I.kötet ~ 14.fejezet

-   Hope… - ébresztgetett Harry.

-   Mi? Elaludtam megint? – pattant ki a szemem.

-   Igen, tudod délután fél öt van… - mosolyodott el, de csak halványan… sajnos. – Itt vannak anyukádék, és szeretnének beszélni veled…

-   Még itt vannak? Nem úgy volt hogy ma indulnak haza? – lepődtem meg.

-   De… de szóltam nekik…

-   Harry…

-   Aggódtam, és muszáj az ilyenről tudniuk! – szögezte le.

-   Igazad van… - simítottam meg lila arcát. – Szólsz nekik?

-   Ugye fáj még?

Igazából a hasam nagyon, de nagyon fájt, és a testemen lévő összes többi lila folt is.  – Nem komoly…

-   Biztos? –  tette fel újra a kérdést. Próbáltam megnyugtatóan rá nézni, és mosolyogni.

Bólintottam.

Harry kiment, és megkockáztattam, hogy veszek egy pillantást magamra. Kibújtam a takaró alól, és felhúztam egy… Pólót? Báli ruhában voltam, de… elszakadt. Inkább elszakították. Ki öltöztetett át? Istenem, remélem nem Harry… A póló alatt az egész testem színes volt. Volt ott lila, kék, és zöld folt is. Hatalmasak… A hasam fájt a legjobban, alul. Remélem most nem sikerült neki semmi… Hogy lehettem ennyire vak? Utálom, hogy feltétel nélkül megbízom az emberekben… Miért? Miért kellett elhinnem Jean összes édes szavát? Miért kellett megbíznom a lányokban, akik titokban kiröhögtek. Nincs egy igazi barátom sem… Nincs szinte senkim. Anya, Apa, Harry… talán még Ana, de őt sem ismerem igazán. Itt kifújt a megbízható emberek listája. És az otthoniak… na persze! A Lynn banda… és az állítólagos barátnőim: Kayla és Stella. Kíváncsi lennék, hogy ők tudtak e róla, de valami azt súgta hogy igen… Eszembe jutott még egy ember ha már a barátoknál tartunk… Ramona. Vele egész általánosban jóba voltam, de amint elkezdődött a gimi nagyon eltávolodtunk egymástól. Ő volt az, akiben megbíztam és mindent elmondhattam neki. Akkor vesztünk össze, mikor elkezdtem járni Jeannal. A többi lány teletömte a fejem, hogy csak féltékeny… én meg el is hittem. Mindegy, nem akarok a múlton rágódni. A múltat el akarom felejteni!

Gondolatmenetemet félbeszakítva beléptek apuék… Harry éppen lépett ki a szobából.

-   Várj! Maradj itt! – kiabáltam rekedten utána.

-   Hope… - kezdte apa – most veled szeretnénk beszéni.

-   Visszajössz? – még mindig csak Harryre figyeltem.

-   Megígérem… - és becsukta az ajtót.

Anyáék leültek az ágy szélére. Fél percig csendben ültünk, de anya nem bírta ovább, és szipogni kezdett.

-   Kicsim… én annyira sajnálom… - tört ki könnyekben, miközben magához húzott és szorosan ölelt. Apa kezét éreztem még a hátamon.

-   Mit sajnálsz anya?

-   Hogy otthagytalak teljesen elanyátlanodva egy barommal, míg én Párizsban ruhákat terveztem. – okolta magát anya.

-   Én pedig csak a munkámmal törődtem, még csak nem is nagyon ismertem ezt a barmot, akivel az időd nagy részét együtt töltötted… - apa is elkezdte...

-   Nem a ti hibátok! Ez egyedül az én hibám, mert nem láttam előre mi lesz ebből… Tizenhárom hónap alatt nem vettem észre, hogy csak játszadozik velem.  – itt már én is sírtam, sőt még apa is könnyezett.

-   Ezért szeretted meg ilyen könnyen Harryt… - gondolkodott hangosan anya.  – Ő magadért kedvelt, és szeretett meg, nem pedig a jómódodat és befolyásolhatóságodat figyelte. Kicsim, ne haragudj rám, de borzalmas az emberismereted, és  vakon megbízol mindenkiben.

-   Tudom, és az a nagy bajom nekem… de benne megbízhatok… ezt érzem.

-   Igen, benne megbízhatsz – bólintott rá apa.  – megkedveltem a kölyköt azok után, amit érted tett. Kicsim, nem tudom mikor láttalak utoljára olyan boldognak, mint mióta itt vagy…  

-   Tényleg sokat tett értem… - úgy döntöttem, hogy a legelső csókunkat elfelejtem. – A klippet is neki köszönhetem.

-   És a főszerepet! – világosított fel anya, de értetlenül bámultam rá.  – A táncban. Ő ajánlott téged…

-   Már teljesen mindegy, így úgy sem táncolhatok – húztam fel a pólómat. Anya újabb sírógörcsöt kapott, apa csak rázta a fejét, de keze ökölben volt. – És… mi lesz ha hazamegyek? Nem tudom hogy bírom ott ki. – Anyuék egymásra néztek, de nem szólaltak meg… - Mi az? Mi van?

-   Hope… - kezdte el apa – többé nem fogunk haza menni…

Nem hittem a fülemnek… mi az hogy nem megyünk haza? Nem értem… - Apa… én nem értelek.

-   Többé nem térünk vissza Vermentonba… Eladtuk a villát.

-   M- Mi? És meg sem kérdeztetek? – hüledeztem. – És most mi lesz? Hova megyünk?

-   Én itt maradok, és keresek itt egy házat…

Azt hittem itt halok meg – Londonba költözünk? – döbbentem meg. Istenem, bár így lenne.

-   Hope, ezt nem mondhatod el senkinek. Senkinek, érted? Még Harrynek sem.

-   Szóval… akkor London?

-   Igen, de tényleg ne szólj róla. Majd elmondod neki, ha ide költöztünk. Ez nagyon fontos, senki nem tudhatja. – mondta komolyan apa.

-   Értem, és nem mondom el, de mi ilyen titkos?

-   Mindent meg fogsz tudni időben kicsim, de jelenleg ne ezzel törődj. – adta anya ezt a nem éppen kielégítő választ.

-   És mikor költözünk ide?

-   Ősszel… - tört le apa.

-   És addig hol leszünk? Mármint egyáltalán nem megyünk vissza?

-   Júliusban anyuval visszamentek a párizsi lakásba, az megmarad… azt hiszem. De sajnos a tengerparti nyaralót is eladtuk.

Itt valami hatalmas gáz van, de nem karok beleszólni. – De… a programnak a hónap végén vége. Addig mit csinálunk?

-   A rokonainknál leszünk kicsim. Elmegyünk Rock bácsikádhoz is Skóciába.

-   Apa, én ezt nem bírom… Mi a baj? Menekülünk?

-   Nyugodj meg, semmi baj nem lesz, csak ne kíváncsiskodj. Augusztus elején pedig megyünk Sydneybe nyaralni. – próbált nyugtatni.

-   Hajj… - sóhajtottam – rendben.

-   Már a csomagjaid nagy része Párizsban van, a többit pedig ide kérettük. – piszélte meg orromat anyu.

-   És Jeannal mi van? Most hol van?

-   Hazaküldték. Nem engedték maradni. Kicsim erről jut eszembe, van itt még valami… - nézett rám.

-   Hallgatom, ma van a sokkos bejelentések napja – virítottam egy halvány mosolyt.

-   Szóval… kivettünk a kollégiumból, és velünk fogsz lakni a Hilton hotelben, úgyis közel van a sulihoz.

-   Mi, de hát miért? – döbbentem le.

-   Most nagyon vigyáznunk kell rád, főleg ezek után. Nem aludnánk nyugodttan, és a St. Cloudban megértették. Ma elmegyünk a csomagjaidért oda.

-   Már ki is vettetek? – nem hittem el.

-   Igen. Csak a tanítási napokra mész be, és ha akarsz a kirándulásokra.  

Ennyire nagy hatással van ez az egész az életemre? Dehogy! Nem Jean miatt költözünk el, és ezt jól tudom. Valami nagyon nincsen rendben. Remélem nem nagy a baj… Basszus! El „menekülünk” az országból, mi a fene van? Ráadásul nem tudhatja senki… Hogy bírom ezt egyedül feldolgozni?

Még beszélgettünk kicsit az új életről, majd megkértem őket, hogy küldjék fel Harryt. Anya szerencsére hozott nekem váltóruhát, és sikerült valami kinézetet produkálnom, mivel csak most értesültem róla, hogy itt van Harry családja, hiszen ma akart menni hozzájuk, de miattam nem tudott. Azt is tudtam, hogy a srácok elmentek. Már öt perce vártam, mikor végre megjelent.

-   Harry! – hívtam oda magamhoz. Itt már az ágy mellett álltam, készen. Odajött mellém, és megölelt a drága. Szájon puszilt, majd meg is simogatott.

-   Gyere, bemutatlak a családomnak. – azzal a lépcső felé kezdett húzni.

Lent Harry bemutatott az anyukájának, és a nővérének, Gemmának. AZ apja nem volt ott, amit nem értettem, e nem akartam erről faggatni. Ott volt Harry anyja és Gemma, a szüleim, ő és persze én. Elég jól elbeszélgettünk, máj olyannyira hogy nem tudtunk visszamenni a kollégiumba, mert bezárt. Este fél tizenegykor elbúcsúztunk, és anyuékkal indultunk a szálloda felé.  

A szállodában olyan szobánk volt, mint a királyi párnak… anyáék nem fukarkodtak. Mivel ott még nem volt ruhám, vasárnap anya kollekciójában fuvaroztak el a koliig. Beléptem a szobámba, és Anna volt bent.

- Hope! Hol az életben voltál? Azt beszélik, hogy el fogsz innen menni, igaz ez? – riadt meg.

- Szia… igen, de csak a kollégiumból. Anyuék kivettek.

- Itt fogsz hagyni? Ne már…

- Sajnálom… - esedeztem – és mi volt az a csók Niallel? – tereltem a témát.

- Ohh.. az csak… semmi. – pirult el. – nem tudom… pillanatnyi meggondolatlanság. Tudod otthon minden nap találkoztam a barátommal, és kisebb hiány alakult ki.

- Ahamm… de tetszik neked, nem?

- Hát… csak egy kisit, de még jobb most elfojtani, mielőtt – kezdte.

- Mielőtt úgy jársz mint én. Igen… - fejeztem be helyette.

- Tényleg… és mi újság? Hol voltál? És az igaz hogy valaki bántott? – szerintem nem a bántott szót akarta használni.  

Elmeséltem neki mindent, de csak gyorsan, merthogy anyuék a kocsiban vártak. Közben pakoltunk. Szegényt nagyon megviselte a történetem.

-   Nem tudtam volna elképzelni mi ez a rumli…

-   Hát igen… nem éppen közös döntés volt, ami bent zajlott.

Amint készen voltam, kicipekedtem a kocsiig. Tévedtem két hete… még csak most fog elkezdődni az új életem.