III.kötet ~ 16.fejezet

Megúsztuk. Nem hiszem el hogy megúsztuk! Azt a …!  Magam sem értem hogyan, hisz mikor megláttuk a két maszkos emberkét és elkezdtünk rohanni, a hátunk mögött még több jelent meg egyszerre. És hát el is kaptak. Annyi q  bökkenő hogy mindenkin fekete volt, így senkinek nem tűnt fel hogy egymást próbálják lefegyverezni. Mi addig kapva az alkalmon, áttörtük az üvegajtót - kicsit sem úgy mint egy akciófilmben, mert Niall lábába beleállt egy hatalmas üvegdarab, én a hátamra estem, így eléggé megnehezült a dolgunk. Annyi szerencsénk volt hogy Zayn kemény fiú és értünk jött a kocsiból, mivel mind a kettőnknek támogatásra volt szüksége. Mikor a maffiacsapat észrevette a tévedést, már rohantak is…  Annyi szerencsénk volt hogy a sötét londoni utcán nem látszódott  rendszám – remélem -  és Liam manőverezett kicsit a kocsival hogy ne követhessenek.

Hát igen… sikeresen hazaértünk. Niallt ellátta Ana, Danie és Eleanor pedig a teljesen sokkolt Miával foglalkozott, míg mi igyekeztünk kitalálni a folytatást.

-          Szerintem…fel kéni hívni.

-          Kit? – néztünk riadtan Liamre.

-          Hope-ot…

-          Megzakkantál? Lehet nem is ő venné fel! Olyan simán lenyomoznak minket hogy holnapra mind halottak lehetünk!

-          De valószínűleg nem tudják hogy nála van a mobil! Nem is írt volna!

-          Arra nem gondoltatok hogy csapda volt hogy odacsalogassanak? – szólt közbe Louis.

-          De, de tényleg ki akarták nyírni a csajt, szóval ez az elmélet nem nyert.

-          Akkor…

-          Akkor fel kéne hívni! – világosított fel minket Liam újra.

Beadtuk a derekunkat, de előtte megegyeztünk hogy nem mobilról hívjuk. Így körülkémleltük az utcát, és végül megállapodtunk egy piros telefonfülkénél. Én és Liam bementünk, míg Zayn és Loui kint figyeltek.  Bepötyögtettem a  papírra írt számot, s figyeltem, mígnem a telefon kicsöngött.

-          H-haló… - suttogott bele egy gyenge, erőtlen hang.

-          Hope, Liam vagyok.

-          Liam… ne keress! Iszonyat veszélyes! Így is elég halott van… - zokogott csendben. Ha beleszóltam volna, biztosan felordít hogy élek és lebukik… inkább csendben figyeltem.

-          Megmentettük Miát…

-          Ohh… akkor jó.

-          És te hol vagy? Próbáld leírni!

-          Nem…nem tudom – zokogta. – Valami raktárféleségben a külvárosban. Itt van velem egy súlyosan sérült lány, és… egy hulla… - nem hittem a  fülemnek – Harry hullája.

-          Hope, nyugodj meg, az nem Harry h… - ajtó nyitódás.

-          DeLucie! Mi a frászt művelsz? – hallom messzebbről…  majd egy hatalmas ordítás. Aztán mégegy, miközben a háttérből szűrődő hang élesen felkacag. Csend lett. Síri csend. – Nem tudom ki a büdös fene vagy, de jobban tetted volna ha nem kerülsz fel a listámra – majd lecsapták a telefont.

Vajon mit csinálnak Hope-val? Vajon él még? Az a hulla az, akit a kocsimból szedtek ki?  Ki a fene beszélt velünk? Hitetlenkedve léptünk ki a fülkéből, ahol Zayn és Louis ijedten néztek ránk.

-          Na?

-          Semmi használható. Annyi hogy felkerültünk a listájára. – közli le Liam.

-          Ne viccelj Liam! Már rég rajta vagyunk, csak nem tudja ki volt az! De hidd el, holnapra tudni fogja! – idegeskedtem.

-          Harry a frászba ne ordibálj! Halott vagy! Én meg Liam Payne és ha valaki ezt hallotta, akkor midnen bizonnyal… Igen. Minden bizonnyal elkezd rohanni erre.  Mi pedig a házba. A srácok igyekeztek takarni valamilyen helyzetben, de valószínűleg - legmagasabb révén – látszódott a hajam. Remek. Végül beértünk a házba, ahol riadt, kíváncsi és ijedt arcok meredtek felénk.

-          Mi a frász történt veletek? – kérdezte Niall.

-          Rajongók…

-          Mi… ne.

-          De. Ráadásul Hope-ot rajtakapták – magyarázta Liam.

-          Én mondtam hogy veszélyes! – néztem dühösen rá. – Ha most bántják emiatt akkor…

-          Harry, nyugi.

-          Nem nem nyugszom, mikor… - már éppen jött volna a nagy vitajelenet, mikor megcsörrent a mobilom.  – Mi? Ez lehetetlen! – meredtem a képernyőre.

-          Ki hív? – néztek rám.

-          Hope… mármint az ő száma.

-          Vedd fel!

-          Ne vedd fel!

-          Add majd én felveszem!

-          Harry ez csapda!

-          Nem tanultunk eleget! – ezekkel záporoztak le…

-          Kuss legyen! – ordítottam, majd lenyomtam a zöld gombocskát és a fülemhez emeltem a készüléket... – Haló?

-          Styles… kéne egy kis segítség – szólt bele egy túl ismerős hang.

♫Hope♫

Odarohantam a csaphoz és újra bevizeztem a rongyot. Visszasiettem a már nagyon szenvedő barátnőm mellé, majd becsavartam vele a sebet.

-          Nyugalom. Midnen rendben lesz. – nyugtattam, miközben magam is pityeregtem.

-          Annyira fáj! – zokogott.

-          Tudom… cssss nyugalom.

-          Hope, haza akarok menni!

-          Én is! Nyugi én itt vagyok veled! Itt vagyok! – átöleltem a vállát hogy érezze hogy tényeg mellette vagyok. Ezek után nyílt az ajtó. Stephanie egyik kezével erősen belém kapaszkodott, közben becsukta a szemét és erősen koncentrált.

-          DeLucie! Van egy meglepetésem számodra! Nézd ki van itt! – majd mögötte két ember lépett be, kezükben egy fekete ruhába bugyolált… testtel. – Íme nagy szerelmed! – majd ledobták elém a zsákot. -  Rajta, nyisd ki. – megráztam a fejem. -  Azt mondtam nyisd ki! – ordított miközben előszedte a fegyverét és fejemhez emelte.

Remegve odasétáltam, majd bontogatni kezdtem a csomagot. Nem voltam felkészülve a szénné égett Harry testt látni, így azonnal be is csuktam a szemem, és zokogásban törtem ki.

-          Nyugodj már meg, hamarosan lélekben is együtt lesztek. – vigyorgott rám undorító mosolyával.  Majd fogta a fegyverét, a test felé emelte, s még egy golyót belelőtt a már így is élettelen Harrybe. A szívem szakadt meg.  Ezek után kilépett a teremből, és ránk zárta az ajtót.

Zokogtam.  Zokogtam és zokogtam. Nem hittem el. Daniel halott. Harry halott. Ha ide meri hozni Dan testét én…

A lehető legmesszebb ültem a szobában és a sokkos állapotban lévő Stephanie-t is magam után rántva.  Egy ideig csak meredtem a semmibe, majd valami rezgést éreztem. Még jó hogy visszakapcsoltam a mobilt. Egy ismeretlen számot jelzett ki, amitől egy kicsit megijedtem, így félve emeltem fülemhez a kagylót.

-          H-haló… - suttogtam olyan halkan bele, hogy még Stephanie se hallja.

-          Hope, Liam vagyok. – a szívem hatalmasat dobbant. Tehát Liam. Az ajtót pásztázva válaszoltam neki:

-          Liam… ne keress! Iszonyat veszélyes! Így is elég halott van… -  győzködtem, mikor valójában nagyon örültem hívásának.

-          Megmentettük Miát… - a szívem szakadt meg. Oké, persze örülök hogy Mia él és virul, de a múltkori hívásom után gondoltam hogy engem is meg szándékoznak menteni. Hát tévedtem. Könnycseppek kezdtek hullani. Már nincs ott velük Harry, aki biztosan azonnal a keresésemre indult volna…

-          Ohh… akkor jó.  – válaszoltam letörten.

-          És te hol vagy? Próbáld leírni! – zajt hallottam Liam mellől, így még halkabbra fogtam. 

-          Nem…nem tudom. Valami raktárféleségben a külvárosban. Itt van velem egy súlyosan sérült lány, és… egy hulla…  Harry hullája. – nem tudtam hogy érintené, de mindent amit tudtam elmondtam.

-          Hope, nyugodj meg, az nem Harry h… - abban a pillanatban megállt bennem az ütő. Az ajtó kitárult, és Erusees lépett be rajta. 

-          DeLucie! Mi a frászt művelsz? – ott elindult felém, majd egy erős rántás után elhajintotta a telefont. Engem hajamnál fogva felemelt, majd fejjel nyomott a falnak, amitől úgy éreztem hogy majd kifolyik az agyam. – Sosem tanulsz eleget? – suttogja fülembe. – Kivel beszéltél? – kérdezte, de választ nem kapott. – Rendben. Úgy látom túl kényelmes így neked – meredt rám, majd öklével a hasamba vert, mitől a földre rogytam.  – Nem tudom ki a büdös fene vagy, de jobban tetted volna ha nem kerülsz fel a listámra – ezeket a szavakat még hallottam, aztán körülöttem minden elsötétült.  

♫Harry♫

Nem hittem a fülemnek. Ez lehetetlen… ismét.

-          Daniel? – kérdeztem elhaló hangon, mire a többiek feszült figyelméből egy pillanat alatt néma pánik alakult ki.

-          Nagyon okos vagy öreg, de erre nem érünk rá. Na ná hogy én vagyok!

-          Élsz? – csodálkoztam tovább.

-          Nem, a kaszás megengedte hogy felhívjak valakit és pont téged választottalak.

-          Mit keres nálad Hope telefonja?

-          A lakásán vagyok, de itt olyan mintha robbantottak volna. Hol a picsában van?

-          Azonnal menj el onnan!

-          Kösz, de hova ember? Éppen ki akartak nyiffantani, nem alhatok a világ egyik legnagyobb városának az utcáin.

-          Érted megyek.

-          Na azt jól teszed, aztán magyarázatot várok mindenről.

-          Indulok. – már éppen rakta volna le mikor eszembe jutott valami.  – Várj! Honnan tudtad hogy élek?

-          Nem tudtam…

Ez döbbenetes. A „Haló”-ból ismerte fel a hangomat, s egy cseppet sem törődött azzal a ténnyel hogy nekem holnap lesz a temetésem. Gyorsan beavattam mindenkit a Daniel rövid beszámolójába, majd már kocsiban is ültem… Niallal. Az az ember hajthatatlan! Az előbb vettek ki a lábából egy húsz centis üveget, de nem, ő jön Superman-t játszani. Elfoglalta helyét az anyósülésen, majd én is a kormány mögött. Ekkor Liam eszébe jutott hogy a két legszerencsétlenebbet – vagyis a halottat és a valóban súlyosan sérültet – nem kéne egyedül hagyni, így ő is bepattant hátulra.

Iszonyat gyorsan hajtottam. Az okát nem tudom, de Liam körülbelül százszor szólt rám. Végül elég gyorsan, röpke húsz perc alatt odaértem Hope lakása elé. Írtam egy sms-t Danielnek hogy jöjjön, várjuk, majd leparkoltam. Nem telt bele két perc, egy hosszú fekete hajú, pink ruhás nő nyitotta ki a kocsi hátsó ajtaján.

-          Elnézést, de…

-          Én vagyok, ti észlények.

-          Mi ez a maskara rajtad? Identitást váltottál? – gúnyolódtam.

-          Marha vicces, de tudod ki akarnak nyiffantani. Egyébként te vagy a hülye állat hogy vezetni mert álruha nélkül. Ha megállít a rendőr milyen mesét adsz be mesés feltámadásodról?

-          Marha vicces.

-          De igaz…

-          Hagyjátok már abba!

-          Liam – kezdtem.

-          Harry, Danielnek most igaza van. Gyere hátra, átveszem a  vezetést, hoztam jogsit.

-          De…

-          Ennyi.

Hátrakászálódtam Dan mellé, aki egy kis fehér táskában matatott, majd előhúzott egy tiszta pólót és farmert.

-          Ez meg? Honnan van? – kérdeztem.

-          Hope-nál mindig volt ruhám, téged nem öltöztetett Styles?  - röhögött, majd levette a parókát, és a szoknya alá felhúzta a frmert, majd levette a ruhát és fel a pólót.

-          Basszus! – ordítja Liam. – Rendőrök.

-          Én megmondtam! – diadalmaskodott ez itt mellettem.

-          Harry… gyors a parókát, valamit, annyi időnk még van.

-          Ne…

-          Tényleg ki akarsz nyiffanni? – nézett rám Niall komolyan.

Akaratlanul is felvettema  fekete parókát és annyi időm még volt hogy a ruhát is átcseréljem.

-          Na ki váltott identitást Styles… vagyis… lehet hogy nem is váltás volt.

-          Elég! – nézett hátra Niall. – Hagyjátok már abba ezt a veszekedő hulla show-t! A problémáitok most kurvára nem fontosak! – egymásra néztünk, majd az út csendesen telt.

Megúsztuk a rendőröket, majd hazakocsikáztunk. A bentiek már meg sem lepődtek Danielen, így gyorsan beavattuk mindenbe, amitől kicsit – ennél is jobban – ki lett. Hope elrablása, az üzenet, Mia megmentése, és a többi.  Végighallgatott mindent, majd felállt.

-          Nem hittem hogy ilyen hülye ez a banda… - néz ránk a fejét rázva.

-          Mi? – nézett rá értetlenül az exe.

-          Hope, akit napok óta nem láttatok küld egy rohadt sms-t hogy mentsétek meg Miát. És ti mit csináltok? Megmentitek! Őszintén, kinek jutott eszébe, hogy meg kéne keresni Hope-ot? Őszintén. – síri csend…- Ennyit rólad Styles.

-          Hé…

-          Elég! Komolyan, ti betegek vagytok! Persze örülök hogy Mia ép és egészséges, de inkább elrohantatok egy vadidegenhez, mint hozzá? Beszarok! Szégyellem hogy ismerlek titeket!  - összenéztünk, majd lesütöttük a szemünket. – Gratulálok…  - elindult az ajtó felé. – Az a gáz, hogy én meghalok, és majd ha szegény megmenekül, nektek lesz hálás, akik előbbre vettek egy idegent mint őt, vagyis magas ívből leszartátok! – Mia könnyes szemekkel nézett rám – Mia… nem úgy értettem. Ha ezek nem mentek volna érted, magam mentem volna. De ő…

-          Más.  – fejezi be Styles. – És miért halnál meg? – hitetlenkedve rám néz, majd kisétál.

-          Hova mész ember?

Visszanéz – Egy külvárosi raktárba.     

III.kötet ~ 15.fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom, késtem. Sokat. Sajnálom, igyekszem, de most van az eddigi leghúzósabb hajrá a suliban, így kicsit nehéz, ráadásul neveztem egy írós versenyre, amihez egy könyvről kell olvasónaplót írnom heti kétszer internetre, így elég kevésszer jutok oda hogy részt írjak.  Kellemes olvasást!

Ahogy átléptük az ajtó küszöbét,  egy hosszabb folyosóra érkeztünk. A folyosó két oldalán ajtók voltak felsorakozva. Anával egymásra néztünk, majd iszonyatosan gyorsan elkezdtük az ajtókon lévő feliratot vizsgálni, mígnem – a folyosó vége felé – társam felkiáltott hogy „Ne keresd”.

Félve kopogtunk be, majd a halk és ismerős „tessék” után óvatosan benyitottunk.  Mia hosszú szőke haja elegáns kontyba volt feltűzve, jelmeze tökéletesen passzolt rá. Egy ötvenes nő éppen sminkelte a lányt. Mia frusztráltan ránk nézett, mire mind ketten olyan zavarba jöttünk hogy egy hang sem jött ki a torkunkon.

-          Kicsim! – indult végre meg felé, akinek idő közben olyan magasra kúszott a hangja hogy egy operaénekes megirigyelte volna. – Azt hittük hogy már nem tudunk beszélni veled.

-          Mi? Kik..? – értetlenkedett, mire azonnal lépnünk kellett.

-          Hölgyem, kérem kimenne? Szeretnénk pár szót váltani a keresztlányunkkal… - igyekeztem határozott lenni, de hangom megremegett. A nő unottan végigmért, majd idegesen, rágóját csattogtatva kiment, majd becsukta maga után az ajtót.  – Hál istennek! – dőltem a nyílászárónak.

-          H-… Nem. Kik maguk? – kérdezte a riadt lány.

-          Mia! – közelebb lépett – Nem tudom emlékszel-e rám, de én vagyok Hope bará…

-          Barátnője, Ana. Igen… a baleset… - ideges volt. – És ő? – biccentett felém.

-          Harry vagyok! – suttogtam sértetten.

-          Mi? – a lány annyira megdöbbent, hogy majdnem lefordult a székről. – Harry? Harry Styles? Ő meghalt! – hitetlenkedett.

-          Nem, még nem. – nyugtattam.

-          De…mi? Miért? Mit akartok?  - kapkodta a fejét köztünk.  Anával összenéztünk, sóhajtottam egyet, majd belekezdtem:

-          Figyelj… ne nézz minket bolondnak de nem kéne ma este fellépned.

-          Miért is nem? – fonta össze maga előtt a karját.

-          Mert…mert mostanában furcsa dolgok történnek.

-          Furcsa dolgok? – vonta fel a szemöldökét – Kifejtenétek?

-          Nem elég hogy azt hitted halott vagyok mégis velem társalogsz? – kezdtem – ezen kívül Hope eltűnt.

-          És? – tényleg szőke???

-          Maffia! – csattogott Ana. – Gondolkozz! Az a barom itt van és gyilkolássza az embereket! Daniellel végzett, Harryt is majdnem kinyírta, mi majdnem felrobbantunk, és Hope sehol!

-          Ana… nyugi. Ez kicsit sok ordítva.

-          Bocs…

-          Szóval… Daniel meghalt? – gördült végig egy könnycsepp az arcán.

-          Ahogy tudjuk… és kaptunk egy üzenetet – tartottam felé a készüléket, amin az ismeretlen számról küldött üzenet van. Mia pókerarccal olvasta végig, majd lehetetlen tekintettel fordult felém.

-          Srácok… ez abszurd! Balesetek biztos, ez meg valami vicc! A maffia nem jönne oda ahol keresik.

-          Ezért maffia…

-          Figyeljetek. Életem legfontosabb fellépése következik. Ha még igaz is amit két percben összesűrítettetek, nekem most nincs időm erre!

-          És ha valami bajod esik? Nem olvastad az üzenetet? – hát már kezdett kiakasztani.

-          Sajnálom… nem számít. Semmi nem fog történni fél London szeme láttára. Semmi!

-          Mia… tulajdonképpen felfedtem magam csak azért hogy ne essen bajod! Hallgass ránk!

-          És mi történne? – lehetetlenkedett – Leszakad a heveder?

-          Ööö… mi is erre gondoltunk. – Ránk meredt, majd újabb könnycseppek buggyantak elő lemosva ezzel az eddigi sminkjét.

-          Nagyon sajnálom azt a helyzetet amiben vagytok, de engem ne keverjetek bele! Danielt meg fogom gyászolni, ti pedig most menjetek el. Mára elég volt…

Nem tudtunk mit tenni, szépen lepattintotta a megmentőit.

-          Most mit fogunk tenni? – kérdezte Ana miközben már a hallban sétáltunk. Megtorpantam.

-          Beülünk és figyelünk hátha látunk valami gyanúsat.

Így is tettük, elfoglaltuk a helyünket a főpáholyban, ahol csak mi ketten ültünk, majd vártuk hogy kezdődjön a show.

-          Mikor történhet bármi veszélyes ezen az előadáson? – kérdeztem.

-          A vége felé van egy magasba emelős rész… az lenne a főattrakció…

-          Azt meghiszem…

Mia nem hazudtolta meg magát, természetesen nem mondta le az előadást, így idegeskedhettünk végig.

-          Na jó, én ezt nem fogom végignézni!  - pattantam fel. – Figyelj… hátra megyek, kártyám már van, és kitalálok valamit!

-          És… itt hagysz… egyedül? – nyelt nagyot.

-          Írj ha bármi van! Én is így teszek, nagyon figyelj mindenre.  Ha valaki feléd közeledik rohanj és írj! Vagy valahogy jelezz!

-          De…  - már nem volt ideje befejezni mert elindultam.

Fogalmam sem volt mit tegyek. Hogy miért? Mert nem tudtam mi fog történni! Újra beléptem a szereplők folyosójára, és hirtelen ötlettől vezérelve beléptem a ruhatárba.  Szmokingomat lecseréltem egy aranyszín hosszanti… valamire, amit egykor ruhának szántak, fejemre nyomtam egy szőke parókát, arcomat kifehérítettem, hogyha bármi van a színpadon, akkor én észrevétlenül közbe tudjak lépni. Hát ez nem jött be, ugyanis a jelmeznek köze nem volt azokhoz, amiket ezek hordtak, de azért én próbálkoztam.  Mikor a színpad mellé léptem a  szereplők csak nézték hogy ki a  fene vagyok, már ki is akartak küldeni, mikor egyszerre mindenki hirtelen a színpadra szegezte tekintetét. A levegőben lévő közös táncban elszakad egy lánc… ki gondolta volna?! Így Mia a  társa lábába kapaszkodott hogy ne essen le, de már nem nagyon bírta.  Cselekednem kellett. A zene megállt, az emberek felmordultak, és kilestem Ana tekintetét aki vészjóslóan kapkodta a fejét.  Ekkor átrohantam a színpadon, megálltam a már akkor zuhanó táncosnál, mígnem elkaptam s a másik oldalon át rohantam vele kifelé. Piszok ijedt volt, de tudta mi történik körülötte. Villámgyorsan lekaptam róla a hevedert, és már ráncigáltam is magam után.

-          Azonnal el kell innen tűnnünk! – ragadtam karon és húztam. Már nem érdekelte mi van, csak jött velem, mert tudta hogy így jön ki a legjobban.

Dobtam Liamnek egy sms-t, hogy azonnal jöjjön az épület elé kocsival, és már rohantam is Anáért. A frászba! Nem volt a páholyban. Hívtam, írtam neki nem vette fel. Hol a fenében van? Remélem nem az amire gondolok…

Hosszas idegeskedés után végül jelet adott magáról hogy rohan a kijárat felé, ott találkozunk. Mindezt futás közben darálta le, és már ki is nyomott. Vagy elejtette a mobilt... mindegy.  Mi már jócskán ott álltunk, láttam azt is hogy Liamék autója megérkezik de Ana még nem jött. Gyors lepasszoltam Miát, elküldtem hogy rohanjon  be a kocsiba, persze ezek után hallgatott rám és a következő percben már be is szállt hátra.

Ana még mindig nem jött. Hol a fenében van?! Visszasiettem az épületbe ahol már igazi pánikhelyzet alakult ki. Az előadás már rég nem ment, mindenki Miát kereste, és én is megpillantottam az első fekete ruhás emberkét. Egyenesen felém tartott, vagyis inkább ki az ajtón. Döntenem kellett… ha elrohanok akkor tudni fogja hogy tudok róluk és veszélybe sodrok mindenkit, ha megvárom hogy elsétáljon mellettem, annak nagy a lebukás veszélye.  Hát…  Harry Styles-hoz méltóan fogtam magam és két métert arrébb sétáltam és kezdtem nézegetni a plakátokat… A fekete fazon megállt mellettem, gondolom vetett rám egy pillantást, és… akkor koppant. Ugyanabban a ruhában voltam, mint amiben megmentettem Miát.

És akkor elrohantam. Persze rohant utánam. Üldözés Londoni Balettintézetben Harry vs. Maffia módra. Nem egy embert löktünk fel, és biztonságiak is beleavatkoztak, de nem tudták megállítani a komát. Attól féltem hogy egyik ajtó mögül előugrik egy ember. Hát nem is történik másképp. Egyik kanyar után belöktek egy szobába, és kulcsra zárták az ajtót, befogták a  számat. kicsit ki voltam. Kívülről futólépést hallottam, de meg sem mertem mukkanni.

Miután a zajok megszűntek, egy telefont fényét érzékeltem a szobában, ami rávilágított az arcokra. Mögöttem Niall állt, ő fogta be a szám, velem szemben pedig Anna mutatott „csend” jelet.  A következő percben Niall levette számról a kezét, és elém állt.

-          Hát ti? – suttogtam. – Niall te mit  csinálsz itt?

-          Tudtam hogy nem vagytok elegek ketten és elszakadtok.

-          Jah, engem is úgy húzott ki az üldözésből mint téged. – forgatta a szemét Anna.

-          Igen, csak te ordibáltál is mellé.  

-          Hééé! Nem tudtam hogy te vagy! Tudod hogy megijedtem?

-          Nem igaz hogy nem ismerted fel a mozdulataimat…  - ez a beszélgetés kezd kínos lenni.

-          Nem egy örök emlék… - úúú.

-          Öhm… nem mehetnénk ehelyett? Higgyétek el lesz időtök megbeszélni csaképpen mindig a  leghülyébb időpontot fogjátok ki.

Még egy ideig ott ücsörögtünk a  bezárt ajtó mögött, írtam Liamnek hogy vigyék el onnan Miát és jöjjenek vissza, és hogy mi addig megszabadulunk tőlük… mármint hogy addig biztonságban leszünk.  Egy óra múlva mertük csak újra kinyitni az ajtót, addig azonban rengeteg parancsot és utasítást kaptunk miszerint „Keressétek őket! Itt kell lenniük, mert a bejáratokat lezártam! Honnan  tudták meg?!” . Kicsit berezeltünk… Majd mikor már semmilyen zajt nem hallottunk kinyitottuk az ajtót, és óvatosan kilestünk. Senki.  Bár ez nem meglepő, hiszen minket kerestek. Már létünk volna ki, mikor hangokra lettünk figyelmesek.. Villámsebességgel zártuk vissza magunkat a szobába.

-          Most mi lesz?  -idegeskedett Ana.

-          Ablak – mutatott Niall a fal felé, amin egy apró, tető alatt elhelyezett ablak volt.

-          Szóval…

-          Igen.

-          És…

-          Igen te Ana, csak te férsz ki.

-          És…?

-          Mi itt maradunk.

-          De…

-          Igen, aztán mi is. – ez a beszélgetés Niall és Ana  között ösztönből jött. Totál kitalálták egymás gondolatait.

Szóval… Alul egy szék. Rajta Harry Styles, aki nyakában Niall Horan ül, aki éppen Ana Taylort( Angol nevén) teszi át egy ablakon. Liamék már értesítve lettek, így í másik oldalon ők kapják el  a „csomagot”.  Mi is mentünk volna utána, csak a bökkenő az volt hogy nem fértünk át az ablakon. Remek. Így Liam és Zayn már megint ugrasztva lettek és az első kijárat felé vezényeltük őket… megint. Nem igaz, senkinek nem tűnik fel hogy egy ilyen komoly intézményt elfoglalt egy csapat fekete ruhás?! Mindegy. Közben átvedlettem, Niall is cserélt, így mind a ketten totál feketében lettünk, hátha sikerül beolvadnunk.

Sikerült. Kimentünk a  szobából, és lazán végigsétáltunk az épületen. Annyi a gáz hogy totál féltünk mind a ketten, és kicsit látszódott.  Odaértünk a bejárat felé. Liamék még régebben kocsit váltottak mert az előzőt felismerték, így most egy fekete terepjáróval parkoltak. Tévedtünk. Az ajtók nem zárva voltak hanem embereket állíttatott oda.  Niallal egymásra néztünk majd egy közös, határozott bólintás után megindultunk feléjük. Mikor már olyan közel voltunk hogy fel lehetett minket ismerni (bár maszk volt rajtunk) egyszerre rohantunk át köztük egyenesen az autó felé. 

III.kötet ~ 14.fejezet

Sziasztok!
Tudom hogy késett a rész, de könyörgöm nekem ne gyertek hogy ritkán van, mert az embernek vannak problémái is. Aki ezt nem bírja megérteni, az gazán egy önző személyiség. A részről annyit hogy nagyon figyeljetek, ne rohanjatok mert könnyen zavaros lehet és nem érthetitek. Úgy írtam le ahogy elképzeltem, de lehet hogy nehezebb így átlátni.

Később rájöttem hogy nem sétálhatok csak úgy be Nadine-hoz, és közölhetem hogy vigyázzon magára, mikor meghaltam… hát igen, kissé komplikált lenne. Így Niallt küldtem el hozzá, hogy elmondja a fájdalmas igazságot.  Mint hallottam Nadine totál kibukott, Diana, pedig nagy valószínűséggel sejtette hogy valami komolyabb dolog van az háttérben, főleg miután Hope napok óta nem megy be dolgozni.  Mikor már biztosan sejtette, Nadine hisztije közben riadtan tekintett Niallra, aki csak észrevétlenül pislantott egyet, jelezve hogy jóra gondol.  Diana – legjobb tudomásom szerint -  a szája elé kapta a kezét, majd mitán Nadine felrohant zokogva, ő már intézett is valami utazást, elvileg Nadinnak hogy kiheverje… lehet ők járnak a legjobban ha elhúznak innen a fenébe. London elvégre nagyváros, senki nem tudja pontosan hogy mi folyik a belváros falai között…

Niall és Ana ezek után  átugrottak Hope lakásába, és a legfontosabb csomagokat összepakolták, majd beszéltek Peggie-vel is, aki zokogva ordibált a telefonba, hogy ő azonnal Londonba jön, de egy negyvenperces telefonbeszélgetés után végül sikerült meggyőznünk, hogy csak mindent összeguboz ha idejön.  Elég nehéz volt eltántorítani, elvégre Peggie már eleget veszített az életben, és most a lánya a tét. Csak azért avattuk be, mert ő amúgy is érintett, neki tudnia kell róla hogy védhesse magát és a családját… mármint… na.

 Niall felhívta Adelét, és kimagyarázta neki azt, hogy miért nem fogja keresni egy ideig, és hogy ő miért ne keresse. A lány kissé összetört, de Niall nem szakított vele, csak annyit mondott hogy egy kicsit bonyolultak mosta  dolgok, és kell egy kis idő hogy mindent a helyére tegyünk. Adele okosabb ennél, azonnal megneszelte hogy valami gáz van, de csak egy gondolattal válaszolt Niall hosszú monológjára: „Bízom benned Niall, várni foglak vissza.” -majd lerakta a telefont. Niall rohanva csapta be maga mögött az ajtót, miszerint „ Ez az idióta fekete ruhás majom már másodjára bassza el a kapcsolatait”, mire Ana beszólt hogy az előzőt „ő cseszte el” így a Niallal közös - eddig csendes - otthonunkban állt a bál. 

Zayn beszélt Perrievel, hogy mindennél jobban vigyázzon magára, és azt tanácsolta neki hogy mostantól mindenhova testőrrel járkáljon. Az ijedt pophercegnő persze azonnal tudni akarta hogy mi a baj, de Zayn is jött az ekkor szokásos „bíz bennem” dumával.

Úgy látszik hogy Liam és Louis elővették Zayn tervét, és csak úgy random kirendeltek egy-egy testőrt Danielle és Eleanor mellé. Az első csak csodálkozott, de Liam mindent elmondott neki, míg az utóbbi már tudta hogy mi a helyzet. Danie kissé kiakadt, úgyhogy Liam kitalálta hogy mi lenne ha egy ideig mégis együtt maradnánk… egy légtérben. Az ötletet csak támogatni tudták, mígnem Zayn is beleszólt:

-          Jó srácok, együtt meg minden, de én nem hozhatom Perrie-t ide, hiszen akkor még egy egész ekkora közösséget bajba keverünk, ha a Little Mixet is célba veszik.  Így csak nőne az áldozatok száma…

-          Igen, viszont ha ti kettecskén laknátok külön, akkor könnyű prédának vesznek titeket. – latolgatta Niall.

-          Nem. Nem ha mi sem együtt leszünk.

-          Mi? – szaladt fel Louis szemöldöke.

-          Igen. Mi itt maradunk ketten, és vigyázunk Anára, hiszen rólam már azt hiszik hogy kinyiffantam, akkor csak Niall és Anna marad, ami persze arra következteti őket, hogy Adele… hogy Adele egyszerűen nincs. Egy célponttal kevesebb – néztem Niallre, aki riadtan bólintott. -  Louisék pedig mehetnének Liamékhez, és akkor a két lány biztonságban lenne, Zayn pedig úgy tenne, mintha semmi nem lenne.

-          Szóval a legjobb védelem…a semmi?

-          Pontosan. Ha megneszelik hogy tudunk róluk, akkor ki tudja mit tesznek velünk. – ezt hiszem csalódtak bennem, hiszen olyannyira logikusan gondolkodtam, amennyire ők nem.

-          Aha… - szólalt meg először Louis a kábulatból – és akkor hogy mentjük meg Miát hogy senkinek ne tűnjön fel?

-          Azt… még nem tudom – zuhantam le a kanapéra. – a Diótörő egy balettdarab tele emelésekkel, karabínerekkel, és magas színpaddal. Gondolom balesetnek akarják álcázni.  Először is beszélni kell vele, hogy mit kell csinálnia, majd bármi legyen az lebeszélni róla, és idehozni, elmagyaráznia  történteket.

-          Jah biztos belemegy ha elráncigáljuk egy komoly fellépéséről – forgatta a szemét Zayn. – Főleg ha mi… nagyon kedvelhet minket Daniel után.

-          Pont ezért Ana fog beszélni vele.

-          Mi? – ugrott fel az említett.

-          Igen. Mi is ott leszünk, de te leszel a szóvivőnk, elvégre te is ott voltál azon az estén… rád hallgatni fog.

-          És ti miért nem beszélhetnétek vele? – puffogott – elvégre ti is ugyanúgy ott voltatok.

-          Azért Ana, mert én halott vagyok, és az embereknek feltűnik ha Niall Horan nyilvánosan megjelenik. – magyaráztam, mire Ana lehajtott fejjel bólintott. – akkor rendben. Ma Mia. Holnap pedig eltrjesztjük a halálhírem.

-          Mi? – mindenki úgy meredt rám, mintha hülye lennék.

-          Zayn, te menj el, és azonosíts, hogy én vagyok a hulla… nem tudom ki az, de a maffia igen, és ha nem közöljük le hogy én haltam meg, akkor mindenre rájön. Louis téged megkérlek arra hogy közöld a családommal a híreket… még ők sem tudhatják… bajba kerülnének. Niall… te intézd a temetést. Az embereknek gyászolni kell. Végül Liam… te menj be a stúdióba, és közöld az emberekkel hogy Harry Styles meghalt, vége a One Directionnak. – lefagyott és könnybe lábadt tekintetek pásztáztak, de senki nem mert megszólalni…

-          És… ha… szóval vége ennek az egésznek?  - először Ana tért magához a kábulatból.

-          Ana, ebbe vagy belehalunk, vagy sikerül úgy túlélni, hogy egy olyan ember dolgozik, akiről azt hiszik hogy halott. Ha majd mindenki megmenekült, és ezek a mocskok rács mögött lesznek, akkor újra mutatkozhatok. – folyt le egy könnycsepp az arcomról.

A délelőtt további részében próbáltuk feldolgozni a tényt, hogy vége. Az álmunk, amit már hosszú évek óta építgetünk csak a semmibe lesz egy rakat gyilkos miatt. Mindenki ijedt, mindenki fél, és a legtöbbünkön már a rettegés lett urrá.

- Srácok… - néztem körbe, mire a gondolatokkal teli tekintetek felém szegeződtek. – Legalább olyan fejet vágtok, mintha tényleg meghaltam volna, és tényleg mindennek a vége lenne. Még el sem kezdődött! Pont ezért csináljuk ezt az egészet:  hogy ne legyen több áldozat. Próbáljatok hideg fejjel gondolkodni… - kértem őket.

- Harry… - először Anna szólalt meg. – Hogy akarod megmenteni Miát úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek.

- Erről van szó! Gondolkozzunk! Nem is! Induljunk!

- Mi?? – estek nekem.

- Pontosan! A Diótörő előtt még beszélnünk kell a csajjal, hiszen ha az van, amire gondolunk, akkor utána kevésbé ha tudunk.

 - De te nem jöhetsz! Holnap akarjuk bejelenteni hogy kinyiffantál!

- Álruha…

- Várjatok! – ordított fel Zayn… - Harry…

- Mi az?

- Mikor… mikor felhívtak és közölték hogy a kocsidban egy hulla van… ugye előtte nem mutatkoztál be? – kérdezte félre. A levegő megfagyott, ahogy egy percre én is.

- Nem… majd ha azonosítasz, akkor azt mondod hogy veled beszéltek. De srácok… most komolyan Mia a lényeg! Haladjunk!

Én már rohantam, felkaptam egy cseppet sem magamat jellemző öltözetet, vagyis egy melegítőt, hajamat – kelletlenül – kivasaltam, és fejembe húztam egy hatalmas basketballsapkát.  Ezek után felvettem egy Harry Potter szemüvegéhez hasomlót, és már…úgy néztem ki mint egy idióta. Remek…

Mikor leértem a földszintre a többiek először megijedtek, majd észrevették hogy csak én vagyok, és abban a pillanatban egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

-          Nem vicces…

-          Dehogynem! Harry azt hiszed hogy így beengednek egy ilyen előadásra.

-          Belógok.

-          Aha persze… akkor meg észrevesznek, kiderül hogy élsz… inkább vegyél egy fosbarna zakót egy bűvészkalappal, műbajusszal, és máris hihetőbb a „karaktered” – Louis nem beszélt hülyeséget.

-          Akkor… várjatok egy percet. – rohantam fel ismét. A többiek csak felnevettek, míg én olyanra varázsoltam magam, mint amilyet Lou kitalált.  Mikor leértem… hát úgy fogalmaznék hogy  sikerült a kinézetemmel egy cseppnyi jókedvet csinálnom.

-          Harry… - jutott végre levegőhöz Zayn – pont ilyennek képzeltünk el ötven év múlva.

-          Haha. Okés, mostmár tényleg induljunk. – egy emberként indultunk meg a garázs felé – Héé – néztem Daniellere és Elre – ugye ti nem jönni akartok?  -  kaptam az eszemhez.

-          Ööö…

-          Szó sem lehet róla, Ana is csak azért jöhet, mert csak ő ismeri a csajt személyesen.

-          És Niall… – kezdte Anna

-          És mert Ana nem Niall. – morogtam. – emberek… csapatmunka!  Louis te maradj a lányokkal… félek hogy estetleg itt is…

-          Értem – bólintott.

-          Akkor… hát indulás.

Végre sikerült elindulni, de előtte még ki kellett találni, hogy melyik a legfeltűnésmentesebb autónk, hogy még kis port se kavarjunk. Mivel minden autó feltűnő volt, ezért inkább csak beugrottam Niall fehér Porscéjébe, ők pedig követtek.

-          Álljunk meg a balettintézet előtt két utcával – adtam ki a parancsot a sofőrnek.

Élveztem a főnök szerepét, de más szituációban sokkal boldogabban parancsolgattam volna.  Egy sikátorban parkoltunk le, majd másztunk ki.

-          Hé! – Néztem Liamre. – Ti nem jöttök!

-          Mi? Ezért jöttünk veled?

-          Ti fedeztek. Legyen nálatok mobil, és ha üzenek azonnal gyertek a kocsival, ahova mondom! És figyeljetek nagyon! Zárjátok magatokra  a kocsi, és ha valami furcsát láttok, azonnal menjetek a fenébe! – adtam ki a parancsot.

-          És én? – nézett rám Niall.

-          Te is maradj… feltűnő lennél.

Annával rettegve indultunk meg a sötét sikátorban egymás mellett egyenesen a főbejárat felé. Az addigra már elegánsan felöltözött lány úgy billegett mellettem, mintha valami előkelő pár lennénk, Krémszínű rúhája a fldig ért, haja pedig úgy volt besütve, mint az ötvenes években, így úgy néztünk ki, mintha mindketten ötvenévesek lennénk. Jelenleg ez csak jól jött.

Legalább fél órát álltunk sorban, és vártunk, mire végül sorra kerültünk.

-          Neve? – nézett rm gorombán egy ténylegesen ötvenes éveit töltő pasas.

-          Eric… Diamond. – nyögtem be, mire Ana majdnem felnevetett, de csak megszorította a csuklóját.

-          Nincs jegy foglalva erre a névre.  – Basszus!

-          Értem uram… és nincs szabad hely még valahol? – próbáltam előkelően. – A lányomat szeretném… megnézni.

-          Csak a  főpáholyban, de azt nem adhatom ki akárkinek. – az ártáblára pillantottam, és rá kelett jönnöm hogy miért nem adhatja ki a főpáholyt „akárkinek”.

-          És nekünk kiadhatja? – dugtam a pasas mellzsebébe egy kevésnek nem mondható összeget. Lepillantott oda, majd elégedetten bólintott.

-          Akkor Mr. És Mrs. Diamond. – nyomta a kezembe a jegyeket. – Jó szórakozást kívánok!

-          Uram… esetleg lenne rá lehetőség hogy bemenjünk a lányomhoz az öltözőbe.

-          Nem. Szigorúan tilos a belépés idegeneknek. – újra lepillantott a zsebére, mire megforgattam a  szemem és megdupláztam az összeget.

-          Nem vagyunk mi idegenek.

-          Látom  uram – nyúlt hátra, és nyomott a kezembe egy kártyát. – ezzel bemehet hátulra is. A következő folyosón második ajtó balra.

-          Köszönjük! – mosolygott rá bájosan Ana, mire az öreg zavarba jött és csak motyogott valami „semmiség” félét. 

III.kötet ~ 13.fejezet

Sziasztok!
Hó sok a kérdés, de örülök hogy lázba hozatlak titeket. Felmerült a 4. kötet... eberek már nem tudom hova szenvedjenek! Amúgy is... minek csináljak ha lemásolnak mindent? Nem 1 blogot találtam, ami nagyon de nagyon hasonlít az enyémre annyi különbséggel hogy az most kezdődött. Higgyétek e, majdnem sírva fakadok mikor egy ilyen koppincs izét olvasok. Nem leszek bunkó, nem linkelem ki, de az már nagyon  durva ha a név, az életszemlélet, a születési hely ugyanaz, jah meg a blognév is majdnem. Hát kicsit sem vagyok ki, é  dehogy. Megírtam ezt a részt, aztán linkelte barátnőm a  blogot h olvassak bele, mert neki nagyon gyanús h koppincs. Hát kár volt beleolvasni.  Ugyanúgy taéálkozott a csaj a srácokkal, ugyanaz a főszereplő stb... Na mindegy, ne idegeskedjünk, nyugi... levegő be, fújd ki, be, ki.... na már jó. Szóval ha ti ilyennel találkoztok akkor  azonnal írjatok nekem üzit, mert eléggé kiakasztó, és szerintem ez egy nagyon nagy szemétség. 312 A/4 oldalt írtam nektek február óta, és fárasztó azt nézni h valaki fogja, átírja a neveket,  kitalál valami totál lényegtelen különbséget az enyémmel és mér reklámozza is!! Az ilyen nem író. Akinek nincs tehetsége sem fantáziája hozzá az ne kezdjen bele.
Na oké, kihisztiztem magam, kellemes olvasást!

Lana Del Dey - Born to Die

Steph úgy szorította a kezem, hogy szinte elállt benne a vérkeringésem, de nem volt szívem elengedni. A pánik ami rátört, kihatott rám így én is kapkodtam a levegőt.

A következő pillanatban egy sötét ruhás alak lépett be rajta. Tetőtől talpig feketében virított, s fejét is eltakarta egy símaszk. Ezek nagyon figyelnek a részletekre… de ha már itt tartunk…kik is ezek?

- Nocsak-nocsak – lépett közelebb hozzánk egy lépést, amitől Steph automatikusan ugrott egyet ülő helyzetben. – Ugyan kislány, tőlem nem kell félni, nem én bántalak titeket. – hiába volt rajta a maszk látszott hogy kárörvendően elmosolyodott alatta – én csak azt döntöm el hogy ki fog – nevetett fel, majd hirtelen rám kapta a tekintetét. – Hoppá… - állt meg mereven. – Hope Hamiltonhoz lenne szerencsém? El sem hiszed mióta várok erre a percre! A miénk vagy már te is!

- T-tessék? – kérdeztem elhaló, remegő hangon.

- Ugyan nem mondod hogy nem tudod ki vagyok? – nevetett fel még az előbbinél is hangosabban. – Pedig igazán leeshetne azok után hogy végigmenekülted az utóbbi időszakot. Először idejöttél Londonba, majd követtek a drága szüleid, akik még a széltől is védtek… magukat is kellett volna. – csóválta meg a fejét. Szegény apukád olyan csúnya véget ért. És anyukád… elég szépen kikezdett a nagybátyáddal… szerinted ez csak most kezdődött? – az ideg elöntötte a testem és nem bírtam magammal.

- Hagyja ezt abba! Most! – szóltam idegesen, de cseppet sem hangosan mert nem bírta a hangom.

- Ugyan… te is tudod – szerintem kacsintott a maszk alatt, de nem jött össze neki. Körbe sétálta a piszkos termet, majd újra hozzám fordult. – Tudod nem te vagy az egyedüli. Gondolom az jár a fejedben hogy „Jajj uram isten csináljanak velem bármit, csak hagyják a családomat és a barátaimat!” – mondta vékony, elváltoztatott hangon. – De nem ez lesz. Nem te diktálsz előre szólok. Hogy miért? Mert a te hibádból az egyik ügynököm meghalt, a másik pedig elárult! – ordított az arcomba – de megbánta… a börtönben megtanították a belsők hogy csúnya dolog az árulkodás… szegény már nem okáig húzza a diliházban ahová bezárták. – Tudtam hogy Dan apjára gondol… hiába utáltam azt a rohadékot,a miért megölte az apámat, el sem tudtam volna képzelni mit érezhet majd át Daniel, ha mindenről tudomást szerez. – Sajnálatos, de az a maga gondja. Viszont az igenis nagy probléma hogy egy rakat tizenéves kölyök az utamba állt! Nekem! – rántott fel ez erős mozdulattal a földről, és lökött a falnak, amitől a fejemen forró, piros vércsík kezdett lefolyni. – De semmi probléma… - nyugtatgatta magát – Minden rendben lesz. Tudod hogy miért? – intézte hozzám a kérdést, majd mikor már biztosra vette hogy nem válaszolok, odarohant, és a hajamnál fogva húzott fel a földről – Tudod miért? – ordította az arcomba, amitől megcsapott a büdös cigarettaszag. – Mert mindenki meg fog fizetni.  – nyomott le a földre. – És te végig fogod nézni a szeretteid halálát. Nézz csak rá! – mutatott szánalmasan Stephanie-ra, aki mellettem ülve zokogott. – Hát nem szánalmas? És tudod mi fog vele történni?   Meg fog halni. – mondta ki tök nyugodtan, de én még mindig tartottam magam. – Úgy, mint a többiek, akik csak egy kicsit is kapcsolatba hozhatók veled. Az ő halálát te fogod végignézni. – mosolygott rám. – És a többiekét is. Tudod… még sokan vannak, de már haladok. A Handerson fiút nemsokára láthatod is. – szívem nagyot dobbant, de semmi jóra nem számíthattam. – A repülőt amire felült, sajnálatosan eltérítették és az utasok nagyrésze meghalt, beleértve őt is. – nevetett fel, amitől majdnem megindultam felé. – De nyugalom, áthatod még. Addig küzdök, míg meg nem találom szétlőtt testét, és ide nem hozom neked. – Mosolygott. – És a másikét is. Azét az énekesfiúét. Tudom hogy fontos neked, de már nem bírod. Tettem neked egy szívességet. Szegény autó balesetezett. Az „elromlott” fékje miatt nekirohant egy szalagkorlátnak, és sajnálatosan az autó felrobbant. Meg is találták összeégett testét. De nyugalom, nemsoká te is láthatod! – úgy elkapott a hányinger hogy majdnem megfulladtam. – Azután jön a drága Mia. Őt nem akartam bántani, de úgy látom hogy elég jóban van ahhoz veled, hogy ezt kihagyjam, ráadásul jelen volt a balesetednél is. Szegényke borzalmas baleset fog végezni a Diótörő bemutatóján ma este. Nem hiszem hogy maga az esés megölné, de a végtagjait biztosan összetörné, és ellátás nélkül könnyen belehalhat sérüléseibe… Hiszen k látná el őt itt? Igen… ide hozom őt is neked – gúnyolódott újra. – Aztán jönnek a többiek sorban. Addig kínozlak, mígnem magadtól meg nem ölöd magad! Ahhoz pedig elég piszkos dolgokat kell elkövetnem, hiszen az elmúlt években nagyon megedződtél. Hát… remélem élvezni fogod a műsort. – Majd még utoljára rám vigyorgott, és kirontott a teremből.

Csak miután elment, és felfogtam hogy mi történt törtem meg. Daniel maghalt, Harryt is megölte, és végignézeti velem, míg a mellettem zokogó lánnyal is ez történik. És persze a többiekkel. Ekkor rogytam le, és kezdem el zokogni. Csak úgy záporoztak a könnycseppek, amitől már szinte semmit nem láttam. Ott ültünk Stephanie-val egy koszos terem szélén ülve, és sírtunk. Sírtunk, zokogtunk, bömböltünk míg könnyünk bírta. Annyira fájt, hogy az hihetetlen. Eszembe jutott hogy már most megölöm magam, de akkor ki vigyáz Stephaniera? Ki próbálja megvédeni a többieket?

És akkor eszembe jutott valami… Belenyúltam Stephanie kidudorodó zsebébe, és kikaptam a mobilját. Komolyan, ki hagy az áldozatnál mobilt? De nagyon örültem neki. Először válaszoltam Steph szüleinak, akik millió üzenetet hagytak, és keresték a lenémított mobilon és annyit írtam hogy „ Igyekszem vigyázni rá, megvédeni, de nem tudom mik az esélyek. Menjenek a rendőrségre és közöljék hogy itt van Erusees, a francia maffia.” Biztató üzenet, nem? A következő percben már újra hívták, de kinyomtam a mobilt. Utána anyának írtam egy üzenetet hogy azonnal meneküljenek el jó messzire az ikrekkel együtt, de miattam ne aggódjanak mert nem tudnak bántani. Mindezt úgy csináltam, hogy felismerje az írásom, elvégre nem hívhattam fel. Túl vékony ahhoz ez a fal. És gondolom figyelnek is minket, így mindezt a ruhám alatt csináltam.  Aztán megpróbáltam felidézni Ana telefonszámát. Nem ment. Öt perc múlva is a harmadik számjegyen gondolkoztam, míg végül felidéztem az utolsó hívását. Hogy milyen számjegyek villogtak a mobilom kijelzőjén. Volt benne kettes, hatos, négyes, kilences… és így szép sorban összetettem a számjegyeket, míg meg nem lett az eredeti. Először gondolkoztam hogy mi az, amit írjak neki, de úgy döntöttem mindent leírok. „ Harry balesete ki volt tervelve, és Daniel is… Ma Mia jön. Diótörő. Vigyázzatok magatokra! Hope” Itt már csak ennyit bírtam bepötyögni, mert nem láttam a szememet elködösítő könnycseppektől.  

Tudtam hogy nagyon fájni fog minden, de még bírnom kell! Azt hittem hogy Harryéket hagyná utoljára, de velük kezdte. Hát így állunk. Kiszámíthatatlan hogy kivel mit fog csinálni és mikor. Nagyon erősnek kellett maradnom, és elég nyugodtnak ahhoz, hogy tudjam hogy az öngyilkosság nem megoldás. De nem érdekelt semmi.

Körülnéztem, míg megakadt a szemem egy törött cserépdarabon, és gyorsan odarohantam érte. Csukló felé emeltem, és  lassan elhúztam egy ér felett, ahonnan kicsordult az első vérfolyam.   

♫Harry♫

Szöget vert a fejemben Niall állítása, míg végül úgy döntöttünk hogy elmondjuk a srácokkal Anával együtt. Először elég furcsán néztek ránk, míg végül felfogták a dolgokat, és összerakták azokat.

-          Szerintem kicsit túlreagáljátok a dolgokat. – rázta meg a fejét Zayn. – Ha az tényleg az az ember lenne, akkor már szerintem már nem itt lennénk.

-          Én már majdnem nem itt vagyok – juttattam eszébe

-          És Hope eltűnése… Niallék balesete.  – szólt bele Liam.

-          Harry… Hope-ot annyira megbántottad, és Anára is annyira kiakadt hogy szerintem felszállt az első vonatra, és hazautazott a családjához. – Ana lehajtotta  a fejét, én pedig belegondoltam. Lehet tényleg csak vaklárma az egész. – És a gázrobbanás izé… hát nemtom, szerintem csak baleset volt… - erősködött.

-          És ha nem?  Mi van ha az a barom tényleg gyilkolászni próbál? – ijedt meg Louis, aki közelebb húzta a m,ellette ücsörgő Eleanort. Szóval kibékültek.

-          Nem gondoljátok hogy egyre durvább ez az egész? – csattantam fel – elvégre ha igaz amit gondoltok, akkor Danielt sem hagynák futni?

-          Mert hol van Daniel? – kérdezte Liam.

-          Amerikában…

-          És… mikor utazott?

-          Nem tudom. Egy hete?! – csattogtam.

-          O-ó… - állt fel Louis.

-          Mi az? Mi van?

-          Semmi, biztos csak rémeket látok… 

-          Mondd már!  - pártolta Niall is.

-          Semmi csak nem olyan tájt volt az a nagy repülőgép katasztrófa, amit annyira el akart titkolna a Scotland Yard?

-          Mi-milyen katasztrófa? Mi van? – riadt meg Ana.

-          Az egyik gépet megtámadták, és az utasok több mint fele meghalt. Az is New York-ba indult… Londonból. – magyarázta Liam.

-          Daniel jelentkezett már azóta? – kérdeztem.

-          Nem. Hope próbálta felhívni, de nem vette fel. Nagyon ideges volt.

-          Francba… - csattogtam, mikor megcsörrent a mobilom. – elnézést. – Kisétáltam az előszobába, és ijedten kaptam fel a mobilt a kijelzőn megjelenített név miatt. Teljesen lesokkoltam a hallottaktól,. És megsemmisülten sétáltam vissza a többiekhez a nappaliba, akik közt most még feszültebb volt a hangulat.

-          Harry… írt Hope sms-t.  – azonnal odarohantam Ana mellé, és kikaptam a kezéből a telefont. . „ Harry balesete ki volt tervelve, és Daniel is … Ma Mia jön. Diótörő. Vigyázzatok magatokra! Hope” – olvastam a zavaros üzenetet.

-          Szerinted ez mit jelenthet? – mostmár Zayn is riadtan tekintgetett körbe.

-          Azt hogy igazunk volt. Ő az. Daniel tényleg meghalt, rólam csak azt hiszik hogy halott vagyok, és ma pedig Miával akarnak végezni.

-          Várj… - állított meg kezével Louis – Mi az hogy azt hiszik hogy te meghaltál?

-          Találtak a kocsimban egy hullát…

-          Micsoda? – ezt mindenki egyszerre.

-          Gondolom aki a fékemmel szórakozott már nem volt ideje megszökni. Biztos nem vetem észre… viszont amikor a kocsi mellé sétáltam nyitva volt az ajtó…

Ekkor jött az hogy mindenki totál kiakadt. Liam csak meredt maga elé, Louis és Eleanor halkan suttogtak, Zayn vadul sms-ezett, Niall és Ana riadtan néztek egymásra, és pedig csak gondolkoztam.

-          Okés. Meg kell menteni Miát.

-          Mi? – nézett fel Eleanor.

-          Hope azért küldte ezt az üzenetet hogy tudjunk segíteni, és ha nem tesszük, akkor abban a tudatban fogunk élni hogy rajtunk múlt egy ártatlan ember életet! – tartottam a beszédem.

-          És… mit kellene tennünk? – szólalt meg először Niall, aki alaposan átgondolta a dolgokat.

-          Először is minden szerettünknek szólni kell hogy nagyon ügyeljenek magukra. Ha lehet akkor mi is személyesen vagy üzenetben, mert oka lehetett hogy Hope nem hívott csak üzenetet írt.

-          Talán mert ki volt bukva és nem akarta hogy halljuk… - elmélkedett Zayn.

-          Nem. Egy sms hibátlan megírásához sokkal több figyelem kell, mint elhadarni a dolgokat. Szóval kerüljük a telefonálást.  Niall, Louis Liam, Zayn, a ti mobiljaitokat biztos figyelik, Ana… szerintem – be sem fejeztem, mire bólintott. – Eleanor, te pedig igyekezz nem egyedül mászkálni a városban, és otthon sem egyedül tevékenykedni.

-          Nem fog – nézett rá Louis, mire a lány ijedten bólintott neki.

-          És ugyanez Daniellel, Perrie-vel. – segített ki Niall. – Ana pedig azonnal elpakol Hope lakásából, és átpakolt hozzánk. 

-          És mi lesz Nadinevel és Adelével? – nézett ránk Ana.

-          Adele nyári segítő volt a turnén, most visszament a suliba. Oxfodban talán biztonságban van, de figyelmeztetem.  – Adta meg a választ Niall.

-          Nadinnal pedig beszélni fogok… - mindenki tudta hogy ez mit jelent.