Epilógus

Sziasztok!
Elmondhatatlan, hogy most mennyire vegyes érzelmek kavarognak bennem. Egyrészt örülök, mert alkottam valamit. Alkottam valamit, ami maradandó, és ezt másokkal is megoszthattam. Másrészről hiányozni fog. Hiányozni fog a blog, hiányozni fog ez a történet, és ti is nagyon hiányozni fogtok! Jelen pillanatban nem szeretnék új blogot kezdeni, de ha mégis, akkor ti fogjátok először megtudni. Jajj... hát már sírok. Ennyit a búcsúzkodásról, kellemes olvasást nektek! ♥♥♥

~ A thousand years ~

♫Hope♫

Izgatottan, remegve szálltam fel az egyenesen a Hyde Parkig elszállító nagy, piros buszra. Még mindig izgatottan helyet kerestem magamnak, majd kilestem az ablakon. Már mindennek három éve mégis úgy érzem, mintha még egy hét sem telt volna el az ominózus éjszaka óta.

Az az este mindenkit nagyon megviselt. Sikerült embereket, sőt mi több családokat elszakítani egymástól, s az ott jelenlévő emberek közé mély szakadékot vájnia. Az egész eseménynek híre ment. Mindenhol csakis erről volt szó, és ezt sokan nem bírták, köztük én sem. Egy icipici dolog volt, ami mindenkit vigasztalt: Erusees meghalt. Habár ez már nem segített a szeretteinken,  legalább nem kellett többet menekülnünk. Mindenki jó messzire került egymástól, mégis valamilyen szinten együtt maradtunk. A fiúk még egy közös számít írtak együtt, majd a bandát végleg felosztották. Be kellett látniuk nekik is és az őket körülvevő embereknek is, hogy egy ilyen erejű trauma után nyugalomra vágynak. Viszont az utolsó dal, amit megírtak, az rólunk szól. Rólunk, és szeretteinkről akiket elveszítettünk.  Én nem tudhatom, de elvileg hosszú hónapokig a slágerlisták elején volt, sőt még Grammy-t is kapott. A Grammy-n volt a srácok utolsó közös megjelenése két éve. Azóta ők is szétszéledtek. Zayn két hónapot töltött a kórházban, miután kiengedték. Ezek után a történtekre tekintettel szakított Perrie-vel, a Little Mix egyik énekesével, és visszatért szülővárosába, Bradfordba a családjához.  Liam és Danielle sajátosan pihenték ki a történteket: egy időre elutaztak egy Karib-tengernél fekvő szigetecskére, és ott töltöttek egy hónapot, majd visszaköltöztek a közös, londoni lakásukba.  opHoHoepfdmvoeLouist nagyon megviselte Eleanor halála, így ő is inkább menekült a sajtó elől. Egyedül az adott neki erőt, hogy volt valaki, aki ugyanazon ment keresztül, mint ő: Brooke. A lány ugyanúgy vesztette el a barátját, ahogyan Louis, így rengeteg közös témájuk volt. Volt hogy naphosszakat beszélgettek egymással, mígnem egy idő után mindketten megerősödtek annyira, hogy visszatérjenek a normális kerékvágásba. Louis egy időre hazautazott, Brooke pedig folytatta az egyetemet. Ha jól tudom ez nem volt egy tartós időszak, mert nem sokkal később a mi Louisunk is elkezdett egyetemre járni.

Ezt mindet Anától tudtam meg, akit két éve láttam utoljára. Adele elméletileg szerette Niallt, de közölte vele hogy tudja hogy ő is szerette, viszont azt is látta hogy Niall hogyan néz Anára, így inkább jobbnak látta ha elengedik egymást. Azután a lány visszament az Oxfordi egyetemre, Ana pedig hazautazott Magyarországra. Niall nem hagyta ezt olyan könnyen, és utána ment. Konok barátnőm először nem is tudta mit keres ott, mígnem a drága Niall a szakadó esőben ennyit mondott neki: „Múltkor ott rontottam el mindent hogy elengedtelek. Nem követem el ezt a hibát ismét!” Más sem kellett Anának, azonnal Niall karjaiban kötött ki, és a következő félévet már együtt kezdték Amsterdamban az egyetemen. Anán kívül azóta egyetlen emberrel beszéltem, aki Daniel volt. Mivel én nem voltam olyan állapotban hogy felügyeljek egy hét éves kislányt, a beleegyezésemet kérte hogy magával vihesse Amerikába. Biztosított róla hogy jó sorsa lesz a lánynak, és amint tudja visszahozza hogy én is láthassam. Megígérte hogy apja helyett apja lesz, és Mia – akivel megint közelebb kerültek egymáshoz -  a nap minden percében vigyázni fog rá, míg ő dolgozik, és mindemellett szavát adta hogy hajóval utaznak és nem repülővel. A beszélgetés e részét megmosolyogtam akkor.

Nem tehettem mást, el kellett engednem vele, mert én nem tudtam felügyelni rá. Miután lezártuk azt az ügyet, én egy magánszanatóriumba kerültem, ahol másfél évig nem fogadhattam látogatókat(Daniel volt az egyedüli, mert hivatalos ügyben jött). Először piszokul fájt az egész. Hogy mindenkit elveszítettem, és akik még fontosak voltak a számomra, azok nem jöhettek a közelembe. Nem egyszer gondolkodtam az öngyilkosságon odabent, mígnem váratlan meglepetés ért: várandós voltam. Azon az ominózus éjszakán, mikor Harryvel voltam teljesen megfelejtkeztünk a védekezésről, és később sem emiatt fájt a fejünk. Kilenc hónappal később - huszonnyolc óra vajúdás után egészséges kislánynak adtam életet. A Bonnie nevet kapta tőlem. Mivel ha nem kerülök ki időben abból a diliházból, akkor a lányom könnyen nevelőszülőkhöz kerülhetett. Ezt nem hagyhattam, ezért igyekeztem a legjobbat kihozni magamból, és… és továbblépni. Csak így lehettem a lányom anyja. Mivel minden erőmet erre áldoztam, Bonnie első születésnapját már a felújított londoni lakásomban ünnepelhettük. Mivel a szüleim által ez kisebb vagyon maradt rám, megengedhettem magamnak, hogy míg a lányom betölti a harmadik életévét, én addig otthon maradok vele. Meglepő módon kiderült hogy a szüleim nem adták el a franciaországi nyaralónkat, valahogy megmaradt, úgy, mint Rock bácsikám Skóciai háza is. El akartam adni, aztán eszembe jutott hogy valaki a tengerentúlról még visszamenne oda.

Szóval én jól vagyok. Most már. Egy örökmozgó kétévest nevelek, akinek csillogó zöld szemecskéi vannak hosszú, hullámos szőkés barna hajjal. Gyönyörűséges. Nála szebb teremtést még életemben nem láttam. Sokszor kérdez az apukája után, de én mindig elmondom neki hogy nagyon szereti őt és egy nap talán majd megismerheti. Ja igen… Harry nem tud a lányáról.  Nem is láttam őt azóta… mikor kitört a pánikrohamom és jöttek a mentősök minden homályos volt körülöttem. Megkérték hogy ne jöjjön, és mivel később nem fogadhattam látogatókat, ezért nem találkoztam vele. Anával beszéltem, aki annyit mondott róla, hogy Chesire-ben van. Többet nem is tudtam.

Pont ezért féltem annyira ettől a mai naptól. Lassan erőt vettem magamon, és lebotorkáltam a buszról egyenesen a park irányába. Ma három éve a történteknek. Néhány emberrel összebeszéltünk, és úgy terveztük hogy összehozunk egy találkozót, ahol mindenki jelen lesz.  Már alig álltam a lábamon, mikor a parkban egy fa alatt, egy asztal körül négy beszélgető személyt pillantottam meg.

-          Odanézzetek! Megérkezett Hope! – ordította Ana, ami teljesen olyan érzést keltett bennem mintha még a gimiben lennénk. – Mizu csajszi?! – rohant oda és ölelt át.

-          Minden okés – öleltem vissza elfojtott nevetéssel, majd Niall is átölelt. – Amerika! – ugrottam Daniel nyakába. – Ti itt?

-          Igen Párizs, gondoltam hiányzunk.

-          Jól gondoltad. – közben Mia is átölelt.

-          Melody! – hallottam Daniel hangját, aki a kislány után kiált. Nem telt bele két perc, már ott is volt.

-          Hope néni! – Hiába volt tíz éves, még mindig az a kislány volt, akit Daniel szedett la a csúszda tetejéről.

-          Szia drága! – emeltem a magasba. – Hoztam neked valamit. – tettem le.  – ez itt – kotorásztam a táskában – a tied. – nyomtam a kezébe egy nagy fém kulcsot.

-          Ez itt…

-          A skóciai ház kulcsa. A tied. – simítottam végig hosszú szőke hajkoronáján.

-          El foglak vinni oda prücsök! – csiklandozta meg Dan, mire a kislány hangos nevetésben tört ki. – Hope, ha gondolod egy kicsit maradhat nálad. Miával úgy beszéltük hogy egy kicsit maradunk Angliában, tudod a család meg hasonlók – hát igen a család… ebbe a mind a ketten belepirultunk.

-          Rendben, holnap megbeszéljük. – mosolyogtam biztatóan.

Később elkezdtek szállingózni a többiek is. Louis és Brooke kéz a kézben sétáltak be a parkba, amit hatalmas fütty és tapsvihar követett. Brooke csak felnevetett, mire Lou arcon puszilta. Nem sokkal később megérkezett Adele is – nagy pocakkal, gyűrűvel az ujján. Ekkor lelkiismeret furdalásom lett, de egy pillanatom volt csak rá, mert befutottak Liamék és Zayn. Már csak két ember hiányzott.

És akkor láttam meg egymás mellett sétálgatni Gemma és Harry Stylest.  Gemma szokásosan csinos volt, mosolyogva lépett oda, lemaradva tőle kicsit Harry, aki a maga lazaságában, zsebre dugott kézzel baktatott a füvön. Hirtelen felébredtek bennem a pillangók, amik mindig elkezdenek mozgolódni ha ő a közelembe jön. Mindenki lélegzetvisszafolytva figyelte mi fog történni közöttünk, de csalódniuk kellett: Harry csak odajött hozzám átölelt, és rám mosolygott – bár kissé kacérabban, mint ahogy kellett volna.

Ezután mindenki felszabadulva beszélgetett a többiekkel. Ettünk, ittunk, nevettünk. Éppen leültem Melody mellé egy fa alá, mire a kislány elszaladt, és Harry ült le a helyére.

-          Csatlakozhatok? Hoztam neked epret. – nevetett fel.

-          Az eperrel meggyőztél – nevettem vele, majd megveregettem magam mellett a füvet jelezve hogy odaülhet. – És mi jót csináltál az elmúlt három évben?

-          Hát… többnyire aludtam – ezt a megjegyzését nevetés követte – de igazából… hát utazgattam egy kicsit, sokat voltam otthon, lógtam a régi barátokkal, meglátogattam Niallékat Amsterdamban… csak a szokásos. – És te mit csináltál.

-          Én…. – úgy elmondtam volna az igazat, de úgy véltem jobb ha inkább megmutatom. – én…

-          Hé srácok! – kiáltott oda Zayn. – Gyertek engedjük a lámpásokat!

Feltápászkodtunk a fa alól, és odagyűltünk a többiek köré. Mindenkinél, aki valamilyen szerettét elvesztette abban az időszakban, egy lámpás volt a kezében.

-          Akkor… kezdjük – hallottam Danielt. – Az anyámért – meggyújtotta a lámpást – és az apámért – ezután felengedte a magasba, s már csak egy fénylő gömböt láttunk a  fekete égbolton.

-          Az apámért – kezdte Mia, s már engedte is fel a lámpást. – Melody, most te! – itt már egyre jobban uralkodott a gyász hangulata.  Mivel Melody nem tudta egyedül meggyújtani Adele segített neki ezzel is gyakorolva a jövendőbeli anyuka szerepet.

-          Jól van kicsim, most pedig sorold fel az elvesztett szeretteid nevét.

-          Az anyukám, az apukám, Lizzy, és Peggie néni emlékére! – majd elengedte a lámpást. Sokkal magasabbra szállt mint az előző kettő. Ana, Niall, Zayn, Gemma s Harry nem engedtek lámpást, ők kicsit hátrébb álltak, és hallgattak minket, miközben a könnyeikkel küzködtek.

-          Dave-ért – lökte a magasba a lámpást Brooke.

-          Eleanorért – követte Louis, majd összekulcsolták a kezüket, csókot váltottak, és nézték ahogyan a fények messzire szállnak. Én következtem.

-          Akkor… anyuért…apuért…a nagyiért… Rock bácsiért…Lizzyért… mindenkiért! – majd eleresztettem én is a fénylő gömböt.

Ahogy megfordultam Harryt láttam, ahogy vett magának egy szál gyufát, és már gyújtotta is. A többiek furcsának találták, de őt nem érdekelte. Eljött mellettünk, előrébb ment, majd elengedte.

-          Hope-ért. – ekkor mindenki rám nézett és körém gyűltek.

Ezt az estét senki nem úszta meg könnyek nélkül. Három órán keresztül voltunk együtt, de a hangulat… az félelmetes volt. Annyi idő eltelt, mégis olyan friss a seb. Hosszas búcsúzkodások után mindenki útnak indult. Én már a buszmegállóban álltam, mikor egy autó hajtott oda.

-          Gyere, hazaviszlek – húzta le az ablakot Harry.

-          Rendben. – bepattantam a kocsiban, és akkor úrrá lett rajtam a pánik Bonnie miatt. Mit kellene tennem?

-          Valami baj van? Remegsz – állapította meg mosolyogva a kormány mögül.

-          Nem, semmi. – nevettem fel.

-          Hol laksz?

-          Ahol régebben… ott a…

-          Tudom – mosolygott. – jártam már ott.

-           Tényleg? – incselkedtem. – Nem is emlékszem…

-          Dehogynem emlékszel! – ekkor kitört belőlünk a kacagás és az út végéig körülbelül a semmiről beszélgettünk. – Hát akkor… - hallottam Harryt mikor leállította a motort.

-          Harry… tudom hogy sietsz, de nem tudnál feljönni egy percre? Be szeretnék neked mutatni valakit… - Harry előszöl olyan arcot vágott mintha arra kértem volna, hogy ugorjon le egy épület tetejéről, de aztán végül mégis velem jött.

Nagyon lassan sétáltam fel a lépcsőkön, eszemben sem volt a liftet használni. Ő nyugodtan baktatott mögöttem, gondolom lövése sem volt hogy ki a fenét akarok bemutatni neki. Kattant a zár, és felkapcsoltam az előszobában a lámpákat.

-          Hope kisasszony – szólított a dadus, akit Bonnie őrzésével bíztam meg. – lefeküdt, és én…

-          Mildred, megkérhetem hogy most hagyjon minket hármasban?

-          Persze egy pillanat és már itt sem vagyok. – tényleg egy pillanat volt, és már be is csukta maga mögött a bejárati ajtót.

-          Hope mi f…

-          Csend! Maradj itt egy kicsit.

Én óvatosan benyitottam a hálószobánkba, és egyenesen a babaágyhoz mentem. Bonnie már aludt, de karomba vettem, mire dörzsölni kezdte a szemecskéit. Tiszta apja volt.

-          Anu? – nézett rám.

-          Szia kicsim – pusziltam homlokon. – Bemutatok neked valakit. – álmosan bólintott, és én a nappali felé vettem az irányt, ahol Harryt hagytam.  Mikor kiértem egy kislánnyal a kezemen, lefagyott. Először mintha számolt volna valamit, aztán csak a kislány arcát kereste tekintetével, és mikor egymásra néztek… akkor megállt a világ. Könnyekre fakadtam. – Bonnie… Bonnie ő a te apukád, Harry. – kicsim fáradtan kinyújtotta a kezeit Harry felé, aki könnyekkel küzdve ölébe vette a lányát.

-          Szia Bonnie! Én vagyok az apukád!  – Odaültem a kanapéra és leültem Harry mellé. Abban a pillanatban úgy gondoltam hogy mindent megélnék még egyszer, csak hogy ennek a pillanatnak a részese legyek.  

Vége^♥