II.kötet ~ 13.fejezet

Sziasztok!
Nos szóval ez lenne a harmadik nagy rész első része... itt inkább leírás van, de remélem tetszeni fog. A szereplők bővülésével új cselekményszálak indultak meg, és ebben a részben - mármint a nagyban - ki fog derülni minden, de majd csak a legvégén. Igen, ez egy love story, de csak úgy tanulok ha több eseményt írok le, így nem csak a Hope~Harry szállal fogok foglalkozni, remélem hogy nem lesz nagy probléma. Légyszíves írjátok le hogy a történetem melyik fele - 1.(1-24) vagy 2.(25-42) - tetszett jobban, és miért, meg szeretném ha ezt a részt jellemeznétek... előre is köszönöm, kellemes olvasást!

♫Hope♫

Valami nedves simogatta az arcomat. Megmozgattam fejem, de az érzés továbbra sem múlt el. Miközben szememet nyitogattam, rájöttem a nedvesség forrására. Gina. Annyira rá emlékeztet… de már nem gondolhatok rá elvégre már három hónapja mindennek… három hónapja mindennek vége. A már egészséges méretűre nőtt cica dorombolva ébresztett minden reggel. Nem tudom hol tanulta és miért, de nekem feldobta a reggeleimet.

Megdörzsöltem szemem, így látásom kitisztult. Rápillantottam éjjeliszekrényemre, amitől enyhe sokkot kaptam. Reggel fél kilenc van! Én kilenc órától sorsdöntő történelemdolgozatot írok.

-          Maisaaaaaaaa! – ordítottam. A hivatott személy pillanatokon belül mellettem termett.

-          Tessék kisasszony?  - állt be vigyázva.

-          Miért nem ébresztettél? – kértem számon dühödten.

-          Elnézést, de azt hittem hogy már régen felébredt. Ne haragudjon…

-          Semmi baj – dörzsöltem homlokomat. – én most elmegyek átöltözni, kérlek etesd meg Ginát!

-          Rendben.

Ezt nem hiszem el! Mikor órákat tanulok egy dolgozatra, nyilván akkor történik ez velem. Villámsebességgel megmostam arcomat és fogamat,felraktam a szokásos natúr sminkemet, hajamat kifésültem, és egy kis tincset befonva tűztem hátra. Mikor már éppen öltöztem volna, meghallottam hogy kopogtatnak. Mikor ráébredtem, hogy senki nem fog ajtót nyitni, köntösben vágtam ki a nyílászárót.

-          Szia, whooow, te még pizsamában vagy? – hüledezett.

-          Szia, te mit keresel itt? –dőltem neki az ajtófélfának.

-          Nem vinnétek el suliba? – vágott kiskutyafejet.

-          Minek? – lepődtem meg, de válasz helyett csak karon ragadott, és a legközelebbi ablak felé vonszolt. Kint a hópelyhek szabálytalanul hullottak a járdára. A fák ágai már roskadoztak és dülöngéltek a rájuk nehezedő hó mennyisége miatt. – Hú ez… gyönyörű.

-          Igen az… - lépett mellém. – Na akkor mehetek veletek?

-          Ja igen persze, csak várj meg, gyorsan felöltözök, addig elkérnéd Maisától a táncos ruhámat. – hadartam.

-          Minek most az?

-          Mert tizenegytől kettőig próbán leszek.

-          Minek kis lógós?

-          Mert nemsokára lesz a városi karácsonyi bál, ahol táncolni fogunk, de Meredith elutazik, és nem akarja kihagyatni a próbát.

-          Más szóval lógsz…

-          Hé, neked egy szavad nem lehet, mikor egész ősszel kajakedzésekre jártál reggelente! – meredtem rá csípőre tett kezekkel.

-          Feladom – emelte fel karjait, majd elindult Maisa felé.

Távollétét kihasználva magamra kaptam egyenruhámat, és egy jó vastag krémszínű kabátot egy barna, szőrös csizmával, és fülvédővel. Daniel már az előtérben várt a csomagommal.

-          Maisa küldi – nyújtott felém egy kis barna zacskót, amiből kakaóillat áradt. – Olyan aranyos, nekem is készített. – büszkélkedett el saját kis csomagjával.

-          Ő már csak ilyen gondoskodó. Minden jöttmentnek reggelit kínál fel. – ugrattam.

-          Hé, de megfizetődik! Tényleg erről jut eszembe, ma nálunk vacsiztok. – jelentette ki.

-          Jó tudni…

-          Nem mondta anyud? Pedig már vagy három napja meg van beszélve…

-          Manapság elég elfoglalt. – Ezalatt azt értem, hogy alig látom, éppen csak vacsoránál, hasonlóképpen mint aput.

-          Ismerős – forgatta a szemét.  – a francia útról is előtte egy héttel szereztem tudomást. – mosolygott magában.

-          Okés, ez mind szép és jó, de elkésünk. – siettettem.

-          Csak utánad drága! – tárta ki előttem a bejárati ajtót.

-          Olyan lökött vagy… - ráztam a fejem.

Szinte lezuhantunk a lépcsőkön, és a következő percben már a hátső ülésen kuporogtunk az Audiban. Mr. Foy beindította a motort, majd a jármű elgördült az úttesten. Az utolsó pillanatban estünk be a terembe. A tanár úrnak nem is nagyon jött be a dolog.

-          Na hogy sikerült? – rohant hozzám Brooke azonnal óra után.

-          Aránylag jól… neked? – kérdeztem vissza.

-          Sikerült. – mosolygott, és közben erősen sandított Daniel bandája felé.

-          Brooke, mondd el neki, semmit nem veszíthetsz – tanácsoltam.

-          Csak a női büszkeségemet! – vágott vissza. – Hidd el Dave nem az a tipikus pasi, aki meghallgat, és szépen visszautasít, hanem elküld a büdös fenébe!

-          Miért küldene el? Folyamatosan egymást bámuljátok, megvan ott a kémia – bíztattam.

-          Az kémia… inkább ne fejtsem ki a véleményem rólad és…

-          Sziasztok – lépett oda Stephanie letörten.

-          Na helóka! Mizujs csajszi?

-          Mindent elrontottam…

-          Nem dől össze a világ.  – mosolygott rá Brooke.

  Ekkor odalépett az előbb emlegetett társaság. Az utóbbi három hónapban nagyon összeszoktunk. Daniel szenved a Miás dolog miatt, de így legalább tud egy kicsit vele együtt lenni… nem tudom hogy ez segít vagy csak ront a helyzeten. A lány szerint nagyon jó hatással vagyok Danre, és javul a viselkedése – ami szerintem nem igaz, mivel velem folyamatosan ugyanúgy viselkedik – ráadásul féltékeny is. Ez a tény nem áll közénk, mert ettől függetlenül remek barátnők lettünk, ugyanúgy mint Brookkal és Stephanie-val. Hogy mi van Vele? Nem tudom… a hiánya szétmar belülről. Sokszor elgondolkozok hogy hogy lehet az, hogy két hét alatt totálisan beleestem, és mégis már a harmadik hónapja szenvedek miatta. Niall egyszer felhívott, de akkor nem volt ott Daniel hogy megállítson…

-                Hallo? – szóltam bele félve, remegő kezekkel.

-                Hope? Végre eltudtunk érni! – hangján hallottam a megkönnyebbülést. – Szóval Harry tudja hogy Londonban vagy.

-                És? – igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne a dolgo, mintha túllenék az egészen.

-                Nem akarod megbeszélni vele a dolgokat? – ajánlotta fel.

-                Nem Niall, biztos volt valami oka amiért szakított velem, nem hiszem hogy csak a távolság volt a baj. Szerintem ezt már ne bolygassuk, hiszen lassan kezdek én s újra élni… ne csináljuk ezt egymással...

-                Rendben… - nyögte be hosszas hallgatás után – szia.

-                Szia… - kezemből kiesett a telefon.

Emlékszem hogy akkor napokig az ágyban gubbasztottam és sírtam… éppen szünetben történt. Mikor elmeséltem Danielnek alaposan lecseszett, hogy minek kínzom önmagamat.  Lassan Steph is felfogta a dolgokat nagy fanatikus létére, és kijelentette hogy mindenben mellettem áll, és Harry hülye volt hogy itt hagyott… alaposan meglepődtem, de nem csak én, hanem mindenki.

Daniel egyik nagy kiborulásom után megtudta hogy miért jöttünk ide, és hogy apám miért hitte maffiának…. Reakciója egy hosszú ölelés volt. Ekkor rájöttem hogy akármilyen lökött a gyerek, számíthatok rá, és a barátom. Azóta szinte  mindent elmondok neki, ahogy ő is… azt hiszem. Nem hittem a fiú-lány barátságban, mert abban a tudatban voltam hogy valamelyik tag mindig többet érez, de ez a félelmem gyökeresen megszűnt.

-          Hali csajszik! – lépett elém Dan.

-          Sziasztok! – köszöngetett mindenki.

Míg mi Miával a táncról beszélgettünk, félszemmel láttam ahogy Dan és Aven cseveg valami kajakhajóról – ennyi a hátrány ha az ember legjobb barátja kajakozik… folyton arról beszél, – de legalább nem nekem – mondjuk én is ilyen vagyok a  tánccal. Stephanie társult hozzánk, de Dave és Brooke csak álltak ott megrökönyödve. Mindkettőjük feje lehajtva, és egy istennek sem voltak hajlandóak felnézni a másikra.  Biztos vagyok benne, hogy itt lesz valami… csak nem tudom mikor és hogyan, de ez kibírhatatlan… megölik a társaság jókedvét.

Mia és én tizenegy órakkor büszkén kisétáltunk a kapunk, és az arcukba röhögtünk az irigykedő tömegeknek. Hát igen, ebben a suliban minden szabad perc egy áldás.  Mr. Foy elfuvarozott az akadémiáig minket, mivel ilyen hidegben pont nem volt kedve egyikünknek sem gyalogolnia.  Túléltük a háromórás próbát, lazán eltáncolgattunk a második sorban. A darab főszereplője eléggé… hogy is mondjam erős természetű lány volt, szóval inkább kerültük a társaságát. Ja, arról nem beszélve, hogy Meredith unokahúga volt. Igen, az erős jellem családban marad…

Mikor végeztünk felajánlottam Miának hogy hazadobjuk, amiből lett egy igen hosszú kocsikázás, hiszen a Daniel által hűn szeretett leány – hű de művészi vagyok… ez meglep – nem éppen az északi negyedben lakott.  Mia egy belvárosi lakásban lakott, nem messze a város fő látványosságaitól. A tömbépület nem éppen a tisztaságáról és a pompájáról volt felismerhető, de Miából nem nézem ki hogy az ő lakásuk is ilyen… igénytelen lenne.

-          Nem jösz fel kicsit? – ajánlgatta.

-          Én addig elvinném a postát Miss Hope – támogatta Mr. Foy. Hosszasan elgondolkoztam, majd rávágtam:

-          Rendben!

Igazam volt. Miáék lakása mondhatni a legigényesebb, és szebb volt az egész épületben. Szép fa lambéria a ház minden részében, diófa bútorokkal, és zöld szőnyegekkel függönyökkel, és fali díszekkel.

-          Nagyon hangulatos – ismertem el.

-          Igen, mint egy kisvonat – nevetett – apu találta ki mikor kicsi voltam.

-          Nagyon ötletes apukád van… dolgozik?

-          Nem… ő… ő eltűnt.

-          Hogy mi? – döbbentem le.

-          Már vagy egy éve…

-          De hogy? – hüledeztem továbbra is.

-          Abban az időben eléggé ideges volt… nem jött el a felvételimre sem. – szipogta. - nagyon megharagudtam rá, és kiabáltam vele.  Következő nap nem jött haza… - itt elszakadt a cérna és a földre zuttyanva sírt tovább.

-          Mia!

-          Nem tudtam elbúcsúzni tőle! Olyan csúnyán viselkedtem vele. – bőgött.

-          Hé! Nyugi! A szüleimmel segíthetünk megkerestetni. – bíztattam.

-          Felesleges! Már anyuval mindent megpróbáltunk!

Kicsit hagytam megnyugodni, majd felsegítettem.

-          De ugye szólsz ha tudunk segíteni?

-          Igen…

-          Biztos?

-          Persze… - azzal átölelt. – köszönök mindent.

Megvártam míg megnyugszik, majd elindultam, mondván hogy vár rám a sofőr. Sajnos nem így volt, de kapva az alkalmon elindultam  a közeli öregek otthona felé… mamához. Anyuval mindig erre fordulunk ha van időnk, de mostanában csak romlott a mama állapota. Lassan már teljesen elfelejti azt hogy anya a lánya, mert ezt hiszi én vagyok az… a szenilitás gyógyíthatatlan.

Beléptem a nyikorgó rozsdás fémkerítésen, át a hóval borított járdán egyenesen a bejárati ajtó felé. Kopogtam, majd egy fiatal, sötét bőrű hölgy nyitott ajtót.

-          Jó napot Hope! – köszönt mosolyogva.

-          Önnek is Devenie! A nagymamámat keresem.

-          Ó, örülök hogy itt van! Ma nagyon jó napja volt, jöjjön beljebb! – tessékelt be.

Levetettem kabátomat, és a hatalmas nappali felé vettem az irányt. December elején az öregek már javában készülnek a karácsonyra. Éppen díszítették a nappalit, az öreg bácsik pedig kártyacsatát vívtak egymás között.  A közeli konyhából friss csokis-zabpelyhes süteményillat áradt. Mivel itt nem találtam meg a keresett személyt, így az illat irányába siettem. Szerettem itt lenni az öregek között, nagyon aranyosak, és már szinte unokájukként szeretnek.  Beléptem a tágas, ablakokkal körülvett helyiségbe, és azonnal kiszúrtam őt.

-          Nagyi – léptem mögé.

-          Ó! – ugrott egyet – Peggie, kislányom hát itt vagy! – ölelt át szorosan.

-          Nagyi Hope vagyok az unokád! – kicsit eltolt magától.

-          Tudom szívem, ismerlek – cirógatta meg arcomat.

Fogott egy tányér sütit, majd kisétáltunk a nappaliba. Úgy éreztem magam mint egy mesében. Kint hullottak a hópelyhek, és már az ég is besötétedett, én viszont itt üldögéltem sütit majszolva és tejet iszogatva öregek társaságában.  Nem telt el fél óra, már Mr. Foy felhívott hogy hol vagyok. Most ő volt a felelős értem, mivel Geoff és a társa hazautazott a családhoz az ünnepekre… pedig még december eleje van! Mindegy, adiig jó míg ezek nem lógnak a nyakamon… imádom őket, de sok.

-          Hope, igyekezz, mindjárt indulunk Daniel szüleihez! – így fogadott anya, mikor beléptem a lakásba.

-          Neked is szia! Egész nap nem láttalak, de minden rendben… - pufogtam.

-          Ó ne haragudj szívem!  - odajött és nyomott egy puszit a homlokomra, majd apu hasonlóképpen tett.

Felmelegítettem magam egy forró zuhannyal. Még jó hogy péntek van, így nem kell holnapra is szenvedni a leckével. Tényleg ha elmondanám Danielnek hogy Mia apja eltűnt, és segítene neki, akkor lenne esélye. Basszus, én tényleg ezen elmélkedem a zuhany alatt?! De azt akarom hogy Daniel boldog legyen, elvégre ő is ezért segít nekem.  Megmosdottam vanília illatú tusfürdővel, majd kiléptem a zuhany alól. Felvettem egy hosszú, világosbarna nadrágot egy krámszínű csillogós, hosszú ujjú felsővel, kiegészítőképpen egy bézs sállal. Szememet feketével húztam ki, és kentem rá némi szempillaspirált. Ajkaimat enyhén piros rúzzsal húztam ki. Hajamat felfogtam lófarokba, így baktattam ki a szobámból. Míg a szüleim saját kinézetükkel vacakoltak, én a Vouge magazint lapozgattam.

Olyan egy óra elteltével készre is varázsoltuk magunkat. Mivel Danék a szomszéd tömbben laknak, nincs szükség járműre, gyalog mentünk el odáig. Azalatt a pár perc séta alatt is úgy átfagytam, mintha egy jégkamrában éjszakáztam volna.

Ölelésekkel és puszikkal üdvözölték egymást a szülők, míg Dan öccse a nyakamba ugrott fel. Imádtam azt a kisfiút, meghaltam volna érte. Neki is hatalmas, gyönyörű kék szemei voltak, kiköpött Dan volt, pedig más az anyjuk… ő a pici Dan.

-          Ó Hope, olyan csinos vagy! – dicsért meg Carla.  – Igazam van Daniel?

-          Jahm, de Carla, essetek már túl ezen! Ő az egyik legjobb barátom, basszus ne játszatok már kerítőt! – mondta ki gondolatait, de igaza volt. Mostanság Carla és Dan apja mellé baszálltak az én szüleim is, mondván hogy milyen magányos vagyok… hát nagyon,d e nem jó ha még egy barátot is el akarnak szakítani tőlem…

-          Daniel beszélnem kell veled!   - azzal beráncigáltam a szobájába.

Imádtam Dan szobáját, oylan megnyugtató volt. A halványkék falak mellé fehér bútorok társultak, olyan volt mintha egy felhőben lennék. Elmeséltem neki a Mia apjáról tudottakat, és a szemében észrevettem egy aprócska csillanást… a reményét.

-          És szerinted él még egyáltalán? – kérdezte.

-          Bízom benne… élnie kellene.

-          Kellene. De még ha él is, mi mit tudunk tenni?  - nem nagyon hitt ebben az egészben.

-          Esetleg megkerestethetnénk a szüleinkkel…

-          Figyelj, az enyémek egyenesen utálják Miát, anyámnak pedig nincs annyi pénze, a te szüleid pedig társultak apámékhoz… ebből semmi nem lesz – temette kezei közé arcát.

-          Majd lesz valami! – tettem a kezem a vállára – hidd el hogy csak bizonyítanod kell neki, mert szeret…

-          Jut eszembe! – pattant fel. – Ma megkérdezte tőlem Ashton Volley hogy szerintem elmennél e vele pizzázni.

-          És mit mondtál? – ijedtem meg. Ashton egy igazán jóképű, olyan Taylor Lautner beütésű pasas volt hosszú hajjal, de semmi kedvem randizni vele.

-          Igent… - nyögte ki,de látva dühödt arckifejezésem azonnal folytatta – neked kell egy kis kimozdulás, a szüleidnek igaza van… csak nem velem.

-          Daniel! Elértem egy olyan napirendet, amivel nincs időm gondolkozni, de mégis tudok élni. Nem borítom fel csak hogy emésszem magamat… ráadásul nem is jön be a gyerek – halmoztam fel az ürügyeket.

-          Aham, és ennek véletlenül nincs köze ahhoz hogy még nem állsz készen?

-          Nincs…

-          Én megpróbáltam…

♫Niall♫

A fenébe is! Nem hiszem el hogy még mindig ezt csinálja… úgy látszik hogy nem hatott a tegnapi beszélgetés.

- Még alszik?  - lépett oda Zayn.

- Aha…

- De nem egyedül… ez már a harmadik a héten… - ráztam a fejem.

- Még mindig jobb mint a múlt heti hat.

- Okés Zayn, de szerda van! – pattantam fel.

Harry mostanság folyamatosan mással van. Szerelmi bánat? Lehet… de nem hiszem hogy ebben jönne ki, ha mégis akkor ez elég fura. Hiába csináltunk agymosást vele tegnap, de ide mi már nem vagyunk elég. Teljesen kikészíti magát. Az egy dolog hogy folyamatosan mással van a tizenhárom évestől a negyven évesig, de ezzel nem csak magát ócsárolja. Az a baj, hogy nem tudom hol a hiba… hogy mi rontottuk el, vagy… nincs vagy! Basszus ezt mi csesztük el, nem, nem is mi hanem én! Mikor utoljára segíteni próbáltam neki akkor lett ilyen… mikor Hope-val beszéltünk telefonon…

-                Hallo? – szólt bele halkan.

-                Hope? Végre eltudtunk érni! – szívem nagyot dobbant, úgy mint a mellettem ülő Harrynek is. – Szóval Harry tudja hogy Londonban vagy.

-                És? – nem úgy tűnt, mint akit érdekel a dolog… itt kicsit megijedtem.  

-                Nem akarod megbeszélni vele a dolgokat? – ajánlottam fel neki Harry kérésére. Istenem, ha ez összejönne, akkor komolyan elmennék Anáért akárhol van.

-                Nem Niall, biztos volt valami oka amiért szakított velem, nem hiszem hogy csak a távolság volt a baj. Szerintem ezt már ne bolygassuk, hiszen lassan kezdek én is újra élni… ne csináljuk ezt egymással... – nyögte be a szavakat. Hangján érzetem hogy legszívesebben meghalna hogy mégegyszer beszéljen vele, de talán jobb ha nem.

-                Rendben… - suttogtam bele, mikor megpillantottam hogy Harry párnájába temette arcát, és nem mozdul.  – szia.

-                Szia… - azonnal kinyomta.

Aznap kezdte az egészet… csak az a baj, hogy millió paparazzi figyeli a lépésünket, és itt nagyon könnyű őt besározni… vagy eljár egyik kis pénzéhes ribizli szája… nem kellene.

-          Beszélnie kell Paullal – tanácsolta Zayn.

-          Nem – elleneztem – itt már Simonra van szükség, ha valakire, rá hallgat.  

Ui: Véleményeket a részről!!

II.kötet ~ 12.fejezet

Sziasztok!

Nos ez a rész elég érdekes lett, kíváncsi voltam hogy hat rám a vidéki élet... Mivel annyira imádjátok Danielt, a mai részben nem lesz nagy szerepe, de azt megsúgom hogy a történet végéig jelen lesz... Na kellemes olvasást!

♫Niall♫

-          Harry… nem lehet hogy csak beképzelted? – szólalt meg hosszú csend után Louis. – elvégre utána sem mentél…

-          De utána mentem… - jelentette ki, amitől az egész gépen megfagyott a levegő. Lebuktunk… nem igaz hogy egy hétig sikerült titokban tartani.

-          És hova ment? – próbálta Zayn menteni a helyzetet.

-          Be egy magánsuliba… - mondta lehajtott fejjel, mi pedig csak hallgattunk. Liam éppen közbeszólt volna már, de megelőzte – Tudom, értitek? Hülyén hangzik hogy egy francia lány berohan egy angol magánsuliba, de az a Daniel gyerek is ott volt! – mondta gyűlölettel fűszerezve.

-          És ha… - próbálkoztam, de nem nézhetjük szegényt hülyének.

-          Biztos ők voltak azok! Hiszen mikor meglátott ledermedt! – bizonygatta.

-          Harry… te Harry Styles vagy, ha egy lány meglát alapjáraton ledermed. Amúgy is azt mondtad hogy másmilyen a haja – próbáltam én is.

-          Fodrász Niall, fodrász… tudod ő festi a szőke fejedet! – pattogott, mire felugrottam, és ő már velem szemben állt.

-          Hé! – állt közénk Louis. -  Ezzel nem segítetek se magatokon sem egymáson! Harry, te nyugodjál le, Niall te pedig ne baztasd a gyereket!

-          Hogy…. Hogy én ne…Mi van? – nem értettem semmit. Mikor segíteni akarok leolt a fenébe és én vagyok a hibás. – Mindegy.  –azzal a mozdulattal visszazuhantam a székbe.

-          Amint leszálltunk Madridban, ezt azonnal megbeszélitek! Ja és Paul is szeretne beszélni veled… kissé ki van akadva a viselkedésed miatt. Türelmes ember, de ez neki is sok… sőt nekünk is. -  Harry egy igazán sokat mondó dühödt arckifejezéssel meredt Louisra. – Jó, akkor ezt megbeszéltünk.  Zayn mi is lesz a második megálló?

-          Barcelona.

♫Hope♫

-          Pszt Dan! Daaan! Daniel! – ordítottam padtársamnak.

-          Mi az?

-          Te mit választasz szabadon választott faktnak? – kérdeztem

-          Biológia és tesi. Miért, te min gondolkozol?

-          Dráma és tesi… - válaszoltam neki, miközben a jelentkezési lapomat elemezgettem.

-          Dráma? Már meg sem lep…

-          Problémád van? Inkább játszom az agyamat, mint tanulmányozom a hangyák lábujján található nagyköröm darabot. – gúnyolódtam.

-          Jah, de egy leendő orvosnak ismernie kell a hangyák lábujján található nagyköröm darabokat… de ha te azért a drámát veszed fel hogy játszhasd a drámakirálynőt, akkor ne törd magad… nagyon jól megy. – vágott vissza.

-          Bunkó – nyögtem be sértetten.

-          Hisztis. – vonta meg a vállát.

*

-          Hope, kész vagy már?  Egy óra és kezdődik… - tördelte kezeit anya.

-          Igen, egy pillanat. Már csak a hajam van hátra!

-          Ahj, megcsinálom neked! – rohant felém.

A jó benyomás érdekében még csinált egy feltűnő, mégis harmónikus erősebb sminket, amivel a szememet emelte ki. Került még rám egy kevés csillám – körülbelül egy kiló – s átlátszó szájfény. A hajam kontyba volt feltűzve, amiből kilógott pár tincs, s azok lokniba göndörítve omlottak vállamra… miért kaszaboltam le a hosszú hajamat? Kiakaszt a saját hülyeségem… csoda hogy anyuék nem járatnak pszihiáterhez.  A hófehér tüllszoknyámat felvettem egy szintén fehér, kövekkel díszített tornadresszre. A balerinacipő helyett egy zárt bokacsizmát vettem fel egy térdig érő kabát társaságában az esős idő miatt.

Apa öt percen keresztül kívánta nekem a szerencsét, míg anya tűkön ülve panaszkodott, hogy el fogunk késni. Szinte kicsapta az ajtót a kocsin, amitől Mr. Foy a maga ötvenöt évével igencsak megijedt.  Míg ő az első ülésen pattogott szegény sofőrnek, én hátul élveztem a magányt.  Drága édesanyámnak köszönhetően tíz perc alatt már az akadémia előtt álltunk. Egy hatalmas, szürke kőépület ablakokkal, és teraszokkal. Az építmény előtt ki volt állítva egy termetes,  táncoló bronzszobor.

Belökdösve az előcsarnokba, megpillantottam a várakozó tömeget. Hát anya nem túlozta el a sminkem, és a ruhám, mivel én még az igényes, és szolid kategóriába tartoztam ahhoz képest, ami itt volt… a színes, hosszú tüllszoknyáktól kezdve a legmagasabb kontyokon keresztül a falfehérre festett arcig minden volt. Magamban köszönetet mondtam anyunak, és mosolyogva körülnéztem. A fejem fölött egy hatalmas kupola díszelgett arany mintákkal, és falfestményekkel.  Regisztráltunk a főportán, ahol megsúgták hogy olyan hét óra örül kerülök sorra. Rengetegen voltak,  akik ott a nyilvánosság előtt villogtak tánctudásukkal, mások viszont megbújtak egy sarokban.  Én az utóbbiakhoz tartoztam. Így is örültem hogy nem ismer fel senki a St. Cloud záróünnepségéről.

-          Hope! – vagy mégis? Egy szőke lány sietett felém, de az arcát nem tudtam kivenni a sok smink alól. Látva tehetetlen arckifejezésemet, bemutatkozott – Hé, Mia vagyok! – nevetett.

-          Jahogy… szia! – lepődtem meg… ezt valahogy kihagyta Daniel. -  Te is táncolsz? – feltettem a lehető leghülyébb kérdést mindközül.

-          Igen, és úgy látom te is… - ajkamat lebiggyesztettem, s úgy bólintottam. – És mióta?

-          Négy éves korom óta balettozom. Veled mi a helyzet?

-          Én… tíz évesen kezdtem. – szégyellte el magát.

-          Akkor miért jöttél felvételizni?

-          Mert minden évben újraválogatás van… tudod néhányan megháznak, nem bírják a súlyukat, elmerevednek, és van aki spontán nem bír már megcsinálni dolgokat.   

-          Értem… de te ugye maradni fogsz? – reménykedtem.

-          Remélhetőleg… nyáron én is szerepeltem a többiekkel egy darabban, ahol nagyon megdicsértek, de most elvileg jön valaki, akit az igazgatónő nagyon fel szeretne venni… - Hoppá… - és mivel létszámhoz kötöttek vagyunk, ezért ha valaki újat vesz fel, akkor valakit értelemszerűen elküld.  – Hoppá megint…

-          És hány hely van összesen?

-          Hát mi a junior csoportba tartozunk, ahova tizenhét embert keresnek.

-          És hány jelentkező van? – kockáztattam meg.

-          Olyan hatvankettő körül…  de ebből tizenhét benne is volt a tavalyi csoportban, ami egy elég erős mezőny… de szurkolok neked! – bíztatott, amire nagy szükségem is volt.

-          Köszi…

-          Megijesztettelek? – nevetett.

-          Hát kicsit nagyon… - fújtam ki a levegőt.

-          De hé! Ha én hat év után bejutottam ide tavaly, és ösztöndíjat kaptam, akkor te tizenhárom év után simán átsiklasz ezen.

-          Te táncból kaptál ösztöndíjat? – sikkantottam fel, amire viszonzásul kaptam egy pár kíváncsi szempárt.  – Daniel ne is mondta…

-          Miért mondta volna? – próbált értetlen arcot vágni, de legbelül tudtam hogy tudja.

-          Ne is kérdezd… tudod te…

-          Hope, figyelj – fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

-          Nem az én dolgom! – emeltem fel a kezeim. – Csak látszik rajta hogy oda van érted és szenved…

-          Ott vagy te neki – mormolta lehajtott fejjel. Tudtam… megöli a féltékenység.

-          Legalább erre jó vagyok – furcsán nézett rám – hát elérem hogy féltékeny legyél! Figyelj, nekem semmi közöm Danielhez, tudom miket mondott rólam az az idióta, de én… szóval most szakítottam a barátommal.

-          Ohh… - döbbent meg nem kicsit. -  De mindegy, Avannel vagyok, szeretem, és… fúú – nem bírta befejezni... legalább a  kettőjük dolgából jó sülne ki. – Nagyon megbántott tavaly… fülig szerelmes voltam belé, sőt...

-          Még most is – fejeztem be.

-          De ez itt lényegtelen! Én nagyon is haragtartó vagyok, és ő átgázolt rajtam… mond meg neki hogy ne imponáljon nekem, és menjen a fenébe! – dühöngött.

-          Oké… de mint mondtam ez nem az én dolgom, nem akarok szólni – elég volt egyszer belepofáznom mások kapcsolatába, és mi lett belőle? Az egyik hazament, a másik meg turnézik ki tudja hol…

Ahogy jöttek ki az emberek az arckifejezésükön látni lehetett, hogy mennyi esélyük van a maradásra…  Olyan negyed hét körül Miát szólították be, és műmosollyal az arcán sétált be a terembe… ekkor leesett…. Három hónapja semmit nem táncoltam! Nem fog sikerülni! Jézusom, hogy lehetek ilyen felelőtlen? Ha it megbukom, akkor esélyem nem lesz, hogy anya kicsit megnyugodjon és örömet szerezzek neki…  De szerencsétlen vagyok!

Gyorsan kerestem egy kis üres teret, és nekiálltam gyakorolni… hát eléggé bepánikoltam, mikor egy egyszerű forgást nem bírtam megcsinálni úgy, hogy ugyanarra a helyre érkezzek, mint ahonnan elindultam. Anya észrevette hogy valami nem stimmel, és odajött kifagattni. Mikor kinyögtem hogy Mia  bajom azonnal felajánlotta hogy beszél Meredith-vel, de én lebeszéltem… rajtam kívül hatvanegy lány harcol ezért a helyért, és he ők megérdemlik, akkor nincs mit tenni.

Én még sosem voltam iylen ideges… a körmömet rágva üldögéltem, mikor meghallottam a hangosbemondót.

-          DeLucie Hope… - itt az idő.

Hasonlóképpen műmosollyal besétáltam az előadóterembe. Szembe ült az öt zsűri, ebből két férfi és három nő. Középen rögtön kiszúrtam Mereditht.

-          Á Hope, hát kaptál az alkalmon és eljöttél. Na gyerünk, mutasd mit tudsz!

Először pár egyszerű, majd pár nehezebb lépést kellett bemutatnom, majd improvizálnom kellett egy másfél perces zeneszámra. Azt hittem, hogy tüstént összeesek a színpadon. A mosolyom mögött rettegés uralkodott, és igyekezett kitörni. Nem tudtam volna elkezdeni.

-          El-elnézést, lehetne újraindítani a zenét? – kértem, mikor már a zene fél percnél járt, és én még mindig csak álltam.

Kifújtam a levegőt, és elképzeltem magam elé Harry arcát. Hogy az első sorból állva tapsol… sikerült elkezdenem.  A minőség igazán megkérdőjelezhető, de legalább csináltam valamit. Leállt a zene, és visszaálltam a zsűri elé.

-          Hope, ugye én ajánlottalak ide. Bezsongtam mindenkinek hogy mennyire ügyes és tehetséges vagy, de most szégyellem magam! Komolyan ég a bőr a képemen, hogy a többieknek ezt kellett látniuk. Nagyot csalódtam benned, talán nem állsz készen erre. Eltűnt belőled az a boldog, és kiegyensúlyozott lány, akire ennek az intézménynek szüksége van. Nagyot csalódtam benned, és magamban is, hiszen eddig remekül kiszúrtam a tehetségeket. Elkallódtál… egy lépést nem tudtál normálisan bemutatni. Én viszont biztos voltam benne hogy komolyan veszed ezt az egészet… most pedig eredj! – tessékelt ki.

Azt hittem rosszul leszek… borzalmas voltam. Nem törődtem semmivel, csak a depis önmagammal, és nem tettem semmit annak érdekében hogy egy kicsivel is jobb legyek. Kint anya várt ujjongva.

-          Na hogy sikerült? Biztos bekerültél…

-          Ja… jól sikerült, nem kellett volna ez az egész pánik – hazudtam. Nincs nekem még arra szükségem hogy anya benyaljon engem ide. Úgyse kerülök be, és ezt majd közlöm vele nyugodt körülmények között.

Amint lehetett, azonnal elmenekültem anya közeléből, és Mia felé vettem az irányt.

-          Na hogy sikerült? – tettem fel neki a kérdést.

-          Hát… nem is tudom… mindent megcsináltam, de nem is mondtak semmit, csak kiküldtek.  – felelte letörten. – És neked?

-          Borzalmasan… 

-          De hát mi történt?

-          Mindent elrontottam… nem vagyok én ide való…

-          Sajnálom – tette a kezét a vállamra.

-          Meg sem várom az eredményeket… megyek haza.

-          Ahogy gondolod…

-          Lányok! – hallottuk a hangosbemondót. – Na remek, ez rám vall… - Számos remek táncost láthattunk, remek koerográfiákkal, és kecses mozdulatokkal. Ugyanakkor ahány szép teljesítmény volt, annál több melléfogás is akadt. – hallottam Meredith hangját. – Mégis, a többiekkel sikerült kiválasztanunk az idei tanévre a tizenhét junior diákot… - ebben a pillanatban könnycseppek kezdtek hullni, karok egymásba fonódtak, és öleléseket láttam mindenhol. – A tavalyi tizenhét diákból tizenháromnak sikerült az idei felvételi vizsga, ami azt jelenti hogy négy újoncunk van. A bent maradtak pedig: Green Shalley, Gang Vhy, Stones Allyson,  Holloway Dianne, Richards Mia, Flecher Holly, Ow Suzanne, Taylor Emma,  Shanning Ella, Yan Xxan, Sebert Nina, Duets Marly, Lewig Barbara. Gratulálok azoknak, aki maradnak, és hát sajnálom azokat akik kiestek, remek táncosok,de sajnos ezt a próbát nem állták ki.

Mellettem Mia sírva rohant el valamerre, én pedig a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Anya nem értette mit csinálok,de csak magam után intettem, és kiléptem. Örülök, hogy sikerült kiszabadulnom a sok vegyes sírás közül… volt aki az örömtől, volt aki a keserűségtől.

-          Hope, hova az ördögbe mész? Most fogják mondani a lényeget!

-          De nem kerültem be.

-          Mi az hogy nem? Mi az hogy nem kerültél be?! Mit csináltál?

-          Elszúrtam, oké? És semmi kedvem ahhoz, hogy te beprotezsálj ide… nem kell! Elegem van ebből, valamit igyekeznék magamtól véghezvinni, de azt is elrontom! Nem fogok ide járni, majd keresünk egy kisebb kis táncegyesületet, és majd járok oda!

-          De… miért? Mit rontottál el?

-          Mindent! Anya, nem érted?

-          Nem akarsz ide járni?

-          Nem, ha rajtad múlik…

-          Rendben… de attól még végighallgathatnánk…

-          Ne…

-          Akkor majd otthon megbeszéljük – dörzsölte homlokát. – Gyere, a kocsi hátul parkol.

Nem akartam meghallgatni hogy kik jutottak be, mert csak azon gondolkoznék hogy ők mennyivel jobbak nálam. Attól függetlenül hogy nem akartam semmit hallani, a kocsihoz eg kis mellékutcán sétáltunk el, ahol hallatszódott a hangosbemondó. Anya tudta hogy én, én pedig tudtam hogy anya hallgatja a neveket.  Millar Daisy, Hogan Hillary, Johnson Demetria, DeLucie Hope. Hé, várjunk csak!

-          Te is a te nevedet hallottad? - kérdezte anya, mire félénken bólintottam. Anya megragadta a karomat, és futólépésben ráncigált vissza az akadémiára.

-          Rendben, a felvett diákokkal holnap öt órakor találkozunk itt! – hallottuk az utolsó szavakat.

-          Bekerültél! – rohant felém Mia – Be-ke-rül-tél! - Tagolta sikoltozva.

-          Azt hiszem…

-          Ha ez nálad az elrontás, nem tudom mi az, amit jól csinálsz… - motyogta, miközben szememmel Mereditht kerestem. A nő féloldalas mosolyt villantott felém az első emeleti korlátról, és suttogott: „Holnap”.

    

♫Niall♫

A Hilton hotel huszonharmadik emeletéről gyönyörű kilátás nyílt Madrid városára. Az elnöki lakosztályban mindannyian kényelmesen elfértünk, és nem zavartuk egymás auráját. De nekem akkor is beszélnem kell Harryvel. Átbaktattam a lakosztályon egyenesen Harry szobája felé. Ott feküdt az ágyán, és valami zsinórral babrált.

- Harry… - kezdtem bele.

- Niall, kattanj már le a témáról! Őt láttam, nézhetsz hülyének, de ő volt. – hosszú csend következett. – Milyen nap van ma?

- Szeptember harmadika, csütörtök. – mint akit elvágtak leugrott az ágyról, és legkisebb bőröndje felé vette az irányt. Sokáig kutakodott benne, majd elővett egy kis papírfecnit.

- Hát tényleg elhozta… megígérte, és elhozta.

- Harry… te miről beszélsz? – kérdeztem, mivel semmit nem értettem.

- Ma volt a Londoni Táncművészeti Akadémia balett tagozatosainak felvételije… májusban az apja megígérte hogy elhozza… és ő jött a felvételire. -  Annyira bánt hogy hazudnom kell neki, de az ő érdekük.

- Az lehet… már csak ki kéne deríteni, hogy felvették e. – néztem rá megértően.

- Igazad van! Majd, megkérdezem valakitől.

- Ne fáraszd magad, majd én… ott dolgozik egyik régi ismerősöm – hazudtam. Nem tudom hogy, mivel Írországban él az egész családi-és baráti köröm, de Harry bevette.

Kimentem, mintha hívnék valakit, de ehelyett a net elé vágódtam le. Ahelyett hogy simán azt hazudtam volna hogy nem, előtte megnéztem a kiírást, mert ha tényleg ne vették fel, akkor nem hazudok nagyot. Tíz perc keresgélés után megtaláltam… ott ált feketén-fehéren Hope neve a felvett diákok listáján… ezt hülyeség volt megnézni, tudhattam volna. Nagy levegőt vettem és visszamentem Harry szobájába.

-          Na? – pattant fel izgatottan.

-          Sajnálom, de … Hope-ot…Hope-ot felvették az akadémiára. 

II.kötet ~ 11.fejezet

Sziasztok!
Na meghoztam a következőt... szóval abból hogy nyáron hej de sokat írok hát semmi nem lesz.. folyton oda vagyok, de erre oda fogok figyelni. A másik blogomat akkor fogom befejezni, mikor ezzel végeztem, higgyétek el nehezebb átállnom, és így szerintem a részek is jobb minőségűek lesznek, bár nem  kizárt hogy egyszer-egyszer felkerül oda is egy rész. Viszont azt megígérem nektek hogy egyik blogomat sem zárom be, mert én írói szemmel elég nagy szemétségnek tartom... Most pedig kicsi díjazás következik:

Szabályok:
- Tedd ki a képet a blogodra!
- Köszönd meg annak, akitől kaptad! Nagyon szépen köszönöm mindkét díjat Ritaa.-nak!
- Írj hat dolgot magadról!

- Küldd el annak a bloggernek, aki megérdemli.

1. Utálom mikor szegény Niallt folyton azzal kapcsolják össze hogy eszik... szegény gyerek mást is csinál... és ez igaz Liam kanálfóbiájára is és Louis répaviszonyára is...

2. Imádom Ed Sheeran zenéjét, teljes mértékben a szívemig hatolt. 

3. Előttem elásta magát az, aki nem fejez be egy írást... én az olyat nem tartom írónak, ennél fogva magamat se a múltkori Follow-os malőr miatt...

4. Hatalmas Harry Potter fanatic vagyok, ez az egyetlen tartós fanságom(7 éves korom óta)

5. Utálom a nagyképű egoista picsákat.

6. Imádom a misztikus sztorikat

Egyszerre díjazok, és ha nem haragszotok akkor indoklást is írok, mert szerintem tudniuk kell miért kapják

Rebiiiii97: Szerintem egyedit alkottál, és nem hamarkodtad el a dolgokat, nagyon jól meg tudod fogalmazni az érzéseket, szerintem mindkét díjat megérdemled.

Regina: hát nem kisit csodálkoztam mikor közölted hogy elkezdesz írni, de nagyon sokat fejlődtél szerintem, és napról napra jobb részeket produkálsz! Gratulálok, te is megérdemled!

tulipbird: egyszerűen elámulok attól, hogy történetszerű megfogalmazásban mennyire átélhetően fejezed ki mások érzéseit. Az akció, és a horror történeted a kedvenceim között van, és ugyancsak megérdemled ezt a díjat.

Sajnos csak ennyi embert tudok díjazni, mivel nem olvasok túl sok blogot, de ezeket imádom! Na íme a rész:

♫Hope♫

-          Légyszi! – kérlelt Dan kiskutya szemekkel.

-          Nem Daniel, nem ugrálhatsz a szüleim franciaágyán! – tagadtam meg kérését.

-          De miért? Olyan puha! Soha nem láttam még ilyen nagy és kényelmes ágyat! Hope, légyszi! – próbálkozott tovább.

-          Nem! Ők ezen alszanak, és nem kéne hetente úgy ágyat venni, mert te szétugrálod rajta az agyadat! – tettem karba a kezem.

-          Fenébe!

Ekkor megcsörrent a telefonom, előkaptam és lesokkolva figyeltem a kijelzőn megjelenített nevet. Csak álltam mint egy hülye, és míg a telefonomból üvöltött egy Avril szám Daniel kihasználva a lehetőséget felpattant hófehér ágyneműmre, s pattogni kezdett rajta. Nem tudom meddig elemezgettem a nevet… Fel vegyem, vagy ne? Lehet valami fontos dolog az… de Niall nem is tudja hogy itt vagyok.

Daniel észrevette hogy csak mereven állok, lepattant szórakozóhelyéről s mögém kullogott.  Hosszasan ránézett a névre, aztán arcomra, újra a telefonra, óvatosan kivette a kezemből, megnyomta az „Elutasít” gombot, majd a készüléket finoman lehajintotta a párnára.

-          Jobb ez így… - bizonygatott bólogatva.

-          Igazad van – vertem ki minden gondolatot a fejemből.

Kimentünk anyuék hálójából a konyha irányába, de újra csörögni kezdett az iPhone-om.

-          Hagyjad… - motyogta, de igaza volt.

Daniel alaposan végigtanulmányozta a lakást centiről-centire. Eközben a mobilom még ötször-hatszor megszólalt, majd hadjáratának befejezésének jeléül érkezett egy sms. Daniel berohant a hálóba a mobilért, én pedig a saját szobám felé vettem az irányt. Teljesen biztos vagyok benne hogy elolvasta az üzenetet, és nem fontos, mivel akkor biztos szólna…remélem.

Olyan két perccel később – míg én nagyban tanulmányoztam a szobám falát – belépett a kütyüvel a kezében.

-          Felolvassam, vagy töröljem? – tette a fel a kérdést.

Behunytam a szemem, majd kifújtam a levegőt. – Töröld… nekem nincs szükségem erre. – szinte láttam magam előtt hogy az üzenet semmivé lesz.

Daniel az én szobámat is kutatásra használta fel, de egyszer csak megakadt a szeme az íróasztalom fölött lógó közös képemen Harryvel, amin éppen a csókjelenetre próbálunk,  gyorsan odarohant, és a következő pillanatban a kép már a kezében volt.

-          És erre szükséged van? – lengette meg az emléket. Hosszú percekig nem válaszoltam, majd mikor megunta a várakozást, a képet két részre tépte szét. Az egyik oldalán én voltam másikon pedig ő… ő aki mindennél többet jelentett.

Továbbra is mereven álltam, majd mikor Dan kiábrándulva kilépett a szobám ajtaján, utána vetettem magam. Ráugrottam a hátára, s ezzel a földre taszítottam őt. A könnyeim folytak, s a körmeim martak.

-          Hogy képzeled ezt?!! Mégis ki vagy te? – ordítottam fülébe.

-          Hidd el, jobb ez így!

-          Majd én tudom mi a jó nekem! – pattantam le róla. – Takarodj! Hogy volt merszed ehhez? Mióta ismerlek belekevertél a magánéletedbe, és te akarod rendbe hozni az enyémet! Mit hittél?

-          Én… sajnálom. – hajtotta le  fejét.

-          Menj el… - töröltem le a könnyeimet, de ő nem mozdult. – Takarodj! – ordítottam hangosan.

Ekkor fogta magát és a táskáját, majd dühtől elvakultan kirontott a lakásból. Én pedig tehetetlenségem révén lerogytam a földre, és hangos zokogásban törtem ki. Percekkel később kinyílt a bejárati ajtó, de én – míg volt rá lehetőségem – szobámba menekültem, s ott folytattam a sírást. Annyira utálom magamban, hogy mindenen ki tudok akadni… Ennek a barátságnak már reszeltek, mert Dan egy erőszakos és akaratos állat, míg én egy hisztis picsa vagyok… ez a kettő nem fér meg egymás mellett.

Nem tudom hogy meddig kuporogtam az ágyamban, behúzott sötételőkkel, könnyektől ragadó arccal, mikor anya ült le az ágyam szélére.

-          Nyugodj meg kicsim! Idővel minden könnyebb lesz, de azt mondják hogy a második hét a legnehezebb.  – próbált vigasztalni.

-          De nekem még ez az első hét! – ébresztettem rá.

-          Majd átvészeled! Erős lány vagy te, sikerülni fog, bízz magadban! – adott tanácsot. – Most pedig hozd rendbe magad, és gyere vacsorázni.

Kibújtam vackomból, majd vetettem magamra egy pillantást.  Hát borzalmasan festettem. Vörös szemek, lefojt smink, és kócos haj. De A szüleim előtt nem szégyelltem ezt sosem. Ők mindig tudták hogy mi van velem, mindig elmondtam nekik mindent. Most is tudják hogy nehéz időszakon megyek keresztül, és meg is értik.

Előbbi érvelésemből kifolyólag kimentem anyuékhoz, s lepattantam a velük szemben álló székre. Maisa éppen szolgálta fel a vacsorát, ami sovány pulykamellfiléből, és vitaminsalátából állt – hát igen, a szüleim eléggé egészségesen étkeznek, és nekem is úgy kell a tánc miatt, meg egyébként sem vagyok oda a zsírban úszó ételekért. Egyszer-egyszer megeszek egy hamburgert, de néha attól is rosszul vagyok.

-          Jó étvágyat kicsim! – mosolygott rám apa, miközben ivott egy korty fehérbort. – nem kérsz? – intette felém a poharat.

-          Köszönöm, most nem, éhes sem vagyok…

-          Na nem! – anya átlátott a dolgokon. – Most nem csinálhatod azt hogy nem eszel semmit, és megint könyörögni kelljen, hogy ki ne száradj! Addig nem állhatsz fel, míg meg nem etted a vacsorád felét! – fenyegetett, mintha öt éves lennék.

-          Rendben – forgattam a szemem.

-          Jut eszembe! Meredith Jacobs keresett. – mondta közvetlenül anya.

-          Mi? A táncművészeti-s nő? – köhintettem nagyot, mivel pont elfelejtettem az ürügyet, ami miatt idejöttünk.

-          Igen, csütörtökön lesz a felvételi. – nyögte be, amire én egy valódit nyögtem.

-          Most? Holnap után?

-          Igen, miért? – csodálkozott.

-          Én… most nem vagyok képes ilyesmire… sőt még nem is gyakoroltam. – kerestem a  kifogásokat.

-          Ugyan – legyintett – profi vagy, menni fog, ugye Charles? – nézett apára.

-          Persze Claire! A mi kislányunk, biztos minden rendben lesz! – csak apa hívta anyát Claire-nek, mindenki más csak Peggie-nek szólította. – Ja és kicsim, pénteken együtt vacsizunk egy étteremben, mivel elutazok szombat reggel. – hogy ezek milyen lazán adnak be dolgokat! Elképesztő, az én állam a földön pihen, míg ők esznek is közbe.

-          És mégis hova mész már megint? – kértem számon. – És meddig maradsz?

-          Most Svájcba megyek, és keddig maradok. – folytatta két falat között. Ekkor tűnt fel, hogy én még mindig nem ettem semmit.

-          Nekem pedig vasárnap lesz a megbeszélésem, és hétfőn kezdek a divatcégnél. – tudatta velem anya is. Szóval ha jól értem megint tök egyedül leszek egész hétvégén… azt hittem hogy ha idejövünk egy nem éppen aprócska dolog miatt, legalább ilyen téren megváltoznak.

-          Értem… - motyogtam, miközben a villámmal piszkáltam a salátát épp úgy, mint egy gagyi amerikai filmben.

Öt percen belül arra lettem figyelmes, hogy egyedül ülök az asztalnál és Maisa pakolna… Na szép… Beszenvedtem magam a szobámban, és az első dolog amit megláttam az iskolatáska volt.  Ja hát igen már lecke is van… teljesen kiment a fejemből. Így este nyolckor kezdtem neki a feladott házi mennyiség megoldásának. Viszont az a legdurvább, hogy ez még csak az első nap.

Mikor még fél tizenegykor is a bioszkönyvet bújtam, rájöttem hogy a szüleim mennyire kicsesztek velem hogy egy ilyen elit suliba írattak… köszi anya és apa.  Az órarendem szerint raktam be a könyveket a szerdai napra. Igen, nem igazán nyerte el a tetszésemet a keddi iskolakezdés… és a csütörtök… egyáltalán semmi kedvem felvételezni ide… most nyugalomra lenne szükségem… mondjuk annyiban jó, hogy kicsit leköti a figyelmemet.

Még este beugrottam a zuhany alá, és fél órát áztattam magam a jó, testhőmérsékletű langyos víz alatt.  Kiszálltam, felkaptam pizsamámat, majd megmostam a fogaimat is.  Bebújtam a takaró alá, mert a szeptember esti hűvös levegő, és az eső alaposan lehűtötte a levegőt.

*

Daniellel hang nélkül vonultunk végig a folyosón, megkímélve egymást mindenféle hangos megjegyzéstől. Nem is lett volna annyira kényelmetlen ha nem lett volna a padtársam… ja meg ha nem csak őt ismertem volna. Nem volt kellemes tök egyedül bolyongani ebédszünetben abban a hatalmas kertben. 

Leültem egy padra, de mivel éhes nem voltam, csak éppen üldögéltem ott és lógatta a lábam. Éppen arra sétált Dan a bandájával, köszönt mindenki csak ő nem…  bár neki nagyobb baja is volt, mikor a szeme láttára nyúlja le a haverja a lányt. A lány… minden pasi életében van egy lány, akiért meghalna, de a dolgok nem úgy alakulnak ahogy a szerelmesek hiszik, és elszakadnak… később mindekettőjük megtalálja a boldogságot, de sosem a másik oldalán… vajon én voltam Harry életében a lány? És Dan életében Mia az a bizonyos lány? Sajnos ezt sem tudom megállapítani.

Míg ezen gondolkoztam valaki lehuppant mellém a padra. Bozontos haját megrázta, s beletúrt kezével.

-          Nekem ez nem jön be. – ábrándítottam ki.

-          Tudom… nem neked imponáltam. – nézett rám mosolyogva.

-          Mit akarsz itt? 

-          Bocsánatot kérni… tegnap egy nagy barom voltam. – megtörtem… már nem haragudtam rá.

-          Igen… még most is az vagy.

-          Köszönöm szépen! -  bólintott nagyot, majd elkezdett csiklandozni. Én meg mint hülye hisztis picsa, felsikítottam, és nem kevesen néztek rám. – te aztán tudsz feltűnést kelteni.

-          Tudom – voltam vállat, majd beleboxoltam a vállába.

-          Ezt miért kaptam? – csodálkozott.

-          A tegnapi miatt.

-          Megérdemeltem. – értett egyet.

-          Tudom… - majd elsétáltam mellette.

-          Hé! Hope… azért ugye nem használod ellenem amiket tudsz? – kérdezte félve, de merészen néztem rá.

-          Basszus… túl jószívű vagyok ahhoz, hogy ez eszembe jusson.

-          Max hülye vagy hogy ne jutott eszedbe, semmiképp nem jósívű, hisz tegnap kidobtál az esőbe.

-          Te meg széttépted a…

-          A…?

-          Mindegy – legyintettem.  – mi volt az sms-ben? – jutott hirtelen eszembe.

-          Hát… - visszaült mellém a padra. – mondhatom? – kérdezte ismét látva félős arckifejezésem.

-          Igen, mehet. – bólintottam.

-          „Hope, megértem hogy nem veszed fel a telefont, de ha el akarod mondani Harrynek hogy Londonban vagy, akkor most tedd meg, mert holnapután európai turnéra indulunk” – idézte Niall üzenetét.

-          Niall tudja? – sokkoltam le.  – Én… nem is gondoltam volna.

-          Én se… de mondjuk én nekem nem ez tűnt fel először…

-          Hanem mi? – nem értettem mit akar.

-          Hát… azt akarják hogy elmondd neki, ami azt jelentheti hogy szarul érzi magát, és hiányzol neki. – magyarázta, mire elgondolkoztam – tudod, ez amolyan férfi logika…

-          Lehet… de nem! Egyszer már eltaszított, sőt nem is ő keresett… nem kellek én neki…

-          Neked tök olyan a gondolkodásod mint Miának… és mi az eredménye? Én itt szenvedek, az exed meg valahol itt Európában. – húzta fel magát.

-          Nem olyan… te megszivattad a csajt, becsaptad, Harry viszont spontán otthagyott.

-          Ki tudja mit csinált míg nem voltál vele – jegyezte meg halkan, de hallottam.

-          Kösz… azért sem kell nektek pasiknak második esély!

-          Ööö… belezavarodtam. Basszus magamnak ástam vermet! – döbbent rá.

-          Így van! – helyeseltem. Míg üldögéltünk kicsit, majd megszólalt.

-          Van itt a közelben egy pékség, még van időnk elmenni…

-          Jól hangzik, ma még nem ettem.

-          Milyen ember vagy te! – méltatlankodott.

Dannel megtettük a szűk három perces sétát a pékségig, és beálltunk a sorba. Már a fahéjas csigámat majszoltam, míg Daniel a sorban állt. Kisétáltam a zsúfolt épületből a friss levegőre, de megbántam. Frontálisan szembe jött velem ő… kapucnia a fejére volt húzva, napszemüvege pedig orrára volt biggyesztve, de én így is felismertem. Én még csukott szemmel is felismerném, mert arca örökre beleégett a retinámba. És azt hiszem őneki is… egyszer csak megdermedt, és nem mozdult.

Kapva az alkalmon rohanásnak indultam vissza az iskola felé. Dan nyilván észrevette mert egy percen belül már mellettem kocogott ő is. Berohantunk a kovácsoltvas kapun, s csak akkor tudtam volna megszólalni:

-          láttam… - jelentettem ki.

-          Tudom… - mondta lihegve. – Na gyere ide – magához húzott, majd megölelt.

Daniel ölelése biztonságot adott, úgy éreztem hogy megóv a külvilágtól. Illata nem az a tipikus pasi szag volt, hanem annál sokkal lágyabb, bár mégis finom. Ennyire őszinte együtt érzéssel még senki nem ölelt meg engem. Behunytam a szemem, és igyekeztem kizárni a fejemből a világot. Mikor kinyitottam a szemem, kíváncsi szempárok tömkelegébe ütköztem bele.

♫Niall♫

-          Zayn, nekm neked mégegy tetkó? – kérdezte Liam idegesen. – Így is van vagy nyolc vagy mennyi.

-          Engem vonzanak a rosszfiús dolgok… - inzézte el.

-          Ja, most nagyon újat mondtál.. kit is neveznek Bradford rosszfiújának? – kérdeztem cinikusan.

-          Ha ha… de tök vicces lenne ha a lábam szárán felfutna valami…

-          Gaz? – fejezte be Louis, mire nevetésben törtünk ki.

Ebben a pillanatban Harry lépett be a lakásba nagy ajtócsapkodások kíséretében. Egy „sziával” semmi illetett meg minket, csak ment tovább, és egy utolsó ajtócsapódás jelezte hogy landolt a szobájában.

-          Louis? – néztünk rá, hiszen neki mindent elmond.

-          Nem, ez a ti dolgotok Niall – nézett rám, de igaza volt.

-          Rendben  - álltam fel lustán, majd elindultam Harry szobája felé.

Kopogás nélkül benyitottam, és levágódtam egyik fotelbe. Harry az ágyon fekve bámulta a plafont.

-          Na mi a baj hódító? – kérdeztem, de nem válaszolt. Öt percig csak bambult, de nem akartam nyaggatni, mivel még durcább lesz.

-          Láttam őt – szólalt meg hosszú csend után… azt hittem dobok egy hátast… egész Londonban pont vele kellett összefutnia a turné előtt egy nappal…

-          Biztos vagy benne? – próbálkoztam.

-          Teljesen.

-          És a csaj pont úgy nézett ki mint ő?

-          Nem! Ő volt az Niall! – ordított rám.

-          Oké… szóval… minden olyan volt rajta mint szokott?

Elgondolkozott – Nem, a haja sokkal rövidebb volt, és egyenruhában volt.

-          Harry, nem ő volt az – győzködtem, de magamat is kellett, bár én jól tudtam mi a valóság.

-          Nem hiszel nekem?

-          Nem arról van szó, csak mostanában kicsit kivagy… majd minden helyrejön – tettem a kezem a vállára, sejtelmesen rámosolyogtam, majd magára hagytam.

Lementem, és elmondtam a skacoknak mi a  helyzet…