II.kötet ~ 22.fejezet

Sziasztok!

Á nagyon de nagyon köszönöm a sok kommemtet, igazán hálás vagyok nektek! Tudjátok tényleg nagyon örülök hogy szántok rám időt! Nem tudom mi legyen... ugye írtam hogy nem tudom mit kezdjek a Follow the Stars*  al és szeretném ha ti döntenétek.... Egyébként nem vagyok az a "kívánságkosár2 fajta, szeretem én adni az olvasnivalót, de ezzel nem tudom mit kezdjek.
1. Írjam a megígért augusztus 1-től
2. Írjam ha ezt befejeztem.
 Írjátok le kommentben hogy mit szeretnétek, mert azzal tartozom nektek hogy azt is befejezzem!
A részről annyit, hogy Daniel szemszög, és ha vannak apróbb eltérések attól, amit Harry lát, annak nyilván oka van. Kellemes olvasást!

 

♫Daniel♫

Elbambultam. Nem esett le hogy Hope mit akar, de végül sikerült kapcsolnom. Elkezdtem rohanni utána. Kiérve az épület elé szememmel kezdtem keresni őt a tömegben, sikertelenül. végül kijöttek a többiek,  és ők is elkezdték szemükkel pásztázni a terepet. Mia mellém lépett, én pedig hátulról átkaroltam, miközben megpillantottam Hope-ot az út szélén várakozni. Egy nagy fekete terepjáró állt a zebra előtt, benne pedig egy ismerős arc. Valami nem stimmelt.

-         Apa! – sikkantott Mia a terepjáró felé mutogatva. A benne ülő ember már indított, és egyenesen az autó előtt elsétáló Hope-ot vette célba. Késő volt. Hope felrepült és egy szembe jövő teherautó szélvédőjén landolt. A söfőr annyit azért még csinált hogy közben Mia felé pillantott, s a meglepettség hevében belehajtott egy szintén szembe jövő autóba, s a jármű többször megpördült a levegőben.

Harry már Hope-nál forgolódott, Mia pedig visítva rohant apja felé… gyilkos. Ironikus, nem? A barátnőm apja elgázolja a… a… szóval… Hope-ot – jobb szót nem találtam. Mégis csak a börtönös variáció nyert…  Mia után vetettem magam, míg a Niall igyekezett egyszerre távol tartani az embereket és vígasztalni a  barátnőjét, aki hangos zokogásban tört ki.

Mia apját figyelte, akinek látszólag csak percei voltak hátra. Ott guggolt mellette, és simogatta az arcát. Letérdeltem mellé, és arcon pusziltam.

-         Sajnálom… - suttogtam, de válasz nem érkezett csak egy szende fejrázás. A könnyei csak potyogtak, és potyogtak.  Nem bírtam tovább mellette, mellettük lenni tudván, hogy ez a rohadék aki épp legyilkolni készült Hope-ot, a barátnőm apja.

Felálltam mellőle és odamentem Niallhöz, aki éppen az embereket akarta távol tartani, míg Ana elrohant Hope irányába. Segítettem a szőkének abban, hogy nem engedtem senkit a helyszínre, csak azt, akinek fontos itt lennie.

-         Daniel, légy szíves intézd a hívásokat! – hallottam hangját. Neki jobban ment az emberek távoltartása, nyilván mert híres, ezért ráhallgattam.

Első sorban felhívtam Hope szüleit, de senki nem reagált.  Se az anyja, se az apja nem vette fel azt a hülye telefont. A frászba! Ennyire érdekli őket a lányuk?! Aztán Mia édesanyját hívtam, és elmeséltem neki a szomorú helyzetet, aki zokogva közölte hogy pillanatokon belül itt lesznek a gyerekeivel. Addigra Mia fehér ruhája már úszott a vérben. Felállt, és lassan közeledni kezdett felém. Megijedtem, mert most leginkább egy zombira hasonlított, de vártam hogy elém érjen.

-         Meg-meghalt… - nyögdécselt könnyeivel kűzködve. – Meghaaaaaaaalt! – most már ordított.

A minket körülálló embertömeg azt hitte hogy Hope-ról van szó, így mindenki arra pillantgatott. Mia teljes erejével azon volt hogy átölel, de mielőtt ezt megtehette volna, én hátráltam két lépést.

- Daniel… - nézett rám könnyektől csillogó  szemekkel.

- Ne haragudj, de nem fogok részvétet nyilvánítani neki… - keménykedtem meg. Igazából kárörvendő voltam. Jól esett látni hogy Hope „gyilkosa” holtan fekszik tőlem pár lépésnyi távolba. Viszont Miától sem lettem jobban. Mellette akartam lenni, szeretni, vígasztali, de igazság szerint abban a percben gyűlöltem teljes szívemből. Nem ő az oka, de bennem van ez a furcsa, kibogozhatatlan rendszer. A gyilkoshoz kötöttem. Nem akartam, de ez volt bennem. – sajnálom…

Mia arcán egy új érzelem is megjelent a fájdalom mellett. Csalódottság.  Az eddig bent tartott könnycseppjei utat törtek maguknak és zokogásban tört ki.

-         Ha tud-tudtam v-volna, akkor biztos nem… - kezdte el, de erre semmi szükségem nem volt abban a pillanatban.

-         Ez nem a te hibád! Áldozat vagy te is… - jöttek a szavak, de nem voltam biztos benne hogy komolyan is gondolom őket. – minden rendben lesz.

- Daniel! – ordított Harry Hope mellől. – gyere ide kérlek!

- Niall! Kérlek vigyáznál rá? – mutogattam Miára. – az anyja nemsokára itt lesz.

- Mi? –csodálkozott a lány, de én akkor már elindultam Harryék irányába.

Hope szeme nyitva volt, és bambult a távolba, mikor váratlanul rám pillantott. A szívem majd meg szakadt a fájdalomtól. Ülő helyzetbe zuhantam, és karja után nyúltam. Igyekeztem csak az arcára fókuszálni, hiszen elég nagy fájdalom volt az is látni, ezért nem akartam végignézi a testén. Karját is látatlanba fogtam.

Harry az beszélt hozzá és arcát simította, de én nem voltam képes rá. Az idő csak telt, és én már nem tudtam hogy meddig bírom mellette. Rohanni akartam, elmenekülni innen. Akkor érkeztek ki a rendőrök, és Mia szülei is. Nem igaz hogy csak a mentősök nem tudnak sietni! Teljesen elöntött a pánik. Attól féltem hogy ő bármelyik percben megszűnhet, bármelyik pillanatban elhagyhatja a szeme világát az életet bevilágító fény. Attól féltem hogy meghal.

Végre megérkeztek a mentősök, és hozzáláttak Hope ellátásának. Eléggé nagy stresszben voltak, de igyekeztek. Hope ránk nézett és erőlködött. Nem tudom mit akart, megszólalni, megmoccanni, vagy csak éppen venni egy nagyobb levegőt, de nem nagyon ment neki. Lehunyta a szemét és a következő pillanatban kinyögte amit mondani akart:

-         Szeretlek titeket! - majd lehunyta szemeit, és szorítása elengedett.

Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Ekkor jöttem rá, hogy ezzel felnyitotta az én szemem is… becsaptam őt, becsaptam Miát és még magamat is. Szeretem.  Szerettem… mert már el is veszítettem. Harry őrjöngött, kiabált, és rugdalózott, míg én még mindig elernyedt karját markolásztam. Nyugton kellett maradnom, hiszen még csak most tört ki az igazi pánik… mint egy idióta katasztrófafilmben.

Az emberek bepánikoltak ,míg  a rendőrök igyekeztek visszatartani őket. Na megjelent ea többi majom is, akik elkezdték elráncigálni Harryt. A mentősök pedig belekezdtek Hope újraélesztésébe. Én még mindig mozdulatlanul meredtem testére, és nem engedtem volna el semmi pénzért… egy ideig. Fél óra elteltével meggondoltam magam. Nem fogom megvárni míg kimondják a halál időpontját… nem, arra már nem lennék képes.

Felpattantam és odarohantam Niallhez és Liamhez…. Még jó hogy emlékszem rájuk egy év után.

-         Kellene egy kocsi – így mentem oda hozzájuk.

-         Minek?

-         Mert Hope szülei még nem tudnak a dologról. Nem veszik fel a telefont.

-         És ha nincsenek otthon? – hozta fel ezt az eshetőséget Liam.

-         Az apjának tárgyalása van, míg az anyja egy munkatársával vacsorázni van. – mondtam el a hivatalos verziót, mikor tudtam hogy nem ez a helyzet, de Niallnak nem esett még le a beszélgetés  a bárban….

-         Tessék. – dobta oda Niall a kocsikulcsot. – Hívj ha van valami.

-         Rendben! – és már ott sem voltam.

Niall fehér porchéját igencsak kényelmes volt vezetni. Hope-ék lakása felé vettem az irány, nem tudtam jobb helyet.  Igyekeztem óvatosan vezetni, de ebben az állapotban nem ment, képtelen voltam lenyugodni.

Amint odaértem, csak úgy szeltem a lépcsőket egészen az épület tetejéig. Baj van… az ajtó tárva-nyitva állt.

-         Mr.Hamilton! Peggie! – szólongattam őket, de csak matatást hallottam.

Lassan nyitni kezdtem az ajtót és átléptem a küszöbön.  Körül sem néztem, Hope szobája felé vettem az irányt. Lassan kinyitottam az ajtót és felcsettintettem a villanyt. Pont olyan volt, mint ahogyan megszokhattam. A szobában tökéletes volt a rend és a harmónia. Leültem a franciaágy szélére és bambulni kezdtem. Kezem közé akadt egy buggyos, barackvirágszínű gombos felsője. Szívemet elszorította a fájdalom.  Orromhoz emeltem és beszívtam azt az édes illatot, amit mindig éreztem akárhányszor magamhoz öleltem. Elfogott a sírás.

Eddig erős voltam, de most elszakadt a cérna. Nem vagyok jó abban hogy mások előtt kimutatom az érzéseimet, de ha egyedül voltam, akkor ez sokkal könnyebbnek bizonyult. Körülbelül öt perce szenvedtem édes magányomban, mikor valami eltört… a hang a konyha irányából jött.

Magamhoz kaptam a Hope éjjeliszekrényén álló hosszú lámpát, és elindultam a hang irányába. Abban a percben berohant a szobába Gina cica, aki egy kisebb szívrohamot okozott nekem.

-         Szia cica. – emeltem fel, de elborzadtam. A tappancsain vérfoltok éktelenkedtek.  Láttam hogy a nyomok valahova elvezetnek, ezért akaratlanul is de követtem azokat át a lakáson egyenesen Charles dolgozószobájáig.

Az ajtó be volt hajtva, de szemmel láthatóan onnan származtak a foltok. Mikor kihajtottam, még társult hozzá az a kellemetlen, hangos nyikorgás, amitől az ember alapjáraton befosik.  Na jó, én elmegyek egy pszihiáterhez!   Hope apja a padlón feküdt egy vértócsában. Azonnal odarohantam, de semmi. Nincs pulzusa. Egy újabb halott. Felnéztem. valami furcsa volt… a páncélszekrény tárva-nyitva… és a pénz egy része még benne volt.

Még itt van… biztos nem hagyta volna itt a pénz felét, csak én megzavartam. Itt van valahol, és én itt vagyok védtelenül. Elfogott a páni félelem, de nem értettem miért. Jobb lenne ha én is meghalnék. Léptek zaját hallottam magam mögött.  Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot… itt az idő. Lassan elkezdtem megfordulni hogy legalább szembenézzek vele.

-         Apa? – lepődtem meg.

-         Daniel, fiam mit keresel itt? Mi történt? – hüledezett.

-         Hope és Charles meghalt… - közöltem le gyorsan, és érzelemmentesen.

-         Gyere ide! – indult felém. Jól esett egy apai ölelés egy ilyen éjszaka után.

-         Hívom a rendőröket. Mióta vagy itt? Hozzáértél valamihez? – faggatott.

-         Hope szobájában voltam… és megnéztem a pulzusát… plusz pár kilincs.

-         Jól van… amúgy Hope-val van tele a TV.

-         Gondoltam… már csak Peggie-t kéne elérni.

-         Peggie kórházban van.

-          Mi van?  Ezek aztán pusztítást végeztek… - motyogtam.

-         Mármint kik? – csodálkozott apa.

-         Mindegy. Bemegyek hozzá. Amúgy mi a baja? 

-         Mérgezés, de még idejében kimosták a gyomrát… Carla bent van nála.

-         Indulok.

-         Én meg megvárom a rendőröket. 

-         Apa?

-         Tessék fiam?

-         Légy óvatos!

-         Te is! – mosolyodott el halványan.

Villámsebességgel robbantam be a kormány mögé, és indítottam el az autót. Nagy felindultságomból abban a pillanatban belementem az első fába. A légzsáknak és az alacsony sebességnek köszönhetően nem esett nagyobb bajom csak egy picit bevertem a fejem és egy apró vércsík folyt le róla. Vér… mindenhol vér. Még jó hogy orvos akarok lenni…

Nem érdekelt ez az apróbb baleset, tovább vezettem egyenesen a korházig, ahonnan felvágtattam az intenzívre.

-         Ó Daniel! – ölelt át Carla.  – Mit csináltál a fejeddel?

-         Csak… semmit. – ejtettem a  témát. – Hogy van?  - érdeklődtem.

-         Nem jól… - Carla érdekfeszítő magyarázatba kezdett bele, mikor megpillantottam Hope magyar barátnőjét a folyosón.

-         Ana! – kiabáltam egy kicsit hangosabban, mint a korházakban szokás. A lány meglepetten slasszolt oda mellém.

-         Dan! Mi történt a fejeddel?

-         Semmi, de mióta van itt Hope anyja?

-         Itt van? Hol? Beszélhetek vele? – esdekelt.

-         De most altatják. – magyaráztam.

-         Miért?

-         Mert megmérgezték… szóval nem ezért vagy itt. – esett le.

-         Nem, Hope miatt.

-         Hope? – a szívem dobbant egy nagyot.

-         Igen. Daniel, újraélesztették! Sikerült!Hope él!  - ugrott a nyakamba. Ledermedtem.

-         Hol van? – kérdeztem, míg carla csak figyelte beszélgetésünket.

-         Gyere.

Elvezetette egy nem túl messze lévő kórteremig, ahol már várakozott Niall és Liam.

-         Ott van bent. – jelentette ki. Azonnal elindultam az ajtó felé.  – Daniel nem mehetsz be, életmentő műtéte van!

-         Mi a baja? Mármint… értitek – zagyváltam.

-         Nyílt combcsonttörés, bokaficam, mindkét karja eltört, belső vérzés, és koponyarepedés.

-         És… most mivel műtik?

-         A belső vérzéssel. A koponyájával most nem tudnak sok mindent kezdeni, de amint végeznek jön a lába.  – tájékoztatott Liam.

-         Értem… és hol van…az izé… Harry?

-         Nem tudjuk. Felszívódott. Zayn és Louis őt keresik.

-         Ohh...

-         És te szóltál Hope apjának?

-         Hope apja… meghalt. – jelentettem be. – szíven lőtték a lakásukon.

-         Mi van?

-         Pontosan… az anyja pedig itt fekszik… megmérgezték.

-         Öregem… ez a család… - káromkodott Niall. – jézusom. Ez borzalom.

-         Na és veled mi történt? – szegezte nekem a kérdést Niall.

-         Jah… ó istenem, ne haragudj… szóval a kocsiddal… a kocsid az… még működik, de…

-         Ezt most hagyjuk… - terelte a szót. – szerintem menj le a sürgősségire, mert elég zöld vagy… nem szédülsz?

-         Tudod… most hogy mondod… és hányingerem is van.

Kiderült hogy egy kisebb agyrázkódást szenvedtem. Felhívtam apát, aki megnyugtatott hogy jól van , és már ott vannak a zsaruk… nem tudom hogy hova menekült a gyilkos, de biztosan ott volt.  Egész éjjel mindenki Hope életéért harcolt, de szerencsére Peggie állapotát már stabilizálták. Közben megérkezett egy pasas azokkal a kislányokkal, akik ott voltak a játszótéren, mikor először megpillantottam Hope-ot. Azonnal felismertem Melodyt, és a kis Lizzyt. Annyira meghatódtam, hogy komolyan harcolnom kellett a könnyeim ellen.  Azonban mikor Harry másnap délben bekóborolt a kórházba, azt hittem lefejelem. Itt fontoskodik, holott nem ő volt az, aki egy éjszakán át idegeskedett a kórház közepén Hope életéért küzdve… nem, ő otthon aludt pihe-puha ágyikójában.

-         Hogy van? – aggodalmaskodott. Nah persze most érdekli…

-         Rosszul… szerinted? -  idegesedtem fel. Mit pattog itt?

-         Mi történt tegnap óta? – Fontoskodott… az agyamra megy.

-         Eléggé sok minden… érdekel egyáltalán? – flegmáztam vele, mikor jól tudtam hogy ebben a pillanatban semmi szüksége rá.

-         Szerinted azért vagyok itt mert nem érdekel?

-         Jah, de tegnap nem voltál itt, mikor igazán kellett volna. – hánytam szemre.

-         Nem tudtam! – szólt fel.

-         Mit? Hogy ő itt fekszik a halál szélén?

-         Azt hittem meghalt. – mikor ezt mondta abbahagytam. Teljesen át tudtam érezni, csak nem igazán hittem el hogy pont ő tudta meg utoljára.