Díj!!

Ezer köszönet!!!! Nagyon nagyon nagyon boldog vagyok *.* ! Köszönöm Secretgirls !!

1. Tedd ki a képet a blogodra!
2. Köszönd meg annak, akitől kaptad!
3. Írj 6 dolgot magadról!
4. Küldd tovább 5 írónak linkkel együtt!
5. Hagyj megjegyzést a blogukon!! 
   A, Igazi nevem Alexandra, de utálom
   B, Táncoltam 8 évig, de nem jött össze
   C, Imádom a limonádét
   D, Eléggé nagy a szám, de a szívem is
   E, Önértékelési problémáim vannak
   F, Egyszer fejre ejtettem a húgomat 
   
   
   Díjazottak:
   Floraa
   Ordinarygirl 
   barbii 
   Bettina 
   Ramii. 
   
   

   (nincs sorrend)

   Még egyszer 1000 köszönet!
   
   

Közérdekű közlemény!

Sziasztok! 
Nah szóval most értem az egyik nagy rész végére ahogy írtam, és lesz egy kicsi szünet(max. másfél hét). De ígértem egy meglepit is, amit most megosztok: Horváth Ramii szerkesztett egy videót a bloghoz, ami nagyjából leírja a történéseket - az eddig leírtak után is - szóval... Meglepetés!

I.kötet ~ 24.fejezet

Sziasztok! Ne szóval most ez elég hosszúra sikeredett, mert ez az első rész vége.  Igaz hogy kicsit késett, de 4 órán át szenvedtem vele. Remélem tetszik! :)

Fél ötkor indulásra készen álltam az előtérben. Hajam kontyba volt feltűzve, rajtam rózsaszín balerínatütü, amihez a rózsaszín selyemmel borított balerínacipő tartozott. Csillogó rózsanszín sminkem volt, ami passzolt az öltözetemhez. A tánctanárral úgy volt megbeszélve, hogy előadás előtt még tartunk egy jelmezes főpróbát, így lassan elindultam a sofőrrel a suliba. Anyuék majd hatra jönnek, de nem is bánom, nem kell nekik még másfél órát körülöttem ólálkodni.

Amint beértem, kissé elvesztettem önmagam, mert a főszereplőn kívül mindenkinek egyforma ruha lett csináltatva. Ötkor elkezdtük a próbát, de valahogy nem haladtunk. Emily, a főszereplő kissé bepánikolt, mikor a kedves edzőnk tudatta vele, hogy jön a Tv, az újságírók, valamint még néhány jelentős személy, például a királyi családból Pippa Middleton , vagy egy tánctanár London leghíresebb táncművészeti akadémiájáról. 

- Emily, légy szíves, olyan jól csináltad a próbákon! Nem lehet igaz! Az istenért próbáld meg még egyszer azt az ugrást! – aggodalmaskodott a tanár.

Újra felcsendült a zene, ahol elkezdődött Emily szólója. Nagyon tehetséges volt, s illett hozzá a szerep is. Gyönyörűen végigtáncolta az egészet, de az utolsó ugrás mindig nehezen ment neki. A zene végszavánál Emily ugrott, de rosszul ért földet. A lábfeje rossz szögben volt behajlítva, így ráesett arra.

-  Auu! – sikkantott fel, miközben lerogyott a földre. Az edző odarohant mellé.
- Istenem, pont most… - közelebbről nézte meg – Hát ezt nem hiszem el… ezt nem hiszem el! – csattant fel. – Látnia kell egy orvosnak. 
- Tudsz ma táncolni? – kérdezte az egyik lány a sok közül.
- Lábra állni sem nagyon – sóhajtotta.
- Keresek egy orvost, ti addig nyújtsatok! – azzal felsegítette a földről Emilyt, és egy másik táncos segítségével elkezdte kivezetni. 
- És most mi lesz? – kérdezte Ana. – Elvégre a sajtó…
- Azt hiszem sejtem… - remegtem meg egész testemben.


Olyan hat előtt tíz perccel visszaért a tanár, s odaszólított minket köré.
- Emily lába megzúzódott, szóval lehetetlen hogy ma táncoljon, de ettől függetlenül a műsornak mennie kell! Ugyanúgy lesz ahogy eddig gyakoroltuk.
- És ki játsza el Emily szerepét? – kérdezte egy szőke hajú lány.
- Hope. – ettől féltem, de nagyon.
- Nem! Ne… nenenenene! Én nem tudom! Vannak nálam jobbak is! – kerestem valami kifogást. 
- Két hétig tanultad a koreográfiát, csak te tudod! Muszáj lesz… 
- Ezt nem hiszem el… - pampogtam. - Nem is gyakoroltam, jelmezem nincs, a hajam sem olyan, és nyolc perc múlva kezdés!
- Na gyorsan elevenítsd fel a táncot, segítek!

Azzal a színpadra húzott, ahol a függöny másik oldaláról már hallani lehetett a tömeg morajlását. Segített nekem, és végigcsinálta velem az összes lépést. Mivel olyan fél órás az előadás, az önálló szerepem ebből minimum negyed óra, nem nagyon fért bele a gyakorlásba.- Na Hope, most öltözz át, kicsit variálj a hajadon, mert még lesz egy olyan tíz perces megnyitó beszéd is. 

- Miért hallgatott Harryre? – bukott ki belőlem. – csak mert híres.

- D-dehogy is – hökkent meg – előtte is gondolkoztam rajtad.

- És miért engedte hogy lemondjam?

- Mert ha már egy ilyen híres ember által van protekciód ami furcsa, szerintem nem hiányzott neked még ez is. Ráadásul még ott volt az az ügy is a kollégiumban… a sebeid meggyógyultak?

- Igen, már sokkal jobb… alig látszódnak. – csönd uralkodott.

- Figyelj – tette vállamra a kezeit – a lényeg, hogy tudd hogy mi után mi jön, mert megcsinálni úgy is meg tudod. Ismételgesd magadban a lépéseket, de ha esetleg nem jutna eszedbe egy lépés, akkor improvizálj valamit! – adott tanácsot.

- Rendben… - úgy éreztem hogy menten elájulok. 

- Na indíts készülni, és mielőtt feljössz igyál! Ez nagyon fontos el ne felejtsd! – azzal elpaterolt az öltöző felé.

Ez kellett nekem… szuper. Hogy fogom ezt megcsinálni? Na jól van, nyugi Hope… vegyél egy nagy levegőt és nyugi. A főszereplő ruhája is rózsaszínes árnyalatú volt, csak csillogott, és kövekkel volt díszítve. Ana segített a hajammal, kihúzott a kontyból pár szálat, amit villámgyorsan becsavart egy hajvasalóval… igen, egyedi módszerei vannak. Még nyomott rám egy adag csillogást, és próbált nyugtatni.

- Nem tudok megnyugodni! Ki kell oda mennem, és szinte semmit nem tudok! Elég nekem az, hogy Harryvel tudnak, benne leszek egy videóban, ráadásul a tudat hogy minden más lesz! Nem akarom ezt is! – ordítottam mikor hatan vonszoltak a színpad felé. – Nee!! – Elkezdődött a zene, és a tánctanárom egy határozott mozdulattal kilökött a színpadra. 

A közönség érdeklődve figyelte hogy mi a fenét művelek, de megpillantottam valakit… valakit, akinek bizonyítani akartam. Harry ott ült az első sorban Niall mellett, és engem néztek. Harry a kezével intett egyet, hogy kezdjek már el táncolni. Ha már kitalálta, hogy főszereplőnek akar, akkor próbálom meggyőzni, hogy nem hiába. 

A zenét a tanár kérésére újraindították, s belekezdtem. A ritmusra mozogtam, és minden létező energiámat belefektettem abba, hogy ne hozzak szégyent senkire, az iskolára, Harryre, a szüleimre, a tanáromra, és persze magamra. Az első szám, amit végig kellett táncolnom, az hat perces volt. Pár lépést elfelejtettem, de eddigi ismereteimből berögtönöztem valamit. 

Miután kimentek a többiek, s végre lejöhettem, a tanár büszkén nézett rám. Sajnos nem sokáig tartott a szünet, mert már három perccel később mehettem is vissza. Tovább táncoltam, de itt már nem egyedül. Próbáltam megtalálni az új helyemet a formációban de jobb ötlet híján végig elöl maradtam. Mikor közöltem, hogy nem vállalom a főszerepet, akkor még egyáltalán nem volt kidolgozva a fele sem. 

Most jött az utolsó rész, ami előtt volt egy rövidke szünetem.
- Hope, a következő részt nem mutattam meg! – így rohant oda az edző. – magadtól kéne valamit táncolnod!
- Mi? Ne! Most sokkban vagyok, nem tudok ilyeneken gondolkozni, hogy villámkoerográfia! 
- Bízom benned! - azzal otthagyott.

Egyre jobb… valamit ki kéne találnom. Hát… nem volt idő, mert már megint szóltak hogy én jövök. És én hülye mit csinálok??? Na mit??? Na ná, azt… voltam olyan hülye, hogy elkezdtem a videoklippben lévő koerográfiát táncolni. Nem vagyok normális… Harry mosolygott, mert észrevette, hogy „csalok”, de Niallnek nem esett le semmi. Amikor eltelt az a fél perc, amit ki tudtam szedni a videóból, elkezdtem valamit ugribugrizni. A négy perces zeneszám alatt össze-vissza táncoltam, s mikor egy gyors pillantást vetettem a stábra, csak a fejüket fogták. Utoljára megpróbáltam megcsinálni azt az ugrást, amit Emily, de én is majdnem elestem, csakhát éppen sikerült kihoznom belőle valahogy egy angolspárgát. 

Így zártam le az egész előadást, ami részemről egy nagy katasztrófa volt… Nagyon meglepett, de a tömeg elkezdett tapsolni, sőt páran – a szüleim, Harry, aki magával húzta Niallt, - felálltak és úgy tapsoltak. Az a kis majom, akit a barátomnak tudhatok még fütyült is.

Utánunk még jöttek a színház-, aztán pedig a zeneszakosok. Minket addig száműztek az öltözőbe. Véget nem érő két és fél órát punnyadtunk bent, mire vége lett. 

Kiengedtek minket, és már az újságírók is eltűnedeztek. Megpillantottam Harryt a szüleimmel. 
- Na hali! – léptem oda.
- Kicsim nagyon ügyes voltál! – dícsért meg apa.
- És csinos is! – támogatta anya.
- Szia diótörtő hercegő! – puszilt arcon Harry.
- Nem zavar hogy itt látnak? - kérdeztem miközben a minket bámuló tömeget szemléltem.
- Amíg nem dobnak téged fejen.
- Haha – nevettem el magam. – Niall?
- Szerinted? – húzta fel a szemöldökét.
- Ana… de Niall tudja hogy Ana együtt van valakivel? – a szüleim kicsit arrébb húzódtak. 
- Én sem tudtam…- vágott meglepett fejet
- Öhm… lehet szólni kéne neki.
- Nyugi, Niall csak búcsúzni ment meg talán bocsánatot kérni a nyomulás miatt.
- Akkor jó – mosolyogtam rá. – de szerintem nem csak ő nyomult…
- Ki? Rád? Leverjem?
- Nem kell ártanod magadnak… - célozgattam.
- Én nyomultam? Te törtél be…
- Haha…
- Indulni kéne – szólt oda apu.

Azzal elindultunk a kijárat felé, mikor megállítottak minket. 

- Miss DeLucie? – állított meg egy nagyon magas, vékony fru-fru-s nő.
- Igen – válaszoltam.
- Meredith Jacobs vagyok a Londoni Táncművészeti Akadémiáról. – mutatkozott be – ha jól tudom, ön volt a főszereplő.
- Igen… én voltam – sütöttem le a szemeim. 
- Nos akkor szeretnék gratulálni magának. Amit a színpadon produkált az igazán meggyőző volt. Bár úgy tűnt, hogy az egészet improvizálja.
- Úgy volt… - valltam be – az előadás előtt tíz perccel tudtam meg, hogy én játszom a főszereplőt.
- Nos akkor még érdekesebb. A hibáit próbálta kijavítani, és meglehetősen egyedi módszerei voltak –gondolok itt a spárgára. Kisasszony, ön tehetséges, és szívesen látnánk egy felvételi meghallgatáson az ősszel. Persze ez egy cserediákprogram volt, de ha úgy alakulnának a dolgok, akkor szívesen jöjjön el! – azzal odanyújtott egy papírlapot. – Jelentkezési lap és elérhetőség. A leghamarabbi viszont látásra. – Köszönt el.

Harrynek és anyuéknak tátva maradt a szájuk, de én sem tudtam megszólalni.

- Ez mi a fene volt? – szólalt meg először Harry.
- Nem tudom… nem fogom fel. Felajánlottak meghallgatásra…engem!
- Annyira büszkék vagyunk rád! - mosolygott anya –nem hiába erőltettük annak idején. – Jah, arra emlékszem… mikor öt éves koromban kitalálták, hogy járjak balettra.

Harry hazakísért s még feljött kicsit. Anyu rendelt kínait, mivel nem ettünk a műsor előtt, jól esett még a kínai is, pedig nem igazán voltam oda érte. Már elég későre járt szóval az imádott szüleim kidobták Harryt.

- Holnap mikorra jöjjek este? – kérdezte.
Nem akartam mondani hogy éppen bál lesz, de hát… - Szóval a suliban lesz egy búcsúbál és megyek…
- Tudom, drága, de velem jössz nem!? – kérdezte.
- El se hívtál!
- Nem is említetted! Na mindegy, este hétre itt leszek érted – azzal szájon puszilt. – Jóéjt!
- Neked is! – kiabáltam utána.

Még bocsánatot kértem apuéktól, aminek az lett a vége, hogy ők kértek vagy még kétszer bocsánatot… ezért utáltam bocsánatot kérni, mert tőlem is kértek, és azt utálom a legjobban, ha bocsánatot kérnek… nem kéne olyan dolgot tenni, amiért bocsánatot kérnek, de sokszor nekem is bocsánatot kell kérnem. Lassan elmentem lefeküdni, mert a holnapi nap az… érdekes lesz…

- Kicsim, kelj fel! – ébresztgetett anya.

- Anya! – nyomtam fejemre a párnát. – Légyszi, mennyi az idő? Minek kell kelnem?

- Ma lesz a bál! – sikkantott fel.

- Ésss?? Este nyolckor kezdődik.

- De tudod milyen vagyok! – húzta le rólam a takarót. – Kelj fel! Ma megyünk fodrászhoz, sminkeshez, manikűröshöz, és ruhát is választasz… hoztam párat, de ha nem tetszenek akkor…

- Biztos fantasztikusak, de adj még öt percet…

- Te lány… rendben, öltözz fel, és reggelizz meg! – adta ki a parancsot.

Olyan fél órával később – ami kicsit túlment az öt percen – kimásztam, és felöltöztem. Gyorsan ettem, és kezdtem valamit a fejemmel is, de anya már tűkön ülve várt.

- Végre! – azzal elindultunk a nagy londoni forgatagban szombat délelőtt.

A június első napsugarai felforrósították az eső után friss levegőt, amitől kellemes idő lett. Első állomásunk a manikűrös volt, ahol anya szerint újra kellett csináltatnom a körmeimet, ami eltartott délután egyig. 

Utána gyorsan megebédeltünk a Harrodsban, és elmentünk kiegészítőket nézni. Anya szokás szerint mindent meg akart venni, és rám akart tukmálni minden második kiegészítőt. Nézett nekem táskát, de kettőt, hogy még véletlenül se legyen az, hogy nem meg a ruhához… vett virágot a hajamba, fülbevalót, és újabb három pár cipőt. A biztonság kedvéért megtoldotta az eddigi kupacot egy új ruhával, hogy ne legyek olyan helyzetben, hogy egyik ruha sem tetszik, mert ezt megmutatta nekem, hogy ízlésemet leljem benne. Már ment volna fizetni, mikor megszólaltam:
- Úgy tudtam spórolunk… 
- De ez neked fontos…
- A családom is… - vágtam vissza.

Miután sikerült meggyőznöm anyut, egy táskával, egy cipővel, plusz egy-két aprósággal mentünk haza. Mielőtt azonban ténylegesen hazaértünk volna, még elvitt a fodrászhoz, aki göndör fürtöket varázsolt hajkoronámból, amik csak úgy játszadoztak a vállamon. Egy liter hajlakk után vére kimehettem a büdösre fújt fodrászszalonból, de itt még nem volt vége: sminkes. Legalább annyi alapozó és púder került rám, mint a klippforgatásnál, és több csillogó mint tegnap. Anya fehér-kék-fekete kombinációt kért, mondván hogy ilyen színű ruhák vannak otthon. 

Délután négyre valami csoda folytán hazakeveredtünk. Na és most jött az, amitől a legjobban féltem: a házi divatbemutató. Fel kellett próbálnom az összes ruhát az összes cipővel… nem hiszem el… fél ötkor kezdtük, és fél hétkor még nem végeztem…
- Anya! Harry fél óra múlva megérkezik, nekem még nincs meg a ruha és zuhanyoznom kéne. 

A verseny két ruha között zajlott: egy hófehér fodros ruha, amihez sötét kiegészítők tartoztak, a másik pedig egy testhez simuló korallkék darab volt.

- Melyik legyen Charles? – kért anya segítséget.
- A kék az nagyon csinos – válaszolta apa a TV-t bámulva.
- Hahó! Én fogom felvenni, ráadásul a… fehéret!
- Jó választás, bár – kezdte a kritikát drága jó anyám.
- Mentem zuhanyozni!
- Vigyázz a sminkedre és hajadra! – kiabálta utánam.

Felvettem egy fürdősapkát, és a fejem a zuhanyon kívül hagytam… mert először sminkelni kell, igaz anya? Felöltöttem a hófehér fodros ruhát, hozzá egy fehér magassarkút, s egy pici virágot a hajamba biggyesztettem a göndör fürtök közé.

- Annyira szép vagy kicsim! – szipogott anya.- Tényleg nagyon szép vagy prücsök! – támasztotta alá apa.

- Köszönöm.

Még gyorsan beszaladtam a szobába a tatyómért, de mire kiértem Harry már ott volt.

- Szia, Vauuu…. – nézett végig rajtam olyan rosszfiúhoz méltóan – nagyon gyönyörű vagy. 
- Valóban? Te pedig sármos vagy… senki nem hinné el hogy énekes vagy… 
- Titkolom – mosolyodott el.
- Csinálunk rólatok egy képet! – szaladt el apa a gépéért.

Kiállítottak minket a teraszra, ahol éppen látszódott a lementő nap, s így készítette el apa a fényképet. Elindultunk Harryvel a bálba. Autóval vitt, de sajnos ez is, mint a tegnap esti esemény tele volt fotósokkal. Amint meglátták a bekanyarodó autót, azonnal elkezdtek ide rohanni.

- Basszus, ezek miattam jöttek! Valaki szólt nekik…. Figyelj, ahogy kiszállsz ne válaszolj senkinek, és ne nézz bele a gépbe, mert kis híján megvakulsz!
- Rendben… igyekszem. 

Kiléptünk az autóból, s elözönlöttek minket az újságírók, és fotósok.
- Ő Hope DeLucie?
- Mióta vagytok együtt?
- Honnan ismered?
- Elviszed magaddal turnézni?
- Harry válaszolj! Angol a lány?
- Hol találkoztatok?
- Tényleg ő szerepel majd az új videoklippben?

Ezek a kérdések zengték be a környéket, de Harry csak szorosan magához húzott, és tíz perccel később sikerült bejutnunk a színházterembe. Ana azonnal kiszúrt minket, s odarohant. El voltunk foglalva egymás ruhájával, míg szegény Harry nem tudta mit csináljon.

Nagyon élveztem a társaságot, jó volt a hangulat, és jól éreztem magam, bár kicsit zavart, hogy kint újságírók ordibáltak. Táncoltam Adammal is, és Harryvel is rengeteget. Roptuk, ha gyors szám ment, ha lassú, sőt, még akkor is ha nem ment zene. Harry rendesen megforgatta Anát is, de elég idegesítő volt az is, hogy a bent lévők nagy része bámult, köztük Maya, aki szó szerint gyilkos pillantásokat küldött felém.

Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=u9vXebU4RO8 (Taylor Swift - Entached)

Beadtak egy szép lassú számot, s Harry rögtön megragadta az alkalmat. Közel húzott magához, és táncolni kezdtünk. 

- Ugye tudod drágám hogy borzalmas táncos vagy? – hoztam fel.
- Igen… megkaptam párszor… - morcosodott el, mire leheltem egy apró csókot a szájára, de ez az apró mozzanat túl sok közfigyelemnek örvendett. – Nem akarsz megpattanni innen? – tett ajánlatot.
Gondoltam egyet magamban – De! nem bírom tovább! Csak veled akarok most lenni!

Köszönés nélkül elosontunk a hátsó kijárathoz, ahol meglógtunk. London hűvös utcáin sétáltunk, és beszélgettünk.

- És mit gondolsz az ajánlatról amit kaptál? 
- A táncról? Azt gondolom hogy élni fogok vele. 
- Tessék? De hogy? – döbbent meg. Láttam a szemében azt a kis reménysugarat, tovább nem bírtam hazudni.
- Harry, ha minden jól alakul, és még tart ez a varázs, akkor ősszel ideköltözünk. 

Nem tudott megmozdulni. Bumm! Lefagyott.

- Szólalj már meg, halálra rémítesz! – kiabáltam rá. Válasz helyett felkapott, és nevetve megforgatott a levegőben, minek hatására ruhám hullámzott, mint a tenger.

- Ugye most nem viccelsz? Tényleg? – hüledezett még mindig.

- Igen! – tettem kezeimet az arcára. – Nyugi, nehogy szívrohamot kapj…

- Ez fantasztikus! – kapott fel újra.

- De Harry! Senkinek nem mondhatod el, ígérd meg!

- Miért?

- Bonyolult…- adtam meg a választ, ami nem nevezhető válasznak. 

Lassan elindultunk vissza az autóhoz, de sunyiban, hogy nehogy meglássanak. Olyan hajnali kettőkor értünk a Hiltonhoz, mire anyuék már bevágták a szundit. Harrytől kihisztiztem, hogy aludjon velem, mert holnap délben indulok.

Báli ruhában dőltünk le az ágyra, de nem tudtunk úgy maradni. Harry belekezdett a csókkirály akciójába, s én sem bírtam magammal. Sorban repültek a ruhadarabok, Harryről a zakó, ing, és nadrág, s már rajtam is csak fehérnemű volt, mikor Harry megállt.
- A szüleid egy szobára vannak innen… - világosított fel. – szükségünk van nekünk arra, hogy benyissanak?
- Nem igazán… - másztam le róla. 
- Hogy mi mindig csak eddig jutunk el… - mosolygott, mire mellé bújtam, és ujjammal játszani kezdtem meztelen mellkasán.

*

- Fiatalok! Reggel van! Hope, neked menned kell a záróünnepségre, Harry neked meg folyamatosan csörög a mobilod! – rontott be anya, tök úgy, mintha már hozzá lenne szokva a látványhoz. 

- Egy pillanat… - nyomtam fejem Harry nyakához.
- Egy perc Mrs. DeLucie – ölelt át a butus.
- Gyerekek, ne akarjátok, hogy most is lerántsam a takarót! – fenyegetőzött, ami adott nekünk egy kis lendületet.

Egy órát szenvedtem azzal, hogy kifésülöm a hajam a sok hajlaktól, és hogy lemosom az a rengeteg sminket. Lassan elkészülődtünk, s indultunk.

- Hope! A suli elé megyünk délre, onnan indulunk Skóciába. Elpakolok neked mindent, annyi a dolgod hogy viszel magaddal váltóruhát az egyenruhára.
- Rendben anyu…

Harry elköszönt a szüleimtől, és elfuvarozott a suliig. Basszus, a végén ő lesz a sofőröm… 

- Akkor azonnal indultok? – kérdezte letörten.
- Igen, délben… búcsúzz el a fiúktól helyettem is! Egyébként hogy van neked ennyi szabadidőd, hogy egy hétre hazamehetsz a családodhoz?
- Ritkán van ilyen, de mindig jól jön. Legalább jobban megismernek. Majd megmutatom a kedvenc helyeimet – lelkendezett.
- Rendben, de lassan indulnom kéne… elkések.

Kiszálltunk a kocsiból, és hosszan magához ölelt. Meg is csókolt.

- Egy hétig nem látlak… mi lesz a nyáron? Vagy ha turnézni megyünk?
- Megoldjuk szivi – piszéztem meg az orrát.
- Szivi… ez tetszik. – nevetett.

Adtam még neki egy utolsó hosszú csókot, s elindultam befelé. Két perc múlva visszarohantam és újra megcsókoltam, de akkor már ő siettetett, hogy el ne késsek. A főkapuból néztem ahogyan beszáll a fekete Audiba és és elhajt a londoni csúcsforgalom felé. 

I.kötet ~ 23.fejezet

Sziasztok! Szóval tisztában vagyok vele, hogy az előző rész érdekesen sikerült, de fel akartam kicsit turbózni. :) Szóval itt az új, ami visszatér a szokásos kis rózsaszín világba, ahol nincsenek borotvák. :D Szeretnék előre boldog szülinapot kívánni drága barátnőmnek Barbinak. Még élj ezer évig drága <3! Na szóval kellemes olvasást! :) Ja és ha miden jól megy, majd lesz egy meglepim nektek! pusszanat! 

Hajnali négykor kilökött az ágy, nem tudtam tovább aludni. Észrevettem, hogy egyedül vagyok az ágyban, ő nem volt mellettem. Kint még sötét volt, de a hotelszobán belül hangokat hallottam. Kimásztam az ágyból, és elindultam a csukott ajtóm felé. Kívülről hangok, ismerős hangok zengtek.

-   Tudjuk, de ilyen még nem volt. Persze neki is voltak nehéz napjai, de mégsem vetemedett ilyenekhez… a legrosszabb olyan volt, hogy nem evett, de ez… - hallottam anya tompa suttogó hangját.

-   Az is borzalmas… így is olyan csinos, ha nem eszik, még, ha csak két napig is képes három kilót fogyni… nem tudom mi lesz, ha elmegyünk… - oktatta apa Harryt.

-   Istenem… - szusszantott Harry – aggódom érte, mert… nem is tudom, féltem. Elvégre egyszer már sajnos volt alkalmam tanúja lenni annak, ahogyan szenved… sőt nem is egyszer…

-   Tessék? – csodálkozott apa.

-   Az, hogy testi baja csak egyszer esett, lelki sérelme annál többször. – Harrynek tökéletesen igaza volt megint.

-   Na ez… és biztos vagy benne, hogy eddig még nem láttál a kezén ilyen sebeket? – aggodalmaskodott anya.

-   Nem, soha. De nem is gondoltam volna. Mióta csinálhatja?

-   Fogalmunk sincs, és ez a legrosszabb… - most apa szusszantott egy hatalmasat – ez alatt az egy hónap alatt olyan változásokon ment végig érzelmileg, amiken egész élete alatt nem. Harry, komolyan hiszem, hogy szeret téged. Nem tudom, hogy a fenébe hozhattatok létre ennyi idő alatt, ilyen erős érzelmi kapcsolatot, de ő mindenkit nehezen enged el…

-   Nem tudom hogy mi történt… csak mindkettőnknek szüksége volt valakire, akivel elszabadulhat a hétköznapjaiból, akivel szeret beszélgetni, akivel egyszerűen jól érzi magát. – adta meg a magyarázatot, ami teljes mértékben jogos volt.

-   Nem tudom, Hope meddig fogja bírni, de ha nagyon nem, akkor visszahozom.

-   Tényleg? Vissza, mármint…

-   Igen… - Harry be sem tudta fejezni, mert jött a válasz. – de nem tudom mikor, de fiam megígérem neked, hogy fogod még rengetegszer látni, feltéve, ha ő is látni akar téged. – Ez a mondat fájt… mi az, ha én is akarom? Persze hogy akarom!

Megint bennem volt az az érzés, hogy eleget hallottam, eleget bujkáltam, így kitártam a szoba ajtaját.

-   Jó reggelt! – léptem be. Hirtelen csend lett, és rám szegezték tekintetüket.

-   Kicsim! – ugrott fel anya, és lépett oda. – Jól vagy? Nem szédülsz? Ülj csak le!

-   Semmi bajom! – toltam el közeledő kezeit.

Harry lesütötte a szemeit, de apa megköszörülte a torkát és megszólalt. – Mi ütött beléd tegnap este? Mindenki érted aggódik. Nem hiszem el, hogy… – kezdett bele az egyre hangosodó számonkérésbe, de közbevágtak.

-   Öhm… hozok reggelit Mrs. Hamilton. – állt fel Harry, mire anya csak intette neki, hogy rendben.

Amint becsukódott az ajtó, apa folytatta a mondandóját. – Hogy teheted ezt magaddal kislányom? Egész tegnap este azt ecseteltük neked, hogy mennyire aggódunk érted, hogy mire lettünk volna képesek, és mit áldoztunk fel, és te ezek után ezt műveled magaddal? Felfogtad a tegnap elhangzottak értelmét? Mert az értelme az te vagy! A te egészséged, biztonságod! – kiabált, de valahogy visszafogottan.

-   Értem, apa. Nem kell kiabálnod velem, mert teljesen felfogtam. Egyébként, ha közlitek velem, hogy miattam szeljük át a tengert, nem gondoltatok rá, hogy egy icipicit kibukok? – gúnyolódtam. – Tegnap még meg sem mondtam a véleményem! Merthogy az is van! Nem kell miattam aggódni, főleg nem ilyen lépéseket tenni, mivel ezekkel csak a saját lelkiismereteket akarjátok védeni.

-   Hogy mersz ilyet?

-   Úgy merek, hogy ez az igazság. Te kötötted az üzletet, te buktad el, és a te hibádból van minden! – ordítottam könnyekkel küzdve. – Tegnap olyan szinten adtatok nekem be mindent, mintha az én hibámból lenne!

-   Kicsim, nem úgy csak… - próbált anya nyugtatni.

-   Állj! Ezt most végig fogom mondani! Apa mi a fenének kötöttél ilyen üzletet? Így is remekül éltünk! Ennyire elégedetlen vagy az életeddel!? És te? – néztem anyára. – Szétszakítottad a családot az üzleted miatt! Ez az! Az igazi aggódó szülők, akiknek a gyerek a legfontosabb… na persze! – ordítottam, és az arcomon csak peregtek le a könnycseppek. – Nem kellene aggódnotok, ha nem hoztátok volna magatokat ilyen helyzetbe! Egyébként tudjátok milyen érzés, mikor az anyám Párizsban tervezi a ruhákat, az apám Barcelonában vacsorázik a nagykutyákkal, míg én otthon ülök a házvezetőnővel?  Talán jobb lett volna, ha a nevelőszülőset választjátok… - végre sikerült leállnom, de még nem fogtam fel szavaim jelentőségét.

-   Hope… - anya alig bírt megmukkanni, apa pedig csak meredt maga elé.

-   Én… - ráztam meg a fejem – sajnálom… - azzal berohantam a szobába, megfogtam az első kezembe akadó göncöt és a mobilom.

Visszamentem a közös szobába, ahol a szüleim még mindig kővé dermedve álltak. – Én megyek, megkeresem Harryt, vele megyek a suliba… délután jövök. – halványan mosolyogtam egyet, majd kimentem a szobából. A Hilton folyosói sötétek és ridegek voltak ilyenkor. Nem is csodálkozom, hiszen még alig ütötte a négyet az óra.   Írtam Harrynek egy sms-t, hogy várjon meg a szálloda előtt.

A recepció melletti mosdóba beosontam, és felhúztam a magammal hozott farmert és fehér pólót. A hajammal nem tudtam mit kezdeni, sem a beesett, vörös arcommal és szememmel. A kezemen lévő karcolás kicsit sajgott, de tűrhetően.

Borzalmas… az éjszaka, és még most is egy szörnyeteg vagyok. Kárt teszek magamban, és azoknak a lelkében, akik szeretnek…  Kirohantam a hotel elé, ahol ár vártak rám. Harry arcáról lejött az egész éjszaka… még jó, hogy nem volt ott a szüleim és köztem zajló beszélgetéseknél.

Elém szaladt és szorosan átölelt. Nem akartuk elengedni egymást.

-   Sajnálom…mindent. – mondtam a szemébe.

-   A frászt hoztad rám és a szüleidre! Mit gondoltál?

-   Semmit, csak. Nem tudom, még sosem csináltam ilyet. Kitört a frász, ne haragudj.

-    Mi történt, ami ennyire kiakasztott? A szüleid annyit mondtak, hogy egy sokkoló hírt kaptál.

-   Lényegében igen…

-   És mi volt az? – kíváncsiskodott.

-   Sajnos nem tudom elmondani… - elkapott a sírás… eszembe jutott minden elhangzott szó az elmúlt fél napban.

-   Jól van, nyugi, megértem. – Húzott magához. – Sok eszed van egy pólóban kijönni… éjszaka esett.

-   Tényleg… aludtál éjszaka?

-   Egy szemhunyásnyit sem. Szerinted tudtam volna aludni? – szemeim a Harry kabátján lévő gombra koncentráltak. Nem szólaltam meg. – Na gyere, elviszlek valahova reggelizni! – azzal kinyitotta a fekete Audi anyósüléséhez vezető ajtót.

-   Hova viszel? Nem vagyok éhes…

-   Nem érdekel, velem enni fogsz! – mosolyodott el. – ráadásul ahova én viszlek, ott szégyen lenne, ha nem ennél!

-   Kíváncsivá tettél. – mosolyodtam én is el.

Harry a fél órás út alatt legalább tízszer kérdezte meg hogy jól vagyok-e, de mindig lezártam egy „persze” vagy „aham” vagy „ha még egyszer megkérdezed, leverlek” – el.  Szerencsére hajnali fél ötkor még nem volt dugó Londonban, így könnyebben ment a kocsikázás. Megálltunk egy a városközpontban lévő felhőkarcolónál.

-   Jézusom…. – mondtam mikor kiszállás után elszédültem, ha felnéztem.

-   Ötvenöt emeletes.

-   És… ugye nem…

-   Dehogynem! – nevette el magát.

Harry bevezetett az épületbe, amit csodáltam, hiszen ki gondolná, hogy hajnali négykor nyitva van? Egy lépcső felé vettük az irányt, amitől kicsit megijedtem. Mikor megláttam a felvezető lépcsősorokat szó szerint nyitva maradta a szám. Harry megint kinevetett.

-   Lifttel megyünk butus. – kacagott, majd mutatott a mellettem lévő üvegliftre.

Beszálltunk a liftbe, aminek az oldalán át láttam Londont. Gyönyörű látvány volt, ahogyan egyre emelkedtünk, és láttuk a felkelő napot London felett.  Majdnem tíz percig lifteztünk fel. Ahogy kiszálltunk, majdnem elkapott a hányinger, de nem akartam jelét mutatni, mert nyilvánvaló, hogy Harry valamikorra tervezte ezt a látogatást, és nem akartam elrontani a kedvét.

Beléptünk egy kétszárnyú ajtón, ahol egy hatalmas csarnok volt előttünk tele asztalokkal. A helyiség a világ minden tájáról viselt valami megbélyegzést. Az egyik falra volt festve néhány jellegzetes főváros motívuma: a Szabadság szobor, a Hollywood tábla, az Eiffel-torony, a Colosseum, és nem utolsó sorban a Big Ben, de volt ott még sok más ország jellegzetessége is. Például egy másik falra kínai írás volt festve. Volt Nyugati-sarok, Keleti-sarok és Európa sarok is.

A jellegzetes országokhoz jellegzetes reggeli ételek voltak rendelve. Rajtunk kívül még két alkalmazott és egy másik pár volt jelen. A pár a Keleti-sarokban reggelizett.

- Harry ez fantasztikus! – ujjongtam.

Mintha nem is figyelne elrohant az európai ételek felé, és egy hatalmas megpakolt tányérral tért vissza.

-   Na gyere! – azzal elvezetett az Európa-sarokba, és az Eiffel-torony melletti asztalhoz ültetett le. – Mintha otthon lennél.

A tányér tele volt pakolva jellegzetes francia ételekkel. Bagett, Friss Kifli, Croissant, francia pirítós, kávé, tea, és mindenféle lekvár, vaj, esetleg nutella.

- Nem hiszem el… ezt tervezted?

- Tegnap még terveztem, de este változtak a dolgok… reggel pedig ide indultam volna, mikor hívtál, így gondoltam összehozzuk.

- Ez annyira mesebeli! Itt vagyok Londonban, de valahogy Párizsban is. Köszönöm…

Harryvel szép lassan megreggeliztünk, elvégre időnk, mint tenger. Büszke voltam magamra, mert valamennyicskét sikerült ennem, ami állapotomhoz képest nagy szó. Nem ejtett többet szót az estéről, amit nagyon köszöntem. Reggeli után adott egy pulcsit – amire kijelentettem, hogy vissza már nem kapja – és sétálni indultunk. A kellemes hűvösben jól esett a reggeli séta, sikerült átgondolnom a dolgokat.

Habár már hajnalban indultunk, így is majdnem elkéstem a St. Cloud-ból. Nyolc előtt estem be. Ami még cikibb, nem egyenruhában voltam, szóval a szép egyenruhától elütő farmerben virítottam az osztályteremben. Még jó, hogy ez nem a hivatalos zárás, csak az osztályé. A hivatalos „évzáró” vasárnap lesz. Ma lesz azonban a táncbemutató, holnap pedig a bál.

Megkaptuk a vizsgaeredményeket, ami hozzám képest ritka egy rossz eredmény lett. Négyegészkéttizedes átlagot produkáltam az otthoni ötegész helyett, bár ez érthető volt. Semmit nem készültem, ráadásul Harry matektudásából éltem. Na a matekom szép közepes lett. Még az a szerencse hogy a külön tevékenységet is értékelték, mert a tánc jelesre sikerült.

Bár ez a kis értékelés csak tízig tartott, nem akartam Harryt tovább zaklatni, had aludjon, elvégre semmit nem aludt, ráadásul még a saját karrierjével is foglalkoznia kéne. Nem is szóltam neki az előadásról, mivel egy péntek este neki nem hiszem, hogy lenne rá ideje.

A napot Anával töltöttem, és búcsúzkodtunk. Ááá… nagyon hozzám nőtt ez a lány, minden kalandomat vele kezdtem el itt. Később még beszéltünk Adammal is, és tőle is elbúcsúztam. Eszembe jutott, hogy tartozok neki még valamivel a fuvar miatt, így nyomtam egy puszit a borostás arcára.  Ana párszor leplezve szóvá tette a kezemen lévő vágást, de kerültem a témát. Amikor pedig nyíltan megkérdezte mi lett vele, bevallottam neki. Nem volt értelme titkolnom, benne bíztam, és hozzátettem hogy „családi probléma”, bár itt sokkal többről volt szó. Megértette, de ő is, mint Harry megígértette velem, hogy többet nem csinálok ilyet.

A drága barátnőmmel megbeszéltük hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, és szünetekben meglátogatjuk egymást. Olyan délután három körül hazaindultam, hiszen hatkor kezdődött a táncfellépés, és kéne valami kevésbé depressziós kinézetet felöltenem.

A hotelben anyuék vártak, és nem voltak idegesek sem. Nem szóltak hozzám a reggeli miatt, amitől kicsit lelkiismeret-furdolásom lett. Mikor eszükbe juttattam a táncot, elindultak készülődni, anya pedig nekiállt a hajamat csinálni.

I.kötet ~ 22.fejezet

Sziasztok! Már nagyon vártam ezt a részt, mert itt fény derül egy pár dologra, ugyanakkor nincs hiány a romantikából sem. Kicsit depressziós is, de szerintem ez kellett bele!

Nem volt miért elrejtőznöm, vagy mentegetőznöm, elvégre nem én vagyok az, akinek magyarázkodnia kell. Megfordultam, s szembe találtam magam két riadt szempárral.

-   Hope, kicsim nem arról van szó amit hallottál, f- félreérted. – mentegetőzött anya könnyes szemekkel.

-   Hát ezt nehéz elhinni, mivel éppen kettő perce hallottam. Várjatok, értem… ti teljesen hülyének néztek engem!

-   Nem dehogy is, de ez nem rád tartozik Hope! – szólt rám apa a tisztességtelen hangnemem miatt.

-   Apa, átköltözünk egy másik országba, sofőr hurcibász mindenhova, a múltkor anyával szó szerint menekültünk ki a hotelből, és másfél napig Harryvel „bujkáltam” – mutogattam ujjammal idézőjelet. – a költözést titokban kell tartanom, úgy volt hogy haza se megyünk, é most pedig azt kellett hallanom hogy engem rejtegettek. Mi a fene folyik itt? Kérlek, mondjátok el, mert a tudatlanság a legveszélyesebb ilyen helyzetekben.

-   Hhhhhm – szusszantott apa – ülj le kicsim.  Nem tudom kinek, de gyanítom hogy Harrynek elmondtad a költözést.

-   Nem, nem tudja. – válaszoltam. Az lényegtelen, hogy Liam már tudja.

-   Rendben. Akkor most jól figyelj! Kicsit bajban vagyunk.

-   Tényleg apa? Rá nem jöttem volna…

-   Ha tudni akarod, akkor legyél komolyabb, és ne viccelődj, mert elhiheted hogy cseppet sem vicces. – azzal leinvitált a kanapéra.

-   Rendben, sajnálom.

Ők is leültek mellém, s anya kezébe vette kezemet. Még egy-két percig csendben ültünk – gondolom apa próbálta a legelfogathatóbb, és legkevésbé sokkoló magyarázatot adni.

-   Szóval… tavaly februárban kötöttem egy üzletet egy olyan emberrel, akivel még találkozni is veszélyes… - ajaj… azt hiszem tudom mi jön.  – Nos megkötöttük az üzletet egy hatalmas összegre. Egy ideig ment, gyarapodott, de most márciusban az üzlet becsődölt. Nos rengeteg pénzt veszítettünk el, az üzlettársam, akivel megkötöttem az üzletet, kamatostól visszaköveteli. – látta rajtam hogy felfogom a történteket, de az eset fontosságát még nem – Hope, itt ne pár ezerre gondol… több mint százmilliót buktunk el euróban. Nos azzal hogy nem a cégre nyomtam ezeket az adósságokat, sikerült jó áron eladnom. Mint tudod a villa is hozott valamennyit, s anyu is tudott az üzlet révén segíteni. Már csak tízezrek hiányoztak a teljes, de kamatmentes összegből, mikor a késés miatt felemelte a kamatot egy másfél millióval. Nos intézkedtünk bankhoz hitelre, amit fizetni is tudunk, de csak fél év múlva engedélyezik a cég eladása miatt. Eddig érted?

-   Igen, azt hiszem világos…    Akkor jeleztem az embernek hogy még többet késünk, de nem értette meg. Teljes mértékben ellenem fordult, és minden eszközt bevet célja elérésének érdekében. Claire-t már sikerült egyszer elkapniuk, s nem igazán kímélték… - fogta meg anya kezét, majd simított végig lágy arcán. – nem volt nehéz eltitkolni, főleg hogy anya Párizsban volt, és hivatkozhatott a munkára.

-   Megfenyegettek, sőt meg is vertek… - mesélte sírva anya. – játszottak velem, s nem engedtek el az emberei. Nem tudtam szólni senkinek, egy hétig a túszuk voltam, egészen addig, míg apád nem intézkedett. Egy koszos szobában tartottak Párizs szegényebb negyedében egy tizedik emeleti lakásban. Borzalmas volt… minden nap egy másik férfi, s úgy játszottak velem, mint egy rongybabával. – anya elsírta magát, de már én sem nagyon bírtam.

-   Váltságdíjat, vagy inkább előleget kértek Claire-ért. Nos Rock bácsikád segítségével előteremtettük a pénzt, de tudtuk hogy nem fog leállni. Nagy nehézségek árán rvettük hogy várjon még két hónapot, és belement. Ekkor döntöttünk úgy, hogy elküldünk ide, elvégre addig simán lerendezhettük volna az egészet, feltéve ha a bank nem gondolja meg magát. Sajnos nem adták meg a kölcsönt, szóval négymilliónk maradt, de anya eladta az üzletet, s társulni fog egy itteni feltörekvő divatcéggel. Azzal megoldódott két és fél millió. Májusban találkoztam az emberrel, és átszolgáltattam a pénzt, de további haladékot kellett kérnem. Nagyon nem akart belemenni, sőt… de ami a legrosszabb: pont aznap éjjel tűntél el. Felívtak a kollégiumból, amikor ezzel az emberrel és csatlósaival voltam, így rájöttek hogy van egy lányom. Te kerültél a fénypontba. Nem csak azért jöttünk ide, hogy megkeressünk, hanem hogy utána vigyázzunk rád. Azért van ez az egész, mert most rád hajtanak. Ha téged elkapnának, tudnák hogy visszamegy az összeg…      

-   Ráadásul nagyon ó szórakoztató játéknak tartannak – szólt bele anya személyes tapasztalatai révén.

-   Ezért döntöttünk úgy, hogy végleg eljövünk Franciaországból, és itt kezdünk új életet. Nem volt nehéz lenyomozni sem a villát, sem a párizsi lakást. Nem voltunk biztonságban, és tudtuk hogy téged oda nem vihetünk vissza.  Itt nézünk egy szép házat, és eladjuk a párizsi lakást is a tartozás miatt. Ezért van az, hogy nem mondhatod el senkinek, még véletlenül sem tudódhat ki a rejtekhelyünk. Mivel ez az ember nem csak velem kötött balszerencsés üzletet, ezért a világban máshol is van neki dolga, s ahol ő jár, úgy tervezgetjük az útjainkat mi is. Azért tudunk hazamenni, mivel biztos forrásból tudom, hogy azalatt a három nap alatt Kanadában lesz. Ugyanúgy tudom, hogy előtte végig Párizsban lesz, ezért tartunk itt téged, ezért megyünk fel Rock-hoz, meg persze visszafizetem az adósságom neki, mivel szüksége van rá. Harryhez azért kell anyuval menned, mivel én addig tárgyalok velük, és nem akarom, hogy még többet megtudjanak rólad, és anyádat sem szeretném újra veszélybe sodorni.  Mivel van egy belső ember, aki tudósít engem, néhanapján találkozom vele, de korántsem bízom mg benne. Ez történt tegnapelőtt is,.. A telefonhívás a maffiától volt, de csak egy megbízottat küldött ki, aki történetesen a besúgó volt. Tudtam, hogy akkor sem engedem hogy lásson, elvégre a pénz mindent visz, és száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy ezt az embert a találkozásunk után rendesen lefizették, hogy mondja el a hotel nevét. Biztos vagyok benne, hogy még jó másfél hétig nem jelennének meg, elvégre ezeknek a legnagyobb fegyverük a meglepetés. Ezért maradunk itt a program végéig. Aztán irány Skócia, ahol keresve sem találnának, majd ti mentek Holmes Chapel-be míg én házat nézek. Utána otthon leszünk, búcsúzkodunk, felkészülünk a változásra, majd megint csak ti ketten Párizsba mentek vagy tíz őrrel. – nem tudtam mozdulni, megszólalni, semmit – Nem hagylak titeket védelem nélkül. Míg én itt vagyok, elintézem a ház dolgait, a munkahelyeket, és a te iskoládat. Itt tudunk teljesen új életet kezdeni. Addig ti elhelyezitek DeLucie nagyit a szociális otthonban, és összepakoltok, szóval ti is szervezitek az újat… Augusztus végén visszamegyek hozzátok, és együtt jövünk vissza, együtt kezdjük el a közös életünket.

-   És mi lesz a pénzzel? – vetettem fel.

-   Gyűjtjük, és ha minden jól megy, akkor fél éven belül meglesz, átnyújtom s minden rendben lesz. Van kérdésed? Nem félsz?

-   Nem, de… azért költözünk ide, mert esetleg elvihetnek engem?

-   És meg is ölhetnek ha nem lépünk gyorsan… - szólt bele anya.

-   Hidd el… minden megfordult a fejünkben. A mindenen ezt értem, hogy minden. Gondoltunk arra, hogy elválunk anyáddal, s míg nem rendeződnek a dolgok, titeket elrejtünk valahol, arról is szó volt, hogy ott maradsz Skóciában, vagy bentlakásos iskolába mész. – apa arcán egy könnycsepp gördült végig. – sőt még az is átfutott az anyunkon, hogy anyáddal halottat játszunk, s téged egy jómódú nevelőcsaládnál helyezünk el… de nem ment. Túl szeretjük egymást anyáddal, és túlzottan aggódunk érted, ha nem vagy a közelünkbe. Amikor minden lehetőség felmerült, hirtelen csak te számítottál… ha veletek valami történne, akkor az egész harc értelmét vesztené…

Ledermedtem… mozdulni nem bírtam. A hallottak olyan szinten lesokkoltak, hogy nem láttam ki a ködből. Csak ültem egy helyben, néha még a lélegzésem is kimaradt. A homálytól, bizonytalanságtól, és félelemtől nem láttam. Egy olyan fajta fájdalom mardosta a lelkem, amit nem lehet leírni. Kiderült a titok, amire annyira kíváncsi voltam. Bár nem tudnám! Bár semmit nem sejtenék! Borzalmas belegondolni abba, hogy minden változás, szenvedés, félelem, s aggódás miattam van. Szememből előtörtek a könnyek, és nem bírtam leállni. Ültem a szüleim védelmező kézszorításában, és sírtam. Sírtam, sírtam, sírtam. Csak úgy záporoztak a könnycseppek.

Egy gyors gondolatmenet hatására felpattantam, és berontottam a szobámban. A telefonomon tárcsázni kezdtem az utoljára hívott számot.

-   Szia kicsim! – szólt bele boldogan.

-   Szükségem van rád – bőgtem – kérlek…

-   Mi a baj? Mi történt? Ne sírj… olyan rossz hallani.

-   Gyere értem!

-   Most? Oké… fél óra és ott vagyok.

Leraktam a telefont, és a zuhanyzó felé vettem az irányt.  Apáék nem zavartak, tudták hogy fel kell dolgozzam a hallottakat. Bemásztam a fülkébe, és magara nyitottam a hideg vizes csapot. A zuhany alatt alaposan kisírtam magam, és gondolkoztam. Kavarogtak bennem az érzések… gyűlöltem őket! Hogy állhat le apa egy maffiával üzletelni? Ennyire nagyravágyó? Undorító! Anya meg otthagyott minket a munkája miatt, hogy ruhákat tervezzen a divat városában… Utálom ezt az egészet! Utálom, hogy úgy érzem minden az én hibám, holott legbelül tudom, hogy nem így van. Tönkretesz az érzés, ami bennem van! Teljesen felemészt! Nem bírom! Mindenhol égek! Ég az egész testem a fejem búbjától a talpamig.  

Nem tudom mennyi ideje lehettem bent, mikor végre kimásztam a hidegvíz alól. Ahelyett hogy felöltöztem volna, magamra csavartam egy törölközőt. Belenéztem a fürdőben lévő dupla tükörbe: szemeim vörösek voltak a sírástól, vizes hajam csutakokban lógott le a hátamra, bőrömet pedig annyira kiverte a libabőr, hogy fájt hozzáérni. Hirtelen ötletet vezérelve a fürdőszobaszekrényhez léptem. Lassan kinyitottam a tükrös szekrénykét, és egy újonnan vett borotvát vettem elő.

Sosem csináltam még ilyet, és aki csinálta azt el is ítéltem, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy csak ez segít rajtam. Kiszúrtam a kezemen egy vékonyabb eret, s fölé emeltem a borotvát. Lassan végighúztam a vékonyka kék csíkon az éles borotvapengét, ahonnan kibuggyant a vér. Nézegettem, ahogyan lefolyik a kezemen.

Úgy éreztem, hogy könnyed vagyok. Ahogyan a vér csordogált a kezemből, úgy éreztem mintha a problémák is „kifolynának” rajtam. Elmosolyodtam magamban. Újra léptem. Most a borotvát a kezemen egy sokkal vastagabb ér fölé tartottam. Már éppen hozzárt volna az él, mikor Harry berontott a fürdőbe.

-   Te mi az istent csinálsz? – rohant oda, majd kitépte a kezemből a borotvát. Elkezdett matatni a szekrényben, és kötszerrel tért vissza. Gyorsan rácsavarta a kezemre, amiből még csordogált a vér. – Jesszusom, te jég hideg vagy! – ölelt magához. – Mrs. Hamilton kérem jöjjön egy percre!

Anya belépett a fürdő ajtaján, s még vörös szemei újra könnyeket sírtak. – Charles! – kiabált apunak. Odarohantak hozzám, és a mellettem lévő vértócsát bámulták. Harry siettette őket, mert ugyanúgy mint én a beszélgetésnél, teljesen lefagytak. Addig Harry bekötötte a kezem, és karjába vett, mintha nem tudnék mozdulni. Anya hozott be nekem száraz ruhát, apa pedig kiment Harryvel.  Zokogva öltöztetett fel anya, mert mozdulni nem tudtam az általuk és magam által okozott sok miatt.

-   Mi a fenét csináltál magaddal? Miért? – ezt hajtogatta végig míg bent voltunk. Még a hajamat is megszárította, hogy ne fázzak meg.

Mikorra kész lettünk, kivezetett a fürdőből, ahol már apa és Harry tűkön ült. Harry kezében ott volt egy bögre forró valami. Amint megláttak, hogy kimászok a fürdőből, azonnal ott teremettek segíteni. Anyuéknak megsúgtam hogy hagyjanak ott Harryvel, vonakodva, de becsukták maguk mögött az ajtót.

Ott ültem az ágyon velem szemben Harry, aki látszólag halálra volt rémülve.

-   Ígérd meg hogy soha többet nem teszed ezt se velem sem magaddal! – kérte könnyes szemekkel.

Odabúztam hozzá, majd megcsókoltam. Harry felnyitotta a takarót, és bedugott alá engem, majd ő maga is bemászott mellém a lehető legközelebb. Elvoltam nyújtózva, és még mindig sokkos állapotban, mert nem tudtam mit – mármint milyen jellegű dolgot – csináltam. Fejem Harry mellkasán pihent, ő a hajamat simogatta. Kellett a közelsége, egyszerűen vágytam rá… azt akartam, hogy magamhoz kössem annyira, hogy senki ne szakíthassa el tőlem.  Azt akartam, hogy csak az enyém legyen! Újabb csókot leheltem az ajkára. Kezem kusza hajába vándorolt, s rámásztam. Egyik kezem még mindig a hajával játszott, míg másik betévedt a pólója alá. Látszott, hogy nem fogja fel, mi történik, mert szinte semmit nem reagált. Lemásztam róla, s valahogy alá keveredtem. Itt már teljes tudatban volt ő is és én is hogy mit történik, avagy mi fog történni.  Elkezdtem húzni le róla a pólót, ami később a szoba másik felében landolt.

 Még hevesebben csókoltam, jobban, mint valaha bárkit. Harry felébresztett bennem valamit, ami minden emberben megvan, csak van olyan, akiből sosem bújik elő. Egy érzés, ami ural döntéseket, történéseket, életeket… belém ültetett egy másik embert, aki már nem én voltam. A bennem élő lélek – amit eddig egységesnek hittem – ketté szakadt, és az egyik örökre hozzákapcsolódott Harryhez, míg a másikat nem is éreztem.  Ez az életeket megváltoztató érzés, ami átvette a lelkem felét a szerelem volt.

Kezem lejjebb csúszott nadrágja gombjaihoz. Mikor már a nadrág is a pólóval együtt a földön feküdt, újra fordult a helyzet, s felülre kerültem.

-   Állj! – szólt rám Harry – Nem, nem ma, nem itt, nem ilyen körülmények között! – majd óvatosan leemelt magáról, de míg mindig olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem s hallottam szívverését. Édes illata még mindig bódított, s puha bőre súrolta az enyémet. Láttam csillogó szemében a rettegést, a félelmet,m ugyanakkor azt az érzést is, amit az előbb fedeztem fel magamban.

-   Szeretlek! – súgtam bele a tőlem pár milliméterre  lévő fülébe.

-   Én is szeretlek! – súgta vissza.

Soha többé nem fogok kételkedni az érzéseiben.  

Na mire gondoltatok a titokkal kapcsolatban?  Írjátok le! Kíváncsi vagyok a legvadabb fantáziátokra!!!