II.kötet ~ 23.fejezet

♫Harry♫

Mire én a kórházba értem, Hope már kismillió életmentő műtéten esett túl, de még több várt rá. Peggie aznap este felébredt, és mit sem sejtve sétáltunk be hozzá. Velem tartott Daniel, Ana és Rock, Hope apjának az öccse. Félve indultunk meg, hiszen eléggé nagy feladat egy majdnem halálra mérgezett nőnek elárulni hogy a férje meghalt és küzdenek az egyetlen lánya életéért. Bekopogtunk, és egy halk, gyenge „tessék” után Rock megnyitotta az ajtót.

-          Szia – léptett be vidáman. Gondolhattam volna  hogy nem azzal kezdi, hogy egyedül maradt.

-          Nocsak, sziasztok! Rock, nem is tudtam hogy itt vagy! – próbálta felvenni az előbbi hangnemet.

-          Mi történt veled? – ült le az ágya szélére, míg mi a háta mögött meghúztuk magunkat.

-           Ételmérgezés… - titkolózott. Daniel megrántotta az ingemet jelezve, hogy álljak be Peg jobbjára, míg ő a bal oldalra állt nehogy valami baj legyen.

-          Nem. Mindannyian tudjuk hogy nem így volt… - magyarázta neki. Erre Peggie körülnézett, és akkor eljött a pillanat…

-          Várjatok… mi ez a felállás? Hol van Hope? Hol van Charles? Hol a családom? – pánikolt be. Felült az ágyon, de Dannel – legelőször – közös erővel visszatoltuk fekvő helyzetbe.  – ezzel nem segítetek! Mondjátok el mi van velük! – sipítozott, mire jöttek a nővérek. Rock kiment velük, és elmagyarázta mi a helyzet, míg mi igyekeztünk nyugtatgatni.

-          Peggie, nyugodj meg, nem tesz jót ha idegeskedsz! – kelt segítségünkre Ana is.

-          Kérlek… most én… olyan helyzetben vagyok h…

-          Tudjuk – vágott szavába Daniel. – Mindent tudunk mindenről – nézett ránk, mivel míg Hope körül forgolódtak, lehetetlen volt eltitkolni Ana elől hogy mi is folyik itt.

-          Akkor… tehát…  mit tettek velük? – kérdezte félve.

-          Charlest lelőtték, Hope-ot pedig elütötte egy… vadállat. – hadarta Daniel. Olyan gyorsan eldarálta neki hogy félig elveszítette a családját, hogy szinte már nem is tűnt olyan nagydolognak, pedig annál nagyobb volt.

-          Mi? És… mi? – törtek elő könnyei. Fájt. Fájt így látni őt, hiszen tudtam hogy most veszítette el az anyját, most a férjét, és küzd a lányáért.

-          Charles nem élte túl, de Hope… ő kis híján, de él. – folytatta. Anával dühösen meredtünk Danre, aki csak folyatta a szavakat.

-          Ó istenem… hát megtalálták! A maffia lecsapott! – siránkozott. Odaültem Rock helyére, és vállára tettem a kezem.

-          Minden rendben lesz. Bármit megteszek érte, mindent fizetek, és segítek amiben tudok. – ajánlottam fel.

-          Ezt nem hiszem el! Fél perce ment romba az élete, és te máris az anyagiakkal jössz! Hihetetlen vagy! – Ciccegett Daniel.

-          Igyekszem reményt adni! – bukott ki belőlem.

-          Azt… reményt. – Peggie hisztérikus rohamban tört ki, mire bejöttek a nővérek, egy orvos, és a nagybácsi.

-          Elmondtátok?  - hüledezett.

-          Én voltam – vállalta fel Dan.

-          Hát… - arcán düh helyett nyugodtság látszódott… - akkor már túl vagyunk rajta.

Az orvos benyugtatózta Peggie-t, aki valószínűleg mély depresszióba fog esni ezek után. Rock elment a temetést intézni, és felügyelet híján az ikreket hazavitték Daniel szülei. Mi ott kuporogtunk a kátszázhuszonhatos szoba előtt, ahonnan a semmiből kilépett egy orvos felénk tartva.

-          Ugye önök Miss DeLucie hozzátartozói? – tette fel a kérdést egy aktát bámulva.

-          Igen! – feleltük kórusban.

-          Van egy jó és egy rossz hírem. – kezdte. – A jó hír az, hogy az állapotát sikerült stabilizálni, ezáltal túl van az életveszélyen. – egy pillanatra minden színes lett. Mindenhonnan vidám sikkanások hallatszottak, Niall és Ana csókot váltottak, a fiúk pacsiztak, míg mi Dannel csak bámultunk magunk elé… elvégre még van egy rossz hír is. – a rossz hír viszont – emelte fel hangját az orvos – Sajnos… kómába esett. Egyenlőre úgy tűnik hogy ez semmin nem változtat, de többnyire kihatással lehet az agy működésére, főleg így, hogy koponyatörése volt.

-          Kómába esett? – ordított fel Daniel.

-          Igen. Sajnos semmit nem tudtunk tenni.

-          És… igazából még azt sem tudjuk hogy mije sérült… - tereltem el az orvos figyelmét Dan dührohamáról.

-          A jobb combcsontja bőre felé hatolt, azaz nyílt törést szenvedett, míg bal bokája szilánkosra tört. Szerencsére sikerült minden darabot a helyére raknunk, így valószínűleg nem lesz baj, hacsak a nyílt törése el nem fertőződik – ez olyan „nyugodjanak meg, de ne annyira!” húzás volt. – szerencsére a gerince és háta ép maradt, míg mindkét csuklója eltört. Ezek mellett apróságnak számít a nyolc újj törés és az orrtörés. Mint mondtam a koponyája is betört, és egy csonkdarab kis híján befúródott az agyába, de sikerült eltávolítanunk… ekkor esett kómába. A koponya alsó része sérült, így nem kellett a fiatal leány egész haját leborotválni, csak a tarkójánál – mosolygott, miközben elment a büfé felé… Nah ennyi.

-          Pont nem érdekelne hogy Hope kopasz vagy sem, erre ennek a fülesbagolynak ez a legjobb híre… gratulálok a diplomájához! - vágódott le egy folyosói székbe.

-          Gratulálhatsz is, megmentette az életét! – szálltam szembe vele.

-          Igen igaz.  – nézett a szemembe. – És te tudod hogy mikor fog felébredni?  Mert rohadt sokszor megesik, hogy nem ébred fel! Ezt nem értetted? Szépítgeti a dolgokat, de nem sok az esélye. Ha felébred hónapok, vagy évek múlva akkor lehet hogy depresszióba esne a történtek miatt, vagy éppen károsodna az agya és ha rá néznél egy négy éves szintjén álló gyönyörű fiatal lányt látnál! Hogy lehet az hogy neked annyira szelektív a felfogásod hogy még ezt sem érzékeli?

-          Örülök annak is hogy él! – vágtam vissza üvöltve. – Itt leszek vele, és vigyázok rá!

-          Igen? És ha ötvenévesen felébred csont soványan és szegény nem tudja hogy mi történt vele, akkor mit csinálsz nagyokos? – erre már nem tudtam mit felelni – Nem gondoltál bele ugye?  Tudod Hope-val az a legnagyobb közös tényező bennetek, hogy mind a ketten iszonyúan naivok vagytok! Én reálisan látom az életet…

-          Lehet hogyha kicsit naivabb lettél volna akkor most fordított helyzetben lennénk! - kiáltottam vissza. Erre abbahagyta. Tudta, hogy igazam volt.  Azt hiszem…

-          Nem…  - lépett elém. Egyenesem szemembe nézett, és én övéibe, amik villámokat szórtak. – Voltam elég naiv ahhoz hogy kimutassam neki hogy mit érzek… és mi lett a vége? Másnap este hazajött a szádon lógva…- a szemkontaktus megszakadt, és a korház kijárata felé indult.

-          Még jó hogy van barátnőd. – nem igaz hogy nem tudom befogni… Erre visszafordult és undorodva nézett rám.

-          Ennyire jól informált vagy?  Kedves Harold! A barátnőm apja juttatta ide Hope-ot. Érted? Ezt felfogod végre? Ő ütötte el a terepjáróval. Akármennyire is nem tehet róla a csaj, sajnos nem bírok ránézni. És szerintem neked van legkevésbé jogod ezt rám varrni, aki fél éven keresztül negyvenéveseket dugott! 

Elegem lett. Kezem reflexszerűen találta el Daniel arcát, ki azonnal visszatámadott. Akárhányszor próbáltak szétszedni minket, csak rosszabbodott a helyzet. Pechünkre a rendőrök éppen akkor jöttek a nyomozással kapcsolatban, így mind a ketten az őrsön kötöttünk ki. Elég nehezen magyaráztuk el, hogy ez egy öhm… „szerelmi románc?”, de többet foglalkoztak azzal, hogy kérdéseket raktak fel a balesettel kapcsolatban. Én tíz perc alatt végeztem, hiszen azon nem tudok mit magyarázni hogy látom repülni a levegőben, azonban Daniel majd ez órát volt bent. Gondolom azért, mert ő találta meg Hope apját. Akármennyire utálom, és barom, attól függetlenül jó srác. Nem sokan csinálnák ezt végig.

Amint kiértem, megpillantottam a szőke lányt, aki valamelyik nap még Daniel mellett slasszolt. Beszélni akartam vele. Ő volt az egyetlen, aki nem mutatkozott a baleset óta, mégis ő tűnt a legviseltesebbnek.

-          Szia. – ültem le mellé. – Minden rendben? – elég átlátszó kérdés volt, mert a nemleges válasz látszódott az arcán.

-          Nem igazán… Nem találkoztál azóta Daniellel? – kérdte reménykedve.

-          De… most is itt van… éppen őt faggatják.

-          Oh… és… Hogy van? – fordult felém. Arca már nem sápadt volt, hanem egyenesen szürke. Megsajnáltam.

-          Eléggé kivan. És… te? Mi történt ami ennyire felzaklatott? – nem tartottam valószínűnek hogy Hope okozta a fejében ezt a zavart.

-          Én… gyászolok. – lesokkoltam. Mindenkinek minden összejött.

-          Részvétem… kit gyászolsz? – kockáztattam meg.

-          Kicsit elhamarkodtad a részvét nyilvánítást – mosolygott keserűen. – az apámat gyászolom… - nem értettem semmit.

-          És… miért hamarkodtam el?

-          Mert az apám vezette azt a kocsit, amivel elütötték Hope-ot. – Kész, ennyi. Lesokkoltam. Csak meredtem magam elé s gondolkoztam. Tehát erről beszélt Daniel… hogy Mia apja… Még annak a pillanatbak a töredékében lépett ki az irodából, és rosszálló pillantással lépett ide.

Se szó, se beszéd felálltam, és elrohantam. Szóval meghalt az a rohadék… sajnáltam a  lányt, de ez igazán feldobott.  Tudni, hogy aki mindennek az oka, az most rosszabb helyzetben van mint mi.. vagyis nem is helyzetben hanem… meghalt.

*

- Nem hiszem el hogy ezt kéri tőlem… - döbbentem le.

- Harry, nem ülhetsz minden nap az ágya mellett! El kell menned a turnéra! – győzködött Peggie. – Már két hónapja egy kórházban élsz…

- De… ő – kezdtem bele, de félbeszakított.

- Ő… majd javulni fog, és felébred.  És én… azonnal szólni fogok neked, mert szüksége lesz rád. – nyugtatgatott tovább. – Harry nézd… azóta rengeteget segítettél nekünk és a rendőrség egy embert már el is kapott a segítséged miatt, így meghúzzák magukat. Hope-nak is sokkal jobbak az életjelei, már csak arra várunk hogy felébredjen. Rád viszont millió rajongó vár szerte a világon.  Azzal nem segítesz ha ülsz az ágya mellett… - ez fájt…

- Akkor… ugye szólsz ha lesz valami? Akármi. A nyomozással, Hope-val, vagy bármi mással.

- Persze – mosolygott bíztatóan.

- Megígéred?

- Megígérem – vágta rá.

Sok minden történt a baleset óta. Az ikres nagybácsi itt maradt, és együtt kiköltöztettük Peggie-t és Hope-ot onnan… szegény nő nem bírta volna ha ott kell maradnia abban a házban.  Ehelyett Rock megemberelte magát és elköltöztette őket a lányaival együtt. Azt nem tudom hova, mert világosan kijelentette hogy csak ők tudhatnak a házról, senki más. Daniellel segítettünk kipakolni a házból, és valami nagy csoda folytán Daniellel Hope szobáját kaptuk… ki gondolta volna. A gardróbból szedegettem ki a ruhákat, mikor észrevettem egy rózsaszín kartondobozt… ismerős volt.  Leszedtem a tetejét, és belekukkantottam. Hát nem kicsit lepődtem meg attől, hogy mit találtam benne. A közös fényképeink, a karácsonyi ruha és karkötő. Elmosolyodtam.

Rossz pillanatban, mert Daniel éppen akkor lépett mellém, és a ruhán filózott.

-          Ez rossz vicc – rázta a fejét.

-          Mármint mi? – csodálkoztam.

-          A ruha… olyan, amilyet én vettem neki.  – hát itt rendesen lesokkoltam, mert ez a darab egy francia tervezőtől van. Nem hittem volna hogy annyira meg akarta lepni, hiszen a ruha sem volt két font és az ideszállítás sem egy nap volt.

-          Hát… a tiedet legalább felvette. – poénkodtam.

-          Jah… - mosolygott majd belegondolt.

Azonfelül Charles temetése sem volt valami kellemes dolog.  Peggie teljesen magába volt zuhanva. Csak sírt és sírt. Hope-ot hiányolta és Charlest gyászolta. Rock és Peggie próbált beszédet tartani, de mindkettőjüket eléggé megviselte a dolog. Ana három héttel a baleset után keveredett haza Niall nagy szomorúságára.

*

Hát itt vagyok.  Utoljára lépek be Hope ajtaján, mielőtt elutaznék. Leültem az ágya szélére és kezét megszorítottam. Mióta kómába esett egy apró elfertőződésen kívül se nem javult, se nem romlott az állapota. A törések kezdtek összeforrni, ehhez segítségül jött a sok torna.

- Hope… nem tudom hallasz-e, de… - arcomon egy könnycsepp gördült le. – szeretlek. legszívesebben mindig itt ülnék melletted és várnám, hogy visszaszoríts a kezem, miközben én hozzád beszélek. Várom, hogy újra feltárd szemed világát, és megszólalj.  – könnyeim újra folyni kezdtek.  – szeretlek, hallod! – néztem sápadt arcára. Soha nem láttam még ennyire vékonynak szegényt, csontjai szinte kilógtak… nem beszélve a gipszes lábáról. Egy nővér minden nap bejött hozzá és óvatosan megmozgatta a lábát, hogy ha majd felébred, akkor újra tudhasson járni. Fölé hajoltam és egy apró csókot leheltem a szájára. 

II.kötet ~ 22.fejezet

Sziasztok!

Á nagyon de nagyon köszönöm a sok kommemtet, igazán hálás vagyok nektek! Tudjátok tényleg nagyon örülök hogy szántok rám időt! Nem tudom mi legyen... ugye írtam hogy nem tudom mit kezdjek a Follow the Stars*  al és szeretném ha ti döntenétek.... Egyébként nem vagyok az a "kívánságkosár2 fajta, szeretem én adni az olvasnivalót, de ezzel nem tudom mit kezdjek.
1. Írjam a megígért augusztus 1-től
2. Írjam ha ezt befejeztem.
 Írjátok le kommentben hogy mit szeretnétek, mert azzal tartozom nektek hogy azt is befejezzem!
A részről annyit, hogy Daniel szemszög, és ha vannak apróbb eltérések attól, amit Harry lát, annak nyilván oka van. Kellemes olvasást!

 

♫Daniel♫

Elbambultam. Nem esett le hogy Hope mit akar, de végül sikerült kapcsolnom. Elkezdtem rohanni utána. Kiérve az épület elé szememmel kezdtem keresni őt a tömegben, sikertelenül. végül kijöttek a többiek,  és ők is elkezdték szemükkel pásztázni a terepet. Mia mellém lépett, én pedig hátulról átkaroltam, miközben megpillantottam Hope-ot az út szélén várakozni. Egy nagy fekete terepjáró állt a zebra előtt, benne pedig egy ismerős arc. Valami nem stimmelt.

-         Apa! – sikkantott Mia a terepjáró felé mutogatva. A benne ülő ember már indított, és egyenesen az autó előtt elsétáló Hope-ot vette célba. Késő volt. Hope felrepült és egy szembe jövő teherautó szélvédőjén landolt. A söfőr annyit azért még csinált hogy közben Mia felé pillantott, s a meglepettség hevében belehajtott egy szintén szembe jövő autóba, s a jármű többször megpördült a levegőben.

Harry már Hope-nál forgolódott, Mia pedig visítva rohant apja felé… gyilkos. Ironikus, nem? A barátnőm apja elgázolja a… a… szóval… Hope-ot – jobb szót nem találtam. Mégis csak a börtönös variáció nyert…  Mia után vetettem magam, míg a Niall igyekezett egyszerre távol tartani az embereket és vígasztalni a  barátnőjét, aki hangos zokogásban tört ki.

Mia apját figyelte, akinek látszólag csak percei voltak hátra. Ott guggolt mellette, és simogatta az arcát. Letérdeltem mellé, és arcon pusziltam.

-         Sajnálom… - suttogtam, de válasz nem érkezett csak egy szende fejrázás. A könnyei csak potyogtak, és potyogtak.  Nem bírtam tovább mellette, mellettük lenni tudván, hogy ez a rohadék aki épp legyilkolni készült Hope-ot, a barátnőm apja.

Felálltam mellőle és odamentem Niallhöz, aki éppen az embereket akarta távol tartani, míg Ana elrohant Hope irányába. Segítettem a szőkének abban, hogy nem engedtem senkit a helyszínre, csak azt, akinek fontos itt lennie.

-         Daniel, légy szíves intézd a hívásokat! – hallottam hangját. Neki jobban ment az emberek távoltartása, nyilván mert híres, ezért ráhallgattam.

Első sorban felhívtam Hope szüleit, de senki nem reagált.  Se az anyja, se az apja nem vette fel azt a hülye telefont. A frászba! Ennyire érdekli őket a lányuk?! Aztán Mia édesanyját hívtam, és elmeséltem neki a szomorú helyzetet, aki zokogva közölte hogy pillanatokon belül itt lesznek a gyerekeivel. Addigra Mia fehér ruhája már úszott a vérben. Felállt, és lassan közeledni kezdett felém. Megijedtem, mert most leginkább egy zombira hasonlított, de vártam hogy elém érjen.

-         Meg-meghalt… - nyögdécselt könnyeivel kűzködve. – Meghaaaaaaaalt! – most már ordított.

A minket körülálló embertömeg azt hitte hogy Hope-ról van szó, így mindenki arra pillantgatott. Mia teljes erejével azon volt hogy átölel, de mielőtt ezt megtehette volna, én hátráltam két lépést.

- Daniel… - nézett rám könnyektől csillogó  szemekkel.

- Ne haragudj, de nem fogok részvétet nyilvánítani neki… - keménykedtem meg. Igazából kárörvendő voltam. Jól esett látni hogy Hope „gyilkosa” holtan fekszik tőlem pár lépésnyi távolba. Viszont Miától sem lettem jobban. Mellette akartam lenni, szeretni, vígasztali, de igazság szerint abban a percben gyűlöltem teljes szívemből. Nem ő az oka, de bennem van ez a furcsa, kibogozhatatlan rendszer. A gyilkoshoz kötöttem. Nem akartam, de ez volt bennem. – sajnálom…

Mia arcán egy új érzelem is megjelent a fájdalom mellett. Csalódottság.  Az eddig bent tartott könnycseppjei utat törtek maguknak és zokogásban tört ki.

-         Ha tud-tudtam v-volna, akkor biztos nem… - kezdte el, de erre semmi szükségem nem volt abban a pillanatban.

-         Ez nem a te hibád! Áldozat vagy te is… - jöttek a szavak, de nem voltam biztos benne hogy komolyan is gondolom őket. – minden rendben lesz.

- Daniel! – ordított Harry Hope mellől. – gyere ide kérlek!

- Niall! Kérlek vigyáznál rá? – mutogattam Miára. – az anyja nemsokára itt lesz.

- Mi? –csodálkozott a lány, de én akkor már elindultam Harryék irányába.

Hope szeme nyitva volt, és bambult a távolba, mikor váratlanul rám pillantott. A szívem majd meg szakadt a fájdalomtól. Ülő helyzetbe zuhantam, és karja után nyúltam. Igyekeztem csak az arcára fókuszálni, hiszen elég nagy fájdalom volt az is látni, ezért nem akartam végignézi a testén. Karját is látatlanba fogtam.

Harry az beszélt hozzá és arcát simította, de én nem voltam képes rá. Az idő csak telt, és én már nem tudtam hogy meddig bírom mellette. Rohanni akartam, elmenekülni innen. Akkor érkeztek ki a rendőrök, és Mia szülei is. Nem igaz hogy csak a mentősök nem tudnak sietni! Teljesen elöntött a pánik. Attól féltem hogy ő bármelyik percben megszűnhet, bármelyik pillanatban elhagyhatja a szeme világát az életet bevilágító fény. Attól féltem hogy meghal.

Végre megérkeztek a mentősök, és hozzáláttak Hope ellátásának. Eléggé nagy stresszben voltak, de igyekeztek. Hope ránk nézett és erőlködött. Nem tudom mit akart, megszólalni, megmoccanni, vagy csak éppen venni egy nagyobb levegőt, de nem nagyon ment neki. Lehunyta a szemét és a következő pillanatban kinyögte amit mondani akart:

-         Szeretlek titeket! - majd lehunyta szemeit, és szorítása elengedett.

Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Ekkor jöttem rá, hogy ezzel felnyitotta az én szemem is… becsaptam őt, becsaptam Miát és még magamat is. Szeretem.  Szerettem… mert már el is veszítettem. Harry őrjöngött, kiabált, és rugdalózott, míg én még mindig elernyedt karját markolásztam. Nyugton kellett maradnom, hiszen még csak most tört ki az igazi pánik… mint egy idióta katasztrófafilmben.

Az emberek bepánikoltak ,míg  a rendőrök igyekeztek visszatartani őket. Na megjelent ea többi majom is, akik elkezdték elráncigálni Harryt. A mentősök pedig belekezdtek Hope újraélesztésébe. Én még mindig mozdulatlanul meredtem testére, és nem engedtem volna el semmi pénzért… egy ideig. Fél óra elteltével meggondoltam magam. Nem fogom megvárni míg kimondják a halál időpontját… nem, arra már nem lennék képes.

Felpattantam és odarohantam Niallhez és Liamhez…. Még jó hogy emlékszem rájuk egy év után.

-         Kellene egy kocsi – így mentem oda hozzájuk.

-         Minek?

-         Mert Hope szülei még nem tudnak a dologról. Nem veszik fel a telefont.

-         És ha nincsenek otthon? – hozta fel ezt az eshetőséget Liam.

-         Az apjának tárgyalása van, míg az anyja egy munkatársával vacsorázni van. – mondtam el a hivatalos verziót, mikor tudtam hogy nem ez a helyzet, de Niallnak nem esett még le a beszélgetés  a bárban….

-         Tessék. – dobta oda Niall a kocsikulcsot. – Hívj ha van valami.

-         Rendben! – és már ott sem voltam.

Niall fehér porchéját igencsak kényelmes volt vezetni. Hope-ék lakása felé vettem az irány, nem tudtam jobb helyet.  Igyekeztem óvatosan vezetni, de ebben az állapotban nem ment, képtelen voltam lenyugodni.

Amint odaértem, csak úgy szeltem a lépcsőket egészen az épület tetejéig. Baj van… az ajtó tárva-nyitva állt.

-         Mr.Hamilton! Peggie! – szólongattam őket, de csak matatást hallottam.

Lassan nyitni kezdtem az ajtót és átléptem a küszöbön.  Körül sem néztem, Hope szobája felé vettem az irányt. Lassan kinyitottam az ajtót és felcsettintettem a villanyt. Pont olyan volt, mint ahogyan megszokhattam. A szobában tökéletes volt a rend és a harmónia. Leültem a franciaágy szélére és bambulni kezdtem. Kezem közé akadt egy buggyos, barackvirágszínű gombos felsője. Szívemet elszorította a fájdalom.  Orromhoz emeltem és beszívtam azt az édes illatot, amit mindig éreztem akárhányszor magamhoz öleltem. Elfogott a sírás.

Eddig erős voltam, de most elszakadt a cérna. Nem vagyok jó abban hogy mások előtt kimutatom az érzéseimet, de ha egyedül voltam, akkor ez sokkal könnyebbnek bizonyult. Körülbelül öt perce szenvedtem édes magányomban, mikor valami eltört… a hang a konyha irányából jött.

Magamhoz kaptam a Hope éjjeliszekrényén álló hosszú lámpát, és elindultam a hang irányába. Abban a percben berohant a szobába Gina cica, aki egy kisebb szívrohamot okozott nekem.

-         Szia cica. – emeltem fel, de elborzadtam. A tappancsain vérfoltok éktelenkedtek.  Láttam hogy a nyomok valahova elvezetnek, ezért akaratlanul is de követtem azokat át a lakáson egyenesen Charles dolgozószobájáig.

Az ajtó be volt hajtva, de szemmel láthatóan onnan származtak a foltok. Mikor kihajtottam, még társult hozzá az a kellemetlen, hangos nyikorgás, amitől az ember alapjáraton befosik.  Na jó, én elmegyek egy pszihiáterhez!   Hope apja a padlón feküdt egy vértócsában. Azonnal odarohantam, de semmi. Nincs pulzusa. Egy újabb halott. Felnéztem. valami furcsa volt… a páncélszekrény tárva-nyitva… és a pénz egy része még benne volt.

Még itt van… biztos nem hagyta volna itt a pénz felét, csak én megzavartam. Itt van valahol, és én itt vagyok védtelenül. Elfogott a páni félelem, de nem értettem miért. Jobb lenne ha én is meghalnék. Léptek zaját hallottam magam mögött.  Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot… itt az idő. Lassan elkezdtem megfordulni hogy legalább szembenézzek vele.

-         Apa? – lepődtem meg.

-         Daniel, fiam mit keresel itt? Mi történt? – hüledezett.

-         Hope és Charles meghalt… - közöltem le gyorsan, és érzelemmentesen.

-         Gyere ide! – indult felém. Jól esett egy apai ölelés egy ilyen éjszaka után.

-         Hívom a rendőröket. Mióta vagy itt? Hozzáértél valamihez? – faggatott.

-         Hope szobájában voltam… és megnéztem a pulzusát… plusz pár kilincs.

-         Jól van… amúgy Hope-val van tele a TV.

-         Gondoltam… már csak Peggie-t kéne elérni.

-         Peggie kórházban van.

-          Mi van?  Ezek aztán pusztítást végeztek… - motyogtam.

-         Mármint kik? – csodálkozott apa.

-         Mindegy. Bemegyek hozzá. Amúgy mi a baja? 

-         Mérgezés, de még idejében kimosták a gyomrát… Carla bent van nála.

-         Indulok.

-         Én meg megvárom a rendőröket. 

-         Apa?

-         Tessék fiam?

-         Légy óvatos!

-         Te is! – mosolyodott el halványan.

Villámsebességgel robbantam be a kormány mögé, és indítottam el az autót. Nagy felindultságomból abban a pillanatban belementem az első fába. A légzsáknak és az alacsony sebességnek köszönhetően nem esett nagyobb bajom csak egy picit bevertem a fejem és egy apró vércsík folyt le róla. Vér… mindenhol vér. Még jó hogy orvos akarok lenni…

Nem érdekelt ez az apróbb baleset, tovább vezettem egyenesen a korházig, ahonnan felvágtattam az intenzívre.

-         Ó Daniel! – ölelt át Carla.  – Mit csináltál a fejeddel?

-         Csak… semmit. – ejtettem a  témát. – Hogy van?  - érdeklődtem.

-         Nem jól… - Carla érdekfeszítő magyarázatba kezdett bele, mikor megpillantottam Hope magyar barátnőjét a folyosón.

-         Ana! – kiabáltam egy kicsit hangosabban, mint a korházakban szokás. A lány meglepetten slasszolt oda mellém.

-         Dan! Mi történt a fejeddel?

-         Semmi, de mióta van itt Hope anyja?

-         Itt van? Hol? Beszélhetek vele? – esdekelt.

-         De most altatják. – magyaráztam.

-         Miért?

-         Mert megmérgezték… szóval nem ezért vagy itt. – esett le.

-         Nem, Hope miatt.

-         Hope? – a szívem dobbant egy nagyot.

-         Igen. Daniel, újraélesztették! Sikerült!Hope él!  - ugrott a nyakamba. Ledermedtem.

-         Hol van? – kérdeztem, míg carla csak figyelte beszélgetésünket.

-         Gyere.

Elvezetette egy nem túl messze lévő kórteremig, ahol már várakozott Niall és Liam.

-         Ott van bent. – jelentette ki. Azonnal elindultam az ajtó felé.  – Daniel nem mehetsz be, életmentő műtéte van!

-         Mi a baja? Mármint… értitek – zagyváltam.

-         Nyílt combcsonttörés, bokaficam, mindkét karja eltört, belső vérzés, és koponyarepedés.

-         És… most mivel műtik?

-         A belső vérzéssel. A koponyájával most nem tudnak sok mindent kezdeni, de amint végeznek jön a lába.  – tájékoztatott Liam.

-         Értem… és hol van…az izé… Harry?

-         Nem tudjuk. Felszívódott. Zayn és Louis őt keresik.

-         Ohh...

-         És te szóltál Hope apjának?

-         Hope apja… meghalt. – jelentettem be. – szíven lőtték a lakásukon.

-         Mi van?

-         Pontosan… az anyja pedig itt fekszik… megmérgezték.

-         Öregem… ez a család… - káromkodott Niall. – jézusom. Ez borzalom.

-         Na és veled mi történt? – szegezte nekem a kérdést Niall.

-         Jah… ó istenem, ne haragudj… szóval a kocsiddal… a kocsid az… még működik, de…

-         Ezt most hagyjuk… - terelte a szót. – szerintem menj le a sürgősségire, mert elég zöld vagy… nem szédülsz?

-         Tudod… most hogy mondod… és hányingerem is van.

Kiderült hogy egy kisebb agyrázkódást szenvedtem. Felhívtam apát, aki megnyugtatott hogy jól van , és már ott vannak a zsaruk… nem tudom hogy hova menekült a gyilkos, de biztosan ott volt.  Egész éjjel mindenki Hope életéért harcolt, de szerencsére Peggie állapotát már stabilizálták. Közben megérkezett egy pasas azokkal a kislányokkal, akik ott voltak a játszótéren, mikor először megpillantottam Hope-ot. Azonnal felismertem Melodyt, és a kis Lizzyt. Annyira meghatódtam, hogy komolyan harcolnom kellett a könnyeim ellen.  Azonban mikor Harry másnap délben bekóborolt a kórházba, azt hittem lefejelem. Itt fontoskodik, holott nem ő volt az, aki egy éjszakán át idegeskedett a kórház közepén Hope életéért küzdve… nem, ő otthon aludt pihe-puha ágyikójában.

-         Hogy van? – aggodalmaskodott. Nah persze most érdekli…

-         Rosszul… szerinted? -  idegesedtem fel. Mit pattog itt?

-         Mi történt tegnap óta? – Fontoskodott… az agyamra megy.

-         Eléggé sok minden… érdekel egyáltalán? – flegmáztam vele, mikor jól tudtam hogy ebben a pillanatban semmi szüksége rá.

-         Szerinted azért vagyok itt mert nem érdekel?

-         Jah, de tegnap nem voltál itt, mikor igazán kellett volna. – hánytam szemre.

-         Nem tudtam! – szólt fel.

-         Mit? Hogy ő itt fekszik a halál szélén?

-         Azt hittem meghalt. – mikor ezt mondta abbahagytam. Teljesen át tudtam érezni, csak nem igazán hittem el hogy pont ő tudta meg utoljára.

II.kötet ~ 21.fejezet

Sziasztok!
Nem tudom mi van veletek, de most nem igazán vagytok kommenteletős kedvetekben. Elnézést mindenkitől, lehet egy picsa vagyok, most jön a dedó hogy 16 komi alatt nem töltök fel semmit - pedig még 1,5 rész meg van írva - mert ha én 3 órán keresztül szenvedek nektek egy résszel, akkor gondoltam hogy ennyit azért kaphatok... de mindegy. Na el a kommentes témáról... ez Harry szemszög. Azért utálom a Harrys szemszögeket, mert mind személyiségtorzítás, mivel ilyen esetben fogalmunk sem lenne hogy mit csinálhat, de én írtam egy... "variációt". Nem tudom mennyire áll távol a személyiségétől, de remélem hogy nem hülyeségekkel írtam tele a részt. Légyszíves írjátok le nekem, hogy szerintetek Harry mit csinált ovlna ebben a helyzetben. Előre is köszönöm, tudjátok hogy szeretlek titeket - mert ha nem szeretnélek benneteket akkor nem lenne a blog - és kellemes olvasást!

♫Harry♫

Hope egy szempillantás alatt eltűnt a szemünk elől. Gyors kisietett, míg mi csak mereven ültünk. Aztán később leesett, hogy kint van Londonban egy Maffiózó, aki rá hajt. Ha egy országot költöztek miatta, nyilván nem csak teázni akart.  Nekem és a másiknak bekattant a dolog, és rohanni kezdtünk a kijárat felé. A többiek kiskutyaként követtek minket, mikor Daniel megtorpant az úton.

Válla felett kinéztem, s Hope ott állt az útpadkán, a zöld jelzésre várva. A szőke csaj odacsörtetett az előttem állóhoz, és értetlenül nézett rá. A lány egy fekete terepjárót pásztázott, majd hirtelen elordította magát.

-          Apa!

Minden olyan gyorsan történt. Rohanni kezdett a fekete terepjáró felé, mikor Hope oldalra pillantott... késő volt. Az autó frontálisan ütközött bele szerelmembe… mint egy lassított felvételben. Hope vagy tíz métert repült, majd egy szembe jövő kamion szélvédőjéről csúszott le.  Ennyi... ennyit fogtam fel abból, ami történik, pedig a hangok és fények alapján más történt.  Rohanni kezdtem a véres ablakú kamion felé, melynek sofőrje ijedten ugrott ki a járműből.

Minden csupa vér volt. Hope eszméletlenül feküdt az úttesten, míg a forgalom azon a részen kezdett leállni. Ijedten rohantam felé és térdeltem le mellé. Jobb bokája kifordulva, bal combcsontja viszont a bőre fölé emelkedett ki a medencecsontjától nem messze… nyílt törés.  A vér nagy része onnan származott. Kezei elfeküdtek az úttesten, de valami nagyon természetellenes pózban. A fejéből csordogált a vér…  Meg fog halni… biztos vagyok benne, hogy meg fog halni. Niall már tárcsázta a mentőket, a sürgősségit, és legjobb tudomásom szerint már elindultak. Féltem megmozdítani, nehogy ezzel elvegyek a túlélési esélyéből, de tudnom kellett hogy él e egyáltalán. Jobb ötletet nem találva mellkasához hajoltam, és addig füleltem, míg meg nem hallottam egy gyenge, halk szívdobbanást. Keze után nyúltam, és erősen szorítottam.  A könnyek csak hullottak le az arcomon. Szabad kezemmel elkezdtem arcát simogatni.

-          Minden rendben lesz. Megígérem. Szereltek! – suttogtam esetlenül.

Közben körülnéztem. Azt hiszem hogy Niall és az az Ana tartotta a frontot, miközben igyekeztek távol tartani az embereket. A Daniel gyerek a barátnőjével foglalkozott, aki leszarom hogy milyen oknál fogva, de az út másik oldalán sikongatott. A várakozással teli percek óráknak tűntek. Minden esélye csökkent… a túlélés szinte már elérhetetlennek tűnt. Tudtam hogy már csak percei vannak hátra. Még egyszer utoljára bele akartam nézni élettel teli szemébe, ami sugárzik a szeretettől, mielőtt örökre kihuny a fénye. A fenébe, nem halhat meg! Nem hagyhat itt!

Miközben fürkésztem arcát, észrevettem hogy szempillái megrebbennek. Kezdett nyílni a szeme. Áldáskánt tekintettem a számára fájdalmas, s megterhelő szemnyitásra. Karom szorítását valószínűleg nem tudta viszonozni saját, törött karja miatt, de szája széle is megrebbent. Mosolyogni akart.

-          Hope, figyelj, ugye nem hagysz itt engem? Ébren kell maradnod. Figyelj… csak figyelj engem és ne hunyd le a szemed. Erős vagy! Túléled! – könyörögve kérleltem és biztattam mindkettőnket. – csak maradj! Élj! Nem számít ha nem lesz karod, vagy lábad, esetleg tolószék, vagy agyi sérülés, csak maradj életben! – nem hiszem el hogy ilyeneket mondtam neki. Persze hogy azt akarom hogy egészséges legyen, de az az elsődleges és legfőbb cél, hogy túlélje!

Egy idő után elkezdett nézelődni. Mintha keresne valakit. Mikor szeme már egy ideje stabilan egy helyre néz, én is odapillantottam. Daniel állt ott. Rosszul esett, de tudtam hogy akar neki valamit mondani.

-          Daniel! – kiabáltam vagy háromszor, és integettem neki kezemmel, mert onnan én egy tapodtat sem voltam képes elmozdulni.

Futólépéssel jött oda hozzám, és világfájdalommal kezdett nézni rá. Egy  idő után letérdelt mellém, és másik keze után nyúlt. Ő is csak azt tette mint én… figyelte. Várta hogy történik valami.  Már egy ideje ott ültünk hármasban, körülöttünk meg zajlott az élet. Megjelent mindenki. Odaértek a mentősök, amitől kicsit megkönnyebbültem, de még mindig nem engedtem el. A mentősökön kívül a külső embertömeg is nőtt… rajongók.  A legrosszabb időben a legrosszabb helyen.

A mentősök elkezdték emelgetni, majd egy rövidebb megbeszélés után ott helyben kezdték rákapcsolni egy gépre.  Rövid időn belül a gép pittyegni kezdett. Már a rendőrök is kint voltak, akik a kezükbe vették az ügyet, így mindenki odagyűlt körénk. Hope egyszerre próbált meg rám és Danielre nézni. Nagyon erőlködött, és ez nagyon megviselte. Egy hatalmas lélegzetvétellel erőt vett magán, és megszólalt:

- Szeretlek titeket – suttogta, majd lehunyta szemeit, és a gép pittyegését hosszas sípszó vette át. Meghalt. Nincs többé.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeee! – ordítottam torkom szakadtából. – Neeee! Nem lehet! Neee! – hajoltam teste fölé, de pár erős kar elhúzott felőle.

- Harry menjünk! Nem tenne jót ha botrányoznál! – hallottam Niall hangját.

- Nem érdekel! Meghalt! – ordítottam tovább – Meghalt, érted?

- Gyere Harry! – húztak már többen is. Ott voltak a srácok is. Zayn és Louis karom alá fogtak és így kezdtek elráncigálni Hope közeléből.

Csak ordítottam. Az embereket megijesztette hogy ennyire ki vagyok kelve magamból, de abban a pillanatban pont nem mások vélemény érdekelt. Kapálóztam és ellenálltam a ráncigálásnak, de nem sok sikerrel. Elég hosszadalmas idő volt, míg ezek ráncigáltak, de az utak le voltak zárva így vagy három utcával arrébbig cibáltak. Már a TV-sek is megjelentek, akik felvették a hisztimet. Nem érdekelt. Csak újra érezni akarta Hope csókjait, vele aludni és élvezni az életet. Élet… akkori állapotomban nem tudtam az életre gondolni. Csak ki akartam szenvedni magam. A srácok bevágtak a kocsiba, és mihamarabb elindultak velem haza. Okosak voltak, mivel lezárták az ajtókat, szóval nem tudtam kiugrani, pedig egész úton azon voltam. Amellett hogy Hope-ot gyászoltam, a többieket szidtam. Hogy képzelték hogy elvisznek a közeléből?

- Engedjetek. Ki. Azonnal! – nyomtam meg a szavakat, amik süket fülekre találtak.

A kocsiba tuszkolás hátránya az, hogy ki is szednek belőle. Egy pillanatra sem engedtek el, végig szorosan fogtak, hogy még véletlenül se tudjak elmenni valamerre. Nagy nehezen, kínok között beráncigáltak a házba, és minden ajtót gondosan bezártak. Feladtam. Nem tudtam mit csinálni, értelme nem volt.

Berontottam a fürdőszobámba és beálltam egy hideg zuhany alá. Hope halott… és szerette azt a Daniel gyereket is. Miért? Mert egy marha voltam és elhagytam. Ő vigyázott rá míg én nem. Pedig akkor nagyobb szüksége volt rám, mint bármikor. Valakinek beszélni akart a bajairól és én nem voltam mellette. Meg is értem. Miért ő halt meg? Hiába csinálták ezt az egészet! Hiába jöttek át egy másik országba! Ennyi… vége. Pedig ha élne akkor küzdhetnék érte. Elküldhetne. Szerethetne.

Ezeken elmélkedtem miközben folyt rám a hidegvíz. Elkezdtem levenni a ruháimat. Lassan leküzdtem magamról a vizes darabokat, de a csapot nem állítottam melegebbre. Jól megmosakodtam, ezzel húzva az időt. Kimásztam, felvettem egy tiszta inget és nadrágot, hajamat hosszasan megszárítottam, majd egy  MP3 kíséretében,a  fiúkat kijátszva autóba csaptam magam. először nem tudtam hova akarok menni, de aztán bekattant valami. St. Cloud...

Hiába vezettem teljesen odáig, csak még csalódottabb lettem. A St. Cloudban jelenleg is kurzus volt. Olyan, amilyenen Hope volt pont egy éve… mintha újabb tőrt hasítottak volna szívembe. Nem is maradtam tovább, újabb cél lebegett a szemem előtt.  Igyekeztem elkerülni azt a környéket, ahol ez a rémálom folyt. Csak olyan utakat választottam magamnak, amelyek aránylag csendesek voltak a londoni csúcsforgalommal szemben.

Rövid időn belül landoltam a Hyde Park előtt. Fülembe dugtam az MP3-at, max. hangerővel, és megkerestem azt a fát, ami alatt annak idején üldögéltünk. Nem kellett sokat keresgélni, rögtön megtaláltam. Odaültem alá, és…

Mikor kinyitottam a szemem, már szembe találtam magam a parki forgataggal. Reggel volt… sőt mi több, délelőtt.  Telefon híján nem tudtam mennyi az idő, de elindultam vissza a kocsimhoz… haza.

Az időt húztam, de egyszer haza kellett érnem. A ház dugig volt. A srácok, Danie és Eleanor plusz még anyuék… anyuék?

-          Sziasztok… - léptem be.

-          Hát te? Nem a korházban vagy? – lepődött meg úgy…mindenki?

-          Korházban? Már megint ki van korházban? – törtem le még jobban.

-          Most hülyésedsz? „Ki van korházban?” Harry, tegnap szétordítottad a fejed és… - kzdte Louis.

-           Szerintem nem tudja… - szólt közbe Niall.

-          Azt jól látod hogy semmit nem tudok. De nem is akarok tudni – fordultam magamba.

-          Miért, szakítottatok? – kérdezősködött Gem.

-          Kivel? – ezeknek mi a bajuk? Ma ne szórakozzanak velem!

-          Hát Hope-val… vagy már nem érdekel hogy mi van vele? – folytatta.

-          Ezt nem hiszem el. Valaki magyarázza már el nekik! – idegesedtem fel megint.

-          Szerintem te vagy az aki nem érti… - szólt közbe Liam.

-          Istenemre! Tegnap meghalt a barátnőm, és ti itt szívattok meg titkolóztok, nekem erre nincs szükségem! – kiabáltam tegnapi stílusomhoz hasonlóan.

-          Nem tudja – szólalt fel Zayn.

-          Mit nem tudok? Tudom ami kell, ha a temetés időpontját akarjátok tisztázni akkor ne most! – indultam fel a lépcsőn.

-          Hope él. – kiabált fel Niall.

-          Mi? – a szívem hevesebben kezdett verni.

-          Nem sokon múlott, de túlélte – folytatta Louis.

-          Hogy? De láttam meghalni!

-          Nem hallottál még újraélesztésről?

-          Akkor… most… él? – csillant fel a szemem.

-          Igen… de nagyon… kevés az esélye. – szólalt meg anya is.

-          Legalább van esélye! Én indulok a kórházba! – szaladtam az ajtó felé.

-          Veled megyek! – jött utánam Niall.

Bepattantam az első kocsiba amit megláttam, megvártam Niallt és már száguldottam is.

-          Mi történt?

-          Túlélte… de nem sokon múlott.

-          A szülei hogy viselik? – jutott eszembe.

-          Nos…öhm…hát…

-          Mi az? – csodálkoztam.

-          Hope apja… meghalt. Az anyja pedig szintúgy intenzíven van.

-          Mi van? – hüledeztem.

-          Ezzel van tele a Tv, az újságok sőt még a rádió is. Családi gyilkosság…

-          Gyilkosság… Na ne, de honnan tudják?

-          A pasas aki elütötte Hope-ot, az Daniel barátnőjének az apja.

-          Hogy a… - káromkodtam. – mi történt a szüleivel? – kíváncsiskodtam tovább.

-          Az apját szíven lőtték… azonnal meghalt. Az anyját viszont megmérgezték, de jókor volt jó helyen, így túlélte. 

-          Uram isten…

-          Jah… Daniel találta meg a holttestet.

-          De hol?

-          Hopeéknál.

Lesokkoltam. Nem vicceltek. Egyre csak tapostam a gázt. Mi lett volna ha esetleg nem történik Hoppal a baleset? Akkor tiszta lelki beteg volna, de Istenem mennyire örülnék ha egészséges lenne! Egyenlőre annak is örülök hogy él. Ahogy odaértünk, már nem bírtam magammal. Niall tudta hol volt, így őt sürgettem folyamatosan.

Végre odaértünk…  a korterem előtt ücsörgött Ana és Daniel, meg egy idősebb figura egy ikerpárral.

-          Hogy van? – ez volt az első kérdésem bár nem tudtam kitől.

-          Rosszul… szerinted? -  na Daniel… kösz az infót!

-          Mi történt tegnap óta? – kérdezősködtem tovább.

-          Eléggé sok minden… érdekel egyáltalán? – folytatta.

-          Szerinted azért vagyok itt mert nem érdekel? – vágtam vissza.

-          Jah, de tegnap nem voltál itt, mikor igazán kellett volna.

-          Nem tudtam! – emeltem meg a hangom.

-          Mit? Hogy ő itt fekszik a halál szélén?

-          Azt hittem meghalt.

Nem mondott semmit. És miért? Mert szerintem ő is ebben a helyzetben volt. Bár nem mondta ki, de én tudtam hogy így van. 

II.kötet ~ 20.fejezet

Sziasztok!

Hát... nem gondoltam a múltkori rész olyan rosszul sikerült. Bocsi, de csak 3 órát szarakodtam vele... Szóval.... ebben a részben bontakozik ki a blog fő cselekményszála. A következő 2 rész is ehhez tartozik, de valamivel másabb lesz. Jah, és Gina macska köszöni hogy rákattintotok na blogjára! Kellemes olvasást!

-          Hope! Szerinted ez a zöld ruha jó lesz? – pattant ki elém a kiválasztott türkiszzöld, selyem habos-babos ruhában.

-          Fantasztikus! Menni fog a bekreppelt hajadhoz! – dicsértem.

-          Oks, akkor kenek fel magamra zöld sminket! – indult volna, mikor megállítottam.

-          Hé, és én milyen vagyok? -  mutattam magamra, a piros pettyes, térdig érő, pántnélküli ruhámra, és a loknisra göndörített hajamra.

-          Fantaszbámulatos vagy Hope! – nyugtatott meg Ana.

Lassacskán összekészülődtünk a már régen várt randira Niallel és Harryvel. Úgy döntöttek hogy elvisznek minket vacsorázni és táncolni egy a hetvenes éveket idéző bárféleségbe, aminek ma lesz a megnyitója. Ezért ez a nagy cécó a ruhákat illetően. Én szolid és természetes akartam lenni, de Ana viszont ragyogni akart.  Olyan este nyolckor befutottak a fiúk. Harryn csíkos nadrág volt egy piros inggel és fekete zakó. Na ezt eltaláltuk, legalább megy a szerelésünk. Hajával semmi érdekesebbet nem csinált, mondván hogy Niall szerint felér a hetvenes évekkel – mikor ezt mesélte, vágott egy sértődött arcot.  Niall viszont olyan bubis hajat csináltatott magának mint Elvis, és nem maradt le róla a virágos ing sem a fehér nadrággal.

A fehér porscéval mentünk, de nem úsztuk meg hogy Geoff ne jöjjön utánunk. Csak az nyugtatott meg, hogy egy testőr jött Harryék gárdájából is.  Niall vezetett, mellette ült Ana, mi pedig hátul Harryvel. Míg ők érzelgősen beszélgettek, mi egymás ajkára tapadva élveztük a pillanatot.

Landolva az épület előtt, megpillantva a várakozó tömeget, fotósokat és riportereket, kicsit meglepődtem. Nem gondoltam hogy ekkora hűhó lesz egy londoni tiniklubb megnyitója miatt. Az emberek tolongtak a bejárati ajtók előtt. Igen, naná hogy amint kiléptünk az autóból, máris megrohamoztak minket a fotósok. Harry a derekamnál fogva vezetett be – természetesen soron kívül  - hasonlóképpen mint Niall Anát.

Bent a hangulat fantasztikus volt, szóltak a régi slágerek, és mindenki felöltötte a klasszikus stílust, amitől meglett a tökéletes összhang. Egy sarokban helyet foglaltunk és leültünk beszélgetni.

-          Hé, skacok! – lépett asztalunk elé Cher Lloyd. – nem gondoltam hogy éppen itt fogunk találkozni.

-          Szia! – köszönt neki Harry. – Mi járatban errefelé?

-          Engem hívtak a megnyitóra fellépni. – mutatott öltözékére, ami a lehető legfeltűnőbb lila-piros színekkel volt megalkotva.

-          Na, és mikor hallhatjuk újra hangodat élőben?  - tette fel a kérdést Niall.

-          Majd csak két óra múlva. Mivel ez nem egy modern irányzatot akar bemutatni, lényeg a spontaneitás. – válaszolta büszkén.

-          Értem. Mindenképpen itt leszünk. Egyébként bemutatom Hope-ot és Anát. – mutogatott rám a mellettem beszélő göndör.

-          Szia! – mosolyogva fogtam vele kezet, csakúgy mint Anna. Cher személyisége egy kis színt hozott a társaság hangulatába, rengeteget nevetgéltünk a szavain és nagyon jó beszélgetőpartner volt. – Cher, egyedül jöttél?  - kérdeztem rá.

-          Ma igen. – mosolygott.

-          Ideülhetnél – találta ki Harry a gondolataimat, mire mi bőszen bólogattunk.

Mi öten, a fiatal fejünkkel báránybordát rendeltünk, aminek több mint a fele meg is maradt. Hiába nem volt az a nagy adag, nem egészen voltunk megelégedve az itteni konyhával. Niall és Ana hirtelen ötlettől vezérelve felálltak és elmentek táncolni a tömegbe, amitől Harry is kedvet kapott. Cher is velünk tartott, de pillanatok alatt felkérték és már pörgött is.

Valami lassú, régi sláger ment. Harry vállára hajtottam a fejem és úgy forogtunk lassan, körbe.

Behunytam a szemem, és úgy éreztem magam, mint valamiféle álomvilágban. Mikor kinyitottam, az első ember akit megláttam Daniel volt. Miával. A lány boldogan mosolygott, s percről percre megcsillant a nyakában egy félbe tört szívecske alakú medál. Haja teljesen ki volt vasalva, és egy hófehér, térdig érő ruhát viselt. Dan nem vitte túlzásba az öltözködést, felvett egy kék hosszú ujjú inget egy fehér csőfarmerrel.  Azonnal kiszúrta bamba pillantásomat Harry háta mögül, de a következő pillanatban már nem láthatta tekintetemet. Vajon Mia tudja? Tudja az apja lehetséges hollétét?

-          El fogod mondani neki? – állítottam válasz elé Daniel, mikor kiléptünk a házból.

-          Nem tudom hogy hatna rá. Még gondolkozom… talán egyszer… – felet ridegen.

-          Rendben, de mielőtt el szeretnéd mondani bizonyosodjunk meg róla, hogy…

-          Hogy? – szakított félbe. – Hogy melyik variáció lehet az apja? Hogy melyik a legtűrhetőbb élethelyzet? Hope, Miának hiányzik az apja, de nem teszem tönkre a családját azzal, hogy közlök egy ilyen tényt… nem lenne szívem, és  neked sem fogom hagyni hogy gondatlanul, érzéstelenül közöld vele.

-          Gondatlanul? Érzéstelenül? – hirtelen úgy értettem mintha másról lenne szó.

-          Nem tűnt fel hogy mindenkivel úgy közölsz egy borzalmas hírt, mintha egy rendőr lennél? Érzéstelenül és komolyan… - nevetett, miközben kinyitotta előttem az autó ajtaját – de tudom hogy magadban szenvedsz… csak nem mutatod. – Dannek sikerült tökéletes csendet teremtenie kettőnk közözött.

-          És ha rákérdez? – törtem meg a némaságot két perc után. Hosszasan gondolkozni kezdett.

-          Akkor azt mondom, hogy semmi.

-          Rendben… - bólogattam mereven.

-          Na látod erről beszéltem – nevetett fel – érzések nélkül.

-          Jár az agyam. Ilyenkor nem az érzésekre koncentrálok.

Ekkor visszatértem a jelenbe. Bekattant valami. Tudtam, hogy én irányítom az életem, na de ennyire? „Jár az agyam. Ilyenkor nem az érzésekre koncentrálok.” Ez a mondat volt a kulcs. Ez a  mondat jellemző az egész életemre. Egy éve… mikor idekerültem, nem gondolkodtam semmin, sőt előtte egész életemben nem idegeskedtem semmin. Miért? Mivel az életem tökéletes volt. Itt találkoztam Harryvel, és akaratlanul beleszerettem. Utána anyáék közölték hogy üldöznek, és rám vadásznak. Vége lett a csereprogramnak, és elhívtak felvételizni a tánc suliba. Ekkor megterveztem az életemet. Mindent a kezemben akartam tartani. Elterveztem a dolgok folyását, egyedül Harry volt az a tényező, ami nem rajtam múlott. El is bukott nyár végén… ekkor bekeményítettem. Eldöntöttem, hogy nekem szükségem van rá, és nem engedtem senkit a közelembe… de Dan már előtte megismert engem. Már előre megkötöttem vele a tökéletes barátságot, amit stabilan akartam tartani. Nem tűnt fel hogy ő már mást akart, de én ragaszkodtam a saját akaratomhoz. Rájöttem, hogy én az agyammal irányítom az érzéseimet. Ed Sheeran koncertjén nem csak attól lettem kiakadva hogy Harry megcsókolt, hanem hogy Dan centiméterekre volt tőlem. Semmi sem érdekelt csak Harry… mert azt akartam hogy csak ő érdekeljen. Magam köré építettem egy ledönthetetlen téglafalt, amit Dan már majdnem átmászott… Ha Harry nem jelenik meg február tizennegyedikén, akkor most én állnék Daniel oldalán.

De nem csak ez tűnt fel…

Úgy döntöttem kijelentem… nem kérdezem, kijelentem. Nincs szükségem nekem erre az egész veszekedősdire – amiből elég sok van mostanában, a fogkrém kifogyásától kezdve a Harrys dologig terjedően minden. Fogtam magam, kisétáltam a szüleim elé, akik a dolgozószobában suttogtak.

-          Anya, apa, nem akarok zavarni, Ana jön a jövő héten, és tiznegyeikén dupla randira megyünk a srácokkal… okés puszi! – fordultam meg, de nem úsztam meg.

-          Hope, jön Ana? – bólintottam – és most tizenegyedikén? – kérdezett tovább apa.

-          Igen.

-          Legyen. Nekem aznap úgy is üzleti ügyeket kell intéznem, anyád pedig vacsorapartira megy egyik munkatársnőjével. – anya hevesen helyeselte apa ötleteit.

-          Okés… - csodálkoztam. Túl könnyen belementek. Ahhoz képest, hogy eddig ki sem engedtek a lakásból, eléggé engedékenyek voltak.

-          Hope – szólt utánam apu. – örülnék, ha nem a városban flangálnátok, és veletek megy Geoff és Mr. Foy! – jelentette ki keményen.

-          Rendben… írok Annának. – azzal elhúztam a csíkot. 

Ma van az a nap… ma ér véget minden. Villámcsapásként jutott eszembe e gondolat. Az, amiért már lassan egy éve kísért ma leszámoltatik… remélem minden rendben lesz.  Valakinek el kellett mondanom. Kitéptem magam Harry öleléséből és Daniel felé vettem az irányt. odarontottam elé, mint egy hülye, és csak ennyit mondtam:

-          Ma… ma van az a nap amikor…apa… - nem bírtam folytatni.

Ekkor eltörött a mécses. Összerogytam, és zokogásban törtem ki. Mia ijedten nézett rám, míg Dan elkapott mielőtt  a földre zuhantam volna. Harry azonnal mellettem termett, majd Niall és Ana is megjelent. Mia elrohant egy pohár vízért, míg a fiúk odakísértek az asztalunkhoz. Cher éppen akkor kezdett a színpadon, bár a szeme sarkából erre pillantgatott.

-          Hope, mi a baj? Mi történt? – fogta kezei közé arcomat Harry.

-          Én azt hiszem tudom – jelentette ki Dan. – Hope, nyugodj meg, és válaszolj… - tette karját a vállamra. – Ma intézi apukád azt?

-          Azt hiszem – szipogtam. Harry nem éppen nyugodtan nézett Danre, aki látszólag tisztán értette miről van szó, de  Harrynek még mindig minden homályos volt.

-          Nyugodj le, minden rendben lesz…

-          Miről van szó kicsim? – hajolt hozzám köze Harry.

-          A-a-a… az izé, tudod… - magyaráztam.

-          Ma találkozik az apja azzal a gazemberrel! – ordított Dan. Harry ijedten nézett rám.

-          De… - kezdte

-          Mi? – nyomta kórusban Anna és Niall.

-          Kimegyek levegőzni – jelentettem ki.

-          Megyek veled…- állt fel Harry is.

-          Nem! Most… ne. Mindjárt visszajövök, és akkor mindent elmagyarázok! – már indultam is a kijárat felé.

Nagy nehezen kijutottam a levegőre, de már meg is bántam. A klub előtt összetömörültek a dohányosok. El akartam távolodni, de az útnak ezen a részén nem volt több szabad hely.  Ekkor úgy éreztem hogy szükségem van egy kávéra. Nem ittam semmi alkoholt, de abban reménykedtem, hogy egy kicsit is sikerül kitisztulnia a fejemnek. Szerencsémre az út túl oldalán volt egy Starbuck kávézó.  Kivörösödött szemekkel indultam el a zebra felé.

A lámpa éppen akkor váltott pirosra, mikor én odaértem a zebrához – jellemző.  A zebra előtt egy fekete autó állt sorban. A rendszáma le volt takarva, és egy napszemüveges, sunyin mosolygó ember ült a jobbkormányos autó vezetőülésén. Az arca egy kicsit ismerősek tűnt, de nem tudtam hova rakni.

Azon az oldalon csak én várakoztam, s majd mikor a lámpa zöldre váltott, leléptem a zebrára.  Jobbra néztem, s az utolsó két dolog amire tisztán emlékszem, az a fekete autó fényszóróinak villanása, és egy kiáltás, amit a távolból hallottam: Apa!

Ezután csak foltok maradtak… Harry arca, Daniel hangja… de legfőképpen az éles fájdalom. Fájdalom a karomban, a lábamban, de legfőképpen a fejemben. Csak néztem, és igyekeztem nyitva tartani a szemem. Körülöttem a képekből foltok lettek, az emberekből csendes hangok. A kín elöntötte az egész testemet. Egyetlen egy porcikámat sem bírtam megmozdítani. Észleltem, hogy a hangok megsokszorozódtak körülöttem, hogy a fények nagysága is megnövekedett. Azt már nem tudtam hogy hol vagyok, és mi történt. Csak a fájdalom számított. Kín. Egyre fáradtabb lettem. Csak arra vágytam hogy lehunyjam a szemem és álomba merüljek. Idegenek jöttek felém, akik körbeálltak, és mozgatni kezdtek. Ekkor odalépett valaki, aki megszorította a kezem. Arca már homályos volt, de azt hiszem hogy Harry volt.  Elkezdtem nézelődni, majd nemsokára mellettem termett még egy fiú is. Dan. Rájuk néztem, és utolsó erőmmel kimondtam, amit aznap értettem meg.

-          Szeretlek titeket! – suttogtam, majd lehunytam a szemem, és minden megszűnt.