II.kötet ~ 21.fejezet

Sziasztok!
Nem tudom mi van veletek, de most nem igazán vagytok kommenteletős kedvetekben. Elnézést mindenkitől, lehet egy picsa vagyok, most jön a dedó hogy 16 komi alatt nem töltök fel semmit - pedig még 1,5 rész meg van írva - mert ha én 3 órán keresztül szenvedek nektek egy résszel, akkor gondoltam hogy ennyit azért kaphatok... de mindegy. Na el a kommentes témáról... ez Harry szemszög. Azért utálom a Harrys szemszögeket, mert mind személyiségtorzítás, mivel ilyen esetben fogalmunk sem lenne hogy mit csinálhat, de én írtam egy... "variációt". Nem tudom mennyire áll távol a személyiségétől, de remélem hogy nem hülyeségekkel írtam tele a részt. Légyszíves írjátok le nekem, hogy szerintetek Harry mit csinált ovlna ebben a helyzetben. Előre is köszönöm, tudjátok hogy szeretlek titeket - mert ha nem szeretnélek benneteket akkor nem lenne a blog - és kellemes olvasást!

♫Harry♫

Hope egy szempillantás alatt eltűnt a szemünk elől. Gyors kisietett, míg mi csak mereven ültünk. Aztán később leesett, hogy kint van Londonban egy Maffiózó, aki rá hajt. Ha egy országot költöztek miatta, nyilván nem csak teázni akart.  Nekem és a másiknak bekattant a dolog, és rohanni kezdtünk a kijárat felé. A többiek kiskutyaként követtek minket, mikor Daniel megtorpant az úton.

Válla felett kinéztem, s Hope ott állt az útpadkán, a zöld jelzésre várva. A szőke csaj odacsörtetett az előttem állóhoz, és értetlenül nézett rá. A lány egy fekete terepjárót pásztázott, majd hirtelen elordította magát.

-          Apa!

Minden olyan gyorsan történt. Rohanni kezdett a fekete terepjáró felé, mikor Hope oldalra pillantott... késő volt. Az autó frontálisan ütközött bele szerelmembe… mint egy lassított felvételben. Hope vagy tíz métert repült, majd egy szembe jövő kamion szélvédőjéről csúszott le.  Ennyi... ennyit fogtam fel abból, ami történik, pedig a hangok és fények alapján más történt.  Rohanni kezdtem a véres ablakú kamion felé, melynek sofőrje ijedten ugrott ki a járműből.

Minden csupa vér volt. Hope eszméletlenül feküdt az úttesten, míg a forgalom azon a részen kezdett leállni. Ijedten rohantam felé és térdeltem le mellé. Jobb bokája kifordulva, bal combcsontja viszont a bőre fölé emelkedett ki a medencecsontjától nem messze… nyílt törés.  A vér nagy része onnan származott. Kezei elfeküdtek az úttesten, de valami nagyon természetellenes pózban. A fejéből csordogált a vér…  Meg fog halni… biztos vagyok benne, hogy meg fog halni. Niall már tárcsázta a mentőket, a sürgősségit, és legjobb tudomásom szerint már elindultak. Féltem megmozdítani, nehogy ezzel elvegyek a túlélési esélyéből, de tudnom kellett hogy él e egyáltalán. Jobb ötletet nem találva mellkasához hajoltam, és addig füleltem, míg meg nem hallottam egy gyenge, halk szívdobbanást. Keze után nyúltam, és erősen szorítottam.  A könnyek csak hullottak le az arcomon. Szabad kezemmel elkezdtem arcát simogatni.

-          Minden rendben lesz. Megígérem. Szereltek! – suttogtam esetlenül.

Közben körülnéztem. Azt hiszem hogy Niall és az az Ana tartotta a frontot, miközben igyekeztek távol tartani az embereket. A Daniel gyerek a barátnőjével foglalkozott, aki leszarom hogy milyen oknál fogva, de az út másik oldalán sikongatott. A várakozással teli percek óráknak tűntek. Minden esélye csökkent… a túlélés szinte már elérhetetlennek tűnt. Tudtam hogy már csak percei vannak hátra. Még egyszer utoljára bele akartam nézni élettel teli szemébe, ami sugárzik a szeretettől, mielőtt örökre kihuny a fénye. A fenébe, nem halhat meg! Nem hagyhat itt!

Miközben fürkésztem arcát, észrevettem hogy szempillái megrebbennek. Kezdett nyílni a szeme. Áldáskánt tekintettem a számára fájdalmas, s megterhelő szemnyitásra. Karom szorítását valószínűleg nem tudta viszonozni saját, törött karja miatt, de szája széle is megrebbent. Mosolyogni akart.

-          Hope, figyelj, ugye nem hagysz itt engem? Ébren kell maradnod. Figyelj… csak figyelj engem és ne hunyd le a szemed. Erős vagy! Túléled! – könyörögve kérleltem és biztattam mindkettőnket. – csak maradj! Élj! Nem számít ha nem lesz karod, vagy lábad, esetleg tolószék, vagy agyi sérülés, csak maradj életben! – nem hiszem el hogy ilyeneket mondtam neki. Persze hogy azt akarom hogy egészséges legyen, de az az elsődleges és legfőbb cél, hogy túlélje!

Egy idő után elkezdett nézelődni. Mintha keresne valakit. Mikor szeme már egy ideje stabilan egy helyre néz, én is odapillantottam. Daniel állt ott. Rosszul esett, de tudtam hogy akar neki valamit mondani.

-          Daniel! – kiabáltam vagy háromszor, és integettem neki kezemmel, mert onnan én egy tapodtat sem voltam képes elmozdulni.

Futólépéssel jött oda hozzám, és világfájdalommal kezdett nézni rá. Egy  idő után letérdelt mellém, és másik keze után nyúlt. Ő is csak azt tette mint én… figyelte. Várta hogy történik valami.  Már egy ideje ott ültünk hármasban, körülöttünk meg zajlott az élet. Megjelent mindenki. Odaértek a mentősök, amitől kicsit megkönnyebbültem, de még mindig nem engedtem el. A mentősökön kívül a külső embertömeg is nőtt… rajongók.  A legrosszabb időben a legrosszabb helyen.

A mentősök elkezdték emelgetni, majd egy rövidebb megbeszélés után ott helyben kezdték rákapcsolni egy gépre.  Rövid időn belül a gép pittyegni kezdett. Már a rendőrök is kint voltak, akik a kezükbe vették az ügyet, így mindenki odagyűlt körénk. Hope egyszerre próbált meg rám és Danielre nézni. Nagyon erőlködött, és ez nagyon megviselte. Egy hatalmas lélegzetvétellel erőt vett magán, és megszólalt:

- Szeretlek titeket – suttogta, majd lehunyta szemeit, és a gép pittyegését hosszas sípszó vette át. Meghalt. Nincs többé.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeee! – ordítottam torkom szakadtából. – Neeee! Nem lehet! Neee! – hajoltam teste fölé, de pár erős kar elhúzott felőle.

- Harry menjünk! Nem tenne jót ha botrányoznál! – hallottam Niall hangját.

- Nem érdekel! Meghalt! – ordítottam tovább – Meghalt, érted?

- Gyere Harry! – húztak már többen is. Ott voltak a srácok is. Zayn és Louis karom alá fogtak és így kezdtek elráncigálni Hope közeléből.

Csak ordítottam. Az embereket megijesztette hogy ennyire ki vagyok kelve magamból, de abban a pillanatban pont nem mások vélemény érdekelt. Kapálóztam és ellenálltam a ráncigálásnak, de nem sok sikerrel. Elég hosszadalmas idő volt, míg ezek ráncigáltak, de az utak le voltak zárva így vagy három utcával arrébbig cibáltak. Már a TV-sek is megjelentek, akik felvették a hisztimet. Nem érdekelt. Csak újra érezni akarta Hope csókjait, vele aludni és élvezni az életet. Élet… akkori állapotomban nem tudtam az életre gondolni. Csak ki akartam szenvedni magam. A srácok bevágtak a kocsiba, és mihamarabb elindultak velem haza. Okosak voltak, mivel lezárták az ajtókat, szóval nem tudtam kiugrani, pedig egész úton azon voltam. Amellett hogy Hope-ot gyászoltam, a többieket szidtam. Hogy képzelték hogy elvisznek a közeléből?

- Engedjetek. Ki. Azonnal! – nyomtam meg a szavakat, amik süket fülekre találtak.

A kocsiba tuszkolás hátránya az, hogy ki is szednek belőle. Egy pillanatra sem engedtek el, végig szorosan fogtak, hogy még véletlenül se tudjak elmenni valamerre. Nagy nehezen, kínok között beráncigáltak a házba, és minden ajtót gondosan bezártak. Feladtam. Nem tudtam mit csinálni, értelme nem volt.

Berontottam a fürdőszobámba és beálltam egy hideg zuhany alá. Hope halott… és szerette azt a Daniel gyereket is. Miért? Mert egy marha voltam és elhagytam. Ő vigyázott rá míg én nem. Pedig akkor nagyobb szüksége volt rám, mint bármikor. Valakinek beszélni akart a bajairól és én nem voltam mellette. Meg is értem. Miért ő halt meg? Hiába csinálták ezt az egészet! Hiába jöttek át egy másik országba! Ennyi… vége. Pedig ha élne akkor küzdhetnék érte. Elküldhetne. Szerethetne.

Ezeken elmélkedtem miközben folyt rám a hidegvíz. Elkezdtem levenni a ruháimat. Lassan leküzdtem magamról a vizes darabokat, de a csapot nem állítottam melegebbre. Jól megmosakodtam, ezzel húzva az időt. Kimásztam, felvettem egy tiszta inget és nadrágot, hajamat hosszasan megszárítottam, majd egy  MP3 kíséretében,a  fiúkat kijátszva autóba csaptam magam. először nem tudtam hova akarok menni, de aztán bekattant valami. St. Cloud...

Hiába vezettem teljesen odáig, csak még csalódottabb lettem. A St. Cloudban jelenleg is kurzus volt. Olyan, amilyenen Hope volt pont egy éve… mintha újabb tőrt hasítottak volna szívembe. Nem is maradtam tovább, újabb cél lebegett a szemem előtt.  Igyekeztem elkerülni azt a környéket, ahol ez a rémálom folyt. Csak olyan utakat választottam magamnak, amelyek aránylag csendesek voltak a londoni csúcsforgalommal szemben.

Rövid időn belül landoltam a Hyde Park előtt. Fülembe dugtam az MP3-at, max. hangerővel, és megkerestem azt a fát, ami alatt annak idején üldögéltünk. Nem kellett sokat keresgélni, rögtön megtaláltam. Odaültem alá, és…

Mikor kinyitottam a szemem, már szembe találtam magam a parki forgataggal. Reggel volt… sőt mi több, délelőtt.  Telefon híján nem tudtam mennyi az idő, de elindultam vissza a kocsimhoz… haza.

Az időt húztam, de egyszer haza kellett érnem. A ház dugig volt. A srácok, Danie és Eleanor plusz még anyuék… anyuék?

-          Sziasztok… - léptem be.

-          Hát te? Nem a korházban vagy? – lepődött meg úgy…mindenki?

-          Korházban? Már megint ki van korházban? – törtem le még jobban.

-          Most hülyésedsz? „Ki van korházban?” Harry, tegnap szétordítottad a fejed és… - kzdte Louis.

-           Szerintem nem tudja… - szólt közbe Niall.

-          Azt jól látod hogy semmit nem tudok. De nem is akarok tudni – fordultam magamba.

-          Miért, szakítottatok? – kérdezősködött Gem.

-          Kivel? – ezeknek mi a bajuk? Ma ne szórakozzanak velem!

-          Hát Hope-val… vagy már nem érdekel hogy mi van vele? – folytatta.

-          Ezt nem hiszem el. Valaki magyarázza már el nekik! – idegesedtem fel megint.

-          Szerintem te vagy az aki nem érti… - szólt közbe Liam.

-          Istenemre! Tegnap meghalt a barátnőm, és ti itt szívattok meg titkolóztok, nekem erre nincs szükségem! – kiabáltam tegnapi stílusomhoz hasonlóan.

-          Nem tudja – szólalt fel Zayn.

-          Mit nem tudok? Tudom ami kell, ha a temetés időpontját akarjátok tisztázni akkor ne most! – indultam fel a lépcsőn.

-          Hope él. – kiabált fel Niall.

-          Mi? – a szívem hevesebben kezdett verni.

-          Nem sokon múlott, de túlélte – folytatta Louis.

-          Hogy? De láttam meghalni!

-          Nem hallottál még újraélesztésről?

-          Akkor… most… él? – csillant fel a szemem.

-          Igen… de nagyon… kevés az esélye. – szólalt meg anya is.

-          Legalább van esélye! Én indulok a kórházba! – szaladtam az ajtó felé.

-          Veled megyek! – jött utánam Niall.

Bepattantam az első kocsiba amit megláttam, megvártam Niallt és már száguldottam is.

-          Mi történt?

-          Túlélte… de nem sokon múlott.

-          A szülei hogy viselik? – jutott eszembe.

-          Nos…öhm…hát…

-          Mi az? – csodálkoztam.

-          Hope apja… meghalt. Az anyja pedig szintúgy intenzíven van.

-          Mi van? – hüledeztem.

-          Ezzel van tele a Tv, az újságok sőt még a rádió is. Családi gyilkosság…

-          Gyilkosság… Na ne, de honnan tudják?

-          A pasas aki elütötte Hope-ot, az Daniel barátnőjének az apja.

-          Hogy a… - káromkodtam. – mi történt a szüleivel? – kíváncsiskodtam tovább.

-          Az apját szíven lőtték… azonnal meghalt. Az anyját viszont megmérgezték, de jókor volt jó helyen, így túlélte. 

-          Uram isten…

-          Jah… Daniel találta meg a holttestet.

-          De hol?

-          Hopeéknál.

Lesokkoltam. Nem vicceltek. Egyre csak tapostam a gázt. Mi lett volna ha esetleg nem történik Hoppal a baleset? Akkor tiszta lelki beteg volna, de Istenem mennyire örülnék ha egészséges lenne! Egyenlőre annak is örülök hogy él. Ahogy odaértünk, már nem bírtam magammal. Niall tudta hol volt, így őt sürgettem folyamatosan.

Végre odaértünk…  a korterem előtt ücsörgött Ana és Daniel, meg egy idősebb figura egy ikerpárral.

-          Hogy van? – ez volt az első kérdésem bár nem tudtam kitől.

-          Rosszul… szerinted? -  na Daniel… kösz az infót!

-          Mi történt tegnap óta? – kérdezősködtem tovább.

-          Eléggé sok minden… érdekel egyáltalán? – folytatta.

-          Szerinted azért vagyok itt mert nem érdekel? – vágtam vissza.

-          Jah, de tegnap nem voltál itt, mikor igazán kellett volna.

-          Nem tudtam! – emeltem meg a hangom.

-          Mit? Hogy ő itt fekszik a halál szélén?

-          Azt hittem meghalt.

Nem mondott semmit. És miért? Mert szerintem ő is ebben a helyzetben volt. Bár nem mondta ki, de én tudtam hogy így van.