a nővérek. Rock kiment velük, és elmagyarázta mi a helyzet, míg mi igyekeztünk nyugtatgatni.

-          Peggie, nyugodj meg, nem tesz jót ha idegeskedsz! – kelt segítségünkre Ana is.

-          Kérlek… most én… olyan helyzetben vagyok h…

-          Tudjuk – vágott szavába Daniel. – Mindent tudunk mindenről – nézett ránk, mivel míg Hope körül forgolódtak, lehetetlen volt eltitkolni Ana elől hogy mi is folyik itt.

-          Akkor… tehát…  mit tettek velük? – kérdezte félve.

-          Charlest lelőtték, Hope-ot pedig elütötte egy… vadállat. – hadarta Daniel. Olyan gyorsan eldarálta neki hogy félig elveszítette a családját, hogy szinte már nem is tűnt olyan nagydolognak, pedig annál nagyobb volt.

-          Mi? És… mi? – törtek elő könnyei. Fájt. Fájt így látni őt, hiszen tudtam hogy most veszítette el az anyját, most a férjét, és küzd a lányáért.

-          Charles nem élte túl, de Hope… ő kis híján, de él. – folytatta. Anával dühösen meredtünk Danre, aki csak folyatta a szavakat.

-          Ó istenem… hát megtalálták! A maffia lecsapott! – siránkozott. Odaültem Rock helyére, és vállára tettem a kezem.

-          Minden rendben lesz. Bármit megteszek érte, mindent fizetek, és segítek amiben tudok. – ajánlottam fel.

-          Ezt nem hiszem el! Fél perce ment romba az élete, és te máris az anyagiakkal jössz! Hihetetlen vagy! – Ciccegett Daniel.

-          Igyekszem reményt adni! – bukott ki belőlem.

-          Azt… reményt. – Peggie hisztérikus rohamban tört ki, mire bejöttek a nővérek, egy orvos, és a nagybácsi.

-          Elmondtátok?  - hüledezett.

-          Én voltam – vállalta fel Dan.

-          Hát… - arcán düh helyett nyugodtság látszódott… - akkor már túl vagyunk rajta.

Az orvos benyugtatózta Peggie-t, aki valószínűleg mély depresszióba fog esni ezek után. Rock elment a temetést intézni, és felügyelet híján az ikreket hazavitték Daniel szülei. Mi ott kuporogtunk a kátszázhuszonhatos szoba előtt, ahonnan a semmiből kilépett egy orvos felénk tartva.

-          Ugye önök Miss DeLucie hozzátartozói? – tette fel a kérdést egy aktát bámulva.

-          Igen! – feleltük kórusban.

-          Van egy jó és egy rossz hírem. – kezdte. – A jó hír az, hogy az állapotát sikerült stabilizálni, ezáltal túl van az életveszélyen. – egy pillanatra minden színes lett. Mindenhonnan vidám sikkanások hallatszottak, Niall és Ana csókot váltottak, a fiúk pacsiztak, míg mi Dannel csak bámultunk magunk elé… elvégre még van egy rossz hír is. – a rossz hír viszont – emelte fel hangját az orvos – Sajnos… kómába esett. Egyenlőre úgy tűnik hogy ez semmin nem változtat, de többnyire kihatással lehet az agy működésére, főleg így, hogy koponyatörése volt.

-          Kómába esett? – ordított fel Daniel.

-          Igen. Sajnos semmit nem tudtunk tenni.

-          És… igazából még azt sem tudjuk hogy mije sérült… - tereltem el az orvos figyelmét Dan dührohamáról.

-          A jobb combcsontja bőre felé hatolt, azaz nyílt törést szenvedett, míg bal bokája szilánkosra tört. Szerencsére sikerült minden darabot a helyére raknunk, így valószínűleg nem lesz baj, hacsak a nyílt törése el nem fertőződik – ez olyan „nyugodjanak meg, de ne annyira!” húzás volt. – szerencsére a gerince és háta ép maradt, míg mindkét csuklója eltört. Ezek mellett apróságnak számít a nyolc újj törés és az orrtörés. Mint mondtam a koponyája is betört, és egy csonkdarab kis híján befúródott az agyába, de sikerült eltávolítanunk… ekkor esett kómába. A koponya alsó része sérült, így nem kellett a fiatal leány egész haját leborotválni, csak a tarkójánál – mosolygott, miközben elment a büfé felé… Nah ennyi.

-          Pont nem érdekelne hogy Hope kopasz vagy sem, erre ennek a fülesbagolynak ez a legjobb híre… gratulálok a diplomájához! - vágódott le egy folyosói székbe.

-          Gratulálhatsz is, megmentette az életét! – szálltam szembe vele.

-          Igen igaz.  – nézett a szemembe. – És te tudod hogy mikor fog felébredni?  Mert rohadt sokszor megesik, hogy nem ébred fel! Ezt nem értetted? Szépítgeti a dolgokat, de nem sok az esélye. Ha felébred hónapok, vagy évek múlva akkor lehet hogy depresszióba esne a történtek miatt, vagy éppen károsodna az agya és ha rá néznél egy négy éves szintjén álló gyönyörű fiatal lányt látnál! Hogy lehet az hogy neked annyira szelektív a felfogásod hogy még ezt sem érzékeli?

-          Örülök annak is hogy él! – vágtam vissza üvöltve. – Itt leszek vele, és vigyázok rá!

-          Igen? És ha ötvenévesen felébred csont soványan és szegény nem tudja hogy mi történt vele, akkor mit csinálsz nagyokos? – erre már nem tudtam mit felelni – Nem gondoltál bele ugye?  Tudod Hope-val az a legnagyobb közös tényező bennetek, hogy mind a ketten iszonyúan naivok vagytok! Én reálisan látom az életet…

-          Lehet hogyha kicsit naivabb lettél volna akkor most fordított helyzetben lennénk! - kiáltottam vissza. Erre abbahagyta. Tudta, hogy igazam volt.  Azt hiszem…

-          Nem…  - lépett elém. Egyenesem szemembe nézett, és én övéibe, amik villámokat szórtak. – Voltam elég naiv ahhoz hogy kimutassam neki hogy mit érzek… és mi lett a vége? Másnap este hazajött a szádon lógva…- a szemkontaktus megszakadt, és a korház kijárata felé indult.

-          Még jó hogy van barátnőd. – nem igaz hogy nem tudom befogni… Erre visszafordult és undorodva nézett rám.

-          Ennyire jól informált vagy?  Kedves Harold! A barátnőm apja juttatta ide Hope-ot. Érted? Ezt felfogod végre? Ő ütötte el a terepjáróval. Akármennyire is nem tehet róla a csaj, sajnos nem bírok ránézni. És szerintem neked van legkevésbé jogod ezt rám varrni, aki fél éven keresztül negyvenéveseket dugott! 

Elegem lett. Kezem reflexszerűen találta el Daniel arcát, ki azonnal visszatámadott. Akárhányszor próbáltak szétszedni minket, csak rosszabbodott a helyzet. Pechünkre a rendőrök éppen akkor jöttek a nyomozással kapcsolatban, így mind a ketten az őrsön kötöttünk ki. Elég nehezen magyaráztuk el, hogy ez egy öhm… „szerelmi románc?”, de többet foglalkoztak azzal, hogy kérdéseket raktak fel a balesettel kapcsolatban. Én tíz perc alatt végeztem, hiszen azon nem tudok mit magyarázni hogy látom repülni a levegőben, azonban Daniel majd ez órát volt bent. Gondolom azért, mert ő találta meg Hope apját. Akármennyire utálom, és barom, attól függetlenül jó srác. Nem sokan csinálnák ezt végig.

Amint kiértem, megpillantottam a szőke lányt, aki valamelyik nap még Daniel mellett slasszolt. Beszélni akartam vele. Ő volt az egyetlen, aki nem mutatkozott a baleset óta, mégis ő tűnt a legviseltesebbnek.

-          Szia. – ültem le mellé. – Minden rendben? – elég átlátszó kérdés volt, mert a nemleges válasz látszódott az arcán.

-          Nem igazán… Nem találkoztál azóta Daniellel? – kérdte reménykedve.

-          De… most is itt van… éppen őt faggatják.

-          Oh… és… Hogy van? – fordult felém. Arca már nem sápadt volt, hanem egyenesen szürke. Megsajnáltam.

-          Eléggé kivan. És… te? Mi történt ami ennyire felzaklatott? – nem tartottam valószínűnek hogy Hope okozta a fejében ezt a zavart.

-          Én… gyászolok. – lesokkoltam. Mindenkinek minden összejött.

-          Részvétem… kit gyászolsz? – kockáztattam meg.

-          Kicsit elhamarkodtad a részvét nyilvánítást – mosolygott keserűen. – az apámat gyászolom… - nem értettem semmit.

-          És… miért hamarkodtam el?

-          Mert az apám vezette azt a kocsit, amivel elütötték Hope-ot. – Kész, ennyi. Lesokkoltam. Csak meredtem magam elé s gondolkoztam. Tehát erről beszélt Daniel… hogy Mia apja… Még annak a pillanatbak a töredékében lépett ki az irodából, és rosszálló pillantással lépett ide.

Se szó, se beszéd felálltam, és elrohantam. Szóval meghalt az a rohadék… sajnáltam a  lányt, de ez igazán feldobott.  Tudni, hogy aki mindennek az oka, az most rosszabb helyzetben van mint mi.. vagyis nem is helyzetben hanem… meghalt.

*

- Nem hiszem el hogy ezt kéri tőlem… - döbbentem le.

- Harry, nem ülhetsz minden nap az ágya mellett! El kell menned a turnéra! – győzködött Peggie. – Már két hónapja egy kórházban élsz…

- De… ő – kezdtem bele, de félbeszakított.

- Ő… majd javulni fog, és felébred.  És én… azonnal szólni fogok neked, mert szüksége lesz rád. – nyugtatgatott tovább. – Harry nézd… azóta rengeteget segítettél nekünk és a rendőrség egy embert már el is kapott a segítséged miatt, így meghúzzák magukat. Hope-nak is sokkal jobbak az életjelei, már csak arra várunk hogy felébredjen. Rád viszont millió rajongó vár szerte a világon.  Azzal nem segítesz ha ülsz az ágya mellett… - ez fájt…

- Akkor… ugye szólsz ha lesz valami? Akármi. A nyomozással, Hope-val, vagy bármi mással.

- Persze – mosolygott bíztatóan.

- Megígéred?

- Megígérem – vágta rá.

Sok minden történt a baleset óta. Az ikres nagybácsi itt maradt, és együtt kiköltöztettük Peggie-t és Hope-ot onnan… szegény nő nem bírta volna ha ott kell maradnia abban a házban.  Ehelyett Rock megemberelte magát és elköltöztette őket a lányaival együtt. Azt nem tudom hova, mert világosan kijelentette hogy csak ők tudhatnak a házról, senki más. Daniellel segítettünk kipakolni a házból, és valami nagy csoda folytán Daniellel Hope szobáját kaptuk… ki gondolta volna. A gardróbból szedegettem ki a ruhákat, mikor észrevettem egy rózsaszín kartondobozt… ismerős volt.  Leszedtem a tetejét, és belekukkantottam. Hát nem kicsit lepődtem meg attől, hogy mit találtam benne. A közös fényképeink, a karácsonyi ruha és karkötő. Elmosolyodtam.

Rossz pillanatban, mert Daniel éppen akkor lépett mellém, és a ruhán filózott.

-          Ez rossz vicc – rázta a fejét.

-          Mármint mi? – csodálkoztam.

-          A ruha… olyan, amilyet én vettem neki.  – hát itt rendesen lesokkoltam, mert ez a darab egy francia tervezőtől van. Nem hittem volna hogy annyira meg akarta lepni, hiszen a ruha sem volt két font és az ideszállítás sem egy nap volt.

-          Hát… a tiedet legalább felvette. – poénkodtam.

-          Jah… - mosolygott majd belegondolt.

Azonfelül Charles temetése sem volt valami kellemes dolog.  Peggie teljesen magába volt zuhanva. Csak sírt és sírt. Hope-ot hiányolta és Charlest gyászolta. Rock és Peggie próbált beszédet tartani, de mindkettőjüket eléggé megviselte a dolog. Ana három héttel a baleset után keveredett haza Niall nagy szomorúságára.

*

Hát itt vagyok.  Utoljára lépek be Hope ajtaján, mielőtt elutaznék. Leültem az ágya szélére és kezét megszorítottam. Mióta kómába esett egy apró elfertőződésen kívül se nem javult, se nem romlott az állapota. A törések kezdtek összeforrni, ehhez segítségül jött a sok torna.

- Hope… nem tudom hallasz-e, de… - arcomon egy könnycsepp gördült le. – szeretlek. legszívesebben mindig itt ülnék melletted és várnám, hogy visszaszoríts a kezem, miközben én hozzád beszélek. Várom, hogy újra feltárd szemed világát, és megszólalj.  – könnyeim újra folyni kezdtek.  – szeretlek, hallod! – néztem sápadt arcára. Soha nem láttam még ennyire vékonynak szegényt, csontjai szinte kilógtak… nem beszélve a gipszes lábáról. Egy nővér minden nap bejött hozzá és óvatosan megmozgatta a lábát, hogy ha majd felébred, akkor újra tudhasson járni. Fölé hajoltam és egy apró csókot leheltem a szájára.