I.kötet ~ 15.fejezet

Sziasztok! Most írtam egy Olyan részt, ami tök happy, ennek örömére sok kommentet várok! Köszöntem ;) 

@Hope_DeLucie: Na és minden újra a rendes kerékvágásban… azt hiszem.

Kimásztam a hotelben lévő hatalmas franciaágyból. Sokkal kényelmesebb volt, mint a kollégiumban lévő ágyak, de elég furcsán éreztem magam.  A többiek ott laknak, még én, kívülállóként mászkálok a Hiltonból a suliba.  Megnéztem a bézsszínű falon lógó órát, de még csak fél hatot mutatott. Nem bírtam tovább aludni. Anyuék még nagyban alszanak a lakosztály másik szobájában. Mégis mit csináljak. Odasétáltam az erkély ajtajához, és elhúztam a függönyt. Esett. Két hete vagyok itt, de most esik először… vagyis jönnek a szürke hétköznapok.

Lassan elkezdtem készülődni, de előtte vettem egy forró zuhanyt, mert még belegondolni is rossz volt, hogy kimegyek az esőbe. Ez az egy dolog volt, amit utáltam: az esőt. Bemásztam a zuhanyzóba, hajamat felcsavartam, hogy ne ázzon teljesen szét. A zuhanyzóban még mindig elborzadva néztem a sebeket… az én harci sebeimet. Sosem voltam valami bátor, és sosem viseltem jól ha megbántottak, de most végleg elgyengültem. Olyan hat óra körül kimásztam a zuhanyzóból, és megmostam a fogam. Egy törölközővel magamon kiléptem a terjedelmes fürdőszobából, s keresni kezdtem a még ki nem pakolt bőröndben az egyenruhámat. Nincs meg! Istenem! Pont azt hagyom ott, amire a legjobban szükségem van! Na nem baj, szerencsére jókor keltem fel, hogy még beugordjak érte. Szóval egyenruha ugrott… valami értelmes ruha után kutakodva, végre találtam egy krémszínű csőnadrágot, ami nem volt farmer. Utáltam a farmert, anya valahogy megutáltatta velem. Felvettem egy hozzá passzoló fehér felsőt, és egy hófehér, vékony szövetkabátot. Hajamat felkötöttem, hogy tényleg csak a ruhát kelljen átvennem, de a biztonság kedvéért raktam el egy sminkes neszeszert, amiben van fésű. Háromnegyed hét előtt, már teljesen indulásra készen álltam, és semmit nem tudtam kezdeni magammal.

Anyuék negyed nyolkor keltek fel, és elindultunk le reggelizni.

-   Anya, kicsit hamarabb indulok, mert ott maradt az egyenruhám.

-   Rendben, akkor szólunk a sofőrnek, hogy háromnegyed helyett félre jöjjön érted. – válaszolta tárgyilagosan.

-   Milyen sofőr? Anya… komolyan? Nincs egy mérföldre a St. Cloud… Nem kell nekem semmilyen sofőr!

-   De igen! – apa már majdnem kiabált. – egy ideig nem mehetsz sehova egyedül! Ezek után? Nem… majd ha kicsit kimásztunk ebből…

-   De apa! – ellenkeztem.

-   Semmi de! Nézd meg magad! Mindenhol lila vagy! Komolyan azt hitted hogy ugyanúgy marad minden?

-   Rendben… egyeztem bele, mielőtt elszabadul a pokol. Nagyon szeretem aput, de kissé túlzásba viszi ilyenkor.

Kénytelen, kelletlen a sofőr vitt el, ami körülbelül négy percébe telt. Komolyan…  Felszaladtam a lánykollégium lépcsőjén, egyenesen a volt szobám felé. Az ajtó zárva volt, vagyis Ana lent van az étkezőben.  Elindultam arra.  Kinyitottam  a kétszárnyú ajtót, és beléptem rajta. Ana a terem végében ült Adammel és a magyar lányokkal. Elindultam feléjük, de susogást hallottam egy igen közeli asztaltól. Annyit ki tudtam venni belőle, hogy „ azért nem nagy szám” meg „rá is érvényesek a szabályok” és „ mindig nagy forgalmat bonyolított maga köré” tudtam kik ülnek ott…

-                     Hé Hope! – szólt hozzám Maya nyávogós hangján. – A drága Harryd nagyon kiakadt, amikor rajtakapott Jeannal? – nevette el magát Lillyvel együtt.

Eldöntöttem hogy nem fogom hagyni magam. Most nem! – Szerintem még ez is tűrhetőbb volt neki, mint mikor veled kellett lennie a bulin. – Mondtam büszkén egyenesen  szemébe. Ekkor odalépett mellém Ana és Adam.

-   Na mizujs?  - ölelt meg – irigykednek a ribik? – kérdezte.

-   Rá? Komolyan? – szórakozott jól Maya.

-   Hát tudod, amiket a Hyde parknál mondtál, hogy mennyire oda vagy Jeanért… nem nagyon kételkedem benne.

-   Maya! – döbbent meg Lilly. – Mi van? Ez most komoly? Jean? Hát te sík hülye vagy…

-   Ugye? – kérdezett vissza nevetve Adam.

-   Meg sem érdemelted Hope… - Maya kezdett megijedni. – Elvégre nem jártál a kedvében… - a teremben lévő fiúk el „Húúúh”-ogták magukat, kivéve Adamet. – Mondjuk értelme nem lett volna, mert valahogy mindig eléri amit akar… ha kell erőszakkal is… - itt néma csend következett.

-   Hope… ez… igaz? – Lilly még mindig ne értett semmit… - Jean… m-me

-   Megerőszakolt – mondtam ki helyette. – és most is megakart. – most még nagyobb csend lett. Lilly mellém állt a könnyes szemeivel. Sajnos az enyémek is tele voltak vele.  Letöröltem a könnyeimet, és újra képes voltam megszólalni – És mióta csal engem felváltva veled és Lynnel? – itt a társaság nagy része megint felnevetett.

Megdöbbent… - ezt honnan tudtad meg? – tette fel a kérdést.

Elnevettem magam. – Csak sejtettem, de te most erősítettél meg… Szép vagy! És még te ribancozol le engem! – a többiekből hangos nevetés tört ki.

Otthagytam mindenkit, és Anával felmentem átöltözni.

*

Délután lemondtam a főszerepet a táncban, amit megkapott egy igen tehetséges lány. Örültem, hogy eltudom táncolni a közös jeleneteket, de az sem ment zökkenőmentesen most.

Anyuék szerencsétlenségemre nem engednek sehova, így otthon kukulok,de Ana hétfőn délután átjött, és együtt tanultunk. Teljesen el volt ájulva a szállodától. Bár én is így el lettem volna…

Harry hívott, és szólt hogy nagyon sok munkája van mostanában, de be fog ugrani… Mikor? Már nagyon hiányzik. Mi lesz ha elmegyek? Bele sem gondolok még egy ideig…

Kedden értesültem róla, hogy Lilly hazautazott. Ennyire megviselte volna? Mikor belegondoltam, akkor más is eszembe jutott. Többé őt sem látom. Várjunk… többé senkit nem látok, az otthoniak közül… Fájt belegondolni, sőt még meg is ríkatott. Este hat óra körül hívott egy idegen francia szám…

-   Haló? – szóltam bele bizonytalanul.

-   Hope? Szia, Ramona vagyok… - mutatkozott be.

-   Ramona? Tényleg? – hatódtam meg. – Szia, régen beszéltünk…

-   Azt akarom mondani, hogy sajnálom, ami történt…

-   Hinnem kellett volna neked annak ideén – fakadtam ki.

-   Tudod jó az emberismeretem – nevetett fel.

-   Igen, de nekem borzalmas… inkább hittem a többieknek, mint neked…

-   Hát igen… de ez már a múlt. Ha hazajössz találkozhatnánk… - ajánlotta fel.

-   Ramona… én többet nem megyek haza…

-   Mi? Miért? Mi a baj?

-   Hidd el, nem tudom… bár tudnám, de – újra rám jött a sírógörcs, amit az elmúlt napok eseményei okoztak.

Ramona kihallotta a hangomból – Oké, figyelj! Nyugodj meg, majd még beszélünk erről, rendben?

-   Rendben… - és már pityeregtem is.

*

Szerdán reggel nem kellett felvenni azt a ronda, piros egyenruhát, amit utálok, hanem szabadon öltözködhetünk a kirándulás miatt. Felvettem egy rikító rózsaszín cicanadrágot, hozzá egy félvállas felsőt egy tornacipővel. Nem tudom mióta nem öltöztem ilyen lazán… És ami a legfurcsább: a hajamat felfogtam, pedig eddig utáltam úgy. Így éreztem jól magam. Direkt úgy igazítottam magamra az összes ruhadarabot, hogy még véletlenül se látszódjon egyik foltom sem.

A mai program tiszta unalom volt: múzeumlátogatás. Natural History Múzeum, British Múzeum… Semmi kedvem nem volt hozzá. Egy pici táskába belepakoltam az össszes szükséges holmim, és a telefonom szokásomhoz híven lenémítottam.

A sofőr kitett a sulinál, és elindultam a gyülekező tömeg felé. Beálltam Ana mellé. Öröm volt nézni, hogy Maya tök egyedül mászkál a tömegben. Gonosz vagyok, de így van. Mióta Lilly elment, senki nem igazán áll szóba vele. Szerintem ez köszönhető az ebédlői jelenetemnek… Éppen pateroltak minket fel a buszra, mikor Adam hátulról, megbökött.

- Vár a rockszárod hercegnő! – mondta gúnyosan, és mutatott a kapuban telefonáló Harryre.

Úgy rohantam felé, hogy kis híján mindenkinek neki mentem, és fellöktem. Nem igaán lelkesedtek, de engem vigasztalt az az öröm, amikor a nyakába ugrottam és beszívtam édes illatát.

-   Hol van a telefonod? – kért számon nevetve.

-   Huppsz… kissé… megnémult. – vicceltem, amire elnevette magát. Imádtam. – Akkor jöttél értem?

-   Igen…

-   És hova megyünk? – kíváncsiskodtam kacéran.

-   A Natural History Múzeumba. – kuncogott.

-   Ne már… komolyan múzeumban lesz a randink? – kuncsorogtam.

-   Hidd el, a British Múzeumba nem vinnélek a sok emlékmű meg sobor közé, de ezt látnod kell! Fantasztikus!

Rábeszélt és az ő autójával vitt el odáig. Igaza volt. Ez fantasztikus! Tátott szájjal bámultam a mozgó dinoszauruszokat és a világító csillagokat. Mindent meg akartam nézni, ami nem vallt rám. Az iskolai csoport már ebéd után elindult a British múzeumba, de én meglógtam, és Harryvel szórakoztam a múzeumban. Olyan hülyeségeket csináltunk… volt egy földrengés szimulátor, amire ráálltunk, és nem volt elég, hogy így  is kapaszkodtam, de ő elrántott, és elestünk. Hát nagyon szépen néztek ránk… Vicces volt, és Harry akárhányszor tehette megijesztett, hogy hozzábújjak. A végén már nem dőltem be neki, de ő nagyon jól elszórakozott…  Volt egy csillagászati szoba, ahol volt egy mozgólépcső, ami a Napba vezetett. Sötétítve volt, és felszálltunk. A Nap mellett ragyogtak a csillagok. Harry megfogta az arcom, és óvatosan megcsókolt. Olyan volt, mint egy filmben. Nagyon romantikus volt, és nem igazán akartam elengedni őt soha! Mögöttünk a tömeg „ááá”- zott, és nem egy „Ó, de aranyosak!”- mellett mentünk el.  

Délután háromra kiszórakoztuk magunkat, és úgy gondoltunk beülünk egy Starbucks-ba. Sajnos kint esett, de Harry még ezt is megszerettette velem. Ahogy a kocsi felé futottunk, de megfogta a karom, sé megállított.

-                     Gyönyörű vagy…

-                     Hát ln nem éppen ezt a jelzőt mondanám magamra csurom vizesen, ilyen ruhában…

-                     Most vagy a legszebb… - Hajolt közelebb, és homlokomat az övének támasztotta. – Istenem, de szeretlek…

-   Én is szeretlek nagyon. – Két kezem közé fogtam arcát, mire megcsókolt. Az a csók! Harryvel minden csókom fantasztikus volt, de ez különösen… az első hivatalos randin elcsattanó csók… minta semmi bajunk nem lenne, és normálisak lennénk.

-   De kis romantikus vagy ma… - néztem bele zölden csillogó szemeibe, és simítottam meg ajkát mutatóujjamal.

-   Mindig is az voltam… - mondta, majd közelebb húzott és újra megcsókolt. – Basszus! – Tolt el egy perccel később. – Fotósok! Rohanj! – utasított, majd megragadta a csuklóm és húzni kezdett.

Röhögve szaladtunk végig két utcán, mire betértünk egy kisebb fagyizóba. Na ennyit arról, hogy normálisak vagyunk…  

Rendeltünk forró csokit, és Harry ideadta a pulóverét, amit átvettem teljesen átázott fehér felsőmre. Üldögéltünk és beszélgettünk.

Már vagy negyed órája üldögélhettünk ott, mikor a szomszédos asztaltól valaki felsikkantott.

-   Stephanie! Nyugodj már le! Hülyének néznek! . kiabált a sikító lányra egy másik lány.

-   De… ő… - nézett Harryre kicsit félve.

Mi Harryvel csak összemosolyogtunk. Az asztalon megfogta  a kezem, és simogatni kezdte. Teljesen átmelegedtem, de nem a forrócsokitól, nem a pulóvertől, hanem Harry érintésétől.  

Éppen indultunk volna, mikor odalépett hozzánk a lány, aki rákiáltott a sikító lányra.

-   Elnézést – mondta unottan – a barátnőm nem nyugszik le amíg nincs tőled egy autógrammja, de ő fél idejönni. Aláírnád neki ezt? – nyújtott oda egy szalvétát Harrynek. Látszott rajta hogy semmi kedve az egészhez, pont mint én a színpadnál. És mi lett belőle?

-   Kinek írhatom? – kérdezett vissza Harry.

-   Stephanie Russel – felelte tárgyilagosan. Ezek a tárgyilagos válaszok kiakasztanak…

-   Tessék! – nyújtotta vissza a szalvétát, innmár aláfirkantva.

-   Ja és még valami! Arra kíváncsi hogy ez  csaj – mutatott rám, amitől egy kicsit megsértődtem – a barátnőd-e.

Harry rám nézett, és elmosolyodott – Igen, ő a barátnőm.