III.kötet ~ 16.fejezet

Megúsztuk. Nem hiszem el hogy megúsztuk! Azt a …!  Magam sem értem hogyan, hisz mikor megláttuk a két maszkos emberkét és elkezdtünk rohanni, a hátunk mögött még több jelent meg egyszerre. És hát el is kaptak. Annyi q  bökkenő hogy mindenkin fekete volt, így senkinek nem tűnt fel hogy egymást próbálják lefegyverezni. Mi addig kapva az alkalmon, áttörtük az üvegajtót - kicsit sem úgy mint egy akciófilmben, mert Niall lábába beleállt egy hatalmas üvegdarab, én a hátamra estem, így eléggé megnehezült a dolgunk. Annyi szerencsénk volt hogy Zayn kemény fiú és értünk jött a kocsiból, mivel mind a kettőnknek támogatásra volt szüksége. Mikor a maffiacsapat észrevette a tévedést, már rohantak is…  Annyi szerencsénk volt hogy a sötét londoni utcán nem látszódott  rendszám – remélem -  és Liam manőverezett kicsit a kocsival hogy ne követhessenek.

Hát igen… sikeresen hazaértünk. Niallt ellátta Ana, Danie és Eleanor pedig a teljesen sokkolt Miával foglalkozott, míg mi igyekeztünk kitalálni a folytatást.

-          Szerintem…fel kéni hívni.

-          Kit? – néztünk riadtan Liamre.

-          Hope-ot…

-          Megzakkantál? Lehet nem is ő venné fel! Olyan simán lenyomoznak minket hogy holnapra mind halottak lehetünk!

-          De valószínűleg nem tudják hogy nála van a mobil! Nem is írt volna!

-          Arra nem gondoltatok hogy csapda volt hogy odacsalogassanak? – szólt közbe Louis.

-          De, de tényleg ki akarták nyírni a csajt, szóval ez az elmélet nem nyert.

-          Akkor…

-          Akkor fel kéne hívni! – világosított fel minket Liam újra.

Beadtuk a derekunkat, de előtte megegyeztünk hogy nem mobilról hívjuk. Így körülkémleltük az utcát, és végül megállapodtunk egy piros telefonfülkénél. Én és Liam bementünk, míg Zayn és Loui kint figyeltek.  Bepötyögtettem a  papírra írt számot, s figyeltem, mígnem a telefon kicsöngött.

-          H-haló… - suttogott bele egy gyenge, erőtlen hang.

-          Hope, Liam vagyok.

-          Liam… ne keress! Iszonyat veszélyes! Így is elég halott van… - zokogott csendben. Ha beleszóltam volna, biztosan felordít hogy élek és lebukik… inkább csendben figyeltem.

-          Megmentettük Miát…

-          Ohh… akkor jó.

-          És te hol vagy? Próbáld leírni!

-          Nem…nem tudom – zokogta. – Valami raktárféleségben a külvárosban. Itt van velem egy súlyosan sérült lány, és… egy hulla… - nem hittem a  fülemnek – Harry hullája.

-          Hope, nyugodj meg, az nem Harry h… - ajtó nyitódás.

-          DeLucie! Mi a frászt művelsz? – hallom messzebbről…  majd egy hatalmas ordítás. Aztán mégegy, miközben a háttérből szűrődő hang élesen felkacag. Csend lett. Síri csend. – Nem tudom ki a büdös fene vagy, de jobban tetted volna ha nem kerülsz fel a listámra – majd lecsapták a telefont.

Vajon mit csinálnak Hope-val? Vajon él még? Az a hulla az, akit a kocsimból szedtek ki?  Ki a fene beszélt velünk? Hitetlenkedve léptünk ki a fülkéből, ahol Zayn és Louis ijedten néztek ránk.

-          Na?

-          Semmi használható. Annyi hogy felkerültünk a listájára. – közli le Liam.

-          Ne viccelj Liam! Már rég rajta vagyunk, csak nem tudja ki volt az! De hidd el, holnapra tudni fogja! – idegeskedtem.

-          Harry a frászba ne ordibálj! Halott vagy! Én meg Liam Payne és ha valaki ezt hallotta, akkor midnen bizonnyal… Igen. Minden bizonnyal elkezd rohanni erre.  Mi pedig a házba. A srácok igyekeztek takarni valamilyen helyzetben, de valószínűleg - legmagasabb révén – látszódott a hajam. Remek. Végül beértünk a házba, ahol riadt, kíváncsi és ijedt arcok meredtek felénk.

-          Mi a frász történt veletek? – kérdezte Niall.

-          Rajongók…

-          Mi… ne.

-          De. Ráadásul Hope-ot rajtakapták – magyarázta Liam.

-          Én mondtam hogy veszélyes! – néztem dühösen rá. – Ha most bántják emiatt akkor…

-          Harry, nyugi.

-          Nem nem nyugszom, mikor… - már éppen jött volna a nagy vitajelenet, mikor megcsörrent a mobilom.  – Mi? Ez lehetetlen! – meredtem a képernyőre.

-          Ki hív? – néztek rám.

-          Hope… mármint az ő száma.

-          Vedd fel!

-          Ne vedd fel!

-          Add majd én felveszem!

-          Harry ez csapda!

-          Nem tanultunk eleget! – ezekkel záporoztak le…

-          Kuss legyen! – ordítottam, majd lenyomtam a zöld gombocskát és a fülemhez emeltem a készüléket... – Haló?

-          Styles… kéne egy kis segítség – szólt bele egy túl ismerős hang.

♫Hope♫

Odarohantam a csaphoz és újra bevizeztem a rongyot. Visszasiettem a már nagyon szenvedő barátnőm mellé, majd becsavartam vele a sebet.

-          Nyugalom. Midnen rendben lesz. – nyugtattam, miközben magam is pityeregtem.

-          Annyira fáj! – zokogott.

-          Tudom… cssss nyugalom.

-          Hope, haza akarok menni!

-          Én is! Nyugi én itt vagyok veled! Itt vagyok! – átöleltem a vállát hogy érezze hogy tényeg mellette vagyok. Ezek után nyílt az ajtó. Stephanie egyik kezével erősen belém kapaszkodott, közben becsukta a szemét és erősen koncentrált.

-          DeLucie! Van egy meglepetésem számodra! Nézd ki van itt! – majd mögötte két ember lépett be, kezükben egy fekete ruhába bugyolált… testtel. – Íme nagy szerelmed! – majd ledobták elém a zsákot. -  Rajta, nyisd ki. – megráztam a fejem. -  Azt mondtam nyisd ki! – ordított miközben előszedte a fegyverét és fejemhez emelte.

Remegve odasétáltam, majd bontogatni kezdtem a csomagot. Nem voltam felkészülve a szénné égett Harry testt látni, így azonnal be is csuktam a szemem, és zokogásban törtem ki.

-          Nyugodj már meg, hamarosan lélekben is együtt lesztek. – vigyorgott rám undorító mosolyával.  Majd fogta a fegyverét, a test felé emelte, s még egy golyót belelőtt a már így is élettelen Harrybe. A szívem szakadt meg.  Ezek után kilépett a teremből, és ránk zárta az ajtót.

Zokogtam.  Zokogtam és zokogtam. Nem hittem el. Daniel halott. Harry halott. Ha ide meri hozni Dan testét én…

A lehető legmesszebb ültem a szobában és a sokkos állapotban lévő Stephanie-t is magam után rántva.  Egy ideig csak meredtem a semmibe, majd valami rezgést éreztem. Még jó hogy visszakapcsoltam a mobilt. Egy ismeretlen számot jelzett ki, amitől egy kicsit megijedtem, így félve emeltem fülemhez a kagylót.

-          H-haló… - suttogtam olyan halkan bele, hogy még Stephanie se hallja.

-          Hope, Liam vagyok. – a szívem hatalmasat dobbant. Tehát Liam. Az ajtót pásztázva válaszoltam neki:

-          Liam… ne keress! Iszonyat veszélyes! Így is elég halott van… -  győzködtem, mikor valójában nagyon örültem hívásának.

-          Megmentettük Miát… - a szívem szakadt meg. Oké, persze örülök hogy Mia él és virul, de a múltkori hívásom után gondoltam hogy engem is meg szándékoznak menteni. Hát tévedtem. Könnycseppek kezdtek hullani. Már nincs ott velük Harry, aki biztosan azonnal a keresésemre indult volna…

-          Ohh… akkor jó.  – válaszoltam letörten.

-          És te hol vagy? Próbáld leírni! – zajt hallottam Liam mellől, így még halkabbra fogtam. 

-          Nem…nem tudom. Valami raktárféleségben a külvárosban. Itt van velem egy súlyosan sérült lány, és… egy hulla…  Harry hullája. – nem tudtam hogy érintené, de mindent amit tudtam elmondtam.

-          Hope, nyugodj meg, az nem Harry h… - abban a pillanatban megállt bennem az ütő. Az ajtó kitárult, és Erusees lépett be rajta. 

-          DeLucie! Mi a frászt művelsz? – ott elindult felém, majd egy erős rántás után elhajintotta a telefont. Engem hajamnál fogva felemelt, majd fejjel nyomott a falnak, amitől úgy éreztem hogy majd kifolyik az agyam. – Sosem tanulsz eleget? – suttogja fülembe. – Kivel beszéltél? – kérdezte, de választ nem kapott. – Rendben. Úgy látom túl kényelmes így neked – meredt rám, majd öklével a hasamba vert, mitől a földre rogytam.  – Nem tudom ki a büdös fene vagy, de jobban tetted volna ha nem kerülsz fel a listámra – ezeket a szavakat még hallottam, aztán körülöttem minden elsötétült.  

♫Harry♫

Nem hittem a fülemnek. Ez lehetetlen… ismét.

-          Daniel? – kérdeztem elhaló hangon, mire a többiek feszült figyelméből egy pillanat alatt néma pánik alakult ki.

-          Nagyon okos vagy öreg, de erre nem érünk rá. Na ná hogy én vagyok!

-          Élsz? – csodálkoztam tovább.

-          Nem, a kaszás megengedte hogy felhívjak valakit és pont téged választottalak.

-          Mit keres nálad Hope telefonja?

-          A lakásán vagyok, de itt olyan mintha robbantottak volna. Hol a picsában van?

-          Azonnal menj el onnan!

-          Kösz, de hova ember? Éppen ki akartak nyiffantani, nem alhatok a világ egyik legnagyobb városának az utcáin.

-          Érted megyek.

-          Na azt jól teszed, aztán magyarázatot várok mindenről.

-          Indulok. – már éppen rakta volna le mikor eszembe jutott valami.  – Várj! Honnan tudtad hogy élek?

-          Nem tudtam…

Ez döbbenetes. A „Haló”-ból ismerte fel a hangomat, s egy cseppet sem törődött azzal a ténnyel hogy nekem holnap lesz a temetésem. Gyorsan beavattam mindenkit a Daniel rövid beszámolójába, majd már kocsiban is ültem… Niallal. Az az ember hajthatatlan! Az előbb vettek ki a lábából egy húsz centis üveget, de nem, ő jön Superman-t játszani. Elfoglalta helyét az anyósülésen, majd én is a kormány mögött. Ekkor Liam eszébe jutott hogy a két legszerencsétlenebbet – vagyis a halottat és a valóban súlyosan sérültet – nem kéne egyedül hagyni, így ő is bepattant hátulra.

Iszonyat gyorsan hajtottam. Az okát nem tudom, de Liam körülbelül százszor szólt rám. Végül elég gyorsan, röpke húsz perc alatt odaértem Hope lakása elé. Írtam egy sms-t Danielnek hogy jöjjön, várjuk, majd leparkoltam. Nem telt bele két perc, egy hosszú fekete hajú, pink ruhás nő nyitotta ki a kocsi hátsó ajtaján.

-          Elnézést, de…

-          Én vagyok, ti észlények.

-          Mi ez a maskara rajtad? Identitást váltottál? – gúnyolódtam.

-          Marha vicces, de tudod ki akarnak nyiffantani. Egyébként te vagy a hülye állat hogy vezetni mert álruha nélkül. Ha megállít a rendőr milyen mesét adsz be mesés feltámadásodról?

-          Marha vicces.

-          De igaz…

-          Hagyjátok már abba!

-          Liam – kezdtem.

-          Harry, Danielnek most igaza van. Gyere hátra, átveszem a  vezetést, hoztam jogsit.

-          De…

-          Ennyi.

Hátrakászálódtam Dan mellé, aki egy kis fehér táskában matatott, majd előhúzott egy tiszta pólót és farmert.

-          Ez meg? Honnan van? – kérdeztem.

-          Hope-nál mindig volt ruhám, téged nem öltöztetett Styles?  - röhögött, majd levette a parókát, és a szoknya alá felhúzta a frmert, majd levette a ruhát és fel a pólót.

-          Basszus! – ordítja Liam. – Rendőrök.

-          Én megmondtam! – diadalmaskodott ez itt mellettem.

-          Harry… gyors a parókát, valamit, annyi időnk még van.

-          Ne…

-          Tényleg ki akarsz nyiffanni? – nézett rám Niall komolyan.

Akaratlanul is felvettema  fekete parókát és annyi időm még volt hogy a ruhát is átcseréljem.

-          Na ki váltott identitást Styles… vagyis… lehet hogy nem is váltás volt.

-          Elég! – nézett hátra Niall. – Hagyjátok már abba ezt a veszekedő hulla show-t! A problémáitok most kurvára nem fontosak! – egymásra néztünk, majd az út csendesen telt.

Megúsztuk a rendőröket, majd hazakocsikáztunk. A bentiek már meg sem lepődtek Danielen, így gyorsan beavattuk mindenbe, amitől kicsit – ennél is jobban – ki lett. Hope elrablása, az üzenet, Mia megmentése, és a többi.  Végighallgatott mindent, majd felállt.

-          Nem hittem hogy ilyen hülye ez a banda… - néz ránk a fejét rázva.

-          Mi? – nézett rá értetlenül az exe.

-          Hope, akit napok óta nem láttatok küld egy rohadt sms-t hogy mentsétek meg Miát. És ti mit csináltok? Megmentitek! Őszintén, kinek jutott eszébe, hogy meg kéne keresni Hope-ot? Őszintén. – síri csend…- Ennyit rólad Styles.

-          Hé…

-          Elég! Komolyan, ti betegek vagytok! Persze örülök hogy Mia ép és egészséges, de inkább elrohantatok egy vadidegenhez, mint hozzá? Beszarok! Szégyellem hogy ismerlek titeket!  - összenéztünk, majd lesütöttük a szemünket. – Gratulálok…  - elindult az ajtó felé. – Az a gáz, hogy én meghalok, és majd ha szegény megmenekül, nektek lesz hálás, akik előbbre vettek egy idegent mint őt, vagyis magas ívből leszartátok! – Mia könnyes szemekkel nézett rám – Mia… nem úgy értettem. Ha ezek nem mentek volna érted, magam mentem volna. De ő…

-          Más.  – fejezi be Styles. – És miért halnál meg? – hitetlenkedve rám néz, majd kisétál.

-          Hova mész ember?

Visszanéz – Egy külvárosi raktárba.     

III.kötet ~ 15.fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom, késtem. Sokat. Sajnálom, igyekszem, de most van az eddigi leghúzósabb hajrá a suliban, így kicsit nehéz, ráadásul neveztem egy írós versenyre, amihez egy könyvről kell olvasónaplót írnom heti kétszer internetre, így elég kevésszer jutok oda hogy részt írjak.  Kellemes olvasást!

Ahogy átléptük az ajtó küszöbét,  egy hosszabb folyosóra érkeztünk. A folyosó két oldalán ajtók voltak felsorakozva. Anával egymásra néztünk, majd iszonyatosan gyorsan elkezdtük az ajtókon lévő feliratot vizsgálni, mígnem – a folyosó vége felé – társam felkiáltott hogy „Ne keresd”.

Félve kopogtunk be, majd a halk és ismerős „tessék” után óvatosan benyitottunk.  Mia hosszú szőke haja elegáns kontyba volt feltűzve, jelmeze tökéletesen passzolt rá. Egy ötvenes nő éppen sminkelte a lányt. Mia frusztráltan ránk nézett, mire mind ketten olyan zavarba jöttünk hogy egy hang sem jött ki a torkunkon.

-          Kicsim! – indult végre meg felé, akinek idő közben olyan magasra kúszott a hangja hogy egy operaénekes megirigyelte volna. – Azt hittük hogy már nem tudunk beszélni veled.

-          Mi? Kik..? – értetlenkedett, mire azonnal lépnünk kellett.

-          Hölgyem, kérem kimenne? Szeretnénk pár szót váltani a keresztlányunkkal… - igyekeztem határozott lenni, de hangom megremegett. A nő unottan végigmért, majd idegesen, rágóját csattogtatva kiment, majd becsukta maga után az ajtót.  – Hál istennek! – dőltem a nyílászárónak.

-          H-… Nem. Kik maguk? – kérdezte a riadt lány.

-          Mia! – közelebb lépett – Nem tudom emlékszel-e rám, de én vagyok Hope bará…

-          Barátnője, Ana. Igen… a baleset… - ideges volt. – És ő? – biccentett felém.

-          Harry vagyok! – suttogtam sértetten.

-          Mi? – a lány annyira megdöbbent, hogy majdnem lefordult a székről. – Harry? Harry Styles? Ő meghalt! – hitetlenkedett.

-          Nem, még nem. – nyugtattam.

-          De…mi? Miért? Mit akartok?  - kapkodta a fejét köztünk.  Anával összenéztünk, sóhajtottam egyet, majd belekezdtem:

-          Figyelj… ne nézz minket bolondnak de nem kéne ma este fellépned.

-          Miért is nem? – fonta össze maga előtt a karját.

-          Mert…mert mostanában furcsa dolgok történnek.

-          Furcsa dolgok? – vonta fel a szemöldökét – Kifejtenétek?

-          Nem elég hogy azt hitted halott vagyok mégis velem társalogsz? – kezdtem – ezen kívül Hope eltűnt.

-          És? – tényleg szőke???

-          Maffia! – csattogott Ana. – Gondolkozz! Az a barom itt van és gyilkolássza az embereket! Daniellel végzett, Harryt is majdnem kinyírta, mi majdnem felrobbantunk, és Hope sehol!

-          Ana… nyugi. Ez kicsit sok ordítva.

-          Bocs…

-          Szóval… Daniel meghalt? – gördült végig egy könnycsepp az arcán.

-          Ahogy tudjuk… és kaptunk egy üzenetet – tartottam felé a készüléket, amin az ismeretlen számról küldött üzenet van. Mia pókerarccal olvasta végig, majd lehetetlen tekintettel fordult felém.

-          Srácok… ez abszurd! Balesetek biztos, ez meg valami vicc! A maffia nem jönne oda ahol keresik.

-          Ezért maffia…

-          Figyeljetek. Életem legfontosabb fellépése következik. Ha még igaz is amit két percben összesűrítettetek, nekem most nincs időm erre!

-          És ha valami bajod esik? Nem olvastad az üzenetet? – hát már kezdett kiakasztani.

-          Sajnálom… nem számít. Semmi nem fog történni fél London szeme láttára. Semmi!

-          Mia… tulajdonképpen felfedtem magam csak azért hogy ne essen bajod! Hallgass ránk!

-          És mi történne? – lehetetlenkedett – Leszakad a heveder?

-          Ööö… mi is erre gondoltunk. – Ránk meredt, majd újabb könnycseppek buggyantak elő lemosva ezzel az eddigi sminkjét.

-          Nagyon sajnálom azt a helyzetet amiben vagytok, de engem ne keverjetek bele! Danielt meg fogom gyászolni, ti pedig most menjetek el. Mára elég volt…

Nem tudtunk mit tenni, szépen lepattintotta a megmentőit.

-          Most mit fogunk tenni? – kérdezte Ana miközben már a hallban sétáltunk. Megtorpantam.

-          Beülünk és figyelünk hátha látunk valami gyanúsat.

Így is tettük, elfoglaltuk a helyünket a főpáholyban, ahol csak mi ketten ültünk, majd vártuk hogy kezdődjön a show.

-          Mikor történhet bármi veszélyes ezen az előadáson? – kérdeztem.

-          A vége felé van egy magasba emelős rész… az lenne a főattrakció…

-          Azt meghiszem…

Mia nem hazudtolta meg magát, természetesen nem mondta le az előadást, így idegeskedhettünk végig.

-          Na jó, én ezt nem fogom végignézni!  - pattantam fel. – Figyelj… hátra megyek, kártyám már van, és kitalálok valamit!

-          És… itt hagysz… egyedül? – nyelt nagyot.

-          Írj ha bármi van! Én is így teszek, nagyon figyelj mindenre.  Ha valaki feléd közeledik rohanj és írj! Vagy valahogy jelezz!

-          De…  - már nem volt ideje befejezni mert elindultam.

Fogalmam sem volt mit tegyek. Hogy miért? Mert nem tudtam mi fog történni! Újra beléptem a szereplők folyosójára, és hirtelen ötlettől vezérelve beléptem a ruhatárba.  Szmokingomat lecseréltem egy aranyszín hosszanti… valamire, amit egykor ruhának szántak, fejemre nyomtam egy szőke parókát, arcomat kifehérítettem, hogyha bármi van a színpadon, akkor én észrevétlenül közbe tudjak lépni. Hát ez nem jött be, ugyanis a jelmeznek köze nem volt azokhoz, amiket ezek hordtak, de azért én próbálkoztam.  Mikor a színpad mellé léptem a  szereplők csak nézték hogy ki a  fene vagyok, már ki is akartak küldeni, mikor egyszerre mindenki hirtelen a színpadra szegezte tekintetét. A levegőben lévő közös táncban elszakad egy lánc… ki gondolta volna?! Így Mia a  társa lábába kapaszkodott hogy ne essen le, de már nem nagyon bírta.  Cselekednem kellett. A zene megállt, az emberek felmordultak, és kilestem Ana tekintetét aki vészjóslóan kapkodta a fejét.  Ekkor átrohantam a színpadon, megálltam a már akkor zuhanó táncosnál, mígnem elkaptam s a másik oldalon át rohantam vele kifelé. Piszok ijedt volt, de tudta mi történik körülötte. Villámgyorsan lekaptam róla a hevedert, és már ráncigáltam is magam után.

-          Azonnal el kell innen tűnnünk! – ragadtam karon és húztam. Már nem érdekelte mi van, csak jött velem, mert tudta hogy így jön ki a legjobban.

Dobtam Liamnek egy sms-t, hogy azonnal jöjjön az épület elé kocsival, és már rohantam is Anáért. A frászba! Nem volt a páholyban. Hívtam, írtam neki nem vette fel. Hol a fenében van? Remélem nem az amire gondolok…

Hosszas idegeskedés után végül jelet adott magáról hogy rohan a kijárat felé, ott találkozunk. Mindezt futás közben darálta le, és már ki is nyomott. Vagy elejtette a mobilt... mindegy.  Mi már jócskán ott álltunk, láttam azt is hogy Liamék autója megérkezik de Ana még nem jött. Gyors lepasszoltam Miát, elküldtem hogy rohanjon  be a kocsiba, persze ezek után hallgatott rám és a következő percben már be is szállt hátra.

Ana még mindig nem jött. Hol a fenében van?! Visszasiettem az épületbe ahol már igazi pánikhelyzet alakult ki. Az előadás már rég nem ment, mindenki Miát kereste, és én is megpillantottam az első fekete ruhás emberkét. Egyenesen felém tartott, vagyis inkább ki az ajtón. Döntenem kellett… ha elrohanok akkor tudni fogja hogy tudok róluk és veszélybe sodrok mindenkit, ha megvárom hogy elsétáljon mellettem, annak nagy a lebukás veszélye.  Hát…  Harry Styles-hoz méltóan fogtam magam és két métert arrébb sétáltam és kezdtem nézegetni a plakátokat… A fekete fazon megállt mellettem, gondolom vetett rám egy pillantást, és… akkor koppant. Ugyanabban a ruhában voltam, mint amiben megmentettem Miát.

És akkor elrohantam. Persze rohant utánam. Üldözés Londoni Balettintézetben Harry vs. Maffia módra. Nem egy embert löktünk fel, és biztonságiak is beleavatkoztak, de nem tudták megállítani a komát. Attól féltem hogy egyik ajtó mögül előugrik egy ember. Hát nem is történik másképp. Egyik kanyar után belöktek egy szobába, és kulcsra zárták az ajtót, befogták a  számat. kicsit ki voltam. Kívülről futólépést hallottam, de meg sem mertem mukkanni.

Miután a zajok megszűntek, egy telefont fényét érzékeltem a szobában, ami rávilágított az arcokra. Mögöttem Niall állt, ő fogta be a szám, velem szemben pedig Anna mutatott „csend” jelet.  A következő percben Niall levette számról a kezét, és elém állt.

-          Hát ti? – suttogtam. – Niall te mit  csinálsz itt?

-          Tudtam hogy nem vagytok elegek ketten és elszakadtok.

-          Jah, engem is úgy húzott ki az üldözésből mint téged. – forgatta a szemét Anna.

-          Igen, csak te ordibáltál is mellé.  

-          Hééé! Nem tudtam hogy te vagy! Tudod hogy megijedtem?

-          Nem igaz hogy nem ismerted fel a mozdulataimat…  - ez a beszélgetés kezd kínos lenni.

-          Nem egy örök emlék… - úúú.

-          Öhm… nem mehetnénk ehelyett? Higgyétek el lesz időtök megbeszélni csaképpen mindig a  leghülyébb időpontot fogjátok ki.

Még egy ideig ott ücsörögtünk a  bezárt ajtó mögött, írtam Liamnek hogy vigyék el onnan Miát és jöjjenek vissza, és hogy mi addig megszabadulunk tőlük… mármint hogy addig biztonságban leszünk.  Egy óra múlva mertük csak újra kinyitni az ajtót, addig azonban rengeteg parancsot és utasítást kaptunk miszerint „Keressétek őket! Itt kell lenniük, mert a bejáratokat lezártam! Honnan  tudták meg?!” . Kicsit berezeltünk… Majd mikor már semmilyen zajt nem hallottunk kinyitottuk az ajtót, és óvatosan kilestünk. Senki.  Bár ez nem meglepő, hiszen minket kerestek. Már létünk volna ki, mikor hangokra lettünk figyelmesek.. Villámsebességgel zártuk vissza magunkat a szobába.

-          Most mi lesz?  -idegeskedett Ana.

-          Ablak – mutatott Niall a fal felé, amin egy apró, tető alatt elhelyezett ablak volt.

-          Szóval…

-          Igen.

-          És…

-          Igen te Ana, csak te férsz ki.

-          És…?

-          Mi itt maradunk.

-          De…

-          Igen, aztán mi is. – ez a beszélgetés Niall és Ana  között ösztönből jött. Totál kitalálták egymás gondolatait.

Szóval… Alul egy szék. Rajta Harry Styles, aki nyakában Niall Horan ül, aki éppen Ana Taylort( Angol nevén) teszi át egy ablakon. Liamék már értesítve lettek, így í másik oldalon ők kapják el  a „csomagot”.  Mi is mentünk volna utána, csak a bökkenő az volt hogy nem fértünk át az ablakon. Remek. Így Liam és Zayn már megint ugrasztva lettek és az első kijárat felé vezényeltük őket… megint. Nem igaz, senkinek nem tűnik fel hogy egy ilyen komoly intézményt elfoglalt egy csapat fekete ruhás?! Mindegy. Közben átvedlettem, Niall is cserélt, így mind a ketten totál feketében lettünk, hátha sikerül beolvadnunk.

Sikerült. Kimentünk a  szobából, és lazán végigsétáltunk az épületen. Annyi a gáz hogy totál féltünk mind a ketten, és kicsit látszódott.  Odaértünk a bejárat felé. Liamék még régebben kocsit váltottak mert az előzőt felismerték, így most egy fekete terepjáróval parkoltak. Tévedtünk. Az ajtók nem zárva voltak hanem embereket állíttatott oda.  Niallal egymásra néztünk majd egy közös, határozott bólintás után megindultunk feléjük. Mikor már olyan közel voltunk hogy fel lehetett minket ismerni (bár maszk volt rajtunk) egyszerre rohantunk át köztük egyenesen az autó felé.