I.kötet ~ 13.fejezet

Sziasztok! Nagyon szégyellem magam a tegnapiért, mert katasztrófa lett. A rossz hír, hogy a mai mégszarabb... Bocsi, de eléggé depressziós vagyok, amit a barátnőim önértékelési problémának hívnak. Tényleg sajnálom, igyekszem majd visszatérni a normális irományokhoz, mert elkanyarodtunk mindenki mindenkivel nyálas szarhoz... tényleg bocsi, e ennyi erőm volt...:(

Ledermedtem… el sem hiszem, hogy ő szeret… De mégis mi a fenét csináljak? Merthogy arca csak közeledik felém… Gyorsan kibontakoztam karjaiból, és újra London felé fordultam. Könnyeim utat törtek, és potyogni kezdtek. Hogy miért? Csak mert valaki bevallja hogy szeret, de két hét múlva eltűnök a fenébe, ráadásul komoly kapcsolatom van… volt.  Mit kéne tennem? Oké… fejet kiüríteni! Harry szeret… én szeretem? Hát… nagyon úgy tűnik…

Elelmélkedtem ezen, de Harry kiszúrta az üvegfalon visszatükröződő könnycseppeket.  Megfogta a vállam, és fordítani kezdett.

-   Sajnálom… kissé neked támadtam, de nincs semmi… elfelejthetjük. Az egész mai napot elfelejthetjük, sőt ha akarod az összes együtt töltött percet elfelejthetjük, és békén hagylak… - vetette fel.

Most még jobban sírtam, mivel éppen hogy belegondoltam a hallottakba.   Mindent elfelejteni? Békén hagy? Úgy sírtam, mint egy kislány, és nem tudtam mit csináljak. Már úgy is sírok. Azt kellett eldöntenem, hogy most okozzak fájdalmat Harrynek, vagy két hét múlva…

Értetlenül nézett hogy sírtam, már annyira, hogy nem tudta mit csináljon. Amikor már csak tíz perc volt hátra a légi túrából, végre sikerült döntést hoznom, és megszólalnom.

-   Harry… én nagyon sajnálom, de… de két hét múlva haza megyek, és Jean, és nem akarok senkit megbántani, de tudd hogy én kedvellek. Nagyon is, és éppen ezért nem akarom hogy valami rontson a hangulatodon.

A semmibe merült. – Rendben, igazad van, kissé túl jól megismertelek. Annyira rám vall, hogy pont egy olyan lányt fogok ki, aki a legkevésbé hozzám való… - hirtelen eszembe jutott a Caroline nevezetű nő… - És akkor mi legyen.

Basszus! Kérhetek én ilyet? Önző hisztis liba vagyok, de megkérem! – Terveztél még mára valamit?

-   Elméletileg sétálni akartam még, de… - olyan letört volt, hogy legszívesebben karjaiba bújtam volna, és soha nem engedtem el volna. Anyának igaza van… szeretem. Az a baj, hogy nem lehetek vele. Annyi biztos, hogy Jeannal sem maradok, de ez jó kifogás arra, hogy két hét múlva nem depressziósan kerüljek haza, úgy, hogy akit szeretek itt van. Mondjuk ez mindkét esetben így lenne, de így talán ő nem szenved ennyire.

-    Nem szívesen hagyom ki… - töröltem le a könnycseppeket.

A Big Ben felé sétáltunk, és szinte egymáshoz sem szóltunk. Engem folyamatosan a sírás kerülgetett, Harry pedig magába zárkózott. Remélem nem fog visszaesni régebbi állapotába az én hibámból… Felfogom én egyáltalán, hogy mit csinálok??? Nem hiszem, de abban a percben azt éreztem helyesnek.  A fények gyönyörűek voltak, és próbáltam Harry arca helyett azt nézni. Nem nagyon ment. Később feljött pár együtt töltött pillanat emléke, ami kicsit megnevettetett minket. A színpadi nevetgélés, hogy Liam elrabolt, a betörésem, a zuhanyzós játék, a séta a parkban – Jean hívása is felmerült – Harry részegen… - itt volt egy újabb bocsánatkérés – muffin sütés,  medencézés, a forgatás… csókjelenet… csók – amit tizenöt perc alatt kifejtett, hogy élvezte, mire én annyit reagáltam még jó hogy bejöttek, de aztán meg is bántam, mert nagyon rosszul esett neki. Nem úgy értettem! Hanem nem tudtam mi lett volna, ha nem… de inkább ezt nem mondtam neki… annál könnyebb.

Olyan hajnali fél kettő körül indultunk vissza a kocsihoz… perceken belül vége… Harry csak egy emlék marad.

- Hova vigyelek? Vissza hozzánk, vagy a kollégiumba?

- A kollégiumba. – halkan mondtam, nehogy kihallja a rettegést.

A félórás autóutat röpke másodperceknek éreztem. Megkértem hogy kísérjen be. Nem érdekelt hogy fiúk nem is tehetik be a lányszállásra a lábukat, én beráncigáltam. Felkísért a szobám elé, és elérkezett a félve várt búcsú.

- Akkor… szia. – köszönt el Harry.

Én csak álltam, remegtem, és könnyeztem. Hogy lehet velem, velem aki olyan nehezen enged közel magához mindenkit, hogy két hét alatt belezúg egy tök ismeretlen fiúba???

Már indult volna, de megöleltem, és itt könnyeim utat törtek maguknak.    

-   Tényleg! – bontakozott ki, és elővett egy kis csomagot a zsebéből – ezt neked szántam… csak hogy emlékezz rám. – nyújtotta felém a kis ajándékdobozt.

-   Köszönöm…

-   Viszlát Hope! – mondta hivatalos hangon.

-   Viszlát Harry! – utánoztam, miközben elindult a lépcső felé.

Bementem a szoba ajtaján, magamra zártam, és az ajtónak dőlve lecsúsztam a földre. Sötét volt, és csak a telefonommal világítottam. Kinyitottam a csomagot, és egy a nyakláncomhoz passzoló karkötő volt benne.  Volt rajta egy szív alakú medál, amin szintén Hope állt. A medál kinyitható volt. Kinyitottam, és a telefon fénye mellett megpillantottam a belegravírozott szöveget:

                             Hope, te vagy az én reményem.

                                                                                                           Harry

Felpattantam, és próbáltam kinyitni az ajtót, de nem ment!

-   Harry! Ne menj el! Én szeretlek!!!! – ordítottam át a zárt ajtón.

Ekkor észrevettem, hogy valaki van bent mellettem, mivel mozgást hallottam. Elkezdtem a kapcsoló után nyúlkálni. Megtaláltam, és a lámpát feloltottam.

-   Jean!! – ugrottam egyet ijedtemben.

-   Szóval szereted… - szívta meg orrát – gondoltam hogy van valami, de ez…

-   Figyelj Jean, én éppen most küldtem el, de… - kezdtem

-   De éppen most kiabáltad utána hogy szereted! Hülye ribanc! Azt hiszed, hogy hülyére vehetsz? – pattant fel.

-   Ne beszélj így velem! Egyébként is, már semmit nem akarok tőled! – ezt nem csak rávágtam, hanem rá is jöttem.

-   Vettem észre! Hol voltál? Tudod már este nyolc óta itt várok rád, el is aludtam! Így vársz engem??

-   Sehogy nem vártalak! – kiáltottam félve. A többi szobában alvó lányok valószínűleg felébredtek. Hátráltam, és próbáltam kinyitni az ajtót. Nem nyílik! – Hagy békén! – kiabáltam rá, mikor közeledett felém.

Olyan düh volt benne, hogy mindenre képes volt. – Két hét után csak úgy odaadod neki magad? Basszus! Nekem meg kellett erőszakolnom téged!

Nem kaptam levegőt, a szívem a torkomban dobogott… Nem értettem semmit… - Mi? Nem… te csak akartad. – győzködtem magam.

Elkacagta magát… - Komolyan elhitted nekem, hogy amint lelöktél magadról hazavittelek aludni??? Olyan naiv liba vagy… mindenki rajtad nevetett. – ordibálta gúnyosan. – Ennyire megbízol az emberekben? Istenem! Nem vagyok szent, fogadd már el! Örülj legalább nem emlékeztél rá. – ezt már az arcomba kiabálta. – Tudod én nem vagyok az a tűrő típus… Lynn is tudott róla – nevetett – És utána körülbelül egy hónapra rá beteg lettél… - emlékszem erre… akkor nagyon aggódott értem mindenki – hányinger, hasfájás, fejfájás… komolyan azt hittük, hogy terhes vagy!

Köpni, nyelni nem tudtam… tehát akkor… már… Jézusom…

Egyre közelebb lépett… - Ne közelíts! – az ajtó még mindig nem nyílt. – Segítség!!! Harry!!! – próbálkoztam, de nem sikerült.

Ott állt mellettem, és meg akart csókolni… lefogott, de előtte egy gyors karmolásra tellett tőlem. Vér buggyant ki az arcán. Felém hajolt, és Akkorát kevert le, hogy egyenesen repültem a szekrény felé.

*

Lágy szellő simogatta az arcomat… vagy inkább egy kéz? Nyitni kezdtem a szemem, de csak foltokat láttam… lila foltokat. Erőt vetem magamon, és teljesen kinyitottam a szemem. Harry feküdt mellettem. Arcán éktelenkedett egy hatalmas lila folt.

-   Harry…

-   Cssss… minden rendben van mostmár.

-   Mi történt? – ültem fel egy hatalmas franciaágyban.

-   Nyugodj meg… - mondta fájdalmas arccal.

-   Harry… sajnálom. Kérlek mesélj el mindent.

-   Rendben… szóval annyit hallottam hogy „Harry ne menj el én szeretlek” , és visszaindultam. Újabb sikolyt hallottam tőled, de az ajtó zárva volt… már itt sejtettem valamit… - könnyezett el. Gyorsan letörölte, majd folytatta. – Szóval már a kollégiumból mindenki ott volt. Pár lányt elküldtem a tanárért, miközben a többiekkel azon harcoltunk, hogy kinyissuk az ajtót…  Szóval egyszer abba maradtak a sikításaid, és odaértek a tanárok. Sikerült betörni az ajtót, és nekirontottam annak az állatnak, aki éppen a ruhát tépte le rólad… szóval szépen behúzott egyet és gyomorszájon rúgott – húzta fel a pólóját, ami éppen egy hatalmas vöröseslila cipőnyomot takart.

Megsimogattam az arcát, és magamhoz húztam fekvő helyzetbe. Szembe néztem vele. Olyan közel mentem hozzá, hogy éreztem a szívverését, ami a normál duplája lehetett…  Átöleltem, és hozzá bújtam, fejem mellkasához nyomtam.

-   Sajnálok mindent, hülye voltam, de nem érdekel hogy  elmegyek, addig veled akarok lenni! Szeretlek Harry.

-   Én is szeretlek – fogta meg állam, és úgy mozgatta a fejem hogy szemim beletaláljanak az övéibe… Megcsókolt… Hosszú, forró, szerelmes, és finom csók volt. - ha normális emberek lennénk, akkor ez lenne az első csókunk…

-   Nem… ha normális emberek lennénk, nem ismerkedtünk volna meg.