I.kötet ~ 24.fejezet

Sziasztok! Ne szóval most ez elég hosszúra sikeredett, mert ez az első rész vége.  Igaz hogy kicsit késett, de 4 órán át szenvedtem vele. Remélem tetszik! :)

Fél ötkor indulásra készen álltam az előtérben. Hajam kontyba volt feltűzve, rajtam rózsaszín balerínatütü, amihez a rózsaszín selyemmel borított balerínacipő tartozott. Csillogó rózsanszín sminkem volt, ami passzolt az öltözetemhez. A tánctanárral úgy volt megbeszélve, hogy előadás előtt még tartunk egy jelmezes főpróbát, így lassan elindultam a sofőrrel a suliba. Anyuék majd hatra jönnek, de nem is bánom, nem kell nekik még másfél órát körülöttem ólálkodni.

Amint beértem, kissé elvesztettem önmagam, mert a főszereplőn kívül mindenkinek egyforma ruha lett csináltatva. Ötkor elkezdtük a próbát, de valahogy nem haladtunk. Emily, a főszereplő kissé bepánikolt, mikor a kedves edzőnk tudatta vele, hogy jön a Tv, az újságírók, valamint még néhány jelentős személy, például a királyi családból Pippa Middleton , vagy egy tánctanár London leghíresebb táncművészeti akadémiájáról. 

- Emily, légy szíves, olyan jól csináltad a próbákon! Nem lehet igaz! Az istenért próbáld meg még egyszer azt az ugrást! – aggodalmaskodott a tanár.

Újra felcsendült a zene, ahol elkezdődött Emily szólója. Nagyon tehetséges volt, s illett hozzá a szerep is. Gyönyörűen végigtáncolta az egészet, de az utolsó ugrás mindig nehezen ment neki. A zene végszavánál Emily ugrott, de rosszul ért földet. A lábfeje rossz szögben volt behajlítva, így ráesett arra.

-  Auu! – sikkantott fel, miközben lerogyott a földre. Az edző odarohant mellé.
- Istenem, pont most… - közelebbről nézte meg – Hát ezt nem hiszem el… ezt nem hiszem el! – csattant fel. – Látnia kell egy orvosnak. 
- Tudsz ma táncolni? – kérdezte az egyik lány a sok közül.
- Lábra állni sem nagyon – sóhajtotta.
- Keresek egy orvost, ti addig nyújtsatok! – azzal felsegítette a földről Emilyt, és egy másik táncos segítségével elkezdte kivezetni. 
- És most mi lesz? – kérdezte Ana. – Elvégre a sajtó…
- Azt hiszem sejtem… - remegtem meg egész testemben.


Olyan hat előtt tíz perccel visszaért a tanár, s odaszólított minket köré.
- Emily lába megzúzódott, szóval lehetetlen hogy ma táncoljon, de ettől függetlenül a műsornak mennie kell! Ugyanúgy lesz ahogy eddig gyakoroltuk.
- És ki játsza el Emily szerepét? – kérdezte egy szőke hajú lány.
- Hope. – ettől féltem, de nagyon.
- Nem! Ne… nenenenene! Én nem tudom! Vannak nálam jobbak is! – kerestem valami kifogást. 
- Két hétig tanultad a koreográfiát, csak te tudod! Muszáj lesz… 
- Ezt nem hiszem el… - pampogtam. - Nem is gyakoroltam, jelmezem nincs, a hajam sem olyan, és nyolc perc múlva kezdés!
- Na gyorsan elevenítsd fel a táncot, segítek!

Azzal a színpadra húzott, ahol a függöny másik oldaláról már hallani lehetett a tömeg morajlását. Segített nekem, és végigcsinálta velem az összes lépést. Mivel olyan fél órás az előadás, az önálló szerepem ebből minimum negyed óra, nem nagyon fért bele a gyakorlásba.- Na Hope, most öltözz át, kicsit variálj a hajadon, mert még lesz egy olyan tíz perces megnyitó beszéd is. 

- Miért hallgatott Harryre? – bukott ki belőlem. – csak mert híres.

- D-dehogy is – hökkent meg – előtte is gondolkoztam rajtad.

- És miért engedte hogy lemondjam?

- Mert ha már egy ilyen híres ember által van protekciód ami furcsa, szerintem nem hiányzott neked még ez is. Ráadásul még ott volt az az ügy is a kollégiumban… a sebeid meggyógyultak?

- Igen, már sokkal jobb… alig látszódnak. – csönd uralkodott.

- Figyelj – tette vállamra a kezeit – a lényeg, hogy tudd hogy mi után mi jön, mert megcsinálni úgy is meg tudod. Ismételgesd magadban a lépéseket, de ha esetleg nem jutna eszedbe egy lépés, akkor improvizálj valamit! – adott tanácsot.

- Rendben… - úgy éreztem hogy menten elájulok. 

- Na indíts készülni, és mielőtt feljössz igyál! Ez nagyon fontos el ne felejtsd! – azzal elpaterolt az öltöző felé.

Ez kellett nekem… szuper. Hogy fogom ezt megcsinálni? Na jól van, nyugi Hope… vegyél egy nagy levegőt és nyugi. A főszereplő ruhája is rózsaszínes árnyalatú volt, csak csillogott, és kövekkel volt díszítve. Ana segített a hajammal, kihúzott a kontyból pár szálat, amit villámgyorsan becsavart egy hajvasalóval… igen, egyedi módszerei vannak. Még nyomott rám egy adag csillogást, és próbált nyugtatni.

- Nem tudok megnyugodni! Ki kell oda mennem, és szinte semmit nem tudok! Elég nekem az, hogy Harryvel tudnak, benne leszek egy videóban, ráadásul a tudat hogy minden más lesz! Nem akarom ezt is! – ordítottam mikor hatan vonszoltak a színpad felé. – Nee!! – Elkezdődött a zene, és a tánctanárom egy határozott mozdulattal kilökött a színpadra. 

A közönség érdeklődve figyelte hogy mi a fenét művelek, de megpillantottam valakit… valakit, akinek bizonyítani akartam. Harry ott ült az első sorban Niall mellett, és engem néztek. Harry a kezével intett egyet, hogy kezdjek már el táncolni. Ha már kitalálta, hogy főszereplőnek akar, akkor próbálom meggyőzni, hogy nem hiába. 

A zenét a tanár kérésére újraindították, s belekezdtem. A ritmusra mozogtam, és minden létező energiámat belefektettem abba, hogy ne hozzak szégyent senkire, az iskolára, Harryre, a szüleimre, a tanáromra, és persze magamra. Az első szám, amit végig kellett táncolnom, az hat perces volt. Pár lépést elfelejtettem, de eddigi ismereteimből berögtönöztem valamit. 

Miután kimentek a többiek, s végre lejöhettem, a tanár büszkén nézett rám. Sajnos nem sokáig tartott a szünet, mert már három perccel később mehettem is vissza. Tovább táncoltam, de itt már nem egyedül. Próbáltam megtalálni az új helyemet a formációban de jobb ötlet híján végig elöl maradtam. Mikor közöltem, hogy nem vállalom a főszerepet, akkor még egyáltalán nem volt kidolgozva a fele sem. 

Most jött az utolsó rész, ami előtt volt egy rövidke szünetem.
- Hope, a következő részt nem mutattam meg! – így rohant oda az edző. – magadtól kéne valamit táncolnod!
- Mi? Ne! Most sokkban vagyok, nem tudok ilyeneken gondolkozni, hogy villámkoerográfia! 
- Bízom benned! - azzal otthagyott.

Egyre jobb… valamit ki kéne találnom. Hát… nem volt idő, mert már megint szóltak hogy én jövök. És én hülye mit csinálok??? Na mit??? Na ná, azt… voltam olyan hülye, hogy elkezdtem a videoklippben lévő koerográfiát táncolni. Nem vagyok normális… Harry mosolygott, mert észrevette, hogy „csalok”, de Niallnek nem esett le semmi. Amikor eltelt az a fél perc, amit ki tudtam szedni a videóból, elkezdtem valamit ugribugrizni. A négy perces zeneszám alatt össze-vissza táncoltam, s mikor egy gyors pillantást vetettem a stábra, csak a fejüket fogták. Utoljára megpróbáltam megcsinálni azt az ugrást, amit Emily, de én is majdnem elestem, csakhát éppen sikerült kihoznom belőle valahogy egy angolspárgát. 

Így zártam le az egész előadást, ami részemről egy nagy katasztrófa volt… Nagyon meglepett, de a tömeg elkezdett tapsolni, sőt páran – a szüleim, Harry, aki magával húzta Niallt, - felálltak és úgy tapsoltak. Az a kis majom, akit a barátomnak tudhatok még fütyült is.

Utánunk még jöttek a színház-, aztán pedig a zeneszakosok. Minket addig száműztek az öltözőbe. Véget nem érő két és fél órát punnyadtunk bent, mire vége lett. 

Kiengedtek minket, és már az újságírók is eltűnedeztek. Megpillantottam Harryt a szüleimmel. 
- Na hali! – léptem oda.
- Kicsim nagyon ügyes voltál! – dícsért meg apa.
- És csinos is! – támogatta anya.
- Szia diótörtő hercegő! – puszilt arcon Harry.
- Nem zavar hogy itt látnak? - kérdeztem miközben a minket bámuló tömeget szemléltem.
- Amíg nem dobnak téged fejen.
- Haha – nevettem el magam. – Niall?
- Szerinted? – húzta fel a szemöldökét.
- Ana… de Niall tudja hogy Ana együtt van valakivel? – a szüleim kicsit arrébb húzódtak. 
- Én sem tudtam…- vágott meglepett fejet
- Öhm… lehet szólni kéne neki.
- Nyugi, Niall csak búcsúzni ment meg talán bocsánatot kérni a nyomulás miatt.
- Akkor jó – mosolyogtam rá. – de szerintem nem csak ő nyomult…
- Ki? Rád? Leverjem?
- Nem kell ártanod magadnak… - célozgattam.
- Én nyomultam? Te törtél be…
- Haha…
- Indulni kéne – szólt oda apu.

Azzal elindultunk a kijárat felé, mikor megállítottak minket. 

- Miss DeLucie? – állított meg egy nagyon magas, vékony fru-fru-s nő.
- Igen – válaszoltam.
- Meredith Jacobs vagyok a Londoni Táncművészeti Akadémiáról. – mutatkozott be – ha jól tudom, ön volt a főszereplő.
- Igen… én voltam – sütöttem le a szemeim. 
- Nos akkor szeretnék gratulálni magának. Amit a színpadon produkált az igazán meggyőző volt. Bár úgy tűnt, hogy az egészet improvizálja.
- Úgy volt… - valltam be – az előadás előtt tíz perccel tudtam meg, hogy én játszom a főszereplőt.
- Nos akkor még érdekesebb. A hibáit próbálta kijavítani, és meglehetősen egyedi módszerei voltak –gondolok itt a spárgára. Kisasszony, ön tehetséges, és szívesen látnánk egy felvételi meghallgatáson az ősszel. Persze ez egy cserediákprogram volt, de ha úgy alakulnának a dolgok, akkor szívesen jöjjön el! – azzal odanyújtott egy papírlapot. – Jelentkezési lap és elérhetőség. A leghamarabbi viszont látásra. – Köszönt el.

Harrynek és anyuéknak tátva maradt a szájuk, de én sem tudtam megszólalni.

- Ez mi a fene volt? – szólalt meg először Harry.
- Nem tudom… nem fogom fel. Felajánlottak meghallgatásra…engem!
- Annyira büszkék vagyunk rád! - mosolygott anya –nem hiába erőltettük annak idején. – Jah, arra emlékszem… mikor öt éves koromban kitalálták, hogy járjak balettra.

Harry hazakísért s még feljött kicsit. Anyu rendelt kínait, mivel nem ettünk a műsor előtt, jól esett még a kínai is, pedig nem igazán voltam oda érte. Már elég későre járt szóval az imádott szüleim kidobták Harryt.

- Holnap mikorra jöjjek este? – kérdezte.
Nem akartam mondani hogy éppen bál lesz, de hát… - Szóval a suliban lesz egy búcsúbál és megyek…
- Tudom, drága, de velem jössz nem!? – kérdezte.
- El se hívtál!
- Nem is említetted! Na mindegy, este hétre itt leszek érted – azzal szájon puszilt. – Jóéjt!
- Neked is! – kiabáltam utána.

Még bocsánatot kértem apuéktól, aminek az lett a vége, hogy ők kértek vagy még kétszer bocsánatot… ezért utáltam bocsánatot kérni, mert tőlem is kértek, és azt utálom a legjobban, ha bocsánatot kérnek… nem kéne olyan dolgot tenni, amiért bocsánatot kérnek, de sokszor nekem is bocsánatot kell kérnem. Lassan elmentem lefeküdni, mert a holnapi nap az… érdekes lesz…

- Kicsim, kelj fel! – ébresztgetett anya.

- Anya! – nyomtam fejemre a párnát. – Légyszi, mennyi az idő? Minek kell kelnem?

- Ma lesz a bál! – sikkantott fel.

- Ésss?? Este nyolckor kezdődik.

- De tudod milyen vagyok! – húzta le rólam a takarót. – Kelj fel! Ma megyünk fodrászhoz, sminkeshez, manikűröshöz, és ruhát is választasz… hoztam párat, de ha nem tetszenek akkor…

- Biztos fantasztikusak, de adj még öt percet…

- Te lány… rendben, öltözz fel, és reggelizz meg! – adta ki a parancsot.

Olyan fél órával később – ami kicsit túlment az öt percen – kimásztam, és felöltöztem. Gyorsan ettem, és kezdtem valamit a fejemmel is, de anya már tűkön ülve várt.

- Végre! – azzal elindultunk a nagy londoni forgatagban szombat délelőtt.

A június első napsugarai felforrósították az eső után friss levegőt, amitől kellemes idő lett. Első állomásunk a manikűrös volt, ahol anya szerint újra kellett csináltatnom a körmeimet, ami eltartott délután egyig. 

Utána gyorsan megebédeltünk a Harrodsban, és elmentünk kiegészítőket nézni. Anya szokás szerint mindent meg akart venni, és rám akart tukmálni minden második kiegészítőt. Nézett nekem táskát, de kettőt, hogy még véletlenül se legyen az, hogy nem meg a ruhához… vett virágot a hajamba, fülbevalót, és újabb három pár cipőt. A biztonság kedvéért megtoldotta az eddigi kupacot egy új ruhával, hogy ne legyek olyan helyzetben, hogy egyik ruha sem tetszik, mert ezt megmutatta nekem, hogy ízlésemet leljem benne. Már ment volna fizetni, mikor megszólaltam:
- Úgy tudtam spórolunk… 
- De ez neked fontos…
- A családom is… - vágtam vissza.

Miután sikerült meggyőznöm anyut, egy táskával, egy cipővel, plusz egy-két aprósággal mentünk haza. Mielőtt azonban ténylegesen hazaértünk volna, még elvitt a fodrászhoz, aki göndör fürtöket varázsolt hajkoronámból, amik csak úgy játszadoztak a vállamon. Egy liter hajlakk után vére kimehettem a büdösre fújt fodrászszalonból, de itt még nem volt vége: sminkes. Legalább annyi alapozó és púder került rám, mint a klippforgatásnál, és több csillogó mint tegnap. Anya fehér-kék-fekete kombinációt kért, mondván hogy ilyen színű ruhák vannak otthon. 

Délután négyre valami csoda folytán hazakeveredtünk. Na és most jött az, amitől a legjobban féltem: a házi divatbemutató. Fel kellett próbálnom az összes ruhát az összes cipővel… nem hiszem el… fél ötkor kezdtük, és fél hétkor még nem végeztem…
- Anya! Harry fél óra múlva megérkezik, nekem még nincs meg a ruha és zuhanyoznom kéne. 

A verseny két ruha között zajlott: egy hófehér fodros ruha, amihez sötét kiegészítők tartoztak, a másik pedig egy testhez simuló korallkék darab volt.

- Melyik legyen Charles? – kért anya segítséget.
- A kék az nagyon csinos – válaszolta apa a TV-t bámulva.
- Hahó! Én fogom felvenni, ráadásul a… fehéret!
- Jó választás, bár – kezdte a kritikát drága jó anyám.
- Mentem zuhanyozni!
- Vigyázz a sminkedre és hajadra! – kiabálta utánam.

Felvettem egy fürdősapkát, és a fejem a zuhanyon kívül hagytam… mert először sminkelni kell, igaz anya? Felöltöttem a hófehér fodros ruhát, hozzá egy fehér magassarkút, s egy pici virágot a hajamba biggyesztettem a göndör fürtök közé.

- Annyira szép vagy kicsim! – szipogott anya.- Tényleg nagyon szép vagy prücsök! – támasztotta alá apa.

- Köszönöm.

Még gyorsan beszaladtam a szobába a tatyómért, de mire kiértem Harry már ott volt.

- Szia, Vauuu…. – nézett végig rajtam olyan rosszfiúhoz méltóan – nagyon gyönyörű vagy. 
- Valóban? Te pedig sármos vagy… senki nem hinné el hogy énekes vagy… 
- Titkolom – mosolyodott el.
- Csinálunk rólatok egy képet! – szaladt el apa a gépéért.

Kiállítottak minket a teraszra, ahol éppen látszódott a lementő nap, s így készítette el apa a fényképet. Elindultunk Harryvel a bálba. Autóval vitt, de sajnos ez is, mint a tegnap esti esemény tele volt fotósokkal. Amint meglátták a bekanyarodó autót, azonnal elkezdtek ide rohanni.

- Basszus, ezek miattam jöttek! Valaki szólt nekik…. Figyelj, ahogy kiszállsz ne válaszolj senkinek, és ne nézz bele a gépbe, mert kis híján megvakulsz!
- Rendben… igyekszem. 

Kiléptünk az autóból, s elözönlöttek minket az újságírók, és fotósok.
- Ő Hope DeLucie?
- Mióta vagytok együtt?
- Honnan ismered?
- Elviszed magaddal turnézni?
- Harry válaszolj! Angol a lány?
- Hol találkoztatok?
- Tényleg ő szerepel majd az új videoklippben?

Ezek a kérdések zengték be a környéket, de Harry csak szorosan magához húzott, és tíz perccel később sikerült bejutnunk a színházterembe. Ana azonnal kiszúrt minket, s odarohant. El voltunk foglalva egymás ruhájával, míg szegény Harry nem tudta mit csináljon.

Nagyon élveztem a társaságot, jó volt a hangulat, és jól éreztem magam, bár kicsit zavart, hogy kint újságírók ordibáltak. Táncoltam Adammal is, és Harryvel is rengeteget. Roptuk, ha gyors szám ment, ha lassú, sőt, még akkor is ha nem ment zene. Harry rendesen megforgatta Anát is, de elég idegesítő volt az is, hogy a bent lévők nagy része bámult, köztük Maya, aki szó szerint gyilkos pillantásokat küldött felém.

Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=u9vXebU4RO8 (Taylor Swift - Entached)

Beadtak egy szép lassú számot, s Harry rögtön megragadta az alkalmat. Közel húzott magához, és táncolni kezdtünk. 

- Ugye tudod drágám hogy borzalmas táncos vagy? – hoztam fel.
- Igen… megkaptam párszor… - morcosodott el, mire leheltem egy apró csókot a szájára, de ez az apró mozzanat túl sok közfigyelemnek örvendett. – Nem akarsz megpattanni innen? – tett ajánlatot.
Gondoltam egyet magamban – De! nem bírom tovább! Csak veled akarok most lenni!

Köszönés nélkül elosontunk a hátsó kijárathoz, ahol meglógtunk. London hűvös utcáin sétáltunk, és beszélgettünk.

- És mit gondolsz az ajánlatról amit kaptál? 
- A táncról? Azt gondolom hogy élni fogok vele. 
- Tessék? De hogy? – döbbent meg. Láttam a szemében azt a kis reménysugarat, tovább nem bírtam hazudni.
- Harry, ha minden jól alakul, és még tart ez a varázs, akkor ősszel ideköltözünk. 

Nem tudott megmozdulni. Bumm! Lefagyott.

- Szólalj már meg, halálra rémítesz! – kiabáltam rá. Válasz helyett felkapott, és nevetve megforgatott a levegőben, minek hatására ruhám hullámzott, mint a tenger.

- Ugye most nem viccelsz? Tényleg? – hüledezett még mindig.

- Igen! – tettem kezeimet az arcára. – Nyugi, nehogy szívrohamot kapj…

- Ez fantasztikus! – kapott fel újra.

- De Harry! Senkinek nem mondhatod el, ígérd meg!

- Miért?

- Bonyolult…- adtam meg a választ, ami nem nevezhető válasznak. 

Lassan elindultunk vissza az autóhoz, de sunyiban, hogy nehogy meglássanak. Olyan hajnali kettőkor értünk a Hiltonhoz, mire anyuék már bevágták a szundit. Harrytől kihisztiztem, hogy aludjon velem, mert holnap délben indulok.

Báli ruhában dőltünk le az ágyra, de nem tudtunk úgy maradni. Harry belekezdett a csókkirály akciójába, s én sem bírtam magammal. Sorban repültek a ruhadarabok, Harryről a zakó, ing, és nadrág, s már rajtam is csak fehérnemű volt, mikor Harry megállt.
- A szüleid egy szobára vannak innen… - világosított fel. – szükségünk van nekünk arra, hogy benyissanak?
- Nem igazán… - másztam le róla. 
- Hogy mi mindig csak eddig jutunk el… - mosolygott, mire mellé bújtam, és ujjammal játszani kezdtem meztelen mellkasán.

*

- Fiatalok! Reggel van! Hope, neked menned kell a záróünnepségre, Harry neked meg folyamatosan csörög a mobilod! – rontott be anya, tök úgy, mintha már hozzá lenne szokva a látványhoz. 

- Egy pillanat… - nyomtam fejem Harry nyakához.
- Egy perc Mrs. DeLucie – ölelt át a butus.
- Gyerekek, ne akarjátok, hogy most is lerántsam a takarót! – fenyegetőzött, ami adott nekünk egy kis lendületet.

Egy órát szenvedtem azzal, hogy kifésülöm a hajam a sok hajlaktól, és hogy lemosom az a rengeteg sminket. Lassan elkészülődtünk, s indultunk.

- Hope! A suli elé megyünk délre, onnan indulunk Skóciába. Elpakolok neked mindent, annyi a dolgod hogy viszel magaddal váltóruhát az egyenruhára.
- Rendben anyu…

Harry elköszönt a szüleimtől, és elfuvarozott a suliig. Basszus, a végén ő lesz a sofőröm… 

- Akkor azonnal indultok? – kérdezte letörten.
- Igen, délben… búcsúzz el a fiúktól helyettem is! Egyébként hogy van neked ennyi szabadidőd, hogy egy hétre hazamehetsz a családodhoz?
- Ritkán van ilyen, de mindig jól jön. Legalább jobban megismernek. Majd megmutatom a kedvenc helyeimet – lelkendezett.
- Rendben, de lassan indulnom kéne… elkések.

Kiszálltunk a kocsiból, és hosszan magához ölelt. Meg is csókolt.

- Egy hétig nem látlak… mi lesz a nyáron? Vagy ha turnézni megyünk?
- Megoldjuk szivi – piszéztem meg az orrát.
- Szivi… ez tetszik. – nevetett.

Adtam még neki egy utolsó hosszú csókot, s elindultam befelé. Két perc múlva visszarohantam és újra megcsókoltam, de akkor már ő siettetett, hogy el ne késsek. A főkapuból néztem ahogyan beszáll a fekete Audiba és és elhajt a londoni csúcsforgalom felé.