III.kötet ~ 20.fejezet/ Part Three ~ Die Young

Sziasztok!
Nohát ide is elértünk... nem is untatlak titeket, kellemes olvasást, az epilógus még hátra van ne feledjétek!

♫Harry♫

Ahogy reggel felébredtem észrevettem, hogy egyedül fekszem az így is szűkös ágyon. Erőt vettem magamon, és feltápászkodtam, hogy utánanézzek hol lehet Hope. Nagynehezen átvonszoltam magam a szemközti szobába, ahol Mia szintén egyedül feküdt. Egyszerre elfogott a rossz érzés, és valami más is… féltékenység.

-          Hé Mia – hajoltam oda és ráztam meg.

-          M-mi van? – nyitogatta a szemeit hunyorogva.

-          Hol vannak Danielék? – mikor megkérdeztem, a csaj a szó szoros értelmében lefagyott.

-          Hogy-hogy hol vannak? Nem veled vannak?  - már fel is pattant és elkezdett felruházkodni.

-          Ha velem lennének nem itt keresném őket.

Hirtelen furcsa hangot hallottunk meg. Egy autó… a puszta közepén ahol csak egy lepukkant motel és  kisbolt van. Egymásra meredtünk, majd villámsebességgel rohantunk ki az épület elé. Késő volt. A fekete terepjáró épp akkor hajtott el előttünk, mi futottunk utána, de nem volt meglepetés hogy másodpercek alatt lehagyott minket. Mielőtt már végleg eltűnt volna, a hátsó ablakon egy aprócska papírcetli hullott ki. Gondolkodás nélkül odarohantam, és a magasba emeltem a lapot hogy Mia is lássa. „A raktár” – ennyi állt rajta.

-          Ez Dan kézírása! Bárhol felismerném! – ordította egyenesen a fülembe.

-          Oké, felfogtam!

-          A- azonnal utánuk kell indulnunk! Azért írt Daniel! Harry mi… mennünk kell! Nem veszíthetem el…! – hadarta habogva, de meg kellett állítanom mielőtt megőrül. Jártas voltam a „mi van ha elrabolják életem értelmét” című játékban, úgyhogy aránylag jól kezeltem a dolgokat.

-          Mia! – fogtam meg a vállait és ráztam őt meg – Le kell nyugodnod!  Hideg fejjel kell hogy gondolkozz, különben nem viszlek oda!

-          O-oké. M-megpróbálok, d-de nem hiszem hogy…

-          Inkább nézzünk körül a boltban hátha találunk valamit! – javasoltam én is idegtől remegve.

Ahogy betettük a lábunkat az üzletbe, Mia még jobban kikészült. Felborult tárolószekrények, kiborult élelmiszerek, leszakadt függönyök, törött ablaküvegek, ruhafoszlányok, és néhány csepp vér is volt ott. Nyomban berohantam a kassza mögé, ahol hasonló látvány fogadott. benéztem a hátsó helyiségbe is, de azt nyomban megbántam. Még nem mentek el. Ahogy az alak meglátott, azonnal rohanni kezdett felém.

-          Mia futás! Egyenesen Az autóhoz! – suhantam el mellette magammal rántva őt is.

-          De a kulcsok! – suttogta lihegve – bent maradtak.

-          Akkor… Bassza meg irány befelé!

Életemben nem futottam annyit mint az elmúlt két napban, de ha az ember életéről van szó, akkor nem lehet lazsálni.  Azonnal berontottunk a motelba, ahol a portás egy golyóval a fejében, hatalmas vérpatakban üdvözölt bennünket. Ez remek! Nem tudtunk bámészkodni, azonnal cselekedni kellett. Mia berohant a Daniellel közös szobájukba ahová követtem, és bezártam magunk mögött az ajtót. Mia negyed perc alatt megtalálta a kulcsot, én addig egy székkel kitörtem az ablakot, majd kiugrottunk mindketten, egyenesen bele néhány bokorba. Mást nem tudtunk csinálni, hiszen az ajtó már félig be volt törve, mikor kiszabadultunk az ablakon. Mia még futásból megnyomta az ajtót nyitó gombot, majd átpasszolta nekem a kulcsokat. Éppen csak beugrottam, és mielőtt indultunk, inkább lezártam a kocsit hogy még véletlenül se jussanak oda. Már éppen indítottam volna a motort, mikor Mia rácsapott a kezemre.

-          Várj egy percet! Mi van ha hozzányúltak a kocsihoz? – gyorsan elgondolkoztam, majd így feleltem:

-          Akkor meghalunk, Mia mindkét esetben ez lenne, de itt van remény! Nekem már mindegy élek e vagy nem! – igazat adott egy bólintással, majd lassan elfordítottam a kulcsot, mire a motor felbőgött. Addigra már ott voltak az autó mögött és fegyverrel céloztak rá.  Gondolkodás nélkül nekik hajtottam, de az egyesben lévő autó nem sokra képes, főleg nem két ekkora nagy böhöm állattal, így éppen hogy csak elestek.

-          Gyorsan mielőtt kilövik a kerekeket! – azonnal rátapostam a gázra és olyan gyorsan szeltem az országutat hogy egy forma1-es versenyző megirigyelte volna. Mia eközben előszedte hátulról a fegyvereket, az összes töltényt belerakta egy hátizsákba, és az összes fegyvert, amit magunkkal hoztunk fullosan feltöltött.

-          Harry… mi van ha későn érünk oda? – tudtam mire gondol, de… nem. Nem.

-          Nem. Csak ránk várnak már. Niall utoljára tegnap üzent hogy mi történt a temetésemen, és ahogy Liamet ismerem, szerintem ők is ott lesznek. Fel is hívom. – azonnal előkapartam a mobilomat és megkértem Miát hogy tárcsázza Niallt.

-          Mi van? – szólt bele suttogva, de idegesen.

-          Hope-ot és Danielt elkapták. Úton vagyunk. Ha megérkezünk küldök jelet. – válasz nélkül kinyomta a telefont. Tudtam, hiszen azt is tudtam hogy hol vannak. Remélem nem buktattam le őket.

A tegnap három óra alatt megtett út most nyolcvan perc volt úgy, hogy egyszer meg kellett állnunk két percre tankolni mert full üres volt a tank addigra. Mire tovább indutunk, már láttam a visszapillantóban a fekete terepjárót, úgyhogy az eddiginél is gyorsabban hajtottam. Így érkeztünk oda a raktárhoz. Már nem lacafacáztam azzal hogy csendben parkoljak le, írtam Niallnek egy „megjöttünk” SMS-t, majd az összes fegyvert magunkkal cipelve sétáltunk be a gyámoltalannak tűnő épületbe. Kezdődik a végjáték.

Miával egymás mellett araszolva, minden szegletbe fegyvert tartva settenkedtünk. Hiába, már tíz perce araszoltunk egymás mellett, és semmit nem találtunk. Átfutott az agyamon hogy rossz helyen járunk, de ez jelen helyzetben lehetetlennek bizonyult. Miával már-már jobban féltünk a  lélegzetvételeink zajától mint lépteinket kísérő aprócska lenge billenés hangjától.  Annyira csend volt.  Hirtelen megpillantottam egy ajtót, ami résre volt nyitva. Miával összenéztünk, majd bólintottunk, és kitártam az ajtót.

Eszméletlen látvány tárult a szemünk elé. Egy hatalmas teremben voltunk, ami tele volt emberekkel. Tele túszokkal, meggyötört arcokkal, fekete ruhásokkal. Olyan, mintha egy rossz horrorfilmet néztem volna, csak itt a saját szemszögömön át volt, és ismerősök arcait láthattam. Fájt. Mielőtt még mindketten felfoghattuk volna hogy mit is látunk, felfedeztem Zayn vérző testét a padlón.

-          Gyertek csak beljebb nyugodtan. Gyerünk, siessetek, hosszú még a mai nap, elvégre még a fél csapat él. – hívogatott minket Ő mézesmázos hangon. Csak később fogtam fel azt is hogy minden túszhoz fegyvert fognak. Ezen felül nem egy hulla feküdt a terem szélén. Zayn nem ott feküdt, ebből következtettem arra, hogy még él.  – Bejönnétek végre? Kezdeném! – kelletlenül is bekullogtam és lezserül, nem érdekelten – persze tettetve álltam a dolgokhoz. – Először is. Fegyvereket a földre.  – Miával egymásra néztünk, de megelőztem.

-          Én nem mondanék olyat, ha fegyvertelenül ácsorognék elég jól látható szögben. - keménykedtem.

-          Lehet hogy nekem nincs fegyverem, de nekik van – mutatott körbe a teremben – és még egy perc és az első el is puffan. – kelletlenül ehajigáltam magamról a  védelemre szolgáló fegyvereket, és közelebb léptem. – Akkor kezdeném is…

-          A kiselőadást – tettem hozzá.

-          Azt ajánlom neked Harry Styles hogy ne szólj még egyszer közbe, mert a barátaid bánják meg. Vagy a nővéred. Esetleg Hope. Na?

-          Úgy is megöl mindenkit, nem? – vágtam vissza, mire mindenki csodálkozva nézett rám. Erusees mosolygott egyet magában, majd így szólt hozzám: - Ez igaz. – Nem tudom, de a fickó olyan érzést keltett bennem, mintha Voldemorttal beszélgetnék a Harry Potterből. Rémes egy ember.

-          Szóval, csak hogy tisztában legyen mindenki mindennel, és úgy folytatódjon a „buli” ahogy én terveztem, ahhoz előbb meg kell hallgatnotok. El kell hogy áruljam, hogy alaposan megleptetek gyerekek.

-          Nem vagyunk gyerekek!  - szólalt meg valahonnan hátulról Louis(?). Hát ez meg hogy a picsába került ide?

-          Csend legyen! Tomlinson, te is oda akarsz jutni, mint ahova a kis barátnőd?

-          Ami azt illeti… - kezdte.

-          Azt mondtam csend legyen! – üvöltött teli torokból. Szóval. Ott tartottam hogy megleptetek. Nem hittem volna hogy ilyen sokáig kihúzzátok. Négy éve játszuk ezt a játékot, de most jött el a kedvenc részem.

-          Persze, mert maga kedvtelésből gyilkolászik! – szólt valaki hátulról, de Erusees figyelmen kívül hagyta.

-          Tudjátok miért  van ez az egész helyzet? – nézett körbe a teremben. – Valaki? Senki nem tudja?

-          Az apám miatt. – szólalt meg Hope.

-          És az én Apám miatt. -  követte Mia.

-          És… az enyém miatt is – szállt be Daniel.

-          Tulajdonképpen igen. De egy apucit kihagytatok. – mosolyodott el gúnyosan és nézett egyenesen rám. – Harold Styles, a te apáddal mi van?

-          Nem tudom, régen nem tartom vele a kapcsolatot. – vágtam rá, de ez kezdett egyre jobban megrémiszteni.

-          Hát akkor elmesélem mi is történik itt pontosan. Nézzetek az embereimre. Mindenkire egy szerető, kedves, és természetesen tudatlan család vár otthon. Aki ide belép, annak a családja védve van általam bármilyen támadás ellen, emellett még jó pénzt is kapnak.  Hope – nézett egyenesen rá. – Te tudod mit rontott el az apád?

-          Megszerette anyámat – vágta rá undorodva.

-          Igen. Nem is lenne baj ha nem születtél volna meg és apád nem hozott volna a nyakamra milliós adósságokat miattad.

-          Miattam? – sikkantott fel.

-          Igen, miattad te szerencsétlen! Nézz már magadra! Egy hónapja túsz vagy, még csak tegnap menekültél, de máris Prada van rajtad! Az apád mindent megadott neked és anyádnak ahhoz, hogy elhitesse magával, hogy ti nem vetnétek meg amiatt, amit valójában csinált. Ez még nem akkora probléma, de a végén már kezdett az agyára menni. Nem vitte rendesen az üzletet, ott voltak a külső kiadások, így elég szépen bajba kevert minket.

-          Szeretett engem. – csuklott el hangja. – tudom hogy így volt. Nem érdekelt mit csinált, és én is szeretem.

-          Látom nagy a szeretet. Legalább annyira mint Mia családjában. Ugye drága?

-         Először is Erusees – tegezte le Mia – nem vagyok holmi drágaság. Másodszor: tőlem szidhatod-szapulhatod az apámat, bánthatsz vele, de nem másíthatod meg a tényt hogy mi is szerettük egymást és bármit megtettünk volna. – Erusees arca elkomorodott.

-         Daniel? Neked van valami hozzáfűznivalód?

-         Nincs – vonta meg a  vállát. – Gyűlöltem az apámat amiért megölte Charlest, de ő sem volt szent, mint hallom. Ő ott rontotta el hogy véletlen elordította a neved, és Mia le tudott szólítani. – Ezt a megjegyzést csípős nevetés követte. Mindenki felbátorodva kuncogott egyet, mire valami üzenet folyamán a Brooke nevű lány mellett álló fiú lelőtték! Brooke hangos sikolyban tört ki, mire Louis rátapasztotta a szájára a kezét, mielőtt még őket is lelövik.

-         Elég legyen már! Nem igaz hogy még most is neveléshez kell folyamodnom.  – Itt lepillantott Hope elé, ahol a kis Melody állt kékre-lilára verve. – Szóval – most rám nézett. – Harry a te apád mit vétett?

-         Nem tudom. Rég nem láttam. – feleltem őszintén.

-         Akkor majd én felelek helyetted. A te apád is itt volt – síri csend lett a teremben, még Brooke is abbahagyta az ordítani próbálást.

-         Mi?

-         A-Te-Apád-Is-Itt-Volt – tagolta.

-         Mit keresett volna itt?

-         Pénzt fiam, pénzt. Ott rontotta el a dolgokat hogy túl sokat kémkedett utánam, és mikor rájött hogy te is a terveim között vagy, akkor azonnal rohant hozzám hogy ezt nem tehetem. Ekkor jöttem rá hogy valójában csak kémkedett utánam. Mielőtt őt is elhozhattam volna, sikerült meglépnie. Mind egy, szerencséje volt. Tudja hogy ha beszél, akkor te bánod meg. Na mit szólsz hozzá?

-         Én… én… Büszke vagyok az apámra. – jelentettem ki. Nem tudom honnan jött, hisz iszonyatosan haragudtam rá azért, amiért elhagyott, de valahol mélyen tényleg büszke voltam. Gemmára néztem, aki teljesen a sokk hatása alá került.

-         Haggyuk. Látom értitek a lényeget. Az előzményeket, az aprócska kis mellékszálakat. De azt tudja egyáltalán valaki hogy miért vagytok itt? – körülnézett – Akkor elmondom. A baleset napján számtalan tekintetben híjúsítottátok meg a terveimet. Hope túlélte a gázolást, de drága Mia az apád meghalt. Handerson megölte Hamiltont, de ugyanakkor a fia rá is jött!   Aznap minden balul sült el. Főleg, hogy az anyád Hope, nem evett eleget abból a kellemes méreggel megtöltött ráksalátából. Nem baj, azóta találtam egy jobb módszert. Az autórobbantást nem régen fedeztem fel. Jó móka.

-         M-micsoda?! – hüledezett Hope.

-         Ja igen… - nézett rá az az… az! – Ha már itt tartunk, közlöm hogy az anyád meghalt. És a bácsikád is… meg ennek a szerencsétlen gyereknek a klónja is… - Melody-ra néztem. Borzalmas… és még csak kislány.

-         Mit… mit tettek ők ellened? – nézett rá Hope.

-         Az anyád elvette az egyik legjobb munkaerőmet, a nagybátyád túlságosan apádra emlékeztetett, a kislány meg csak ott volt. De mindegy, hisz kettő van belőle nem? Emellett fantasztikus nézni azt a meggyötört arcodat. – Hope összetört. Nem mutatta, de belül kettétört.

-         Rendben, a gyász még ráér hiszen nem végeztünk. Styles! – ordított rám. – Gyere ide azonnal! – kelletlenül is, de arra a hangra reagáltam és közelebb sétáltam. – Tudod szerencsés fickó vagy – tette volna a vállamra a kezét, de leráztam.

-         Valóban? Miért is vagyok olyan szerencsés? – kérdeztem gúnyosan.

-         Azért fiacskám, mert egy embert megmenthetsz innen. Egyetlen embert kiszabadíthatsz. Legyen az bárki is.

-         Hol a csapda? – kérdeztem  gyanakodva.

-         Okos fiú vagy te. A csapda ott van, hogy cserébe neked kell lelőnöd valakit.

-         És ha megölném magam? – ajánlottam fel. Így nem lehetett vége.

-         Én türelmes ember vagyok – azt látom -  de vannak határok. Ki az, akit szeretnél megmenteni? – ekkor a már régóta terv után kapálódzó agyamba beugrott valami.

-         Én… megmentem a nővéremet.

-         Jó választás.

-         Akkor engedje ki!

-         És az áldozat? Nem bízom ám benned, de nem ám!

-         Ha… ha a nővérem kimehet, én akkor megölöm Hope-ot. -  megfagyott a levegő. Hope csak nézett rám, nem tudta mire vélni, de elfogadta a döntésemet és közelebb lépett.

-         Wow. Nohát, íme egy váratlan fordulat.

-         Akkor kiengedi a nővéremet?

-         Legyen… de ha később megtaláljuk nem tartozom neked semmivel, erre emlékezz. – bólintottam.

-         El is búcsúzhatok tőle?

-         Csakis előttem. – jelentette ki.

Gemma könnyekkel kűzködve szaladt oda hozzám, és szorosan átölelt. Én észrevétlenül a zsebébe nyomtam a telefonom, és a fülébe suttogtam:

-          Kint azonnal hívd a rendőrséget, és menekülj el a fekete terepjáróval! Gyerünk! – Gem riadtan pislogott rám, én megsimítottam arcát, majd bólintott, és kiviharzott.

-          Gyanúsak voltatok ám! – mondotta Erusees.

-          Csak mondtam hogy vigyázzon. – és a fegyverekhez siettem.

-          Ho-ho Styles! Csak semmi hirtelen mozdulat! Ez a játék része.

~ Zene ~

Mia még mindig a bejárat közelében ácsorgott a fegyverektől nem messze. Ahogy odaértem egyenesen rá néztem és eltátogtam neki, hogy miután meghallja a lövést, azonnal ragadjon fegyvert és dobáljon a  többieknek is. Ő egy pislantással bólintott.  Kettőt vettem el a lenti fegyverek közül, mire a többiek – beleértve őt is – kíváncsian néztek rám, Hope viszont… riadtan.

-          Hope, én azt akarom hogy te is… engem.

-          Nem. Nem! – rohant oda hozzám és ugrott a nyakamba. Hosszan megölelt, majd megcsókolt, és ismét megölelt. – hát ezért…

-          Igen. –  a kezébe adtam a pisztolyt, és a fülébe suttogtam, mire megnyugodott. – Háromra. – végigsimítottam az arcán. Az ő pisztolya szorosan az én szívemhez, az enyém szorosan az ő szívéhez volt nyomva, másik kezünk összekulcsolva. – Egy… - homlokunk összeért, még utoljára megcsókoltam – kettő… - végigsimítottam arcán – Három…Szeretlek! – És abban a pillanatban mindketten Erusees felé fordultunk, és szinte ugyanabban a pillanatban sütöttük el a fegyverünket.

-          Mindenki a földre! – kiáltotta Hope, mert kitört a pánik. A fekete ruhások előbb nem fogtak fel semmit aztán a mi embereinket akarták lőni, akik sorban buktak a földre. Erusees nem csupán két lövést kapott, mindkettőnk golyótára beleürült. Mia eközben szétosztotta a fegyvereket, és kezdődött a tüzérharc. Daniel első dolga az volt hogy ráordított Melodyra hogy azonnal fusson amerre lát, míg mi is igyekeztünk menekülni.

Abban a pillanatban egy másik halom ember jött be a helyiségbe. Gemma is köztük volt, és az egyik ember kezén Melody pihent.

-          Rendőrség! Fegyvereket eldobni!

Mikor már mindenki nyugodtan ácsorgott, végignéztem a csoporton. Zayn továbbra is ült és folydogált a vére, Brooke barátja meghalt, ott ült mellette és torka szakadtából sírt, mellette Louis, aki ugyanazt élte át, amit ő. Liam és Danielle szorosan ölelték egymást, Niall Ana és Adele hármasban voltak, és beszélgettek. Csak beszéltek. De jól tették, ki kellett üríteniük a fejüket.  Daniel és Mia szorosan átölelték egymást, majd Daniel elvette a rendőrtől Melodyt. Gemma odarohant hozzám, és szorosan átölelt. Hosszan öleltük egymást és csak küzdöttünk a könnyekkel. A rendőrség felfogta hogy még szükségünk van egy kis időre hogy felfogjuk mi is történt, mikor Gemma észrevette Zaynt, és azonnal odarohant segíteni neki. Szerencsére élt még, a Golyó csontba fúródott, nem talált el semmilyen fontos belső szervet.

És ott volt az utolsó ember is. Hope leejtette a fegyvert a földre, majd maga is lehullott mellé, és keserves zokogásban tört ki. Odarohantam mellé, és belém kapaszkodott. Csak sírt, és sírt.

- Csssssss nyugalom! Csssss! Már vége! Már mindennek vége Hope. Túléltünk… Vége van.