Elmondhatatlan, hogy most mennyire vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt örülök, mert alkottam valamit. Alkottam valamit, ami maradandó, és ezt másokkal is megoszthattam. Másrészről hiányozni fog. Hiányozni fog a blog, hiányozni fog ez a történet, és ti is nagyon hiányozni fogtok! Jelen pillanatban nem szeretnék új blogot kezdeni, de ha mégis, akkor ti fogjátok először megtudni. Jajj... hát már sírok. Ennyit a búcsúzkodásról, kellemes olvasást nektek! ♥♥♥
♫Hope♫
Izgatottan, remegve szálltam fel az egyenesen a Hyde Parkig
elszállító nagy, piros buszra. Még mindig izgatottan helyet kerestem magamnak,
majd kilestem az ablakon. Már mindennek három éve mégis úgy érzem, mintha még
egy hét sem telt volna el az ominózus éjszaka óta.
Az az este mindenkit nagyon megviselt. Sikerült embereket,
sőt mi több családokat elszakítani egymástól, s az ott jelenlévő emberek közé
mély szakadékot vájnia. Az egész eseménynek híre ment. Mindenhol csakis erről
volt szó, és ezt sokan nem bírták, köztük én sem. Egy icipici dolog volt, ami
mindenkit vigasztalt: Erusees meghalt. Habár ez már nem segített a
szeretteinken, legalább nem kellett
többet menekülnünk. Mindenki jó messzire került egymástól, mégis valamilyen
szinten együtt maradtunk. A fiúk még egy közös számít írtak együtt, majd a
bandát végleg felosztották. Be kellett látniuk nekik is és az őket körülvevő
embereknek is, hogy egy ilyen erejű trauma után nyugalomra vágynak. Viszont az
utolsó dal, amit megírtak, az rólunk szól. Rólunk, és szeretteinkről akiket
elveszítettünk. Én nem tudhatom, de
elvileg hosszú hónapokig a slágerlisták elején volt, sőt még Grammy-t is
kapott. A Grammy-n volt a srácok utolsó közös megjelenése két éve. Azóta ők is
szétszéledtek. Zayn két hónapot töltött a kórházban, miután kiengedték. Ezek
után a történtekre tekintettel szakított Perrie-vel, a Little Mix egyik énekesével,
és visszatért szülővárosába, Bradfordba a családjához. Liam és Danielle sajátosan pihenték ki a
történteket: egy időre elutaztak egy Karib-tengernél fekvő szigetecskére, és
ott töltöttek egy hónapot, majd visszaköltöztek a közös, londoni lakásukba.
Louist
nagyon megviselte Eleanor halála, így ő is inkább menekült a sajtó elől.
Egyedül az adott neki erőt, hogy volt valaki, aki ugyanazon ment keresztül,
mint ő: Brooke. A lány ugyanúgy vesztette el a barátját, ahogyan Louis, így
rengeteg közös témájuk volt. Volt hogy naphosszakat beszélgettek egymással, mígnem
egy idő után mindketten megerősödtek annyira, hogy visszatérjenek a normális
kerékvágásba. Louis egy időre hazautazott, Brooke pedig folytatta az egyetemet.
Ha jól tudom ez nem volt egy tartós időszak, mert nem sokkal később a mi
Louisunk is elkezdett egyetemre járni.
Ezt mindet Anától tudtam meg, akit két éve láttam utoljára.
Adele elméletileg szerette Niallt, de közölte vele hogy tudja hogy ő is
szerette, viszont azt is látta hogy Niall hogyan néz Anára, így inkább jobbnak
látta ha elengedik egymást. Azután a lány visszament az Oxfordi egyetemre, Ana
pedig hazautazott Magyarországra. Niall nem hagyta ezt olyan könnyen, és utána
ment. Konok barátnőm először nem is tudta mit keres ott, mígnem a drága Niall a
szakadó esőben ennyit mondott neki: „Múltkor ott rontottam el mindent hogy
elengedtelek. Nem követem el ezt a hibát ismét!” Más sem kellett Anának,
azonnal Niall karjaiban kötött ki, és a következő félévet már együtt kezdték
Amsterdamban az egyetemen. Anán kívül azóta egyetlen emberrel beszéltem, aki
Daniel volt. Mivel én nem voltam olyan állapotban hogy felügyeljek egy hét éves
kislányt, a beleegyezésemet kérte hogy magával vihesse Amerikába. Biztosított
róla hogy jó sorsa lesz a lánynak, és amint tudja visszahozza hogy én is
láthassam. Megígérte hogy apja helyett apja lesz, és Mia – akivel megint
közelebb kerültek egymáshoz - a nap
minden percében vigyázni fog rá, míg ő dolgozik, és mindemellett szavát adta
hogy hajóval utaznak és nem repülővel. A beszélgetés e részét megmosolyogtam
akkor.
Nem tehettem mást, el kellett engednem vele, mert én nem
tudtam felügyelni rá. Miután lezártuk azt az ügyet, én egy magánszanatóriumba
kerültem, ahol másfél évig nem fogadhattam látogatókat(Daniel volt az egyedüli,
mert hivatalos ügyben jött). Először piszokul fájt az egész. Hogy mindenkit
elveszítettem, és akik még fontosak voltak a számomra, azok nem jöhettek a
közelembe. Nem egyszer gondolkodtam az öngyilkosságon odabent, mígnem váratlan
meglepetés ért: várandós voltam. Azon az ominózus éjszakán, mikor Harryvel
voltam teljesen megfelejtkeztünk a védekezésről, és később sem emiatt fájt a
fejünk. Kilenc hónappal később - huszonnyolc óra vajúdás után egészséges
kislánynak adtam életet. A Bonnie nevet kapta tőlem. Mivel ha nem kerülök ki
időben abból a diliházból, akkor a lányom könnyen nevelőszülőkhöz kerülhetett.
Ezt nem hagyhattam, ezért igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, és… és továbblépni.
Csak így lehettem a lányom anyja. Mivel minden erőmet erre áldoztam, Bonnie első
születésnapját már a felújított londoni lakásomban ünnepelhettük. Mivel a
szüleim által ez kisebb vagyon maradt rám, megengedhettem magamnak, hogy míg a
lányom betölti a harmadik életévét, én addig otthon maradok vele. Meglepő módon
kiderült hogy a szüleim nem adták el a franciaországi nyaralónkat, valahogy
megmaradt, úgy, mint Rock bácsikám Skóciai háza is. El akartam adni, aztán
eszembe jutott hogy valaki a tengerentúlról még visszamenne oda.
Szóval én jól vagyok. Most már. Egy örökmozgó kétévest
nevelek, akinek csillogó zöld szemecskéi vannak hosszú, hullámos szőkés barna
hajjal. Gyönyörűséges. Nála szebb teremtést még életemben nem láttam. Sokszor
kérdez az apukája után, de én mindig elmondom neki hogy nagyon szereti őt és
egy nap talán majd megismerheti. Ja igen… Harry nem tud a lányáról. Nem is láttam őt azóta… mikor kitört a
pánikrohamom és jöttek a mentősök minden homályos volt körülöttem. Megkérték
hogy ne jöjjön, és mivel később nem fogadhattam látogatókat, ezért nem
találkoztam vele. Anával beszéltem, aki annyit mondott róla, hogy Chesire-ben
van. Többet nem is tudtam.
Pont ezért féltem annyira ettől a mai naptól. Lassan erőt
vettem magamon, és lebotorkáltam a buszról egyenesen a park irányába. Ma három
éve a történteknek. Néhány emberrel összebeszéltünk, és úgy terveztük hogy
összehozunk egy találkozót, ahol mindenki jelen lesz. Már alig álltam a lábamon, mikor a parkban egy
fa alatt, egy asztal körül négy beszélgető személyt pillantottam meg.
-
Odanézzetek! Megérkezett Hope! – ordította Ana, ami
teljesen olyan érzést keltett bennem mintha még a gimiben lennénk. – Mizu
csajszi?! – rohant oda és ölelt át.
-
Minden okés – öleltem vissza elfojtott nevetéssel,
majd Niall is átölelt. – Amerika! – ugrottam Daniel nyakába. – Ti itt?
-
Igen Párizs, gondoltam hiányzunk.
-
Jól gondoltad. – közben Mia is átölelt.
-
Melody! – hallottam Daniel hangját, aki a kislány után
kiált. Nem telt bele két perc, már ott is volt.
-
Hope néni! – Hiába volt tíz éves, még mindig az a
kislány volt, akit Daniel szedett la a csúszda tetejéről.
-
Szia drága! – emeltem a magasba. – Hoztam neked
valamit. – tettem le. – ez itt –
kotorásztam a táskában – a tied. – nyomtam a kezébe egy nagy fém kulcsot.
-
Ez itt…
-
A skóciai ház kulcsa. A tied. – simítottam végig hosszú
szőke hajkoronáján.
-
El foglak vinni oda prücsök! – csiklandozta meg Dan,
mire a kislány hangos nevetésben tört ki. – Hope, ha gondolod egy kicsit
maradhat nálad. Miával úgy beszéltük hogy egy kicsit maradunk Angliában, tudod
a család meg hasonlók – hát igen a család… ebbe a mind a ketten belepirultunk.
-
Rendben, holnap megbeszéljük. – mosolyogtam biztatóan.
Később elkezdtek szállingózni a többiek is. Louis és Brooke
kéz a kézben sétáltak be a parkba, amit hatalmas fütty és tapsvihar követett.
Brooke csak felnevetett, mire Lou arcon puszilta. Nem sokkal később megérkezett
Adele is – nagy pocakkal, gyűrűvel az ujján. Ekkor lelkiismeret furdalásom
lett, de egy pillanatom volt csak rá, mert befutottak Liamék és Zayn. Már csak
két ember hiányzott.
És akkor láttam meg egymás mellett sétálgatni Gemma és Harry
Stylest. Gemma szokásosan csinos volt,
mosolyogva lépett oda, lemaradva tőle kicsit Harry, aki a maga lazaságában,
zsebre dugott kézzel baktatott a füvön. Hirtelen felébredtek bennem a
pillangók, amik mindig elkezdenek mozgolódni ha ő a közelembe jön. Mindenki
lélegzetvisszafolytva figyelte mi fog történni közöttünk, de csalódniuk kellett:
Harry csak odajött hozzám átölelt, és rám mosolygott – bár kissé kacérabban,
mint ahogy kellett volna.
Ezután mindenki felszabadulva beszélgetett a többiekkel.
Ettünk, ittunk, nevettünk. Éppen leültem Melody mellé egy fa alá, mire a kislány
elszaladt, és Harry ült le a helyére.
-
Csatlakozhatok? Hoztam neked epret. – nevetett fel.
-
Az eperrel meggyőztél – nevettem vele, majd
megveregettem magam mellett a füvet jelezve hogy odaülhet. – És mi jót
csináltál az elmúlt három évben?
-
Hát… többnyire aludtam – ezt a megjegyzését nevetés
követte – de igazából… hát utazgattam egy kicsit, sokat voltam otthon, lógtam a
régi barátokkal, meglátogattam Niallékat Amsterdamban… csak a szokásos. – És te
mit csináltál.
-
Én…. – úgy elmondtam volna az igazat, de úgy véltem
jobb ha inkább megmutatom. – én…
-
Hé srácok! – kiáltott oda Zayn. – Gyertek engedjük a
lámpásokat!
Feltápászkodtunk a fa alól, és odagyűltünk a többiek köré.
Mindenkinél, aki valamilyen szerettét elvesztette abban az időszakban, egy
lámpás volt a kezében.
-
Akkor… kezdjük – hallottam Danielt. – Az anyámért –
meggyújtotta a lámpást – és az apámért – ezután felengedte a magasba, s már
csak egy fénylő gömböt láttunk a fekete
égbolton.
-
Az apámért – kezdte Mia, s már engedte is fel a
lámpást. – Melody, most te! – itt már egyre jobban uralkodott a gyász
hangulata. Mivel Melody nem tudta
egyedül meggyújtani Adele segített neki ezzel is gyakorolva a jövendőbeli anyuka
szerepet.
-
Jól van kicsim, most pedig sorold fel az elvesztett
szeretteid nevét.
-
Az anyukám, az apukám, Lizzy, és Peggie néni emlékére!
– majd elengedte a lámpást. Sokkal magasabbra szállt mint az előző kettő. Ana,
Niall, Zayn, Gemma s Harry nem engedtek lámpást, ők kicsit hátrébb álltak, és
hallgattak minket, miközben a könnyeikkel küzködtek.
-
Dave-ért – lökte a magasba a lámpást Brooke.
-
Eleanorért – követte Louis, majd összekulcsolták a
kezüket, csókot váltottak, és nézték ahogyan a fények messzire szállnak. Én
következtem.
-
Akkor… anyuért…apuért…a nagyiért… Rock
bácsiért…Lizzyért… mindenkiért! – majd eleresztettem én is a fénylő gömböt.
Ahogy megfordultam Harryt láttam, ahogy vett magának egy
szál gyufát, és már gyújtotta is. A többiek furcsának találták, de őt nem
érdekelte. Eljött mellettünk, előrébb ment, majd elengedte.
-
Hope-ért. – ekkor mindenki rám nézett és körém gyűltek.
Ezt az estét senki nem úszta meg könnyek nélkül. Három órán
keresztül voltunk együtt, de a hangulat… az félelmetes volt. Annyi idő eltelt,
mégis olyan friss a seb. Hosszas búcsúzkodások után mindenki útnak indult. Én
már a buszmegállóban álltam, mikor egy autó hajtott oda.
-
Gyere, hazaviszlek – húzta le az ablakot Harry.
-
Rendben. – bepattantam a kocsiban, és akkor úrrá lett
rajtam a pánik Bonnie miatt. Mit kellene tennem?
-
Valami baj van? Remegsz – állapította meg mosolyogva a
kormány mögül.
-
Nem, semmi. – nevettem fel.
-
Hol laksz?
-
Ahol régebben… ott a…
-
Tudom – mosolygott. – jártam már ott.
-
Tényleg? –
incselkedtem. – Nem is emlékszem…
-
Dehogynem emlékszel! – ekkor kitört belőlünk a kacagás
és az út végéig körülbelül a semmiről beszélgettünk. – Hát akkor… - hallottam
Harryt mikor leállította a motort.
-
Harry… tudom hogy sietsz, de nem tudnál feljönni egy
percre? Be szeretnék neked mutatni valakit… - Harry előszöl olyan arcot vágott
mintha arra kértem volna, hogy ugorjon le egy épület tetejéről, de aztán végül
mégis velem jött.
Nagyon lassan sétáltam fel a lépcsőkön, eszemben sem volt a
liftet használni. Ő nyugodtan baktatott mögöttem, gondolom lövése sem volt hogy
ki a fenét akarok bemutatni neki. Kattant a zár, és felkapcsoltam az
előszobában a lámpákat.
-
Hope kisasszony – szólított a dadus, akit Bonnie
őrzésével bíztam meg. – lefeküdt, és én…
-
Mildred, megkérhetem hogy most hagyjon minket
hármasban?
-
Persze egy pillanat és már itt sem vagyok. – tényleg
egy pillanat volt, és már be is csukta maga mögött a bejárati ajtót.
-
Hope mi f…
-
Csend! Maradj itt egy kicsit.
Én óvatosan benyitottam a hálószobánkba, és egyenesen a
babaágyhoz mentem. Bonnie már aludt, de karomba vettem, mire dörzsölni kezdte
a szemecskéit. Tiszta apja volt.
-
Anu? – nézett rám.
-
Szia kicsim – pusziltam homlokon. – Bemutatok neked
valakit. – álmosan bólintott, és én a nappali felé vettem az irányt, ahol Harryt
hagytam. Mikor kiértem egy kislánnyal a
kezemen, lefagyott. Először mintha számolt volna valamit, aztán csak a kislány
arcát kereste tekintetével, és mikor egymásra néztek… akkor megállt a világ.
Könnyekre fakadtam. – Bonnie… Bonnie ő a te apukád, Harry. – kicsim fáradtan
kinyújtotta a kezeit Harry felé, aki könnyekkel küzdve ölébe vette a lányát.
-
Szia Bonnie! Én vagyok az apukád! – Odaültem a kanapéra
és leültem Harry mellé. Abban a pillanatban úgy gondoltam hogy mindent megélnék
még egyszer, csak hogy ennek a pillanatnak a részese legyek.
Vége♥