II.kötet ~ 19.fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a díjakat amiket kapok folyamatosan, de nem tudom kirakni őket mert nem olvasok blogokat, amiket már nem díjaztam volna, majd az általatok leírtakból fogok válogatni. Lenne egy tanácsom az itteni bloggereknek, akik ihlethiányban szenvednek: vidéki levegő. 1 hétig oda voltam - azért nem volt rész - és minden nap írtam, mert csak úgy jöttek a szavak. 
Azt hiszem kicsit félreértettük egymást. Nem, még egyenlőre nincs vége, és nem is lesz. Aki személyesen ismer, az tudja hogy nekem a "mindjárt vége" olyan 6-8 rész. Tényleg na haragudjatok, de kicsit túl hamar bezengtem, de még nem is történt meg a fő cselekmény.  Nem, nem 50 részes lesz, mert már megírtam az 52-et is. Amúgy én ezt így nem is tudnám befejezni... Hope és Harry happy, Daniel és Mia együtt, Hope szülei boldogok, nincs maffia.... nem... a dolgok bonyolultabbak. Nem tudok leszámolni egy maffiaosztaggal 2 rész alatt!
Na kicsit sokat beszélek - vidéki levegő - de itt a rész, kellemes olvasást!

Aki nem értené az elejét, az menjen vissza a 21. fejezethez!

Négy napot töltöttem Harryvel és a családjával, de ezalatt az idő alatt teljesen feltöltődtem. Jól esett végre elszabadulni egy kicsit a nagyvárosi életből. Mivel Harry nem „hivatalosan” volt itthon, így a rajongók hada sem lepte el a házat, bár ha elindultunk valamerre azért egy enyhe álruhát mindketten felöltöttünk.

-          Olyan jó itt – suttogtam neki.  – Olyan csend van, és senki nem figyel minket. Elszoktam ettől… - bújtam közelebb hozzá.

-          Hát még én! Ez a hely az egyetlen mentsváram, hiszen már az otthonom előtt is „Harry Tábor” szokott zajlani. Most még szerencsénk is volt… - puszilta meg a nyakam.

-         Tudom. Pedig nekem pont nem kellene a figyelem középpontjában lennem… - húzódtam el.

-         Miért? Hope ez olyan rossz így… te mindent tudsz rólam, de én érzem hogy itt valami, amit te nem mondasz el nekem.  – azzal a mozdulattal szembe fordított magával – mondd el!

-         Legyen… de  ne akadj ki kérlek, és ne ajánld a segítségedet! – utasítottam.

-         Megijesztesz…

-         És még mi lesz ha tudni fogod… kezdhetem.

-         Rajta…

-         Szóval… apa ugye üzletember… olyan másfél-két éve kötött egy üzletet egy olyan emberrel, akivel nem lenne szabad.

-         Ó, jaj…

-         Egy ideig ment, és jövedelmezett, de tavaly márciusban elbukott… apa azóta tartozik egy maffiózónak milliókkal… - közöltem le lassan, hogy értse a lényegét.

-         Egy maffiózónak? Milliókkal? Hope, ne ijedj meg, de ez öngyilkosság! – idegeskedett.

-         Tudom. Pont azért hagytuk ott az otthonunkat… persze a tánc és te remek indok voltál, de igazából ez volt a fő oka. – vallottam be. – azért viselem Anya vezetéknevét, mert úgy nehezebb megtalálni…

-         Várj… akkor most téged akarnak? – ijedt meg.

-         Nagy a valószínűsége.

-         Istenem! – ölelt át szorosan. – ígérd meg hogy nagyon, de nagyon fogsz vigyázni magadra! – simogatta arcomat.

-         Én vigyázok… sőt anyáék…

-         Anyukádék?

-         Anyáék felbéreltek nekem egy sofőrt és egy testőrt hogy ne eshessen bajom. Azt hiszem nekik is van…

-         És mit akarnak? Pénzt? – nem válaszoltam – gondoltam… Biztos hogy

-         Indulnunk kéne – szakítottam félbe… nem akartam a nyakába zúdítani a gondokat, főleg nem ki is használni.

-         Rendben…

Némán felöltöztünk, majd kisurrantunk a barlangból.

-          Egy hely, amit csak mi ismerünk. – kulcsolta össze ujjainkat. – ez így is fog maradni. Hope, remélem tudod, hogy ide – mármint a családomhoz – is bátran fordulhatsz bármikor amikor szükség van rá, és én nem lehetek veled.

-          Köszönöm, édes vagy hogy ennyire aggódsz, de apa mindent elintéz… és egérút is van. – szomorúan nézett rám – tényleg nagyon köszönöm és aranyos vagy! – csókoltam meg, mire pár ismeretlen lány elég érdekesen kezdett ránk nézni. – szeretlek Bill! - hangoztattam úgy hogy meghallják. Harrynek először semmi nem esett le, aztán – mikor már szinte hadonászva magyaráztam – elég egyedi, és frappáns választ produkált:

-          Bebizonyítottad drága Alicia Spinett! – röhögött, majd az eddig feltűnően bámulók mit sem tudva tovább mentek.

-          Szerintem kicsit túlreagáltad – súgtam neki mosolyogva.

-          Hé, ha én Bill vagyok, akkor te Alicia! – jelentette ki.

-          Akivel majdnem megcsaltál? – nevettem.

-          Kicsit rád emlékeztetett – vonta meg a vállát.

-          Lüke.

-          Tudom.

Lassan visszasétáltunk a házhoz, kézen fogva, mint egy átlagos pár… sajnos közel nem átlagos pár voltunk. Mindig tudtam hogy Eleanor és Danielle is híres azáltal hogy Louis és Liam barátnői, de abba nem gondoltam bele hogy velem is ez lesz… többszázezer twitter követő, pár lesifotós,  rajongók, utálkozók, és minden más. Körülbelül egy hónapja egy gyönyörűen megfogalmazott levelet kaptam egy… hát hogy is mondjam… „utálómtól”:

„ Nem tudom mit eszik rajtad Harry, hiszen egy ocsmány disznó vagy! A fejedre rendesen ráférne a retusálás, ráadásul semmi fognivaló nincsen rajtad! Az elmúlt fél évben végig mással voltál, és amint újra felbukkant, akkor ejtetted a srácot! Akkora ribanc vagy! Xoxo: egy ismeretlen ismerős.”

Hát Harry eléggé kibukott rajta, és szépen válaszolt is neki… kétszer. A hivatalos twitter oldalán szépen megkérte hogy hagyjon békén, míg egy kamu twitterről megírta neki hogy mondandója alapján ez kövér disznónak képzeli el, akinek ocsadék a pofája…  Vagy százhúszan Retweetelték, de azonban háromezer-kilencszázhuszonegyen írtak neki lealacsonyító választ, többek között a barátaim, és Daniel is. Szépen elmondta neki hogy ha rájön hogy  ki a fene – mivel a twitterképe egy tojás – akkor két kézzel nyúzza meg, mert hazugságokat hord össze róla. Ebből persze az következett hogy rájöttek hogy vele töltöttem az időm, jópáran rámentek az adatlapjára, és mivel rájöttek hogy Daniel nem csúnya, a rajongótábor két részre osztódott: Team Horry és Team Hopel. Akik úgy voltak vele hogy úgyis ők lesznek Harry feleségei, és az utálóim a Team Hopel csapatban voltak, míg akik Harry „boldogságát” nézték, azok a Team Horry csapatban foglaltak állást.  Hát nem egy újság közölte le úgy a hírt, mintha még mindig függő lenne, – ha számítana valamit is a Hopel jelző – vagyis a rajongók úgy képzelték el az egészet, mintha egy úgynevezett „harc” volna.  Harryvel jó ideig idegeskedtünk ezen, majd mikor Niall mondott valami vicceset – talán azt hogy hiába a harc ha már megvan a győztes – már csak röhögtünk az egészen.

Na pontosan mindig ez van velem, ha nem akarok szem előtt lenni, nyilván akkor történik velem olyasmi, ami érdekli a világot… ráadásul kihatással lehet a Balett EB-re is… remélem nem…  Istenem, még az is itt van a nyakamon! Egy hónap múlva elkezdődik… ráadásul még anya és apa… legyen már nyár! Komolyan mondom elmegyek Harryvel a Marsra!

Otthon gyorsan bedobáltunk a cuccokat a kocsiba, elbúcsúztunk, és már indultunk is London felé.

*

Harry hazafuvarozott, és még maradt velem megvárni anyuékat. Gondoltam hogy a sok idegeskedés és repülés után jól esni nekik valami főtt kaja, így Harryt meggyőztem hogy dobjon össze valamit. Hát… a „gyors valami”-ből háromórás főzőcske lett és háromfogásos mexikói menü. Ebből két órát szerencsétlenkedtünk és szórakoztunk, de valójában akkor kezdett el igazából főzni, mikor anyuék hazaértek és mentem köszönni.

-          Sziasztok! – siettem eléjük.

-          Szia kicsim, minden rendben van? – simította meg fejem apa. Hangján hallatszott a kimerültség.

-          Igen… minden okés. Anya, hogy vagy? – érdeklődtem felőle.

-          Megyek lezuhanyzom, aztán lefekszek pihenni… - ennyi volt a válasza.

-          De Harry főzött mexikóit! – mutogattam a konyha felé.

-          Nem vagyok éhes! – tűnt el a szobájában.

-          Apa? – néztem rá reménykedve.

-          Sajnálom kicsim, de én sem… - majd ő is eltűnt valamerre. A kimerültség mellett még érződött rajta a határtalan idegesség.

Letörten visszakullogtam a konyhába, ahol Harry hősiesen kavarta az éppen párolódó zöldségeket. Mögé sétáltam, és elkezdtem a nyakát puszilgatni.

-          Kicsi Hope, így nem tudok főzni! – kacagott.

-          Anyuék nem esznek… úgyhogy szerintem gyertyafényes vacsora lesz belőle.

-          Jól hangzik!

-          Rendben,,, akkor én megterítek a teraszon, te pedig fejezd ezt be! – nyomtam puszit az arcára.

Anyáék elküldték szabadságra a szakácsot, és Maisát is, míg nem voltak itthon, így csak holnap kezdenek. Mivel én sem voltam itt, Maisa hazavitte addig Ginát, hogy szegény ne haljon éhen. Örömmel kijelenthetem hogy a cicus és Harry között már van valamiféle ember-állat kötelék, aminek valljuk be ismeretlen oknál fogva örülök! Lehet olyan sokat meséltem a macskának Harryről, hogy már felismerte… na jó, én beteg vagyok.

Kint megterítettem, felraktam vagy öt szál gyertyát, amiket meg is gyújtottam. Ő Tálanként hozta ki az ételeket.

-          Ehhez olyan jó lenne valamilyen bor… - elmélkedtem.

-          Igen, de nekem ma még vezetnem kell…

-          Egyszerű, aludj itt… amúgy sem szeretnék most egyedül maradni velük…

-          Rendben – simogatta meg az állam.

Leültünk vacsizni egy üveg Rosé társaságában, még alig kezdtük el, de már csengettek. Eléggé meglepődtünk, mert már fél tíz volt. Harry jött velem, mint egy testőr, így a vendégünk két döbbent szempárral találta szembe magát.

-          Carla? Te mit keresel itt? – harsogtam.

-          Én… jöttem részvétet nyilvánítani anyukádnak… - kereste a kifogásokat.

-          Ilyenkor?! Már alszanak…

-          Ohh… akkor beszélhetnék veled egy pillanatra… négyszemközt! – emelte ki.

-          Persze… Harry légyszi addig foglald le magad!

-          Rendben… - nem volt ínyére hogy ilyenkor zavarnak, de ez van…

Bevezettem Carlát apa dolgozójába, és magunkra csuktam az ajtót.

-          Nincs késő? – nézett rám olyan… nem is tudom mit akart azzal a nézéssel.

-          De, eléggé… - hát… ahhoz képest hogy itt van.

-          A barátod ismeri az órát, nem? – kérdezte.

-          Csak úgy mint te – vágtam vissza…

-          Rendben, csak gondoltam hogy ha a szüleid már alszanak akkor nem máltányolnák hogy „egyedül” vagy vele ilyen későn…

-          Harry itt marad éjszakára.

-          És mit szólnak a szüleid? – faggatózott tovább.

-          Mit akar? Nem hiszem hogy a szüleimmel akarna beszélni, hiszen azóta nem láttunk erre amióta Daniellel volt az a dolog. – tereltem a témát.

-          Róla lenne szó… mióta nem tartjátok a kapcsolatot teljesen bedilizett….

-          De én úgy tudtam hogy jól megvan Miával…

-          Igen, ez a legnagyobb probléma. Vele van amikor….

-          Amikor? Carla, ne szóljon bele Dan életébe! Tudja mit csinál…

-          Csak azért tette, mert te olyan szépen…. – nem igaz hogy nem tudja befogni!

-          Mikor érti meg hogy nem tudja irányítani egy tizenhét éves kamasz fiú életét?  Ismerem Danielt, és tudom hogy megbántottam, de másnap beismerte hogy így minden sokkal jobb…

-          Amióta nem beszéltek, megint olyan önző és kegyetlen, mint régen.

-          Alaptermészet – csúszott ki, mire kaptam egy elég csúnya nézést. – Carla, a barátom kint vár rám, kérlek nyögje ki hogy mit akar! – kérleltem.

-          Hogy beszélj vele! Csak azt akarom hogy egy kevés időt legyél vele, mert mostanában mindenkivel csak veszekszik! Fiamként szeretem, ő mégis eltaszít…

-          Mivel ha belegondolunk akkor maga juttatott minket ebbe a helyzetbe a karácsonyi tervecskéjével! – emlékeztettem. – amúgy sem tudnánk újra barátok lenni, és tőlem meg-ne próbálja kérni azt hogy hagyjam ott a szerelmemet a maga kedvéért. Dan már régen túl van rajta!

-          Akkor csak azt kérem hogy beszélj vele! – könyörgött tovább. – Kérlek… ígérd meg!

Hosszas csend állt be. Olyan negyed perc után megcsörrent a szobában lévő otthoni telefon. Felvettem, s alaposan meglepődtem. A magánnyomozó volt az, aki Mia apja után kutat. Közölte, hogy az országban csak három Diego Richards volt nyilvántartva, aki korban is egyezik. Direkt úgy beszéltem vele, hogy véletlenül se tudja Carla hogy miről van szó. Amint letettem a telefont tovább várta a válaszom.

-          Rendben, beszélek Daniellel. – mentem bele. Azt viszont nem ígértem meg, hogy arról fogok cseverészni vele hogy változzon meg… csak együtt elmegyünk majd a magánnyomozóhoz.

Mire megszabadultam Carlától, Harry már az ágyamban szundított. Sajnáltam hogy meggyőztem hogy itt aludjon, erre lepattintottam a barátom nevelőanyja miatt.  Gyorsan átöltöztem, és őt is megszabadítottam a nadrágjától… na oké, ez így elég félreérthetően hangzott, de én most jó kislány vagyok. Bebújtam mellé az ágyba, és közelebb húzódtam hozzá. Leheltem egy apró csókot a szájára „jó éjt puszi” gyanánt, amire fel is ébredt… na szupi, sikerül bemásznom mellé, és levennem a gatyáját a nélkül hogy megmozdulna, erre egy csókra felébred. Karjával árkarolt,én pedig mellkasára hajtottam a fejem.  Kezemmel a haját simogattam, ami látszólag nagyon jól eset neki, mivel száját aprócska nyögések hagyták el. Olyan aranyos volt… mivel nem tudtam aludni csak figyeltem őt, és a lélegzését hallgattam.  

Reggel – a telefonom jelzése mellett – arra ébredtem hogy ő nincs mellettem.  Lemásztam az ágyról, magamra kaptam a püspöklila selyem köntösömet,  a nyuszis papucsomat és a konyha felét vettem az irány. Érzékeim nem csalódtak, ott megtaláltam a keresett személyt.

-          Jó reggelt csillagvirág! – nyomott egy puszit az arcomra, majd feldobta a palacsintát a levegőbe.

-          Neked is! Figyelj… ha rosszul fizetnének mint szupersztár, nálunk van szabad állás a konyhán – kacsintottam rá.

-          Vicces. – mosolygott, miközben újabb adag tésztát öntött a serpenyőbe.  – Kérsz kávét? Van főzve.

-          Mondom, hogy kellesz a konyhára! – öleltem át nyakát hátulról. – Na hol az a kávé?

-          A pult szélén. A szüleid ugye szoktak reggelizni?

-          Harry, nem kell gürizned, kedvelnek téged! – nyugtatgattam, miközben kiöntöttem magamnak a kávét.

-          Reggelt! – sétált be apa hót kómásan.

-          Neked is! – pusziltam meg.

-          Jó reggelt! – köszönt Harry is.

-          Á, fiam! Korán jöttél… - hozta fel a témát.

-          Apa, Harry itt aludt…

-          Oh… akkor… mindegy.

-          Apa… nem vagy éhes? – szólaltam meg hosszú csend után.

-          Hát… legyen – mintha csak kérleltem volna. Lehuppant az asztal mellé, majd elé vittem a reggelit.

Hosszasan elnyammogott az áfonyalekváros palacsintán, miközben anya is kijött, és egy szót sem szólva leült mellé. Elé is leraktam az édes ételből, majd egy bíztató mosoly után magára hagytam vele. Harryvel a pult mögött szorgoskodtunk, míg ők reggeliztek.

*

Nem tudom mióta nem beszéltem Dannel, de most eljött az idő, vettem egy nagy levegőt, majd elindultam az éppen barátnőjével ebédelő fiú felé.  Gyorsan szedtem a lépteket, a lábam csak úgy szelte a friss pázsitot, míg végül landoltam a hatalmas Bükkfa alatt.

-          Sziasztok! – köszöntem illedelmesen.

-          Szia… - hallottam halk választ mind a kettőjüktől.

-          Daniel… egy pillanatra lehetne…szóval… - mutogattam egy üres pad felé – beszélhetnénk? Fontos…

Mia rosszállóan rám nézett, de Dan egy pillantással lenyugtatta, majd felállt mellém, és elindult a pad felé.

-          Tessék? – hangja higgadt volt és nyugodt.

-          Mia apjáról lenne szó… a magánnyomozó megtudott róla pár dolgot.

-          Tényleg? És mit? – kíváncsiskodott.

-          Telefonon nem mondott sok mindent, de ma vár minket…

-          Minket? Hope…

-          Te is benne vagy! – emlékeztettem.  Hosszasan a cipőét kezdte fixírozni, aztán a fákat, aztán Miára vetett egy pillantást, végül – olyan három perccel később – sikerült rám néznie.

-          Legyen… de ha Mia kérdezősködik, akkor te magyarázod ki! – szabott feltételt.

-          Megbeszéltük. Fél négykor a bejáratnál – majd otthagytam a padon.

Az adott időben megjelent az adott helyen. Mr. Foy eléggé meglepődött, miközben meglátta a hátsó ülésre bemászó Danielt. Nem segített a helyzeten hogy „Harry Styles barátnője” vagyok, remélhetőleg nem szúrta ki senki. Az út alatt csendesnek, mégis idegenek találtam őt.

-          Tegnap este átjött Carla… - törtem meg a csendet. – könyörgött hogy beszéljek veled…

-          Carla az… megbolondult. Rossz hatással van az idegrendszeremre – rázta meg a haját. – Nem tudom mit pattog… a minap elkezdett sírni, mert azt mondtam neki hogy nem vacsorázok. Tiszta agyrém! – a hangulat már oldottabb volt.

-          Csak kicsit… nekem most a szüleim teljesen szét vannak esve. Apa már lassan paranoiás a maffiózók miatt, lassan az idegeire mennek, anya viszont a depresszió szélén áll a nagyi halála óta. – öntöttem ki a szívem. Akármilyen furcsa, Dannel máshogy beszéltem ezekről a dolgokról mint Harryvel.

-          Meghalt a nagymamád? – csodálkozott – Részvétem. Miért nem szóltál?

-          Azóta nem beszéltünk… - ezzel szakadt meg a beszélgetés fonala.

A magánnyomozó háza klasszikus volt, de nem feltűnő. Pont úgy nézett ki kívülről, mint ahogyan elképzeltem. Szerintem direkt nem feltűnőre lett építve, mégis látszott rajta a titokzatosság. Dannel elképedve léptünk be a hallba,  ami a húszas éveket idézte. Elénk jött egy bajszos, középkorú, öltönyös hapsi:

- Miss DeLucie? – kérdte.

- Igen, én lennék – nyújtottam a kezemet, amit meg is rázott – Ő pedig az egyik barátom, Daniel. – furcsa volt Dant a barátomként bemutatnom, de itt nem mondhattam azt, hogy „ő vígasztalt, míg külön voltam a barátommal, kétszer smároltunk, majd mikor visszajött, akkor otthagytam a picsában, és most a jelenlegi barátnője apját keressük.”  Nem… jobb hogy a barátom.

- Áh, örvendek! – fogtak kezet.  – jöjjenek velem! – bevezetett minket egy köríves dolgozószobába, ahol leültetett minket két kényelmesnek tűnő bőrfotelba. – Kávét? – kínálgatott.

- Nem – rázta fejét Dan.

- Köszönöm nem. – utasítottam vissza mosolyogva ajánlatát.

- Rendben. Akkor beszéljünk Mr. Diego Richardsról. Amint mondtam ebben az országban három olyan embert tartanak nyilván, aki korban is megfelel az önök leírásához. Ez első: Diego Michel Richard – tolt az asztalon elénk egy fényképet, ami egy sötét hajú, elmosódott arcú embert ábrázolt – negyvenegy éves, a St. Patrick kórházban gépek tartják életben… ismerős?

Dannel félénken összenéztünk.

-          Nem tudjuk uram… - vetett ránk egy kérdő pillantást, majd folytatta.

-          Itt – tolta elénk az újabb fényképet, ami egy szőkés hajú, kopaszodó embert mutatott be – Dr. Diego Richards főorvos látható Lewishamből. Negyvenegy éves, és van egy fiatal felesége, akitől született egy három éves kislánya, Molly. És végül – tolta a képünkbe az utolsó fényképet – Diego Richard, két hete szabadult a fővárosi börtönből. – Dannel ijedten néztünk egymásra, mert talán ez volt az a kép, ami legjobban hasonlított a Mia által mutatott képre…

-          Miért kapták el? – kockáztatott Dan.

-          Igazából garázdaságért és apróbb betörésekért, de a legfőbb bűne az bűnrészesség volt egy gyilkosságban.  Bár az igen furcsa, hogy egy év alatt kijutott az eredetileg hat évre szóló fogságból.

-          Egy év alatt? – néztünk össze.

-          Igen, tavaly került be, de valaki nagyon gyorsan kijuttatta…

-          És ez miért furcsa? – tettem fel a kérdést.

-          Mert Mia szülei nincsenek abban a helyzetben hogy sztárügyvédek védjék… - válaszolt Daniel.

-          Pontosan – helyeselt a nyomozó – ráadásul már akkor két év munkanélküli volt.

Elborzadtam. Lehet hogy jobb lenne ha hagynánk ezt az ügyet. Nem biztos hogy jóbb így, ha tudjuk a dolgokat, mert nem hiszem hogy Dan Mia elé állna azzal hogy először: az apja gépekre van kötve, másodszor: egy alteregó éltében éli mindennapjait, harmadszor: most szabadult a börtönből egy rejtélyes segítővel karöltve. Ijesztő…