II.kötet ~ 17.fejezet

Sziasztok!

Először is kaptam pár díjat, amit szeretnék megköszönni Styles's Wife.-nak és Évesz.-nak.

1.) Tedd ki a képet!
2.) Köszönd meg  annak,akitől kaptad.
3.) Írj 10 dolgot magadról.
4.) Küldd tovább a képet!
5.) Szólj mindenkinek a díjról!!


1. Álmos vagyok.
2. Ma megkarmolt a macskám, akinek GINA a neve.
3. 4 órán kersztül írtam
4. elromlott a gépem
5. kirugdostak a szobámból, mert ott alszik húgom barátnője
6. utálom magam mert levágattam a hajam
7. nőtt a hajam!
8. imádom a pretty little liars című sorit
9. Ed Sheeran fan vagyok
10. viszket a kezem, mert megcsípett egy Toby nevű szúnyog 

A díjat... hát szégyellem de amilyen blogokat olvastam már díjaztam, és jelenleg nem találtam semmi jót, szóval a díjat Nektek,a  drága olvasóimnak adom, aki innen blogger, az nyugodtan tegye ki a blogjára, mert mindenki kapta! Ha már nem olvasok blogot és ti mégis olvassátok az enyémet, akkor megérdemlitek!

A részről annyit hogy nem lett olyan, mint amilyennek terveztem, de szerintem ez most tetszeni fog. Kellemes olvasást!

 

Az agyam csak kattogott szüntelenül. Megcsókolt… Hogy van az, hogy nem vettem észre azt, hogy máshogy érez? Hogy egyáltalán érez valamit irántam. Én megismerkedésünk óta abban a tudatban vagyok, hogy halálosan szerelmes Miába.

Szüntelenül peregtek a fejemben a gondolatok, szempillantás alatt váltották egymást. Danielre gondoltam. Arra, hogy maguknak is hazudtunk… ő legalábbis biztosan. Lehet, hogy ezért balhéztak volna a szüleink? Ők észrevették rajtunk… vagyis rajta? És a többiek is folyton ezzel voltak megáldva. Nem véletlenül volt féltékeny Mia, és Dan se véletlenül nem hívta randira.

Á, utálok ilyen helyzetben lenni. Ő a legjobb barátom, illetve ő volt… tíz perccel ezelőttig. Tiszta Alkonyat szituáció… de nekem nincs szükségem erre! Nem, nem úgy értettem. Rá szükségem van teljes mértékben és a szilveszter esti incidens után úgy gondolom, hogy egy „férfira” is szükségem van, de… egy személyben? Nem, túl értékes nekem ahhoz, hogy csak úgy elveszítsem ha egyszer megváltozik valami.

Jah, és arról még nem is beszéltem hogy… szóval Harryről. Erősnek mutatom magam, és nem is tagadom hogy kicsit erősödtem, de a látszat közel sem a valóság. Ha egyszer rám jön hogy mennyire hiányzik, folyton a közös képeinket nézegetem, a ruhát és az ékszereket felveszem, vagy  a pólóiban alszom… Egyesek azt mondják hogy ez betegség vagy megszállottság, de én csak szerelemnek becézem. Szeretem őt. Már csak azt kellene eldöntenem hogy Daniel iránt mit érzek. De ezt jelenleg nem tudom megállapítani, mert a fejemben zavarodottság és köd van.

*

Ma van a nagy nap… Valentin nap. És Daniel pont ma szeretné megbeszélni velem. Mivel tegnap értelmes dolgok nem nagyon jutottak eszembe, fogalmam sem volt, hogy mit tartogat ez a nap. Ha valaki Valentin napon szeretné megbeszélni veled azt, hogy előző este miért smárolt le, azt nem hiszem hogy vissza lehet utasítani… kivéve ha a legjobb barátodról van szó.

Mivel Stephanie a diáktanács elnöke, meg lett szavazva hogy Valentin napon nem kell egyenruhában menni. Ez az első ilyen alkalom és szerintem az utolsó is. A tanárok nem nagyon nézik jó szemmel a „megkülönböztetést”.  Hát, ettől függetlenül én elég érdekes kollekciót választottam, amit azt hiszem hogy még ezerszer meg fogok bánni a mai nap.

A Dantől kapott ruhát vettem fel a Harrytől kapott karkötővel. Bizar, ugye? De abban a pillanatban azt láttam jónak…Kicsit túlreagálom ezt a napot, de valahol megvan az összhang, valahol nagyon mélyen. Nem számít, senkinek nem fog feltűnni.  Hajamat kivasaltam és oldalfrufrumat oldalra tűztem egy hullámcsattal. A szokásos láthatatlan sminkemet halványrózsaszín szemhéjpúderrel dobtam fel. Felvettem még egy telitalpú magassarkút, és már indulásra készen álltam.

- Ó kicsim, de csini vagy! – dicsért meg apa. – De hol a kockás szoknya?

- A mai napra megszabadultam tőle – feleltem elégedetten.

- Akkor rendben. – lapozgatta tovább az újságját.

- Hope, mielőtt elmész etesd meg a macskád! – lépett ki anya fürdőből. Hosszan végignézett rajtam, majd ki is fejtette véleményét: - csinos vagy, tetszik ez így együtt… az a Danieltől kapott ruha a Harrytől kapott karkötővel? – kérte számon. Nem feleltem. – Aranyos. – vágta rá hosszas várakozás után.

- Köszönöm… - erőltettem mosolyt az arcomra.

Még indulás előtt megetettem a cicámat, aki jelen állapotban kicsit pukkancsnak tűnt. Ja igen, míg mindig neki öntöm ki a lelkem, és ezt ma este meg is teszem, miután beszéltem Daniellel. Fogalmam sincs hogy hogy bírja mozdulatlanul végig ülni a több mint egy órás monológjaimat. Lehet, hogy nyitott szemmel alszik… elvégre szerintem már rengeteg alkalma volt gyakorolni…

Ahhoz képest hogy direkt később indultam el hogy ne fussak össze Dannel, ő volt ez első személy akit megpillantottam a Phoinix folyosóján. Először hatalmasat mosolygott, majd mikor alaposabban végigmért, letörten sétált el mellettem, természetesen egy szó nélkül. Milyen jó hogy még padtársak is vagyunk!

Ezek azok az alkalmak, mikor igyekszem elkerülni mindenkit, és természetesen akkor jön oda mindenki hozzám! Szerencsére senki nem tudott a „valódi” csókunkról, viszont a többség kiszúrta az összeállításom lényegét, majd kombinálgatni kezdtek. Jogosan agyalnak a dolgokról, és tippelgetnek, ha még én magam sem tudom mi is van pontosan. De hé! Ez az én életem!

Az első óra – jelen esetben biológia – a vártnál később kezdődött. Azon felül hogy nekem így is borzalmasan lassan telt az idő, a tanár még késett is tíz percet. Miután belépett Mrs. Montgomery, körülbelül két percre rá kaptam egy kisebb szívrohamot okozó SMS-t.

„ A nagykapu előtt várlak, kérlek gyere ki egy pillanatra!

Harry”

 Percekig nem kaptam levegőt, csak bámultam a kijelzőt. A mellettem ülő Daniel aggódó pillantásokkal illetett.

-         Miss Montgomery – nyújtottam kezemet a magasba. – Kérem, kiengedne a mosdóba?

-         DeLucie kisasszony, most kezdődött az óra és így is késtem egy kicsit, tartsa!

-         De tanárnő… biológia diplomával tudja hogy ez milyen hatásokkal lehet rám… - vetettem be egy elég kemény fegyvert. Egy hosszú és szúrós pillantás után megszólalt.

-         Siessen! – majd visszafordult a tábla felé.

Futólépéssel indultam el a terem ajtaja felé, olyannyira hogy el is botlottam egy Grace nevű lány  táskájában, és estem egy hatalmasat… a többiek reakciójára inkább nem is figyeltem. Nem tartottam valószínűnek hogy Harry komolyan csak egy pillanatra vár rám…  Kirontottam a kapun, és megpillantottam őt, teljes életnagyságában. Arcán nem látszott semmi érzelem.

-         Szállj be. – csak ennyit mondott, ezt is kissé ridegen.

Hosszan tétováztam. Tudtam, hogy most választanom kell. Ha beülök Harry mellé, akkor ezzel végleg elutasítom Danielt, aki szóba sem fog állni velem. Úgy visszautasítottam volna. Megmondtam volna neki, hogy már van új életem, és nincs szükségem rá! De ezt az erős és független Hope mondaná, nem a gyönge és szerelmes… jelen pillanatban az utóbbi énem volt előtérbe helyezve. Odaszaladtam, majd bevágódtam a kocsiba.  Nem tudtam, hogy hova visz, és miért, de a szívem csak úgy kalapált. Csak dübörgött a mellkasomban szabálytalanul és hevesen.

-         Nem tetszett a ruha fehéren? – somolygott mellettem. – ha tudtam volna akkor…

-         Nem…ő ezt Danieltől kaptam… - tipikus Hope megszólalás…. Nemhogy hazudtam volna.

-         Oh… hát ilyen jóban vagytok? – komorult el.

-         Enyhe kifejezés… - sóhajtottam. Nem fogok sem hazudni, sem titkolózni. Tudnia kell hogy megbántott, és hogy mit éreztem.

Az út további része némán telt, igaz próbált többet kihúzni belőlem dolgokat, de inkább csendben maradtam és összeszedtem gondolataimat. Végül egy ismerős környékre érkeztünk… oda, ahova azután a borzalmas éjszaka után, mikor megtudtam mit titkolnak a szüleim. Harry kinyitotta nekem az ajtót, majd betessékelt a hatalmas üvegépületbe. Rutinosan a lift felé közelítettem, mint annak idején. Ő mellém állt, majd megnyomta a legfelső gombot, ami alatt „a felhők felett” felirat szerepelt.

http://www.youtube.com/watch?v=PxH4pEcH31g (Horryel zene)

Túl nagy a csend… nem tetszik ez nekem. Azt sem tudom mit keresek itt. Lehet nem volt olyan jó ötlet vele jönni… Mikor kinyílt a lift ajtaja, láttam az eget, ami tele volt búskomor felhőkkel.  Kezét éreztem a hátamon és odavezetett a korláthoz. Újra elém tárult London, és Harry is.

-         Mikor először idehoztalak akkor éppen nehéz időszakon mentél keresztül, de most nyugodtnak látszol… - akkor remek színésznő lehetek! – úgy látom éled az életedet.

-         Igen…  a dolgok kezdenek a helyükre kerülni.

-         Örülök – mosolygott rám. Hosszas, végeszakadatlan csend állt be közöttünk. Már nem tudtam mit nézzek hogy ne kerüljek szemkontaktusba vele, de ő végig engem figyelt. Kénytelen voltam szembe nézni vele. Azt nem állítom hogy nem akartam csak… féltem.  – És… Daniellel van köztetek valami? – Kérdezte remegő hanggal. Félt. Félt szembenézni a valósággal.

-         Van.  – keményítettem be. Fél év szenvedésem után megérdemli.

-         Tényleg? Nem tudtam… és mi van köztetek? – hangján egyre jobban eluralkodott az a rejtett rettegés, amit én még így is kihallottam.

-         Tegnap megcsókolt.

-         Oh… - könnyebbült meg. – Érzel valamit iránta.

-         Magam sem tudom… de Harry nem hiszem hogy azért ráncigáltál fel egy felhőkarcoló tetejére hogy kifaggass a Daniellel való kapcsolatomról!

-         Csak részben – megfordult, és leült egy padra. – Kíváncsi vagyok hogy hogy állunk…hogy állsz.

-         Valóban? – ültem le mellé. – Harry… mikor…mikor tudtad meg hogy itt vagyok?

-         Amikor a pékségben megláttalak, azonnal felismertelek. Danielt is. A többiek tudtak róla csak… eltitkolták.

-         Tudom. De te mit szeretnél itt? Azt hittem hogy decemberben lezártuk a dolgokat. Láttál, elbúcsúztál, és én ugyanúgy tettem. Mit akarsz még tőlem?

-         Hope… én veled szeretnék lenni. – fogta kezei közé az én kezeimet.

-         Bitos vagy benne? Dönts el hogy kiszállsz az életemből, vagy annak részese leszel, mert nekem ez a „felbukkanok és légy az enyém” dolog nem jön be, főleg ha aztán megint elmész! – adtam meg a feltételeket. Ekkor felpattant, berohant az épületbe, majd egy hatalmas virágcsokorral, és egy kis dobozzal tért vissza.

-         Hope, én az életed részese szeretnék lenni! Átélni amiket te, veled lenni örömödben bánatodban, szegénységben…

-         Ácsi! Még nem házasodunk – mosolyogtam rá, ám erre le is térdelt. Őszintén megvallom eléggé megijedtem e láttán.

Nagy megkönnyebbülésemre csak egy betű volt a dobozban…”P”. Mosolyogva rátűzte a karkötőmre a többi mellé, átnyújtotta a rózsacsokrot, majd arcomhoz közel hajolt, s ajkait enyémre tapasztotta. A kezemben lévő rózsa a földön landolt, nekem kezeim pedig nyakát fonták körül. Vándoroltak göndör hajába, neki izmos karjai viszont derekam felé csusszantak. Átéreztem mindent. A világ újra megszűnt, csak ő és én léteztünk. Tudtam, hogy nem lesz ugyanolyan, de legalább velem van.

-         Menjünk innen! – javasolta.

♫Daniel♫

Nem tudom hogy Hope hol a fenében van,d e a „WC”-ről még mindig nem tért vissza… öt órája. Gondolom hogy van valami a családban, valami maffia dolog. Remélem minden rendben vele. A tegnapi nap igazi katasztrófa volt. Lesmároltam…hülye vagyok? Eddig azért nem mondtam neki semmit, mert féltem hogy megijed és nem jön a közelembe. Utálom ezt a „csak barátok” bigyót… Hope-nak igaza van… az egyik fél mindig többet érez. Pedig Mia még jó kifogásnak is bizonyult. Még ő is… hát ő se közönbös éppen,de amíg nem tudom hogy mit akarok nem kezdek bele semmibe. Na ez egy nagyon hülye elv, most cáfoltam meg magam a tegnapiakkal kapcsolatban.  Na jó, ez az önmagyarázkodás nem megy.

Nem csinálnám, ha nem lennék biztos benne hogy Hope is érez valami barátságtól kicsit mélyebb érzést. Erre karácsony előtt jöttem rá. Basszus, olyanok vagyunk mint egy béna romantikus filmben. Én játszom a nyálas másodikat… és mi van az elsővel? Gőzöm sincs.  Eddig mindenki azt hajtogatta hogy az életemből regényt lehetne írni… na most igazuk lett. „ A szerelmes huszonegyedik századi férfi” lenne a címe, és ötven év múlva kötelező olvasmány lenne a szerencsétlen gimnazistáknak…

Szerintem elmondok mindent Hope-nak, de nem mehetek oda úgy hozzá hogy: „Szia szeretlek, remélem te is, és akkor most vége a barátságunknak! Megiszod a kávéd?” majd szépen és barátságosan kinyögöm neki, hogy ne ijedjen meg. Istenem annyira szerencsétlen vagyok! Pont Valentin napra… eszembe sem hogy az ma lesz. Így eléggé… hát nem félreérthető hanem érthető a szitu.

-         Cső haver! – pacsizott le velem Avan. – Jösz délután edzésre?

-         Nem, nem lehet találkozok…

-         Egy lánnyal? – fejezte be helyettem. – Te is, Dave is… ott leszek tök egyedül a kigyúrt kajakosok között!

-         Szedj fel valakit vagy mittomén! – próbáltam lerázni.

-         Kösz… Mia óta nem találtam senki értelmes embert… lányt.  – legszívesebben rávágtam volna hogy hívja el őt, de ezt sem akartam. Miért, miért vagyok ennyire érthetetlen és tapasztalatlan e téren? Az tény hogy volt egy-két barátnőm, de hogy eddig nem voltam szerelmes… most hirtelen kettő is!

*

Már két órája várok rá ebben a hülye, hisztis picsákkal teli kávézóban. Miért pont ide kellett hívnom? Ja, csak mert ekkor nem volt tiszta a fejem. Megnézem otthon, elvégre ha valami baj van, akkor nem akarom cserben hagyni.

♫Hope♫

-         Ez már nagyon hiányzott. – cirógatta hajamat, ami a mellkasán pihent. – hol a hosszú hajad?

-         Harry… ezt majd legközelebb. Azt hiszem hogy mindkettőnknek van mesélnivalója, de ma ne. Egyébként nekem is hiányzott – nyomtam puszit a nyakára. – nem kérdezősködtek? – kérdeztem.

-         Dehogynem. Egy hotelbe betér egy híresség egy lánnyal… szerintem újságcikk lesz belőle.

-         Tényleg?

-         Remélhetőleg nem, de ki tudja?

-         Nem vicces. – mondtam olyan… nagyon hülye Hope-os hangnemben.

-         Tudom – mosolygott.

Kimásztunk az ágyból, és nekikezdtünk öltözködni. Felajánlotta, hogy hazavisz, ami jól jött, mivel a szüleim valószínűleg a hajukat tépik.

-         Mennyi az idő?

-         Olyan fél tizenegy.

-         Úr isten! – sokkoltam. – Harry siessünk!

UFO sebességgel – ami nagyon gyors – kaptuk magunkra a ledobált ruhákat, és indultunk útnak. Szegény Harryt csak hajtottam, és hajtottam, míg végül egy órán belül hazaértünk, vagyis a kertvárosi részbe.

-         Nem mondod hogy itt laksz! – döbbent meg – ez három utcára van a mi házainktól! – dühödött fel.

-         Jah… tudom.

-         Tudod, ha közölted volna hogy ideköltöztél, akkor nem szenvedtünk volna egy fél évet.

-         Tudod, ha vártál volna még három percet a telefonálással, akkor te hordanál reggelente suliba – nevettem, mire ő is megenyhült.

-         Fő az időzítés!

-         Igen… ez nekünk most nem jött be! – lomboztam le.

-         Hát nem.

Felmásztunk a legfelső emeletre – ugyanis a lift rossz volt – és fülünket az ajtóhoz tapasztottuk. Csend volt, síri csend. Harry nekinyomott az ajtónak, és nyomott búcsúcsókot a számra… az egyetlen bökkenő az, hogy nem akartunk leszakadni egymásról. Megnyitottam az ajtót, és Harry száján lógva léptem be… a fényre.

Hirtelen elkaptuk a fejünket, és öt dühödt, aggódó, és kíváncsi szempárral találtuk szembe magunkat, de az első akiét megpillantottam az Dan volt. Fájdalmas pillantást vetett rám, majd kirontott a házból. Nem telt bele fél pillanat visszajött, és egy hatalmasat lekevert Harrynek. 

-         Azt hittem te más vagy – nézett rám miközben a fejét rázta. – És még csak le sem mondtad! – hitetlenkedett. Ekkor leesett… teljesen elfelejtettem a találkozónkat!

-         Dan, én sajnálom hogy nem mentem el, de…

-         Ne magyarázkodj, engem nem zavar ha egy világhírű, fatökű rocksztár ribanca leszel, aki elhajintott magától ki tudja miért. Gratulálok, annyira egymásnak valók vagytok! – adta meg a végszavát.

Dant követően a szülei is gyorsan búcsút mondtak, míg én lejegeltem Harry orrát, ami kis híján betört.

- Tudtam hogy egyszer ez lesz… - rázta a fejét apám, miközben kikísérte Carláékat. 

Még várok Hope-ról képeket!