II.kötet ~ 15.fejezet

Még várom Daniel jellemzését!

♫Hope♫

Harry csókja ráébresztett arra, hogy készenállok továbblépni. Már erősebb vagyok, sokkal erősebb.  Az elmúlt három hét alatt egy cseppnyi rosszkedv nem látszódott rajtam. Élveztem az adott pillanatot, kevesebbet gondolkodtam és jobban tudtam koncentrálni. Hazugság lenne azt állítani hogy nem szeretem, mert míg így is rengeteget gondolok rá, de felkészültem nélküle élni az életemet. Már nem  érintett gyengén ha a rádióban felcsendült egy One Direction szám, ha az utcán odajöttek hozzám a rajongók egy fényképért, és már Gina cicáról sem ő jut eszembe.

A karácsonyi bálon való szereplés részemről nagyon jól sikeredett, végre úgy tudtam élvezni a táncot mint régen. Mia és Avan szakítottak, ami szabad utat jelentett Danielnek, bár őt ismerve nem hiszem hogy ilyen hamar rákattanna az egyik legjobb barátjának exére. Akármilyen hülye is, van benne büszkeség, és saját taasztalatból tudom hogy remek barát. Két hetes könyörgés után apa beleegyezett abba hogy segít megeresni Mia apát. Vittem neki egy fényképet róla és adatokat, szóval ráállított egy magánnyomozót. Barátnőm majdnem kiugrott a bőréből mikor közöltem vele. Brooke és Dave még mindig uganott tartanak:sehol. Valamit mostmár kezdeni kellene velük, de mikor megemlítem akkor megkapom hogy én meg se szólaljak… nem értem én ezt.

Ma van december huszonharmadika. Éppen nagy ajándékcsomagolás közepette jutottak e gondolatok az eszembe. Daniel piros Varsity jackijét még gyors összedobtem, majd elindultam az említett lakása felé. Meg van álldva ezzel a Varsity bigyóval, de nekem róla folyton Zayn Malik jut eszembe. Már két hónapja ezzel jön mindig, nem értem mért nem vett magábnak, bár szerinte ez begy rejtett célzás volt hogy vegyem meg neki… ravasz.

Felöltöttem téli szerelésemet, és elindultam. Mostanában eléggé megszerettem gyalogolni, bár míg mindig fuvaroznak szinte mindenhova.  Miközben sétáltam éreztem, hogy a hideg csípi az arcomat, és könnyezik a szemem. A hó ropogott a talpam alatt, még friss volt, sem autó, sem lábnyom nem volt rajta. A város itteni része eléggé forgalmas volt, de ilyenkor amikor a hó az ember térdéig ért teljesen kihalt volt. Túl nagy volt a csend, szinte beleborzontam. A hópelyhek még mindig szállingóztak, s én csak néztem, ahogyan beleszállnak a hajamba. Mindig imádtam, amikor az apró hópelyhek beleolvadtak a környezetbe. Nem telt bele öt perc,már Dan ajtajánál kopogtattam.

-          Szia! – nyitott boldogan ajtót, majd megölelt. – Mit csinálsz errefelé? – kérdezgette, miközben beimvitált.

-          Jöttem elbúcsúzni. – mosolyogtam rá. Neki az egész családja otthon volt karácsony előtt egy nappal… ezzel szemben én otthon kuksoltam egyedül. Illedelmesen köszöntem mindenkinek, majd beslasszoltunk a szobájába, amire rácsukta az ajtót. – Hova is utazol?

-          Holnapután reggel apa elvisz anyuhoz, ott töltöm az egész karácsonyi szünetet, míg ők felutaznak Skóciába. Te mész valamerre? Hiszen világutazó van. – kuncogott azzal az angyali mosolyával.

-          Az azért túlzás, de igen. Anyuék szinte ragaszkodtak hozzá hogy Ramonáéknál töltsem az újévet.

-          Valami maffiás dolog?  - kérdezte félénken.

-          Valószínű, inkább meg sem kérdeztem. – vontam meg a vállam.

-          Jól tetted! Jobb nem is tudni róla – kacsintott.

-          Hope, a szüleid átugranak ide. Maradsz addig? – nyitott be Carla.

-          Öhm… igen szívesen. – nem kellemes otthon egyedül ücsörögni, most még az alkalmazottak is hazautaztak a családhoz.

-          Rendben – mosolygott bájosan, majd visszacsukta az ajtót.

-          Van itt neked valami… - ragadtam meg az alkalmat. – Boldog Karácsonyt Daniel! – nyújtottam oda neki a nagy, díszes dobozt. Izgatottan nyitotta ki, és mikor megpillantotta széles mosoly jelent meg arcán.

-          Nem hiszem el hogy megvetted – csóválta buksiját. Buksi… de régen használtam ezt a kifejezést.  -  Ráadásul kék és  „D” betű van rajta! – ujjongott.

-          Nem „D” betűvel kezdődik a neved? – nevettem.

-          De… nagyon köszönöm. Látom értetted a jeleket – kacsintott.

-          Nem, csak meguntam hogy folyton ezt hajtogatod – vágtam rá.

-          Aha persze. De neked is van itt valami! – nyújtott felém egy ajándéktasakot. Izgatottan kezdtem el babrálni a rákötött masnival, mire végre leszenvedtem róla.  – csak mert rózsaszínmánis van – kommentelte.

-          Nem is! – tagadtam le. De igaza volt… a csomagban egy térd fölé érő, fáradtrózsaszín, pántatlan, fodros ruha volt. –Dan…

-          Öhm… stílusodat ismerve választottam, remélem tetszeni fog bár anyukád bármit… - nem tudta befejezni, mert már a nyakában lógtam.

-          Imádom! Ahogy téged is! – köszöntem meg.

Nagyon belemerültnk a beszélgetésbe, és arra lettünk figyelmesek, hogy carla már torka szakadtából ordít… ehhez rásegített a maximumra felhangosított zene… vajon mit szólnak a szomszédok?

-          Hope, jöttek a szüleid! – szűrtük ki. Dan lenyomta a zenét, és elindultunk az ajtó felé. Kinyitotta, és öt szempárral találtuk szembe magunkat.

-          Mi az? – lepődtünk meg.

-          Nézzetek fel! – mondta a bizonyára betanult szöveget Dan öccse, Josh.

-          Nem már… te basszatok már ki velünk! – ellentekezz Dan – esküszöm hogy mikor bementünk ez még nem volt itt!

-          Carla aktívkodott.  – intézte el Dan apja.

-          Da Carla ne aktívkodjon! Majd mi tudjuk hogy hol állunk, és pont nem itt! – harcolt a szavakkal.

-          Miért kell ennyire erőlködni? Csak azt éritek el hogy elromlik a barátságunk.

-          Már mindegy… hagyomány – intézte el anyám.

-          Ha azt akarjátok elérni hogy megszakadjon köztünk a kapcsolat, akkor csak így tovább! – balhézott tovább.

-          Jó, anyáitok túlzásba vitték, de most mibe telne? Ebben pont az a vicces hogy nem tudod kivel állsz alatta – magyarázott apa.

Daniellel ez elég látvéányos szemforatást intéztünk feléjük, majd villámsebességgel nyomott egy puszit a számra.

-          Most boldogok vagytok? – azzal visszarontott szobájába, magára csapt az ajtót, és benyomta a zenét.

-          Örülhettek.  – én pedig a másik irányba tartottam. Villámsebességgel felkaptam gönceimet, és kirontottam a lakásból.

Nem tudom miért akarnak ezek összetukmálni minket, de ebből semmi jó nem lesz. Majd ha mi akarunk egymástól valamit, akkor el tudjuk intézni ketten is! Ezzel a nyga szerveszkedéssel mennek az agyamra… mert nkem meg Dannek pont arra van szükségünk hogy lesmároljuk a legjobb barátunkat… szép. Nem tudom miért hajt mindenki arra hogy Daniel és én… szerintem egyáltalán nm ezen kellene gondolkozniuk. Szerintem nincs semmi abban hogy ilyen jóban vagyunk, az jogos hogy valamilyen szinten szükségünk van egymásra, de nem szeretjük egymást, nem vagyunk szerelmesek, és ezen akármennyire változtatni akarnak nem fog menni. Ez van, nem szeretjük egymást és nem is fogjuk… azt hiszem.

Hazamenni sem volt kedvem. Csak bóklásztam az emeletes épületek között. Nem akadályozott meg sem a hideg, sem a hóesés. A parkban találtam egy éppen szimpatikus padot, amire ledobtam a hátsómat.  Éppen egy fa alatt volt elhelyezve, így az éppen hulló, fehér, hideg pelyhek elkerültek.  Bambultam ki a fejemből és gondolkoztam. Miért akar mindenki összeboronálni Dannel?  Ezek ennyire nem hisznek a fiú-lány barátságban?  Hát nem hiszem…

Nem tudom mióta merengtem magamben, mikor léptek zaját hallottam a pad mögül. A tél közepén igen korán sötétedett, így a lámpák fényén kívül nem sok mindent láttam.  Kicsit megijedtem, de inkább nem mozdultam.  Majd a titokzatos illető elkövette azt a tipikus hibát, hogy a hóban rálépett egy faágra… nem tudom hogy csináltam, de felpattantam, és a hang irányába fordítottam fejem.

-          Nyugi csak én vagyok – lépett ki zsebredugott kézzel, haját rázva Dan. – Minden oké?

-          Öhm… jah – rogytam vissza a padra.  – Mit csinálsz erre?

-          Nem is tudom… hivatkozzunk arra hogy téged kerestelek – csücsült le melllém.

-          Értem...  Hallod… a szüleink mit szednek? – próbáltam oldani a feszültséget és a köztünk beálllt csendet.

-          Nem tudom. De azért ahhoz értenek hogy a semmiből valamit csináljanak. – temette kezei közé arcát.

-          Tudod mit? – dőltem hátra. – tekintsük úgy, minha meg sem történt volna. – javasoltam.

-          Megbeszltük – nézett rám mosolyogva.

Hiába beszéltük meg hogy elfelejtsük, de legbelül mind a ktten tudtuk hogy ez nem így lesz. A köztem és Dan között lévő kötelék erős, de nem él túl mindent. Mivel ez nem szerelem… habár az sem élte túl az akadályokat… Fejemet oldalra hajtottam, és Daniel vállára hjtottam – amit megjegyeznék eddig igen gyakran csináltam – de most elhúzódott… tudtam hogy ez lesz. Kényelmetlenül érezzük magunkat egymás társaságában. Mivel ez a tény nyilvánvalóvá vált, nem is maradtunk sokáig, hanem midnenki ment a saját kis  életébe jól leosztani a szüleit.  Nem tudom Dan miket mondott, de tőlem mindketten megkapták:

-          Mégis hogy jöttök ehhez? Daniel szerelmes egy lányba, aki valószínűleg viszonozza is azt, mellesleg az egyik barátnőm, én pedig még mindig szeretem Harryt! Jól esett tönkrecsesznia  barátságunkat? Mert sikerült! – nem hagytam időt válaszolni, beviharzottam a szobámba, és bebújtam a meleg ágyikómba. Már csak ez kellett… elveszíteni őt is.

Szent este reggelén anya hazahozta a nagyit az otthonból hogy velünk töltse a karácsonyt. Mivel nem akartam hogy vitával teljen az egész meghllgattam a teljesen üres magyarázatukat, miszerint ők semmit nem tudtak az egészről. Az egész napot a családdal töltöttem, mert nálunk igen ritka az ilyen alkalom.  Jó hangulatban szorgoskodtunk a konyhában, míg apa a nappaliban tevékenykedett… vagyis olvasgatott. Még a nagyi is olyan állapotban volt hogy tudott magáról, bár gyakran míg itt is összekevert anyuval… nekem eddig fel sem tűnt hogy hasonlítanék rá.

A szent esti menünk őzsült volt áfonyalekvárral, de mama a hagyományok révén sütött egy hatalmas pulykát is. Desszertre Créme Brullet-et csinált, ami seperc alatt elfogyott. A finom vacsorát egy üveg jó, francia rosé-val koronáztuk meg.  Este együtt beszélgettünk, és megnéztünk valami gagyi karácsonyi filmet, amin az egész család nevetett.  Annál fogva hogy apa szülei már meghaltak, másnap Rock bácsiékat vártuk vendégségbe.

Reggel arra ébredtem hogy Lizzy és Melody szó szerint rajtam ugrál.

-          Jó jeggelt Hope! – köszöntött az előbbi.

-          Sia! – szállt be az utóbbi is.

-          Sziasztok gyönyörűségek! – öleltem őket egyszerre magamhoz.

Reggeli után nekiálltunk kibontani az ajándékokat. Én a piciket egy-egy Barbie babával leptem meg, aminek látszólag meg lett a várt hatása. Rock bácsi pedig – sport ember – lvévn egy teniszütőt kapott. A nagyinak csináltam egy albumot, amiben benne vannak az élete legfontosabb pillanatai leírásokkal. Azt hiszem hogy jelen állapotában jobbat nem is tudtam volna adni neki. Anyuéknak azonban… sosem tudtam rendes ajándékot adni, de most éppen tudtam minek örülnének.

- Kicsim… - döbbent meg anya. -  de ezt még te kaptad!

- Viszont ti jobban ki tudnátok élvezni!  - ellenkeztem. Mindkettőjüktől akkora ölelést kaptam, mint még soha. Tudtam hoy szükségük van a lazításra, de most nem jönne kapra egy vagyon kidobni az ablakon, elég az én utam haza…vagyis vissza. – Menjetek el, míg én Franciaországban leszek a lányokkal. Sokkal jobban megnyugodnék, ha nem lennétek itt amikor ők…

- Rendben – nyugtatott le apa egy mosollyal.  – köszönjük szépen kislányom!

És aztán én kaptam sorra az ajándékokat… A nagyitól egy misztikus könyvsokrozatot kaptam, aminek nagyon örültem. Imádtam olvasni, csak hát nem éppen jutott rá időm. Rock bácsitól egy arany karkötőt kaptam, semmi extra, de nagyon örültem neki. Mivel megkértem anyuékat hogy ne valami nagy kaliberű dolgot kapjak – utalok itt a házra, az autóra – egy fényképezőt kaptam. Eddi fel sem tűnt hogy nekem nincs olyanom… de most már van.

Mindenkitől megkaptam az ajándékot, de a fa alatt még volt egy csomag. Egy hófehér doboz kövekkel kirakva.

-          És ez mi? – kérdeztem.

-          Reggel hozta egy futár… neked jött. Sejtelmesen elmosolyodtam, majd csomagostól bevándoroltam a szobámba.

Nagy nehezen sikerült kicsomagolnom, s megpillantanom tartamát.Egyenlőre nem láttam semmit, csak egy levelet és egy szál vörös rózsát. Lassan bontogattam ki a levelet, ügyelve hogy még a boríték se szakadjon el.

„ Sok Boldog karácsonyt drága Hope!

                                                               Harry”                              - olvastam a rövidke levelet.

A virág és a levél mellett egy apró ékszeres doboz pihent. Félve nyitottam ki, de végül megpillanbtottam benne az „O” betűs medált… megdöbbentem. De ez még nem volt semmi… a doboz aljában volt egy ruha… egy ugyanolyan ruha, mint amilet Danieltől kaptam, csak éppen hófehérben. Megkönnyeztem. Nem tudom mennyire van igazam, de ebből én azt veszem le hogy ez még nem a vége…

Ekkor gondoltam egyet. Az összes Harryvel kapcsolatos tárgyat-emléket beledobáltam abba az ajándékdobozba. A ruhát benne hagytam, és még hozzá társítottam a fényképeket, és minden más emléket. A kis „O” medált felraktam a karkötőre, a „H” betű mellé.

Lehet hogy neki még nincs vége, de én eleget szenvedtem miatta. Emlékeimet eltemetem, és igyekszem tovább lépni. Kicsit megint magamba fordultam, de csak pityeregtem. Ekkor rájöttem… jól vagyok. Már minden rendben.