I.kötet ~ 21.fejezet

-   Anya, hallasz? – ordítottam a készülékbe.

-   Hope? Hope hol vagy? M ez a hangzavar? Kicsim hallasz? – éreztem a hangján az aggódást.

-   Anya, hallok mindent figyelj itt vagyok egy koncerten.

-   Hol vagy Hope? Baj van?

-   Anya! – Ana észrevette, hogy szenvedek a telefonnal, így közelebb jött, és együtt ordibáltunk bele, de hiába. Anya a végén már sírt, hogy mi történt.

Elegem lett, leraktam a telefont és írtam egy SMS-t.

„ A fiúk koncertjén vagyok, amint vége Harry hazavisz.”

Ennyivel letudtam a dolgot, és élveztem tovább a srácok káprázatos műsorát.

A fiúk tényleg tehetségesek voltak, tényleg „helyesek”, de a legjobban azt tudták, hogy mitől döglik a légy. Komolyan, olyan műsort adtak, hogy legszívesebben felszaladtam volna Harry mellé. Basszus… mindenki ezt csinálta volna! Engem meg kerülget a féltékenység, de Ana is kivolt teljesen, mert mellettünk egy Nialler fan csapat álldogált. Már-már nevettem volna Anán, de akkor felrepült egy melltartó a színpadra, ami Harry lába előtt landolt. Na akkor én… hú… Ana kezdett nevetni rajtam. Ilyen egy szupersztár barátnőjének lenni? Jajj Harry, csak azért csinálom mert szeretlek… másért nem tenném meg! – gondoltam magamban.

Olyan este tíz körül értek el az utolsó számhoz, ami a My Heart volt. Na akkor Harry megkísérelte hogy megkeres a szemével, de mindenki integetett neki, és arra figyelt. Kiabálni esélyem nem volt, de talán jobb is így, legalább nem röhög bele a szövegbe, elég ha most én kacagok.   

A koncert után még volt a VIP jegyeseknek dedikálás és fotózkodás. Annával heccből beálltunk először a dedikálásra. Teljesen úgy viselkedtünk, mint az őrült fanatikusok. Mikor sorra kerültünk, a srácok csak néztek. Először Liamhez értünk oda, aki lehajtott fejjel röhögött. Utána jött Zayn, akinél Anáával elkezdtünk énekelni, amin ő is nagyon jól elszórakozott. Niall szinte semmit nem értett a viselkedésünkből, de azért aláfirkantott egy-egy cetlit. Louis ránk nézett, és hangos nevetésben tört ki. Harry – mivel ő volt az utolsó – jól tudta hogy hozzá is menni fogunk, elvégre ez mind egy asztalnál történt. Neki is le volt hajtva a feje, de még fokozta a helyzetet: megkérdezte milyen névre írhat alá.  Én bemondtam hogy Alicia Spinett, Ana pedig hogy Rachel Stewart. Gyorsan írt valamit a papírra, és ide dobta.

Kicsit arrébb álltunk, hogy el tudjuk olvasni miket írtak. Zayn, Liam és Niall csak autógramott firkantott, Louis mindkettőnknek ugyanazt a személyes üzenetet hagyta:

                                                             „ Hülyék vagytok, de imádunk titeket!”

Annával nevetni kezdtünk, de még Harry üzenetét nem olvastuk. Ana elolvasta a kis fecnit, és majdnem elesett a nevetéstől:

                       „ Kedves Rachel Stewart! Vigyázz erre az őrült nőszemélyre, vagy pokolra jutsz!                             Szeretettel: Harold Edward Styles

Elolvasva én is nevetésben törtem ki, de Ana már zaklatott hogy nézzem meg a sajátom. Kihajtogattam a lapocskát, és olvasni kezdtem:

                                                „ Kedves Alicia Spinett! Kerülj el távolról, mert a végén megcsalom veled a barátnőmet, aminek nem örülne… Szeretlek te bolond, és feltétlenül gyere velem fotózkodni!”         Szeretettel: Harry

Anna sem bírta állva, és a sok rajongó azt nézte mi a fenén röhögünk. Már a földön ültünk, és valahogy képtelenek voltunk felállni. Folyamatosan az üzeneteket idézgettük, és egyre jobban röhögtünk. Éppen arra sétált a fiúk menedzsere, aki ismer engem a forgatásról, meg persze a tegnapi felvételről, és odajött hozzánk. Nem értette mi volt ilyen vicces, de szólni akart, hogy ne csináljunk főcímlapot belőle. Megmutattuk neki a fiúk üzeneteit, és ő is nehézkesen tartotta vissza a nevetését. A fanok még mindig néztek, főleg hogy a menedzserrel társalogtunk.

Egy órányi körmölés után a fiúkat elküldték fotózkodni. Ott is beturakodtunk a sor elejére, és  lelkesen énekeltünk a többiekkel. A Stole My Heart-ot leváltották sima My Heart-ra, de azt legalább kívülről tudtam. És na ná, hogy éppen akkor kerültünk sorra… nem bírtam... a srácok fulladozva jeleztek hogy mehetünk képet csinálni, és beálltam Harry és Zayn közé. Ana Louis és Liam között állt meg. Sajnáltam Niallt, de tényleg Anna elég köcsög volt most. Majd beszélek vele… meg Harryvel is… Niallal… mindenkivel akivel kell! Elkészült a kép, amin felismerhetetlenre nevettük magunkat, s mint az előbb kissé félre álltunk. Anának megemlítettem a Nialles dolgot, de nagyon észrevehetően terelte a témát arra, hogy milyen jól áll nekem az ő pólója… az hittem leverem. Ilyen indokkal??

Szegény fiúk olyan fél tizenkettőre végeztek, és a rajongók még mindig ott álltak a csarnok főbejárata előtt… annyi szerencse volt, hogy már bentről elfogytak. Aham… és akkor én meg Anna hogy jutunk ki úgy hogy ne legyen belőle „főcímlap” – ahogy a drága menedzser mondaná.

Anával megvártuk őket a dedikálás helyszínén, míg egy kicsit rendbe teszik magukat.

-   Na nagyon borzalmasak voltunk? – kiabálta Louis mikor jött visszafelé.

-   Hát… - vicceltem, de komoran nézett rá – csak vicc volt! Isteniek voltatok mindannyian!

-   Tényleg? Még elpirulok…

-   Haha… - mosolygott Anna.

Lassan a többiek is idegyűltek s mindannyian feltették ezt a kérdést. Harry volt az utolsó.

-   Alicia, mondtam hogy ne kísérts! - Ordította oda, mire a többiek értetlen képet vágtak. Csak Ana én és Harry értette, meg persze az ide igyekező menedzser.

-   Na lányok… akkor gyertek velem ki hátul, hogy ne legyen felhajtás.

-   Nem jöhet velem Hope? – ajánlotta fel Harry.

-   Harry… fel akarod vállalni a nyilvánosság előtt? – Harry elvörösödve bólintott – Alicia Spinettet?

-   Csak én hallottam… - nevetett.

-   Mindegy Harry, nem kell…

-   Dehogynem. Azzal karon ragadott és vonszolni kezdett a főbejárat felé.

-   Fiatalok… - hallottam a menedzser egyre halkuló szavát.

Harryvel kiléptünk az ajtón, és sikításokba csöppentem. Ezt még meg kell szoknom, mert most még gondolkozni se nagyon tudtam. Megfogta a kezem, és úgy sétált végig a tömeg között.  Osztogatott vagy négy-öt autógrammot, aztán tök spontán mellém jött és arcon puszilt.

Hát igen… a rajongóknál megvolt az a pillanatnyi hatásszünet, de aztán… Puff!

*

-   Hope! Hope! – éreztem a homlokomon Harry tapintását. Lassan kinyitottam a szemem. Minden homály volt felettem, csak kilenc rohadtijedt fejet vettem ki. Harry megint megsimította a homlokomat, de egy olyan ponthoz ért, amit nem bírtam ki.

-   Aúú… - kaptam oda a fájdalmas felülethez.

Lassan kitisztult a fejem. Ott álltak felettem a fiúk, a menedzserük,Anna, anya és apa. Anya és apa?! Elkezdtem felülni, de Visszanyomtak. Minden fehér volt… a falak a padló, a függöny. Szóval egy korházban vagyok.

-   Mi történt velem? – érdeklődtem, mivel senki nem mondott semmit.

-   Szóval… öhm… - kezdte Harry – kicsit fejen vágtak.

-   Ki?

-   Egy… lány. Egy rajongó fejen dobott egy üveggel. -  Lassan kezdtek előjönni a képek. – Én sajnálom. Nem gondoltam hogy ez lesz.

-   De gondolhattad volna Harry! Mire gondoltál? Mert biztos vagyok benne, hogy nem józanul gondolkodtál. – szidta le Harryt a menedzser. – Most még ezt is magyarázhatjuk ki, mert a londoni újságírók nagy része ott volt! Címlapra hozod Hope-ot?

-   Nem! – ordították a szüleim egyszerre. – Nem lesz semmi címlap a lányomból! – jelentette ki apa.

-   Én sem hagyom! – anya mellé állt.

-   Ráadásul az az Alicia Spinett-es dolog… - hozta fel a menedzser.

-   Milyen Alicia? – lepődött meg anya.

Nem tudom mennyire vertem be a fejem, de akkor eszembe jutott valami. – Akkor jelents be, mint Alicia Spinett.

-   Hope, nem jönne össze, hisz ott lesz a videoklipp is. Ott úgy is látni fogják ki vagy. – adta tudtomul Harry.

Anya nagyon magába fordult. Valamit biztos akart, de az a valami csak olyan lehetett, ami senkinek nem tetszhet.

Az orvos bent akart tartani megfigyelésen, de anyuék ne hagyták, mindenképpen haza akartak vinni. Harry sehogy sem akart elengedni maga mellől, így addig könyörögtünk mindenkinek, míg bele nem mentek, hogy Harry hazavigyen. Valahogy még azt is elértük hogy Anát Niall vigye vissza a sulihoz, bár ez nem tudom miért volt olyan jó.

Anyuék mögött mentünk Harryvel, kuka csendben ülve. Mikor beértünk a Hilton elé, és leállította a motort, nem mozdultunk.

-   Sajnálom.

-   Ugyan mit? Nincs semmi bajom.

-   Akkor is… - Harry maga elé meredt, de én fejét a sajátom felé fordítottam. – Minden rendben, oké? Emiatt ne aggódj. – Majd közelebb húztam. Nem, ennyi nem elég, meg is csókoltam.

Hosszú, óráknak tűnő csók után anya kinyitotta a felőlem lévő ajtót.

-   Várunk rád kicsim, majd holnap még beszéltek.

Anya szinte kitépett a kocsiból, s felvitt a szobába. Ismert már annyira, hogy tudja ha ő faggatni kezd, akkor én is fogom, szóval hagyott, hogy intézzem a dolgaimat. Na igen, ez volt hajnali négykor, és reggel nyolctól kemény táncpróbám lesz… nem is zuhanyozta, csak bedőltem a friss ágyneműbe.

-Hope! Ébresztő, fél nyolc van! – húzta szét a függönyömet anya. –Gyerünk kifelé!

- Haggyál békén, hulla vagyok… - kár volt, mert a meleg takarómat lehúzta rólam, és egy kicsit sem volt kellemes.

- Zuhanyozz le, és egyél! Nemsoká táncpróba!

- Anya, fejen vágtak egy üveggel, nem pihenhetnék?

- Ugyan, táncolni nem fogsz, de a próbán meg kell jelenned. És amikor megkérdezik hogy mi a bajod, nehogy azt mondd hogy a rocksztár barátod rajongja fejen vágott…

- Tudod, ennyi eszem nekem is van…

- Na készülődj!

Gyorsan lezuhanyoztam és felvettem valami kényelmeset. Nem is sminkeltem, csak a hajamat fogtam fel. Anya hozott nekem a pékségből egy kis reggelit, és indulás előtt még volt annyi időm, hogy belemajszoljak.

A sofőr már várt rám, szóval jóformán semmi mást nem tudtam csinálni. Az öltözőben már ott volt Anna, aki megérdeklődte hogy vagyok, de engem sokkal jobban érdekelt az, ami velük történt, miután mi elmentünk.

- Semmi… - kaptam ezt a tömör és lényegre törő választ, mikor hívott minket a tánctanár.

Délelőtt nem táncoltam azzal a kifogással hogy nekiestem az asztalnak, de délután már beálltam. Nagyon fárasztó egy próba volt. Annyi szerencsém volt, hogy délután ötkor hazaengedtek mindenkit. Hulla fáradtan léptem be a Hilton háromszázhatvankettes szobájába, de csendben. Jól jött, mert egy egész érdekes beszélgetés hallgathattam végig.

-   Nem akkora baj az, elvégre az én nevemen van. Pont ezért írattuk az én nevemre, hogy ne lehessen lenyomozni ilyen esetekben. – nyugtatta anya aput.

-   Tudom Lara, de a te nevedet is tudják…

-   És ki a fene gondolna rá? Ők egy Hamilton leányt keresnek, akiről fogalmuk sincs mennyi idős, vagy hogyan néz ki.

-   De akkor is! Ott keresik, ahol mi vagyunk, ezért küldtük ide, de mi is ide keveredtünk… szegénykém, semmit nem sejt, és nem is tudhatja.

Oké, ennyit bőven elég volt hallani… nem őket üldözik hanem engem… Elindultam a szobám felé, de igen furcsa zajt csaptam, mikor a remegő kezemből kiesett a cipőm.

-   Hope?

Basszus!