Úgy öntöttem hogy erre a blogra fogom írni azokat a történeteket is, amik csak most pattannak ki a fejemből. Az eddigi sztori persze fent marad, de annyira a szívemhez nőtt ez a blog, hogy ide szívesebben is írok. Remélem elolvassátok páran és tetszeni fog! :)
Csillagainkban a hiba jelenség
John Green regénye, a Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars) hatalmas népszerűségnek örvend. Az igazat megvallva, semmit nem tudok a regény keletkezésének következményeiről. Egyedül azt tudom, ami le van benne írva. Őszintén szólva, maga az írói stílus nagyon meglepett, elvégre Green olyan lazán írta le a sztorit, hogy teljes mértékben bele tudtam
magam képzelni. Semmi írói klisé, ami nehezíti a megértést, de megvolt a sajátos szimbólumrendszere, és az is ezt a regényt egyedivé teszi. Ebből fakadóan nem lepődhettünk meg, hogy filmes adaptáció is készült. Na már most, én olyan filmet, ami ennyire követte volna a regényt, amiből fakad, még sosem láttam. A szereplők véleményem szerint nagyon jól lettek kiválasztva, és a kissé kiforratlan, bár jól megalkotott karaktereknek még nagyobb jelentőséget tudtak adni. Nos, erről nem szeretnék sokat beszélni mert bár az internet tele van képekkel és idézetekkel, de lehet van aki még nem ismeri ezt a történetet. Ezért inkább áttérek a sajátomra. Nos, nem tudom mit tudnék mondani róla. Még 2012-ben kezdtem el írni, egy fanfiction blognak indult, de nem tudtam befejezni. Az eleje viszont nagyon tetszett és sokszor megpróbáltam átalakítani. Kiemelem 2012-ben írtam az elejét( a levélig). Nos nem tudom hogy, de lehet hogy John Green és köztem valami különleges kapcsolat van... A történetet elolvassátok, nem mondom el miről szól, de érteni fogjátok( az íráshibák akaratlagosak, azt is érteni fogjátok). Azonban a nevekkel nagyobb bajom van... a történetem eredeti címe a Follow the Stars volt, de hiába nem ismertem még a regényt, mégis másolatnak éreztem, ezért változtattam meg. A nevek viszont... bár kezdőbetűkben hasonlítanak, ahhoz már nem volt szívem hogy ezeket is elvessem. Ez a saját történetem bárki bármit mond.
Ezek tudatában adom oda nektek legfrissebb művemet, remélem tetszeni fog. Kellemes olvasást!
Napfelkelte
A hajnali napfény csak úgy égette Jacksonville utcáit. A város csak éppen ébredezett, s a benne élő emberek is csak most tértek magukhoz. A boltok még zárva voltak, de a gyárak már gőzerővel szmogosították a levegőt. A kertvárosi rész teljesen nyugodt volt. Aludtak az emberek, aludtak az állatok, aludtak még a fák is.
A külvárosban élő Haley Abott a világ legboldogabb embereként ébredt fel azon a reggelen. A fiatal lány mellett alvó kamasz fiú egy halk horkantást hallatott majd átfordult a másik oldalára, mire Haley csak elmosolyodott. Kimászott barátja öleléséből és egyenesen az ablakhoz sétált. Mindig is élvezte a felkelő napot nézni, de a mai reggel különösen. Boldog volt, és tudta hogy ezt az érzést senki nem veheti el tőle.
Alex, ki nemrég még mély álomba szenderülve terült el az ágyon mögé lépett, és hátulról ölelte át a lányt, ki csak elmosolyodott és fejét a fiú mellkasának döntötte.
- Szeretlek - suttogta Haley.
- Szeretlek - kapta a választ egy puszival a feje búbjára. Örökre az emlékébe zárta ezt a pillanatot.
A nap a szokásosan telt minden ember számára. Gyerekek és fiatalok iskolában, felnőttek dolgoznak, idősek pihennek. Az Abott családban Starla, Haley nővére ért haza először a munkából. Fáradtan elkészített egy teát majd a napi postával leült az asztalhoz, és kortyolgatva kezdte átlapozgatni azt. Az egyik levélnél megállt a tekintete, majd óvatosan bontogatni kezdte.
Nem sokkal később a lányok apja, Robert lépett be a lakásba. Levetette az esőtől ázott kabátját, majd az ajtó melletti fényképre vándorolt a tekintete ahonnan felesége nézett vissza rá. Az apa szomorúan elmosolyodott, majd üdvözölte a lányát, aki teljesen sokkos állapotban pillantott vissza rá.
Másfél órával később Haley dúdolva nyitotta ki a bejárati ajtót. Az ebédlőasztalnál ülők társasága azonban rettenetesen megijesztette. Kisírt szemű nővére és ordibálva telefonáló édesapja, amint meglátták mindketten megindultak felé és szorosan magukhoz ölelték. A lány először nem értett semmit, de egy óra múlva új megvilágosodásba került az élete: minden összeomlott.
November 06. - első időszak
- Nyugodj meg kicsim, nem lesz semmi baj – nézett rám kétségbeesve Alex, miközben letörölte az ingére csapódott vért.
- Ne haragudj… nem tesz jót a kemoterápia – motyogtam, miközben én is megtöröltem magam– azt hittem jobb lesz.
- Hé – fogta két tenyere közé az arcom – jobb is lesz, ettől gyógyulsz! – bíztatott könnyeivel küzdve. – Nemsokára újra egészséges leszel!
- Alex… - húztam végig kezeimet szinte már kopasz fejemen, amiben benne maradt egy marék haj. – Már megint… - néztem rá a hajcsomóra, amit a markomban szorongattam.
- Semmi baj, cssssss! – azzal kivette a kezemből a hajat és elindult vele az ajtó felé.
Az szobám ajtajában összefutott Starlával, aki éppen befelé tartott egy pohár gőzölgő
valamivel.
- Rosszul van? – hallottam kérdését.
- Már megint vért hányt… teljesen el van keseredve, elvesztette a reményt... – Alex suttogott, de én mégis hallottam.
Starla amint meghallotta rohant befelé. Vetett rám egy bíztató pillantást, majd lerakta a bögrét az éjjeliszekrényemre, és leült mellém az ágy szélére.
- Rosszul vagy? – nézett bele szemembe.
- Semmi baj, megvagyok – villantottam oda egy halvány mosolyt.
- Menjünk korházba?
- Nem szükséges, jól vagyok. - erősítettem meg.
Egy ideig csak bámult reám, majd eszébe jutott az ígérete, miszerint nem cipel korházba, ha csak én nem kérem. – Rendben, de szólj, ha valami baj lenne. Hoztam egy kis forró teát. Nem kérsz?
- Nem… - feleltem közönyösen.
- Innod kell, különben kiszáradsz megint! Haley, ennyit tegyél meg a kedvemért! A te érdeked is – itt megteltek könnyel a szemei – mellesleg nem akarlak téged is elveszíteni.
Nem akartam fájdalmat okozni, főleg nem olyanoknak, akik szeretnek. Borzalmasan fájdalmas érzés volt minden nap látni az aggódó és féltő pillantásokat Starlától, Aputól és persze Alextől. Szegény Alex… nem akarom, hogy folyamatosan értem aggódjon, hiszen egész idő alatt velem volt mióta megtudtuk. Kivéve abban a pár napban.... Nagyon felfordultak a dolgok ezalatt a pár hónap alatt, mindenki értem aggódik. Nem akarok a figyelem középpontjában lenni, de őszintén megvallva igen válságos a helyzetem.
Mióta beteg vagyok, apunak még többet kell dolgoznia, mivel fizetni kell a kezelés költségeit. Utálom, hogy miattam hajtja túl magát a munkahelyén, és itthon is folyton körülöttem sürgölődik. Starla viszont otthagyta a fodrász állását, és csak velem foglalkozik. És Alex… látni az arcát, semmit nem eszik, és legalább öt kilót fogyott június óta. A szülei nagyon aggódnak miatta, de meg is értem, mert én is nagyon aggódom.
Ha már attól is jobb kedvük derül, ha látnak inni egy korty teát, akkor megteszem. Engem már csak az éltet, hogyha látom őket mosolyogni, ami nagyon, de nagyon ritka.
- Rendben – majd remegő kezemmel elkezdtem nyúlni az éjjeliszekrényen lévő bögréért, de nővérem megelőzött. Erőt vettem magamon, és elkezdtem lehúzni a bögre tartalmát. Éppen ebben a pillanatban lépett vissza az én szerelmem.
- Iszik – nézett rá Star halványan mosolyogva.
- Hála Istennek! – sóhajtott fel.
december 18. - műtét után pár nappal
Szememet már hajnal fél ötkor nem lehetett tovább letapasztva tartani, ami köszönhető volt a Jacksonville-i napfénynek és a visszavonhatatlan búskomorságomnak. Friss műtötten még nem szabadna egyedül járkálnom, de úgy éreztem, hogy muszáj kinéznem a világba, hogy ne csak a négy falat lássam. Lassan, és csendesen lehúztam magamról a takarót, és igyekeztem felülni. Nem ment… Borzalmas és egyben elviselhetetlen fájdalom költözött a mellkasomba. Olyan érzés, mint ami attól tart, hogy túl élem az általa okozott kárt. A fájdalommal nem törődve erőt vettem magamon, és öt perces kínlódáson keresztülmenve sikerült felölnöm. A szemem sarkából láttam, hogy a kötésemen egyre nagyobb vörös folt kerül látótérbe. Nem érdekelt.
Feltápászkodtam, és az infúziós állványra kapaszkodva elsétáltam az ablakig. Borzalmasan fájt, de ha ezt kell tennem, hogy közelebb érezzem magamhoz, akkor megteszem. Kinéztem az ablakon, és elkapott a sírógörcs. Arra a napra emlékeztetett, ami előtt kiderült ez az egész, amikor még boldog voltam, és volt értelme mindennek. Most már nincs értelme semminek. Hiába hajtottak rajtam végre életmentő műtétet, – ami megjegyzem az orvos szerint remekül sikerült - én már nem akartam élni. Elszállt belőlem az élet, és most már nem küzdök semmiért, avagy semmi ellen.
Az én életemnek kihalt az értelme... Ahogy ébredeztem, felébredtek bennem emlékeim is, minden együtt töltött perc emléke... de ő ezt eldobta, mivel feladta. Pedig mindig is mondogattam neki, hogy a remény hal meg utoljára…
Nekifeszültem, és egy erős mozdulattal megpróbáltam kitárni az ablakot. Ennek eredményeképpen meginogtam, s kis híjára a földre zuhantam, de szerencsére megtartott az állvány, amibe erősen kapaszkodtam. Megforgattam a kilincset, s a nyílászáró kinyílt. Feltárta nekem szülővárosom életét. A Nap még csak alig látszódott a magas épületek árnyékában, de még így is fénybe borította az egész várost. A belvárosban már indult az élet, az emberek indultak dolgozni, gyerekek iskolába. A külváros viszont titkokat hordozott, mivel akkora csendet sugalmazott, hogy összezavarta azt a kevés épelméjű gondolatot a fejemben. Beleszagoltam a levegőbe, s egyszerre éreztem a friss péksütemény illatát az ablakomból kilógó virágokéval, amik még keveredtek a város büdös szmogjával.
Nyikorgást hallottam. A privát korházi szobámba vezető ajtó kinyílt, s belépett rajta egy nővér, aki sietős léptekkel, és aggódó arckifejezéssel lépett elém.
- Önnek nem szabadna egyedül járkálnia! Nincsen rosszul? – fogta meg a kezem, miközben igyekezett visszarángatni ágyamba.
- Én csak… néztem a Napfelkeltét. Mintha véget ért volna valami… - az a baj hogy itt nem csak „mintháról” volt szó.
A fiatal fekete hajú nővérke a szemembe nézett, elmosolyodott, majd ismét az ágy felé húzott. – Napfelkelte… nem hiszem hogy valami vége, inkább egy új kezdet – mosolygott bíztatóan.
- Lehet… remélem.
A nővér tuszkolt volna vissza az ágyba, de én ehelyett megkértem, hogy vezessen el a fürdőig. Eléggé kényelmetlen egy fiatal tizenéves lánynak, ha mindig kísérettel jár a mosdóba, és segítséggel zuhanyzik. De sajnos nem volt választásom. A fiatal nővel – akinek mint kiderült Claire a neve – összeszedtem a dolgokat, amire szükségem volt, majd elindultunk. Elég ijesztő dolog egy korház sebészetén mászkálni, látni a szenvedő embereket, leolvasni az arcról hogy min mentek keresztül, vagy i már rájuk. Ezért is féltem tükörbe nézni... Lassan, de biztosan léptem be a zuhanyzófülkébe, és Claire segítségével igyekeztem minden tagom megmosni anélkül, hogy a kötésem alatt a seb elfertőződjön. Nagyon nem örült neki, mikor meglátta a teljesen pirosra átázott vastag gézkötést.
A fürdés maga tíz perc volt, de az újrakötözés, a csövek átvezetése, lerövidítése, jó esetben kiszedése ennél kicsit több időt vett igénybe. Starla és apu olyan negyed kilenc körül értek ide.
- Szia kislány! – nyomott egy puszit az arcomra apu.
- Hugi. – tette ugyanazt a nővérem – látom megfürödtél, és talán egy kicsit jobb színben vagy.
- Muszáj erősnek lennem. – válaszoltam úgy, hogy tényleg erőlködnöm kellett, hogy ne sírjak.
Kijelentésemre nem érkezett válasz, inkább kerülték a témát. – Elhoztuk neked a ruhákat, és apuval vettünk neked egy parókát is. – magyarázta Starla, miközben előhúzta a táskából mintás, térdig érő kötött ruhámat, és a hozzá mondott parókát. A paróka hasonlított az eredeti hajam színére, és a hossza és formája sem volt sokkal másabb.
- Ideje öltözködnöd! – figyelmeztetett nővérem olyan délelőtt fél tíz körül, bár nem volt rá szükség, mert erről a napról sosem felejtkeznék el. Az eddigi időt rendesen elbeszélgettük, pontosabban engem faggattak hogylétemről, de igazából ha rajtam múlt volna már réges-régen elindultunk volna.
- Öhm.. én kölcsönkérek egy tolókocsit… - azzal apa kilépett a szobám ajtaján.
- Mi van apuval? – kérdeztem, mert egy ideje éreztem, hogy körülötte semmi sincs rendben.
- Nincsen semmi, kicsit kivan – hazudta.
- Komolyan kérdem, és kérlek ne hazudj! – makacskodtam.
- Rendben. Igazából nagyon le van csúszva… - nézett rám komolyan testvérem. – Előled jól titkolta, de engem nem tud átverni. Ez az egész dolog tönkreteszi őt. Pár hónapja már az alkoholba menekül… nem sok kell hozzá, hogy elveszítse az állását. Apa magát okolja... hogy ez a büntetése. Ha még anya vele lenne és... de sajnos már ő sincs itt... - magyarázta nővérem. Az anyánk másfél éve hunyt el egy autóbalesetben. Apával jöttek haza egy esküvőről mikor ugyanis az autóban összekaptak valami apróságon. A vita következtében apa szeme lekerült az útról s mire visszanézett már egy szarvassal kellett farkasszemet néznie. A kormányt megrántotta és az autó az árokba borult. Apa megúszta pár bordatöréssel, de anya... ő azonnal meghalt. Nem lenne olyan nap, hogy apa ne menne ki hozzá a temetőbe és hosszú monológokat ne mondana, hogy mennyire sajnálja.
- Meg kell nyugtatnod! – próbáltam szóhoz jutni, mikor a ruhámat próbálták rám szuszakolni, de a sok kiálló csőtől ez elég nehezen ment.
- Igyekszem, de… majd te – hárította rám - Neked kell. Én tudom, hogy csak te tudod megnyugtatni annyira, hogy újra tudjon élni. Hogy ne magát okolja, és legalább egy percre kijöjjön a depresszióból.
Tíz óra után már rajtam volt a ruha, sőt még a parókát is a fejemre rakták. Teljesen készen álltam, így eldöntöttem, hogy veszek magamra egy pillantást a tükörben. Ahelyett hogy engedtek volna kisétálni a fürdőig, apa behozatott egy nagyobb tükröt egyik vizsgálóból. Nagyon nem érdekelte hogy semmi joga hozzá. Mielőtt elém tartották volna, behunytam a szemem, hogy lelkileg felkészüljek a látványra.
Amint kinyitottam a szemem, belebámultam a tükörbe. Két fáradt és meggyötört szempár nézett vissza rám. Arcom beesett, és hulla fehér volt. Az eddig élénk kék szemeimben kihunyt egyfajta fény, és most szinte már szürke. Nincs benne az az erő, ami eddig volt. Testem félelmetesen vékony volt, és nem egy helyről lógtak ki zsinórok. Olyan szinten álltak ki a csontjaim, hogy be tudtam volna nyúlni a csont és bőr közötti hézagba. Megijedtem magamtól. Szó szerint megijedtem magamtól. Az az életvidám lány, aki voltam eltűnt, s helyette egy üres szellem állt előttem.
- Indulni kellene… - hallottam egy hangot mögöttem.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte egy másik. – Lehet, jobb lenne pihenned.
- Akarom.
Túl gyors volt ez az autóút, mivel a kocsi már le is parkolt a temető előtt. Nem szállhattam ki, mivel apa ragaszkodott, hogy ő maga ültessen bele a korházi tolókocsiba. Egyre jobban féltem. Féltem attól, hogy látnom kell őt, de úgy hogy már nem dobog a szíve. Hogy már nem néz rám, és nem szól többet hozzám. Mert nem tud… Félek, hogy a családja elküld, mivel csakis miattam lett öngyilkos… Nem akarom, hogy utáljanak, de az én hibám… csakis az enyém. Miattam veszítették el a fiukat, testvérüket, vagy unokájukat.
Egyre közelebb értünk a gyászoló tömeghez. Egyre gyorsabba vert a szívem, és attól tartottam, hogy ott ájulok el, hiszen nem kaptam levegőt az idegtől. Azt hiszem észrevettek, mert döbbent szempárok szegődtek rám és családomra. Elindult felém Alex anyukája Dora, és eleresztett felém egy nagyon halvány, gyenge, valótlan mosolyt.
- Szervusz Haley.
- Dora… nem zavarunk?
Hosszan végignézett rajtam, majd így felelt: - Nem, dehogy is. Bárkit szívesen látunk, aki jól ismerte a fiunkat... - látta hogy nem győzött meg. Haley, ne emészd magad! Ez nem a te hibád…
Lehet nem az én hibám, de miattam történt. Folytattuk utunkat a sírárok felé, de kellemetlen volt, hogy mindenki nézett minket. Alex apukája hasonlóképpen odajött, mi pedig részvétet nyilvánítottunk. Kicsit távolabb álltunk meg a többiektől, de látó-és hallótávolságba. Mikor kihozták a ravatalozóból a koporsót és meglehetett nézni a halottat, azt hittem belezuhanok az árokba. Minden álmom volt őt újra látni, de nem holtan… Egyik felem harcolt a másik ellen, hogy ne lássam többet, vagy szenvedjek még.
Győzött az erősebb, szerelmes felem, és Starla segítségével kimásztam a székből, és elindultam a koporsó felé. A lábam remegett, mint a nyárfalevél, és ez látszódott is. Az emberek csak bámultak rám, de nagyrészüket ismertem. Undorral néztek végig rajtam, kinézetem, és Alex halála miatt. Undorodtak tőlem, nem bírtak elfogadni, és engem okoltak. Meg is értem őket… jelenleg én is utálom magam. Megöltem az embert, akit a világon a legjobban szerettem… és szeretem még mindig. Ő amint megtudta hogy beteg vagyok eltűnt három napra. Senki nem tudta elérni. Majd a rendőrség előszedte egy szomszéd államból. Mikor újra látott, nem tudta mit mondjon. Csak sírt, és szégyellte magát, hogy mennyire gyáva volt. Hogy nem képes megküzdeni ezzel az egésszel. Viszont onnantól kezdve nem mozdult mellőlem. Ez ugye nyáron történt. Ő az új tanévben már be sem járt iskolába. Reggel jött hozzám és este ment el. Szinte nálunk élt, és hiányzott a családjának, mert belőle is egy élőholt zombi lett, akit csak reggel és este láttak megjelenni. Enni nem evett, tanulni nem tanult, oda lett neki a sportösztöndíj és az egyetem lehetősége is. Csak abból állt ki, hogy velem volt. Mikor azonban jött a műtét akkor bukott csak ki igazán. Megmondták neki hogy arra, hogy túlélem meglehetősen kevés az esély és hogy utána valaha is felépülök-e megmondhatatlan, az kiverte nála a biztosítékot. Miközben engem felfektettek a műtőasztalra, ő a nyári konyhájukban fölakasztotta magát. Ez az, amit sosem fogok neki megbocsájtani.
Odaléptem apával a bükk, barna, fa koporsó elé, s lassan belenéztem. Ott feküdt életem szerelme. Egy öltöny-nadrág ünnepi kombinációt viselt fehér inggel, nyakkendővel. Arca hófehér volt, de nyakán látszódtak a kötél által okozott sebek. Volt ott némi személyes tárgy is.
Meghatódva vettem észre, hogy kezei közt volt az első évfordulónkra vett kettétört szív egyik darabja. A másik nálam volt, és mindig is úgy vigyáztam rá mintha ez lenne minden értékem. Ha apa nem szorít erősen, akkor már régen a padlón lennék. Még utoljára ránéztem arcára, és erősen az emlékezetembe véstem.
- Apa, menjünk innen.
Amint ezt kimondtam, már fordult is meg, és visszavezetett az ülőhelyemhez. Megint fájt mindenem, de legfőképpen a szívem. Végigsírtam az egész temetést, az összes beszédet, és nem lehetett volna leállítani. Csak sírtam, sírtam, és sírtam. Tudtam, hogy sosem fogok már boldog lenni. Utána akarok menni, de ő pont azért tette ezt magával, mert nem bírta elviselni, hogy esetleg én távozom erről a világról. Miután már véget ért a szertartás, és mindenki indult az autók felé, én nem engedtem, hogy eltoljanak. Starla és apa csak bámultak, de én akkor is erőt vettem magamon, és egyedül, segítség nélkül elsétáltam a sírgödörig. Most erősebbnek éreztem magam, úgy éreztem, mintha itt lenne velem…
Egy vörös rózsaszálat – amit már órák óta szorongatok – óvatosan ráhajintottam a koporsó tetejére.
- Szeretlek Alex, sosem foglak elfelejteni. De piszkosul haragszom rád, remélem tisztában vagy vele. – azzal visszasétáltam apuékhoz, és fáradtan beledőltem a székbe. – Mehetünk.
Nehéz időszak volt az elmúlt fél év, de én mégis most sírtam a legtöbbet… nem tudom hogy meggyógyulok-e, de azt tudom hogy nem maradhatok itt. Már az autónál voltunk, de Dora odaszaladt elém.
- Várj Haley! Alex hagyott neked valamit – szipogta , s közben átnyújtott egy kis összetekert papírdarabot. – Elfelejtettem odaadni…
Halványan válaszoltam valamit, de ő már indult is vissza. Az út a korház felé – persze haza még nem engedtek, ezt a temetést is órákig szervezték apuék hogy kijöhessek – nagyon csendesen telt. Felkísértek a harmadik emeleten lévő sebészeti szobámba, Starla segített visszaöltözni a pizsamámba, apa pedig eltűnt valamerre. Gyanítom a szomszédos italbárhoz ment...
Mikor már az ágyban feküdtem, mindketten leültek velem szemben egy-egy székre, de nem szóltak. Éreztem, hogy nekem kell megtörnöm a csendet:
- Apa, mikor mehetek el innen? – mondtam erőtlenül, szinte suttogva.
- Az orvos azt mondta, hogy csak egy hónapig kell itt maradnod. Utána hazajöhetsz hozzánk.
- Nem akarok haza menni… - jelentetem ki.
- Tessék? – döbbent meg nővérem reakcióm hallatán.
- Oda haza biztos nem. El akarok menni innen. Új életet szeretnék kezdeni. emlékezni.
Apa hosszan elgondolkozott, majd így felelt:
- Rendben… hova szeretnél menni?
- Mindegy, el innen, el Amerikából. A kórházból már nem szeretnék visszatérni soha a házunkhoz.
- Ha ezt szeretnéd, mindent megteszek érted… - egyezett bele. - Örültem, mert végre adtam neki valami célt, valamit amiért dolgozhat, kűzdhet.
- És persze magadért és Starláért is. Nektek sem tesz jót ez a környezet.
- Ez így igaz – helyeselt nővérkém.
Hosszas csend következett. Hallgattam a kinti eső csapkodását, és a bent lévő falióra ketyegését.
- Haley – fogta meg államat apu – amint kiengednek a korházból, elmegyünk innen. Mindent elintézek a nővéreddel, új állást, házat, és mindent, amit kell. Te ne törődj semmivel, csak gyógyulj!
Ebben állapodtunk meg. Olyan este féltizenegy körül elbúcsúztak, s én magamra maradtam. Eszembe jutott a levél, amit Dorától kaptam. Kikotortam, majd kihajtogattam az összegyűrt papírfecnit.
"Haley"
Tudom, hogy sosem fogod megkapni ezt a levelet, én azért megírtam neked hogy könnyebb legyen a lelkem. Először is bocsánat. Bocsánat a gyengeségemért, az önzőségemért, és bocsánat hogy szeretlek. Ne értsd félre, a legjobb dolog volt az, hogy veled lehettem végig. De a végét nem szeretném látni. Inkább elmegyek én, minthogy egy percet is nélküled legyek. Jó tudom, nyáltenger, mondtad párszor hogy túl érzelmes vagyok egy férfihoz képest, de ezt hozod ki belőlem basszameg. Mikor először megláttalak feltett szándékom volt hogy a péntek esti meccs után beráncigállak egy raktárba és... na jó, tudod mire gondolok. Hiába, még írás közben is megmosolyogtam. De mikor lepofoztál amiért csak hozzád értem, kapcsoltam. Te nem olyan vagy mint a többi. Benned valami más, te nem engeded hogy meghúzzon a focicsapat kapitánya egy raktárban. És ez nagyon tetszett nekem. Kihívás voltál. Őszintén megmondom, senki nem baszta fel az agyam még annyit, mint te. Fél évembe került, hogy közel kerüljek hozzád. A csapattársaim kiröhögtek hogy loholtam utánad, mint valami kiskutya és azzal is tisztában voltam, hogy te is teljes szívedből gyűlöltél. Aztán jött a nagy változás. Emlékszel? Mikor fizikaórán a vonzás törvénye témakörben rólad csináltam prezentációt. Megint mindenki röhögött de szerencsére te felfogtad hogy nem szórakozom. Engem lepett meg a legjobban hogy te tényleg belém estél. El sem hittem, hogy végre igent mondasz egy találkára. Sőt, szerintem te sem hitted el. De onnastól kezdve az elkövetkező másfél év életem legszebb időszaka volt. Ezt a nyámnyila alakot is te hoztad ki belőlem, nézd meg szerelmes levelet is írok neked. Na de a lényeg. Én tudtam milyen voltam mielőtt megismertelek, és nem akartam újra olyan lenni. Már hozzád tartoztam, nélküled egy kibaszott semmi nem voltam. És ez megijesztett. Ezért döntöttem erre az elhatározásra. El kell szakítanom magam tőled, de ez csak így fog menni. A betegségeden ugyanúgy osztoztunk mintha egy szelet pizza lenne. De többé nem tudok így élni. Sokan mondták hogy bátor vagyok, de csak most jöttem rá arra mennyire, mikor elkezdtem írni ezt a levelet. Mikor a betegséged előtt megnéztem veled a Rómeó és Júliát, akkor kaptam az ötletet. Csak beugrott. És most meg is valósítom, bár ne haragudj meg rám, de remélem, hogy most rohadtsokáig nem futok össze veled a "túlvilágon". Ha van egyáltalán olyan. Egy dolgot szeretnék kérni: Küzdj! Én nem küzdöttem de te küzdj helyettem is. Légy az, aki én sosem lehettem. Én pedig majd nézlek fentről egy csillagról, majd onnan követlek.
És ne aggódj, csináltunk már ennél nagyobb hülyeségeket is.
Szeretlek.
Alex"
December 25. - karácsony
Karácsony a kórházban. Ma nem kellett egyetlen utált vizsgálaton sem átmennem, így az egész napom szabad volt. Starla és apa már kora reggelt jöttek be és mindenféle finomságot és ajándékokat hoztak. Egész délelőtt társasoztunk és karácsonyi filmeket néztünk miközben a házi készítésű almás-fahéjas pitét majszolgattam.
Délutánra tartogatták a legnagyobb meglepetést, ugyanis megjelentek a nagyiék és apa nővére. Ők Kanadában élnek, így nem is láttak mióta... ez elkezdődött. Mikor beléptek meg kellett állniuk egy pillanatra, hogy megbizonyosodjanak, hogy én vagyok, akit keresnek, én, ez a kopasz nyurga lány, aki egy félzombi. Sírva borultak a nyakamba, de nem bántam. Tudtam, hogy nehéz nekik... na de nekem is az.
Kiderült, hogy apa nővéréhez fogunk menni amint kiengednek, ezért is jöttek haza, hogy segítsenek. Igazán jófejek hogy felvállalják ezt az egészet, de nem is tudom, én nem tenném a helyükben, mert sajnos tudom mivel jár. Már arról is kezeskedtek hogy új orvosom legyen Kanadában, ha bármi baj lenne tudjon azonnal megvizsgálni engem meg az új májamat. Na igen, a kemo mellett ez a májátültetés roppant kellemetlen volt. Bár azt mondták a sok áttét miatt ez feltétlen szükséges volt és még lehetőség is volt rá. Egyébként egy fiatal anyuka máját kaptam meg, aki a műtétem előtt öt órával szült, de a teste nem bírta...
Lisa néni és a nagyiék állandóan kérdezgették hogy vagyok, mert még nem tudták kezelni ezt a helyzetet. Hát remélem megtanulják kezelni, mert ez így nem valami kellemes. Úgy néz rám mindenki, mint valami halálra ítéltre. Akin pár hete hajtottak végre életmentő műtétet nem igazán erre számít na de nembaj.
A nap végére annyit könyörögtem mind a rokonoknak, mind az orvosoknak, nővéreknek, hogy ismét kiengedtek egy kis időre. Persze a temetőt céloztunk meg. Anyu és Alex. Egyikőjük sírja mellől sem tudtak elcipelni csak mire besötétedett. Hát, ez a karácsony sem tartozik életem legjobbjai közé. Bezzeg két éve... mikor már ott volt Alex is és még anyu is. Délelőtt otthon bohóckodtunk anyuval és a nővéremmel, főztünk és takarítottunk, délután Alex elvitt korcsolyázni, este meg fát díszítettem vele és apuval majd átjöttek Alex szülei és közös nagy vacsorát tartottunk, hogy jobban megismerjük egymást. Akkor még a kapcsolatunk elején voltunk, és anyuék még nem is találkoztak. Az volt életem egyik legjobb estéje. Akkor éreztem először hogy teljes vagyok, mindenki ott van aki számít. A barátaim? Nos, mit szépítsem? Voltam olyan köcsög hogy lenyúltam a fél iskola álomfiúját, köztük a barátnőimét, így örök haragot fogadva kitagadtak körükből. Alex húgával jóban voltam, aki két évvel fiatalabb nálunk, de most a szemébe sem merek nézni, pedig érdeklődött utánam. Reméltem hogy nem futok össze vele a temetésen és szerencsémre sikerrel jártam. Csak távolról nézett rám, de kerültem a pillantását végig.
A család olyan tizenegy óra körül ment el, addigra már olyan nagyon kimerültem, hogy az orvosnak úgy kellett felkeltenie hogy bevegyem a gyógyszert. Mit tehetnék, gyenge vagyok mint a harmat.
Január 11.
Jó hír! Elkezdett nőni a hajam. Már látszik. Nagyon pici, de ez is egy pozitívum. Emellett kaptam egy szobatársat is, Jasont. Egy tizennégy éves fiú, aki akut leukémiás. Ő nem parázza túl, úgy van vele hogy neki kampec. Nagyon jófej srác, mellette nem unatkozok, de nem is nagyon alszok. Szabadidejében vagy a barátai vannak itt, vagy egyedül jár felfedezőtúrára a kórházban. Tegnap engem is magával cipelt, és belógtunk a csecsemőosztályra. Bár lehetne több eszem, komolyan megőrjít ennek a srácnak a felfogása. Él, amíg tud. Szinte mindig vigyorog, így a szülei is jobban viselik. Minden nap délután háromkor bejönnek hozzá és este nyolcig ott ülnek mellette. Ez is erőt ad neki, de akkor pipa ha a haverok összefutnak a szülőkkel és kimarad a "buli". De neki is vannak nehéz pillanatai. Mikor elkezdett hullani a haja egy napig nem lehetett hozzászólni, annyira lesokkolta. Nem baj, majd tartjuk egymásban a lelket.
Január 13.
Úgy érzem erősödök. Kiengedtek az udvarra is. Jasonnel sétálgattunk és figyeltük a többieket. Mivel itt csak egymásra tudunk támaszkodni ezért jó hogy tudunk beszélgetni. Bízunk egymásban, hiszen csak mi tudjuk igazán min megy át a másik. Meséltem neki Alexről, de csak annyit amennyi még nem juttat a sírógörcs szélére, és ő is mesélt a szüleiről, hogy mennyire maximalisták, a tökéletes fiúnak nevelték és hogyan is élik meg ezt a helyzetet. Szerinte még fel sem fogják, nem is tudják, mi történik a fiukkal. Nagyon nehéz neki is. Tegnap meglátogatott Alex húga, Lilly. Örültem neki, és megbizonyosodtam róla, hogy nem haragszik rám. Hozott nekem sütit én pedig segítettem neki valami házi feladatban. Mivel két évvel fiatalabb és nem agykárosodott vagyok, nem volt nehéz dolgom. Egészen estig itt maradt és megígérte, hogy még meg fog látogatni, csak eddig rendeznie kellett a gondolatait és a gyászát. Megértem.
Január 16.
Holnap végre kiengednek és irány Kanada. Már nagyon várom hogy elmehessek. Ez a nap volt életem leghosszabb napja, és még Jason sem volt itt, egész nap vizsgálatokra cipelték. Ma Lilly sem tudott bejönni mert tanulnia kellett, csak apuék jönnek minden nap. De az az idő is lassan telik. Nem tudunk egymásnak újat mondani, csak próbáljuk egymást kihúzni a depresszióból. Apa nagyon benne van... látszik rajta hogy nagyon sokat iszik. És Starlától tudom hogy kirúgták. A munkahelye ugyan toleráns volt miattam, de ezt ők sem bírták. Nem ment be, nem adta le a munkáit, ha meg bement vitázott mindenkivel. Nem baj, holnap elmegyünk, új életet kezdünk. Végre megszabadulok ettől a mázsás súlytól. Annyira várom. Ez az egy éltet.
Február 09.
A dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem. Az indulás előtti éjjelen a májam megpróbált kilökődni, így persze az ablakig nem engednek nem hogy Kanadába. A kezelés borzasztó. Állandóan álmos vagyok és nem tuk koncentrálni semmire. Jasont egy időre kiengedték, szóval egyedül vagyok. A nagyi és Lisa néni visszajött mert apa már nem képes arra hogy gondoskodjon rólunk. Midnent meg fognak tenni annak érdekében hogy elvigyenek.
Február 14.
Alexxel álmodtam. Nem, nem éjjel. Egész nap. Nincs három óra egyhuzamban hogy fet legyek így maradtak az álmatlan éjszakák. Lilly is volt bent de apa még mindig nem jelentkezett. Nem is tudom mikor fog. De a nagyiék szerint nem vagyok jó színben. Starla is ezt mondta de ő nagyon is komolyan gondolta. De most fáradt vagyok.
Február 15.
Megint vele álmodtam. Megcsókolt. Éjjel rosszul lettem. majdnem leállt a szívem, már nem bírja az sem a terhelést. Így hosszas könyörgés után behozták aput. Katasztrofálisan fest. Azért hívattam be, hogy megbeszéljem vele, hogy állítsák le a kezelést. Nem akarok tovább szenvedni. Testileg és lelkileg beteg vagyok, már sosem lennék az igazi. Egy egész délután kellett hozzá hogy az érveimmel elmondjam nekik miért nem akarok küzdeni, hagyjanak elmenni. Nem akarják elfogadni. Majd megoldom.
Február 20.
Álmos vagyok. Mivel betöltöttem a 18. életévemet ezért dönthettem én magammal kapcsolatban. Így az orvossal megbeszéltem, aki azt mondta hogy a kezeléssel sem jönnék már rendbe, már csak nyújtaná a fájdalmaimat. Így tegnap reggel óta nem kezelnek. Csak szabályozzák az állapotom. Apuék nehezen viselik. Mindig itt vannak, Lilly is sokat, még Jason is benézett. Megjegyezte hogy borzalmasan festek. Egy ideje mr nem nézek tükörbe...
Március 01.
Már nagyon nehéz vagyok. Azért nem írtam, mert minden nagy egyforma volt. Reggeli, jön Starla Lisával, ebéd, jön apa a nagyival, aki igyekezett rendbe szedni őt, néha benéz Lilly, aki Alex nővére. Alex húga. Fáj nagyon a mellkasom. Elfáradtam.
Március 03.
Ma Lilly rajzolt nekem egy lányt. Én voltam egy évvel ezelőtt. Fel sem ismertem mert még akkor volt hajam és
Március
Kezd megbomlani a tudatom. Mindig vele álmodok, és nem tudom mi a valóság és mi nem az. De jobb az álom. Akkor nem fáj, nem fáj és ott vannak azok a csillogó zöld szemek is. Erőtlen vagyok. Legyen már vége.
Március
Éjjel majdnem meghaltam. Láttam a fényt, de valahogy visszajöttem. Pedig már mentem volna. Annyira hívogatott. Ott állt anyu és Alex. Vártak rám. Starla és Apa egész nap mellettem vannak, már aludni se mennek haza.
Április ?
Azt mondják napjaim vannak. Nem baj már várom hogy egyszer csak
Április 12.
Éjjel értem jött, de azt mondta még nem visz el. Még szükségem van valamire azt mondta. Nem tudom mire, de megszerzem. Nekem ez a világ adott boldogságot de megannyi fájdalmat is. Hát engedjen el.
Április 13.
Ma jobban voltam. Nem fájt semmi és tovább tudtam fent maradni. Apa jól nézett ki, már vagy egy hete nem ivott azt mondja Lisa. Starla is kicsit üdébb, itt összeismerkedett egy orvossal és most együtt vannak. Legalább valaki boldoggá teszi. A nagyi és nagypapi is egész nap itt voltak velem, sőt még sétálni is letudtam menni. Sütött a nap és meleg volt. Jason is bejött. Jól lebaszott hogy mit képzelek hogy feladom és sírva fakadt. Mondtam hgy jól vagyok és ha mégsem leszek akkor küzdjön helyettem is. Lilly is bejött de ma nem engem rajzolt le hanem hozott egy képet Alexről. Egy rajzot. Lilly nagyon ügyes. Azt mondta egy hétig dolgozott rajta. Nagyon örültem neki. Olyan este öt óra tájékában mindenki akiket felsoroltam ott voltak. Megkértem őket hogy énekeljenek nekem és eldalolták a kedvenc számom, a Look After You-t a The Fray-től.
Hajnal van, de nem tudok aludni és nem is akarok. Az ágyamból éppen látom a felkelő napot. Leírhatatlan. Álmosodom el. Csak nézem de már nem
Vége
Potter - mánia
Az első bejegyzésem örök nagy kedvencemnek, a Harry Potter-szériának tartogattam. Kicsi korom óta oda vagyok az egész történetért. Minden egyes szösszenetéért. Elsősorban nagyon tisztelem a fantaszbámulatos írónőt! Ő megalkotott egy világot, ami teljesen párhuzamos a mi világunkkal. Ugyanolyan kerek, minden meg van benne ami kell, önálló, mégis nem működik az egyik a másik nélkül. Ezt a párhuzamos világot egy élmény felfedezni és mi, ismeretlen rajongópalánták, úgy tudjuk megköszönni ha dicsérjük a művét. Elvégre legszomorúbb napjaimon is fel tudott vidítani. Belemerültem abba az új világba és nagyon nehéz volt kirángatni onnan. Gondolom sokan vannak még így vele. Nem sok ember képes arra hogy így megalkosson valamit amiért én nagyon hálás vagyok mert ha másoknak nem is,(biztos vagyok benne hogy másoknak is), de nekem örömet okozott. Sokak szerint a könyv magasan felülmúlja a filmeket - ami igaz is - de a filmek ötlete csak kiemelte a könyvek jelentőségét. Mindemellett még jól sikerült alkotásokká is váltak. Minden film karakteres a rendezők váltakozása miatt, mégis jól összepasszolnak. A filmbéli karakterek - véleményem szerint tökéletesen alkalmazkodnak a könyvben leírtakhoz, mindemellett a színészek is értenek a dolgukhoz. Egy jól összeválogatott banda, aki tíz évi inkább hasonlított családhoz mint egy stábhoz.
.jpg)
Mindemellett Rowling rengeteg dolgot kifejez a gondolataival. A Roxfort, mint az otthon jelképe, a barátság fontossága több generáción át mintázva , valamint a család, és legfőképpen a szeretet. Emellett az írónő halálról alkotott szemléletét lenyűgözőnek tartom.
Most azonban ejtenék pár szót a karakterekről és a köztük lévő kapcsolatról. Az arany trió minden tagja - mondhatom - belopta magát a közönség szívébe. Harry, mint főszereplő olyan személyiséggel rendelkezik, ami rengeteg embert megfog. Nekem személy szerint egy nagyon szimpatikus fiú aki a kedvenc filmes karakterek listám élén áll. A közte és Hermione között lévő barátság valahogy annyira mély, és komoly, hogy még ennyi idő után sem sikerült igazán megértenem. A Ronnal való barátság, a fiú érzései, hogy egy olyan barátja van akit az egész világ ismer rányomja a bélyegét erre a kapcsolatra. Ron és Hermione kapcsolata pedig olyan tökéletesen van kivitelezve, a sok szenvedéssel, a barátságból szerelem szállal és a rengeteg vitával hogy arról nem is érdemes írni.
A téma, amit választottam, egy olyan lehetséges szál, amit olvasók százai, ezrei képzelnek bele a történetbe. Szerintem már tudjátok miről van szó: Draco és Hermione szösszenet. A Malfoy-fiú karakterét a hatodik könyvig ki nem állattam. Ez nálam éveket jelent, mert a könyveket sajnos elég későn kezdtem el olvasni. Amikor pedig a gőgös, nagyképű és vezéregyéniségű Malfoy maszkja lehullott és egy gyenge, megtört és nem utolsó sorban gyáva embert rejtett, azonnal elkezdte mozgatni a fantáziámat. A közte és Hermione között forró gyűlöletet sokan másnak látják. Én nem alapozok erre semmit, viszont én is érdekesnek találtam ezt az eshetőséget. A mai történetem egy "Dramione" fanficton amihez kellemes olvasást kívánok e hosszú bevezető után! (Igyekeztem nem felborítani az eredeti mű szerkezetét, esetleges hibákért bocsánat, még kezdő vagyok.)Vihar
 |
| Ajánlott zene: Bastille - Oblivion |
Hermione
Lumpsluck karácsonyi partija körülbelül menekülésből állt. McLaggent elhívni marhaság volt a javából. Állandóan a kviddicsről, vagy magáról beszélt, de a legtöbbször azt taglalta, hogy ő hogyan kviddicsezik.
- És aztán, mielőtt még elért volna a labda, dobtam egy szaltót a seprűn, majd a jobb lábammal térítettem el! A mágiaügyi miniszter azt mondta, sosem látott még ehhez fogható védést. Nem is értik, hogy Ron Weasley hogyan győzhetett le engem. Említettem már, hogy a miniszterrel járunk vadászni, mikor...
- Minimum hatszor - feleltem egy sóhaj kíséretében. Hiába vártam volna meg, hogy befejezze, már így is többször hallottam, amit mondani akart, mint szerettem volna.
A következő pillanatban Cormack felnézett a plafon felé, majd huncut vigyorral rám. Mire felkaptam a fejem, már tudtam miért: a fejünk felett elkezdett nőni a fagyöngy, s partnerem arca egyre közelebb, és közelebb került az enyémhez. Próbáltam valami kibúvót keresni, vagy egy ismerőst - például Harryt -, aki megment, de abban a pillanatban kilátástalannak tűnt minden.
- Ne haragudj, nekem el kell mennem... a mosdóba - mondtam zavartan, majd szinte futni kezdtem a tömegben.
– Hermione! Hermione! - hallottam a nevem, s megpördültem a tengelyem körül.
– Harry! Hála istennek, hogy megvagy! Szia, Luna!
– Veled meg mi történt? – kérdezte Harry, nyilván észrevette, hogy távol állok a nyugodt állapottól.
– Épp most szöktem meg... szóval, idáig Cormackel voltam.A fagyöngy alatt – magyaráztam, hogy megértse mi is a bajom.
– Te akartad, megérdemled – foglalta össze a véleményét Harry.
– Vele tudtam a legjobban bosszantani Ront – érveltem – Előtte Zacharias Smith-t fontolgattam, de mindent számba véve úgy gondoltam...
– Fontolgattad Zacharias Smith-t? – be se tudtam fejezni mire Harry már elborzadva nézett rám.
– Igen, és most már kezdem bánni, hogy nem mellette döntöttem. Gróp finom úriember
ehhez a McLaggenhez képest. Gyertek, menjünk át oda, úgyis látjuk, ha jön, olyan magas... - forgattam a szemem.
Átvágtunk a termen, szereztünk egy-egy kupa mézsört, s végül Treawney professzor mellett kötöttünk ki. Pont ez a nő hiányzott most nekem... Szerencsére Luna sikeresen elbeszélgetett vele. Harry hozzám fordult és felhozta a Ron-kviddics kombinációt, amiből már kezdett lassan elegem lenni. Tudtam, hogy Harry nem hülye, de nem hittem volna, hogy rájön a kis csalásomra. Hát ma már jó párszor meggondolnám megéri-e Ronért. Nem, a leghatározottabban is nem!
Miközben magamat győzködtem Cormacket láttam meg a szemem sarkából, ami azonnali menekülésre sarkallott. Pár percig bolyongtam ott az idegenek között, csodáltam a díszítést, s megkóstoltam egy sütőtökös desszertkülönlegességet is, de McLaggen megtalált.
- Szóval erre jártál szépségem - ujjával végigsimított államon, amitől a hideg is kirázott. - Elég rosszkor fogott el az inger, ha érted mire gondolok - mosolygott csábosan... vagyis inkább igyekezett úgy mosolyogni.
Gyorsan körülnéztem a teremben, de barátomat ismét nem láttam sehol. - Én... nekem meg kell keresnem Harryt. Megígértem neki hogy viszek neki ebből a tökös sütiből - azzal lekaptam egy süteményt az éppen arra kínálgató pincér tálcájáról, majd ismét elvegyültem a tömegben. Harryt azonban kereshettem. Már két kör után meguntam, bekaptam a sütit és arra gondoltam feladom. Akkor meghallottam a közelben beszélgető Lumpsluckot, aki éppen Draco Malfoyról társalkodott egyik vendégével.
- Nem kifejezetten buta gyerek, csak egyszerűen nem láttam benne semmi különlegeset, semmi csodálni valót. Tudod drága barátom, én mindig az olyan embereket keresem, akikben van valami különleges.
- Tudom én Horatius, de gondolom a kívülállók nehezen fogadják el hogy nem mindenki kerülhet be a legbelsőbb körbe. És Lucius Malfoy fia - már ha csak az apját nézzük - nehezen fogadja el ezeket a dolgokat.
- Persze, persze, de attól még nem kellett volna beszöknie! Ha megemlíti, én szívesen meghívom, egy emberrel több vagy kevesebb ugyan semmit nem tesz! - magyarázkodott a professzor.
- Egyébként hová lett? Elment végül? - kérdezte az idegen.
- Á, Perselus kikísérte, gondolom elbeszélget vele. - Nekem sem kellett többet hallanom, tudtam hol van Harry. Sosem hagyna ki egy Malfoy-Piton beszélgetést.
Nem sokat töprengtem, én is a kijárat felé vettem az irányt. A hosszú folyosó teljesen néptelen volt, csak távoli léptek zaját hallottam meg. Követtem a zaj forrását, remélve, hogy Harrybe botlok bele. Két hosszú folyosón át settenkedtem, mire az előttem haladó alak megállt. Kikukucskáltam a két folyosó kereszteződésénél lévő saroktól, de a remélt barna helyett egy szőke fejtetőt pillantottam meg. Draco egy nagy és üres fallal szemben állt, látszólag semmit nem csinált. Aztán pár pillanattal később egy ajtó kezdett feltűnni a falon. Hát persze! A szükség szobája! Malfoy belépett, és én gondolkodás nélkül követtem.
A szoba jelenleg egy mindeneshez hasonló raktárhelyiség formáját vette fel. Magas könyvkupacok, seprűhegyek, teli szekrények és minden más, teljesen használhatatlannak kinéző dolgok kupaca. Hallottam erről a helyről... először tényleg raktárhelyiség volt, majd az emberek ide rejtették el dolgaikat, ha azt akarták senki ne lelje meg. Tovább követtem alanyomat, aki megindult a felhalmozott tárgyak közötti szűk útvonalon. Ment, egyre gyorsabban haladt, míg végül el nem ért egy ütött-kopott szekrényhez. Meghúzódtam egy asztal árnyékában és figyeltem mit csinál. Körülnézett, majd kiszúrt magának valamit, majd elindult érte. Egy apró könyvecskével tért vissza. Kinyitotta a szekrényt, és... CSATT! A jobb könyököm közelében fekvő képkeret eldőlt. Biztos megütöttem a nagy leselkedésben! Malfoy azonnal kiszúrta.
- Ki van itt? - úgy fordult meg, hogy pálcája már a kezében volt s támadáshoz készen állt. Így szemtől-szembe elég védtelennek tűnt. Riadt volt és fáradt, amit a szemei alatt húzódó karikák is megerősítettek. - Nem ismétlem meg! Ki van ott? Gyere elő! - abban a percben nem tudom mi vezérelt, de előléptem rejtekemből.
- Én - sóhajtottam.
- Granger? Mit keresel itt? Mit láttál? Követtél te mocsok kis sárvérű? - hangjában éreztem a félelmet.
- Igen, követtelek. Mit művelsz éjnek évadján itt ahol semmi keresnivalód? Prefektus lévén szólnom kellene...
- Hagyjuk a prefektusi dumát, Granger. Ha elfelejtetted volna, nekem is van jelvényem, és én hamarabb odaérek Pitonhoz, mint te McGalagonyhoz. Ezt te is tudod... - szavaiban sajnos ott volt az igazság, de mindenképpen meg akartam tudni mit tervez.
- Nagyon jót beszélgettünk, de jó lenne ha most már eltakarodnál innen.
- Ha neked van "jogod" itt lenni, akkor nekem is. Nem küldhetsz el. - felkapta a fejét, minta áramütésként érte volna amit mondok.
- Mit merészelsz? Azt hiszed hogy majd a társaságodban fogok...
- Mit fogsz? - csüngtem a szavain hátha elejt valami információt. Lehet végig Harrynek volt igaza Malfoyjal kapcsolatban?
- Semmit... - halkult le.
- Draco, te szenvedsz. - jelentettem ki.
- Ne próbáld megmagyarázni mit érzek! Nem ismersz engem!
Amint kiejtette e szavakat a kezében lévő könyv önálló életre kelt. Lapjai önmaguktól kiváltak, azután felvettek a levegőben egy lebegőhöz hasonló állást. A lapok oldala égésnek indult, de csak olyan kettő centiméter hosszan. Ezek után támadásnak indultak. Egyszerre három égő papírlappal néztem szembe. Kettőt sikerült hárítanom, de a harmadik égést okozott a bal csuklómon. Egyre több papír indult el felém mire én futásnak eredtem. A lapok csak úgy repültek utánam, amitől éreztem a tűzből áradó meleget a bőrömön. Tettem egy kört, de ismét Malfoy előtt kötöttem ki, aki erősen gondolkozott valamin. Végül zsákutcába kerültem s vártam, hogy nekem essenek a lángcsóvától izzó papírlapok. Segítséget akkor sem kértem volna, ha elevenen égetnek el, de nem is volt rá szükség.
- Duro! - hallottam a varázsigét, amitől az előttem táncoló papírokból hirtelen vaslemezek lettek s már lángmentesen estek le a lábam elé.
- Köszönöm. - annyira meglepődtem, hogy szinte beszélni is elfelejtettem.
- Hagyjuk. - hallottam Dracot, aki lerogyott mellém a földre, s térdeit a melléhez húzva ült be. Arca kifejezéstelen volt, de fejében csak úgy repkedtek a gondolatok.
- Te megmentettél - jelentettem ki, mintha valami újságot mondanék.
- Nem mondod Granger! Inkább menj innen mielőtt valami nagyobbat uszítok rád! - az üres fenyegetés mögött semmi komolyat nem láttam.
- Nem megyek - Nem tudtam mit akarok ezzel az egésszel de nem hagyhattam ott.
- Ne kelljen még egyszer mondanom! - emelte fel a hangját.
- Nem - fogtam magam és leültem mellé a földre. Ha bár nem igazán reménykedtem benne, hogy bármit is ki tudok szedni belőle, egy próbát megért.
- Jajj Granger, hagyjuk a bájcsevejt, nagyon nem a mi műfajunk - torkollt le - Egyébként nem egyszer mondtam, hogy jó lenne, ha elhúznád a beled innen.
- Betegnek tűnsz - mondtam, bár cseppet sem kapcsolódott a témához.
- És az téged mégis mióta érdekel? Nem hinném, hogy az egészségügyi állapotom az első a fontossági listádon.
- Le kéne menned a gyengélkedőre - úgy csináltam mintha meg sem hallottam volna. - Hátha ott tudnak kezdeni valamit a fejeddel... - gúnyolódtam.
- Neked meg be kéne fognod a szád! Minek vagy itt? Biztos lenne jobb társaságod, elvégre állandóan Potter seggében lógsz.
- Igaz barátságnak hívják, ha esetleg nem ismernéd Draco - amit mondtam láthatóan felbosszantotta mivel felhúzott és nekinyomott a szekrénynek.
- Granger én... - Könyökével a nyakam nyomta és pálcát szegezett rám. Valahogy összefonódott a tekintetünk amikor megingott. A nyomás a nyakamnál alábbhagyott és a pálca is leereszkedett. - Még csak bántani sem tudlak - sóhajtott majd teljesen eleresztett. - Tudni akarod mi a bajom? Hát legyen! Imperio! - mikor kimondta a varázsigét, valami furcsát éreztem a mellkasomban, de nem okozott fájdalmat.
- Megkapod tőlem a legnagyobb büntetést, amit csak kaphatsz. Elmondom neked mit tervezek. Pont neked, mikor a barátaim sem tudhatják, érted? Viszont te semmit nem tehetsz ellene, és senkinek nem adhatod tovább. Végig kell nézned. Ez lesz a büntetésed. - próbált a képembe nevetni, de nem ment neki.
- Tudod Granger tisztában vagyok vele, hogy Potter figyel és gyanakszik rám. Most elmondom neked, hogy mindezt okkal teszi. ÉN mérgeztem meg Katie Bellt és csak hogy tudd, ez még csak a kezdet. Nekem feladatom van itt. Méghozzá egyáltalán nem könnyű. - Nem, Granger, ez azért nagy falat lenne neked, ennyit nem kockáztatok. - Arcom biztos elárulta kíváncsiságom, amit egy cseppet sem próbáltam elrejteni. - Látod mi ez itt? - mutatott egy magas, rozoga szekrényre. - Ez egy volt nincs szekrény. Meg kell javítanom. Ha ez bekövetkezett bárki bejöhet ebbe a terembe. Bárki, tudod mit jelent ez? - arcom rémültséget tükrözött. - Pontosan - mosolyodott el halványan. Tudod Granger nem is vagy olyan rossz hallgatóság. És tudom, hogy a titkom biztonságban van nálad. Hogy ne tudnám!? - idegeskedett, és próbálta magát nyugtatni. Aztán felpattant és akaratlanul is követtem a példáját.
Csak álltunk ott egymással szemben. Egy csatt a hajamból előzetes jelzés nélkül csak úgy kipattant, és a földre zuhant. Még mielőtt lehajolhattam volna, ő megelőzött, és helyettem vette fel. Aztán olyat csinált, amit álmomban sem gondoltam volna: felegyenesedett s egy tincsemet hátra simítva visszahelyezte a csattot az eredeti pozíciójába. Mindezt úgy, hogy a köztünk lévő távolság nem haladta meg a kettő centimétert. Kezét nem eresztette le, hanem végigsimított vele arcomon. Még mielőtt ráeszmélhettem volna mire is készül, ajkai már rátapadtak enyémre. Nem igazán mutattam ellenállást, inkább követtem őt, amitől egyre hevesebbé vált minden, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Hosszú csókot váltottunk, s mikor szétváltunk még adott egy rövidet is. Aztán arca eltávolodott, s belenézett a szemembe.
- Persze erről sem beszélhetsz senkinek - mondta kissé riadtan - sőt, erre még visszagondolnod is TILOS! - Mintha nem tudta volna mi történt megrázta a fejét, majd és rohanó léptekkel elindult a kijárat felé. Én csak álltam ott szótanul, megdermedve, mert körülbelül addigra jutott el a tudatomig mit is csináltam.
Az Imperius működött. Tudtam mi történt az előző este, de nem tudtam felidézni magamban. És amiket mondott... sehogy nem tudtam Harry tudtára adni. Próbáltam elmondani neki más szavakkal, de ahogy a Szükség Szobáját vagy Malfoyt akartam említeni, torkom megszorult és nem kaptam levegőt. Harry nagyon megijedt, de nem tudtunk mit csinálni. Mikor aztán le akartam írni neki, vagy a penna nem írt, vagy a pergamen égett fel azonnal, amint leírtam mindent, de nem sikerült átadnom neki tudásom. Még a szünet előtt el akartam vinni a Szükség Szobájához, de az nem nyílt ki nekem. Harry ezektől a próbálkozásaimtól megijedt és nem tudta hova tenni őket. Végül megállapította magában, hogy az egyetértésemet próbálom kifejezni az elméletéről ,amit Malfoyról alkotott, de mikor kiejtettem volna az "Igen" szót a számat "Nem " hagyta el és mikor bólogattam volna abból pedig heves fejrázás lett. Így aztán Harry tudatlanul és tanácstalanul indult el a roxmorts-i állomás felé.
De még ott volt az a másik dolog is... amire tilos volt emlékeznem de ott volt a fejemben. Hermione Granger, hogy lehettél ekkora idióta! Mit volt mit tenni, ezzel együtt kell éljek. Elvégre nem nagy dolog, csak egy csók volt. És ő csókolt meg engem! - győzködtem magam, de semmi haszna nem volt. Onnantól kezdve a némaság sötét burkában rejtőztem el. Még jó, hogy éppen kezdődött a karácsonyi szünet, legalább egy pillanatra kiszakadhattam innen, és tudtam, hogy mire visszajövök, már jelentéktelen semmiség lesz az egész. Én nem mondom senkinek - nem is tudnám -, és egy sárkánytojást rá, hogy ő sem.
Mikor elindultunk a Roxmortsban álló vonat felé, volt olyan szerencsém, hogy még össze is futottam vele. Persze teljesen átnéztünk a másikon, mintha semmi nem történt volna. Ő Pansy Parkinson és a hűséges Crak-Monstro páros oldalán botorkált - mert amit csinált járásnak nem volt nevezhető - én pedig Ginnyvel szálltam fel a vonatra. A fülke, amiben ő ült fényévekre volt attól a fülkétől ahová mi telepedtünk le. Tény, hogy az utat szívesebben töltöttem volna Harryvel, mint olyan a lányokkal, akik a szerelmi bájitalok megbízhatóságát taglalták. De nem volt mit tenni, üres hely nemigen volt, arra pedig még egy háromszárnyú hipogriff sem tudna rávenni, hogy Ronald közelébe menjek. Jajj Ron, te is! Ha nem lenne az a... az a lány! - fortyogtam magamban. Mondjuk a tegnapi dolog után egy szavam nem lehetett. Ha ezt bárki megtudja, elevenen meg leszek nyúzva. Sajnos joggal.
Még otthon is borzalmas lelkifurdolás gyötört, ami az egész ünnepi hangulatomat beárnyékolta. Karácsony előtt két nappal elküldtem Harry, Ginny, - és anyuék nagy unszolására - Ron ajándékát az Odúba. Csomagoltam még mellé egy-egy Bagoly Berti-féle Minden Ízű Drazsét az ikreknek és küldtem egy üdvözlőlapot Mr. és Mrs. Weasley-nek.
A szüleim előtt nem egyszerű titkolózni, és nem könnyítettem meg a magam dolgát azzal, hogy mihelyst hazaértünk én felvonultam kis mágiamentes szobámba, levágódtam az ágyamra, és csak néztem ki a fejemből. Jól meg is dorgáltak, hogy fél év után nem is igénylem a társaságukat. Ezért - hogy elkerüljem a félreértéseket, és hogy ne bántsam meg őket viselkedésemmel - elmeséltem nekik a Ron-dolgot töviről-hegyire. Persze a Malfoyt nem említettem, mert eddig csak rosszat hallottak róla tőlem, és nem igazán vette volna jól ki magát. Mellesleg én sem voltam éppen jó véleménnyel róla.
Szentestére már egy kicsit feloldódtam és igyekeztem ott segíteni ahol tudtam. Apa meggyőzte anyát, hogy a szokásos évi fogadásunk helyet ünnepeljünk csak szűk családi körben, aminek akkor igazán örültem. Mugli hagyományok szerint alakítottuk a Karácsonyt, amin nem is akartam változtatni. Az én ajándékom a szüleimnek többnyire a mágusvilághoz kapcsolódott, hogy egy kis betekintést nyerjenek abba, hogy milyen is az életem, amikor nem velük vagyok, tőlük pedig olyat kaptam, ami emlékeztetett a származásomra, arra hogy ki is vagyok valójában. És ez így volt jól.
Az otthon töltött napok szélsebesen elrepültek. Többnyire a családommal voltam és igyekeztem bepótolni a kimaradt időt. Mikor egyedül voltam azon gondolkoztam hogy adhatnám Harry tudtára mindezt amit megtudtam, de sajnos Szilveszterig nem sikerült kitalálnom semmi értelmeset vagy használhatót.
Az év utolsó napján - mint már évek óta - megrendezésre került a Fogorvosok Nemzeti Fogadása, ami abban a szakmában a legnívósabb esemény volt az évben. Minden valamire való fogorvos összegyűlt a londoni Ledbury étteremben, és együtt várták meg az újév eljövetelét, miközben ettek, beszélgettek, és mindenféle tudományos tényekkel tömték egymás fejét. Mindig nehezen hagytak itthon, de most már legalább nem passzoltak le valamelyik családtagomhoz, hanem maradhattam otthon egyedül. Bár jelen körülmények között nem igazán volt célravezető, hiszen Voldemort valahol ott mászkált kint, és ki tudja mi járt a fejében, de végül hosszas vita után sikerült meggyőznöm őket. Nekem sem volt ínyemre egyedül tölteni ezt az estét, de mint már a ranglétrán elég magasan elhelyezkedő orvosoknak kötelességük volt megjelenni, és semmiképpen nem akartam, hogy itthon ücsörögjenek velem. Felajánlották, hogy magukkal visznek, de beülni egy rakat idegen közé és sületlenségeket hallgatni... inkább az otthon maradás mellett döntöttem.
Nem sokkal miután elmentek kopogtattak a bejárati ajtón. Miután a pizsamámra rávettem egy köntöst és odaevickéltem a bejárait ajtóhoz, teljesen ledermedtem, mintha sóbálvány-átkot szórtak volna rám. Draco Malfoy állt ott húsvér valójában.
Draco
Azóta az este óta nem tudtam koncentrálni a feladatomra. Hogy is tudtam volna? Voltam olyan idióta, hogy családom nevét bemocskoltam egy olyan lánnyal aki... nem is tudtam mit mondani rá, de az biztos, hogy ha ez kiderült volna, akkor vele együtt engem is Azkabanba küldtek volna. Vagy a bitófára. Ráadásul beavattam a tervembe. Nem tudtam biztosan mennyire erős az átkom, csak reménykedni mertem. Sajnos ez ebben a helyzetben nem igazán volt célravezető. És a csók... ez csak pillanatnyi gyengeség volt... - nyugtattam magam. Sajnos pont Grangerrel... az eszem megáll! Mindig is vonzott egy kissé, valószínűleg azért mert tiltott gyümölcs volt. Valahogy le kellett vezetnem azt a felgyülemlett feszültséget. Amúgy is véletlen volt. Nem tarthatok több vasat a tűzben, nekem a feladatomra kell koncentrálnom. Ráadásul Granger előbb-utóbb kitalál valamit hogyan bújhat ki az Imperio alól és kitálal a Potter-bandának... Akkor bizony mindennek vége. Tudtam, mit kéne tennem.
Amint otthon voltam hatalmasabb félelem kerekedett felül rajtam, mint eddig. Az, hogy a házunk tele volt halálfalókkal egyáltalán nem nyugtatott meg. De már egy voltam közülük. Ez elől nem lehetett menekülni bárhogy is akartam volna...
Bellatrix kérkedése hogy napi három gyilkosság alá az Azkaban óta nem került, na és persze a Nagyúr... Még az ünnepek kezdete előtt sor került egy nagyobb ülésre, ahol szinte mindenki megjelent. Anyán láttam, hogy kezd elgyengülni, hogy nem bírja a strapát. Az, hogy apát elkapták, nagyon megviselte, főleg mivel háziasszonya lett egy gyilkosokkal teli bandának, és még jó képet is kellett hozzá vágnia. Sokszor mondta, hogy legszívesebben maga mögött hagyna mindent, de apát és Bellatrixot nem merte itt hagyni, ebben a közegben. A gyűlésen szó volt minden féle gyilkosságról, merényletek kivitelezéséről, és egy hosszabb monológ is szólt Potterről, hogy miként lehetne a leghamarabb eltávolítani a föld színéről. Mindez Karácsony előtt. Ez apám nagy öröksége számomra. Kilépni persze nem lehetett, az egyenlő lett volna az azonnali halállal, és ha konkrét célom még nem is volt az életemmel, azt bizton tudtam, hogy meghalni nem akarok.
Miután a nép nagyja eltávozott, a Nagyúr magához intett, majd bevezetett egy kisebb szobába, ami a jövő-menő 'barátaink' vendégszobájaként funkcionált. Anya nem hagyta, hogy egyedül legyek vele, és persze Bellatrix néni is besomfordált valahogy.
- Nos halad a küldetésed Draco? Ugye, nem fogsz csalódást okozni nekem, mint ahogy apád tette? - sziszegett Ő. Én még csak a szemébe se tudtam nézni.
- Nem, semmiképpen. Találtam egy elromlott volt-nincs szekrényt, aminek a testvérpárja a Borgin és Burke-ben van elhelyezve. Mr. Borginnal egyezséget kötöttünk hogy a szekrény ott marad minden körülmények között, én pedig év eleje óta javítgatom a másikat. Már elég jól halad de... - hangom mint valami kisegérnek, vacogó nyárfalevélhez hasonló volt.
- Ez mind szép és jó, de hogyan fogod kivitelezni a mi kis tervünket? - mondotta már-már ingerülten.
- Én... már tettem egy próbálkozást, de sajnálatos módon nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem - egyre halkabban beszéltem, szinte már nem is volt hallható.
- Remélem, nem fogsz újra bakot lőni, ki tudja, lehet nem a jó embert jelöltem ki a feladatra - Erre a mondatra mind anya mind Bellatrix felkapták a fejüket.
- Nagyuram, ez már így is siker. Ő mindent meg tesz, amit tud, eddig is ért el kisebb sikereket - Kelt a védelmemre nagynéném.
- Tudja Nagyúr, hogy Draco sosem szegülne ellen semmilyen parancsnak - szállt be anya is.
- Igen, de mint tudjuk, sürget az idő!
- Ő igazán...
Ennek a vitának sosem tudtam meg a végkifejletét. Piton és féregfark épp akkor kopogtattak majd be is léptek a helyiségbe. Anyám felküldetett a szobámba és ők folytatták ott, ahol abbahagyták. Én amint felértem, és végre minden ember elől elzárkózhattam, bebújtam a menedéket nyújtó ágyamba, és olyan keserves zokogásba kezdtem, mint valami kislány. Tudtam, hogy meg kell tennem, de nem vagyok képes rá. És az a lány... Katie Bell nem ártott senkinek, ő nem érdemelte volna ezt. Én pedig mégis tönkretettem őt. Ki tudja, felépül e valaha? Az ő élete is a lelkemen szárad. Legszívesebben kifutottam volna a világból. Tudtam, hogy elégedetlen velem, ami azt jelentette, hogy még jobban bele kellett húznom.
A következő egy hét nyugalomban telt el. Leszámítva hogy néhányan a bandából Bellatrix vezetésével valami akciót intéztek el karácsony másnapján. Ebbe nem avattak be, de nem is bántam. Azonban még mindig aggasztott a Granger-ügy. Valahogy pontot kellett tenni a végére még mielőtt eljár a szája. Történetesen tudtam, hogy nem tölti Weasley-ékkel a karácsonyt, így tudtam azt is, hogy leghamarabb akkor beszélne erről mikor már visszamentünk... ha nem sikerült neki még mielőtt elmentünk...
Gyorsan kerestem egy pennát és egy üres pergament, majd elkezdtem írni neki egy levelet, hogy tegyen úgy mintha nem történt volna semmi, és felejtse el. Normális vagyok?! Levélben fenyegetőzök egy sárvérűnek, aki az ellenség oldalán áll? És mi van akkor, ha elkapják a baglyom a minisztérium emberei és minden kiderül? Bármi is történt azon az estén ebben a világban ez sokkal többet jelent mint nekem vagy neki. Így a már teljesen kész, megcímzett levelet bevágtam a fiókomba és úgy gondoltam hagyom az egészet, majd a kastélyban félrehívom egy percre, és kész.
A napok csak úgy teltek, közeledett a szünet vége, ami egyrészről örömmel töltött el, hogy kiszabadulhatok ebből a közegből, de feszültséget is okozott a rám váró feladat miatt. Egyik nap anyám még a szokásnál is gondterheltebb arccal indult meg felém.
- Draco, beszélnünk kell - azzal bejhúzott egy félreeső sarokba, hogy még a közelben szórakozó Féregfark se tudja meg miről van szó. - Mivel tudod ezt magyarázni? - húzta elő zsebéből a Grangernek címzett borítékot. - Mi dolgod van neked ezzel a lánnyal? - kiabált suttogva.
- A levelet is elolvastad? - válaszoltam kérdéssel.
- Természetesen. Ez nem játék fiam. Ha ez kitudódik, akkor még nagyobb bajba sodrod az egész családot! Mégis mióta tart a kis románcod ezzel a kis sárvérűvel? - háborgott.
- Ez nem románc, csupán egy baleset volt. És dolgozom az ügyön, nem fog kitudódni, esküszöm neked anyám. - Arról hogy eljárt a szám inkább mélyen hallgattam.
- Ajánlom is. Ilyennel szórakozni... Ráadásul tudod miféle. Tudod, hogy Harry Potter hűséges társainak egyike. Kell ez neked fiam? Kell még egy gond a nyakunkba? Ne csinálj ostobaságokat! - rótt meg.
- Elintézem - bólintottam komoran - mire visszamegyek, ez már nem lesz téma.
- Tudod hol tartjuk a sárvérűek aktáit... - anya mélyen a szemembe nézett mire bólintottam. Erősen magához húzott és átölelt.
Az emlegetett akták apám dolgozószobájában voltak elrejtve, mivel a minisztérium még nem a mi oldalunkon harcolt, de biztos voltam benne, hogy ez még változni fog. Ezek a dokumentumok feltérképezték minden sárvérű életét, a születésének percétől kezdve az adott napig. Gyorsan kikerestem Grangert, és meglestem hogy hol lakik. Naná, hogy egy muglikkal teli környéken, ki gondolta volna... Választásom azonban nem volt. Anya felajánlotta, hogy elhopponál velem oda, hogy minden egyszerűbb legyen. Nehézkesen, de belementem.
Hermione Granger London külvárosában lakott egy szépen kiépített negyedben, de ez nem változtatott a tényen, hogy az itt élő emberek szánalmas, varázstalan lények voltak. Anya elborzadva nézett körül az utcán, ahová érkeztünk. Sok fiatal mászkált arra és olyan viselkedést tanúsítottak, amit az anyám mindig is lenézett. Röhögtek, és hangosan beszélgettek mindenféléről. Nem mintha az addigi Roxfortos éveim alatt én mást csináltam volna, de ezt soha nem vallottam volna be neki.
- Tíz óra van, éjfél után visszajövök érted. Addig bemegyek az apádhoz. A többiek azt fogják hinni, hogy velem vagy.
- És neki mit fogsz mondani? - kérdeztem szinte félve.
- Hogy otthon maradtál. A mostani hülyeségedet nem mondom el neki, nem kell, hogy ezen is rágja magát, szidja a világot, na és persze téged. Van neki elég baja azok között a lélekszippantó szörnyetegek között így is. Ugyanitt találkozzunk. Mire visszatérek, ez a dolog legyen teljesen lezárva! Világosak az instrukcióim?
- Teljesen.
Azzal dehopponált. Otthagyva engem egy muglikkal teli utcán. Előléptem a bokor mögül, ahová érkeztünk, és elkezdtem vizsgálni a házszámokat. Nem kellett sokáig törnöm magam, mert szinte a ház elé hopponáltunk. Kissé szorongva lépkedtem oda, elvégre nem tudtam mire számítsak. Mi van, ha a szülei nyitnak ajtót, vagy esetleg ha vendégség van náluk? Komolyan nem hittem el, hogy ilyen idióta dolgokon filozofáltam. Határozottan odatrappoltam, és kétszer kopogtattam a bejárati ajtón.
Mikor Granger ajtót nyitott olyan meglepett pillantásokkal illetett, mintha maga Merlin jelent volna meg előtte.
- Mit keresel itt Malfoy? Mit akarsz már megint? - kérdezte zavartan. Pizsamát viselt, ami nem kerülte el a figyelmemet.
- Jöttem megnézni, hogy hogy nézel ki pizsamában. Szerinted? Arról akarok beszélni ami... történt - miért van az, hogy ez a csaj olyan zavarba tud hozni amilyenbe még nem voltam? - Bemehetnénk esetleg? - kérdeztem gúnyosan.
- Nem. Ne haragudj, de a szüleim... nem igazán számítottak látogatóra - utasított el.
- Jó akkor mit csinálsz? A bejárati ajtóban fogsz velem társalogni pizsamában?
- Nem. Jobb lenne, ha most elmennél és elfelejtenénk ezt az egész ostobaságot. Nyilván neked is hasonló nézeteid vannak és csak azért jöttél ide, hogy velem is megoszd őket - hangjában komolyságot véltem felfedezni, azonban volt benne némi bizonytalanság is.
- Nyilván... - ismételtem - Nézd, én márpedig nem fogok elmenni addig, ameddig pontot nem teszünk ennek az ügynek a végére. Gondolom te is tisztában vagy vele, hogy mi fog történni, ha valaki, bárki rájön erre. Bármire. Én meg is halhatok, neked pedig örökké lelkiismeret furdallásod lesz mert nem adhattad Potter tudtára a tervem...
- Merlin szakállára Malfoy! Miért kell ennyire túlreagálni?! Engem ne félts, megoldok mindent. AZt az idióta csókot meg jó lenne elfelejteni! - kapta fel a vizet.
- Majd akkor legyen ilyen nagy a szád, ha megtudtad milyen körülményekkel jár ez... és nem fenyegetésnek szánom, de anyám tudja a címeteket, és nekem sem néznék el, ha azt mondanám, hogy " beszélgetni akartam valakivel aztán egy idióta csók lett belőle". Mert te te vagy, én pedig én. Most már hajlandó lennél meghallgatni? - tettem fel újra a kérdést.
- Legyen - adta meg magát, majd kinyitotta az ajtót és belépett a házba. Már majdnem követtem volna, mikor az orrom előtt behajtotta az ajtót. - Inkább sétáljunk. Mint mondtam a szüleim...
- Nem érdekel a hisztid Granger! Amúgy sem vágyok a koszos putritokba...
- Adj tíz percet - felelte végül szenvtelenül.
Míg rá vártam leültem a bajárat előtti lépcsőre. Remélem nem fog megvárakoztatni. Kellemesen csalódtam. Tíz percen belül visszatért, immár felöltözve, bár látszott, hogy mindent csak úgy magára kapkodott, és kusza hajával sem foglalkozott sokat. Egy szó nélkül megindultam, majd csak azt vettem észre, hogy némán baktatunk a megvilágított úttesten. Az idő nem volt kifejezetten hideg, de erős szél fújt. Odamentem egy padhoz, remélve hogy követ engem. Így is történt majd szinte egyszerre ültünk le oda.
- Szóval... mit is akarsz te nekem mondani? Ahhoz képest, hogy még hozzám szólnod is tilos lenne...
- Pont ez az. Csupán el akartam mondani, hogy bármi is történt, nem volt jelentősége, és jó lenne, ha minden köztünk maradna - beleértve ezt a kis beszélgetést is.
- Szerintem is ez lenne a legjobb. Ami történt megtörtént, nem kell rágni magunkat rajta. Viszont többet nem fordulhat elő! - szavai kemények voltak, ahogyan ő maga is.
- Remek. Te élsz tovább a kis Potterközpontú világodban én pedig az én világomban - erre susmogott valamit, amit még véletlen se akarta, hogy meghalljam. - De semmiképpen nem beszélhetsz erről! - ültem hozzá közelebb, s néztem a szemébe - Világos? - ezt inkább az Imperionak mondtam mint a mellettem ülő csajnak.
- Mint a nap - szeme meg se rebbent úgy állta a tekintetem. - Végeztünk?
- Azt hiszem - valahogy nem akartam hogy elmenjen.
- Akkor végeztünk. - azzal felállt és szó nélkül otthagyott. Hát igen, ezt valahogy nem így terveztem. Az óra még nem ütötte meg a tizenegyet mikor eleredt az eső. Úgy szakadt, mintha üstből öntötték volna. Mivel semmi olyan nem volt a birtokomban, ami biztonságot adott volna az eső elől, és varázsolni se varázsolhattam, visszaballagtam a Granger-házhoz és leültem a lépcsőre.
Nem sokkal később az ajtó kinyílott és Granger nézett le rám.
- Gyere be mielőtt szétázol! - ajánlotta fel.
- Úgy tudtam a szüleid nem fogadnak vendégeket...
- Nincsenek itthon - jelentette be.
- Ó, szóval a nagy Hermione Granger hazudott. Igazán nem griffendéleshez méltó viselkedés...
- Akkor ázzál tovább, nekem teljesen mindegy - tette karba kezét sértődötten.
- Jó nem kell játszani a sértődöttet. - tápászkodtam fel.
A ház belülről pont olyan volt, mint ahogyan egy mugli házat elképzeltem. Tele furcsa berendezési tárgyakkal, amiknek fogalmam sem volt a működésükről. A helyiség ahová bevezetett engem talán a nappali volt, de ötödrésze nem volt a mi nappalinknak. A sarokban ott állt a színes égőkkel díszített karácsonyfa, tőle nem messze egy kandalló, azzal szemben pedig egy kényelmesnek tűnő kanapé. Granger eltűnt valahova én pedig tovább kémleltem a házat. A kandallópárkányon lévő fényképek meg sem moccantak, s a könyvek borítója is teljesen mágiamentes volt. Még mindig egy képet nézegettem mikor valami puha csapódott a hátamnak. A tárgy egy törölköző volt.
- Nahát, a vendégszereteted egyszerűen kifogástalan - gúnyolódtam, miközben felvettem a törölközőt. Pedig igazán szükségem volt rá, hiszen a fejem búbjától a kislábujjam hegyéig mindenhol csurom víz voltam.
- Most arra vársz, hogy forró csokival kínálgassalak, vagy mi? - vonta fel a szemöldökét.
- Isten ments! Az kell még nekem, hogy megmérgezz! - bár ez a mondat csak úgy kijött belőlem, mégis egy tervem alapját adta. Mérgezés... nem is annyira rossz ötlet. Erre majd visszatérek egy nyugodtabb pillanatomban.
- Jó. De magamnak attól még hozhatok - majd hátat fordított és újra eltűnt.
Én nagy kényelmemben letelepedtem a kanapéra, és a tüzet kezdtem fixírozni. Nem sokkal később Granger belépett az ígértekkel ellentétben két bögrével kezében. Kezdeményezhettem volna szócsatát, de inkább elfogadtam a felkínált bögrét, prüszköltem valami "köszönöm" félét és belekortyoltam az italba. Már az első korty teljesen felmelegített, és nehéz volt leállni vele. Nem kellett sokat várni rá, hogy Granger letelepedjen mellém. És akkor ott ültünk némán. Teljesen némán.
- Azért valld be hogy élvezted! - szólaltam meg váratlanul.
- Mármint... micsodát? - igen, sikerült zavarba hoznom teljes mértékben.
- Azt a kis csókot - tettem le az italom - Hiszen látszott rajtad.
- Tájékoztatnálak, hogy te csókoltál meg, te tuskó! - háborodott fel a lány, s tette le bögréjét az enyém mellé. - ÉS AZ IMPERIO ALATT ÁLLOK! HOGY ELLENKEZHETTEM VOLNA?!
- Tudom én. De amikor oda jutottunk az eszembe se jutott az átok csak utána.És újra megtenném, ahogyan te is - Pontosan a várt hatást értem el: szeme elkerekedett, és megszólalni sem tudott. Nem tudom miért, de Granger valamiért hatással volt rám. Lenyugtatott, és sikerült végre másra is koncentrálnom.
- Miket beszélsz itt össze-vissza? - arca vörösbe váltott. - Még hogy hagynám. hogy újra...
- Arra Harmione - a keresztnév kimondása remegéssel töltötte el - hogy pont azért gyűlöljük egymást annyira mert ha máshogy lenne a tökéletes világunk összeomlana. Nincs igazam?
- Nincs - nyögdöste. - Nem is értem miről beszélsz.
- Pedig valami iszonyat nagy észlénynek tartanak, nem gondoltam, hogy ez gondot okoz.
Nem volt mit tenni, élveztem ezt az egész helyzetet, s igyekeztem kiélvezni míg még lehet. Az óra éjfélt ütött, elkezdődött az utcákon ünneplő embertömeg üvöltözése, s hozzá valamiféle durranások is társultak. Lejárt az időm. Még egy utolsó csók...
- Mennem kell. Amit eddig mondtam fenntartom. Ég veled Granger. - oda hajoltam és már csak a hecc kedvéért is apró csókot leheltem a szájára, amibe ismét beleremegett, pont úgy mint első alkalommal.
Gyorsan pattantam fel, s a lány ugyanígy tett. Zavart volt és látszott rajta hogy nem igazán tudja hová rakni a történteket, de azért elém sietett, és kinyitotta az ajtót. Egy óvatlan pillanatában, mikor nem figyelt, akkor jött el az én időm. Meg kellett tennem.
- Exmemoriam! - suttogtam. Pár pillanattal később pedig már a szemben lévő bokor árnyékában álltam. Tudtam, hogy nem lehet varázsolnom, de inkább így végződjön, mint máshogy. Egyébként is, el fogják nézni nekem, pláne mivel anyám pálcáját használtam. Na igen, a pálcacsere egy brilliáns ötlet volt. Megnyugvást jelentett az is, hogy ő pár percen belül megjelent, s ha még el is kapnának, simán magára tudná vállalni az egészet. És meg is tenné, ahogy ismerem.
- Elintézted? - tudakolta.
- Igen - nem is hagyta, hogy bármi mást is mondjak, csupán karon ragadott, s a következő percben már a kúriánk előtti vaskapunál álltunk.
- Menj lefeküdni! - parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Így megindultam előtte egyenesen a kövekkel kirakott úton. Ő mögöttem sétált pár méterrel. Gyanús volt ez a viselkedés, azonban mielőtt megfordulhattam volna, már tudtam mire készül.
- Exmemoriam!
Ezt az aprócska kis titkot a sírjáig vitte Narcissa Malfoy.
Nos, remélem tetszett ez az apróság! Legközelebb: Csillagainkban a hiba jelenség
Addig is minden jót!
/Rosie Brown/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése