I.kötet ~ 23.fejezet

Sziasztok! Szóval tisztában vagyok vele, hogy az előző rész érdekesen sikerült, de fel akartam kicsit turbózni. :) Szóval itt az új, ami visszatér a szokásos kis rózsaszín világba, ahol nincsenek borotvák. :D Szeretnék előre boldog szülinapot kívánni drága barátnőmnek Barbinak. Még élj ezer évig drága <3! Na szóval kellemes olvasást! :) Ja és ha miden jól megy, majd lesz egy meglepim nektek! pusszanat! 

Hajnali négykor kilökött az ágy, nem tudtam tovább aludni. Észrevettem, hogy egyedül vagyok az ágyban, ő nem volt mellettem. Kint még sötét volt, de a hotelszobán belül hangokat hallottam. Kimásztam az ágyból, és elindultam a csukott ajtóm felé. Kívülről hangok, ismerős hangok zengtek.

-   Tudjuk, de ilyen még nem volt. Persze neki is voltak nehéz napjai, de mégsem vetemedett ilyenekhez… a legrosszabb olyan volt, hogy nem evett, de ez… - hallottam anya tompa suttogó hangját.

-   Az is borzalmas… így is olyan csinos, ha nem eszik, még, ha csak két napig is képes három kilót fogyni… nem tudom mi lesz, ha elmegyünk… - oktatta apa Harryt.

-   Istenem… - szusszantott Harry – aggódom érte, mert… nem is tudom, féltem. Elvégre egyszer már sajnos volt alkalmam tanúja lenni annak, ahogyan szenved… sőt nem is egyszer…

-   Tessék? – csodálkozott apa.

-   Az, hogy testi baja csak egyszer esett, lelki sérelme annál többször. – Harrynek tökéletesen igaza volt megint.

-   Na ez… és biztos vagy benne, hogy eddig még nem láttál a kezén ilyen sebeket? – aggodalmaskodott anya.

-   Nem, soha. De nem is gondoltam volna. Mióta csinálhatja?

-   Fogalmunk sincs, és ez a legrosszabb… - most apa szusszantott egy hatalmasat – ez alatt az egy hónap alatt olyan változásokon ment végig érzelmileg, amiken egész élete alatt nem. Harry, komolyan hiszem, hogy szeret téged. Nem tudom, hogy a fenébe hozhattatok létre ennyi idő alatt, ilyen erős érzelmi kapcsolatot, de ő mindenkit nehezen enged el…

-   Nem tudom hogy mi történt… csak mindkettőnknek szüksége volt valakire, akivel elszabadulhat a hétköznapjaiból, akivel szeret beszélgetni, akivel egyszerűen jól érzi magát. – adta meg a magyarázatot, ami teljes mértékben jogos volt.

-   Nem tudom, Hope meddig fogja bírni, de ha nagyon nem, akkor visszahozom.

-   Tényleg? Vissza, mármint…

-   Igen… - Harry be sem tudta fejezni, mert jött a válasz. – de nem tudom mikor, de fiam megígérem neked, hogy fogod még rengetegszer látni, feltéve, ha ő is látni akar téged. – Ez a mondat fájt… mi az, ha én is akarom? Persze hogy akarom!

Megint bennem volt az az érzés, hogy eleget hallottam, eleget bujkáltam, így kitártam a szoba ajtaját.

-   Jó reggelt! – léptem be. Hirtelen csend lett, és rám szegezték tekintetüket.

-   Kicsim! – ugrott fel anya, és lépett oda. – Jól vagy? Nem szédülsz? Ülj csak le!

-   Semmi bajom! – toltam el közeledő kezeit.

Harry lesütötte a szemeit, de apa megköszörülte a torkát és megszólalt. – Mi ütött beléd tegnap este? Mindenki érted aggódik. Nem hiszem el, hogy… – kezdett bele az egyre hangosodó számonkérésbe, de közbevágtak.

-   Öhm… hozok reggelit Mrs. Hamilton. – állt fel Harry, mire anya csak intette neki, hogy rendben.

Amint becsukódott az ajtó, apa folytatta a mondandóját. – Hogy teheted ezt magaddal kislányom? Egész tegnap este azt ecseteltük neked, hogy mennyire aggódunk érted, hogy mire lettünk volna képesek, és mit áldoztunk fel, és te ezek után ezt műveled magaddal? Felfogtad a tegnap elhangzottak értelmét? Mert az értelme az te vagy! A te egészséged, biztonságod! – kiabált, de valahogy visszafogottan.

-   Értem, apa. Nem kell kiabálnod velem, mert teljesen felfogtam. Egyébként, ha közlitek velem, hogy miattam szeljük át a tengert, nem gondoltatok rá, hogy egy icipicit kibukok? – gúnyolódtam. – Tegnap még meg sem mondtam a véleményem! Merthogy az is van! Nem kell miattam aggódni, főleg nem ilyen lépéseket tenni, mivel ezekkel csak a saját lelkiismereteket akarjátok védeni.

-   Hogy mersz ilyet?

-   Úgy merek, hogy ez az igazság. Te kötötted az üzletet, te buktad el, és a te hibádból van minden! – ordítottam könnyekkel küzdve. – Tegnap olyan szinten adtatok nekem be mindent, mintha az én hibámból lenne!

-   Kicsim, nem úgy csak… - próbált anya nyugtatni.

-   Állj! Ezt most végig fogom mondani! Apa mi a fenének kötöttél ilyen üzletet? Így is remekül éltünk! Ennyire elégedetlen vagy az életeddel!? És te? – néztem anyára. – Szétszakítottad a családot az üzleted miatt! Ez az! Az igazi aggódó szülők, akiknek a gyerek a legfontosabb… na persze! – ordítottam, és az arcomon csak peregtek le a könnycseppek. – Nem kellene aggódnotok, ha nem hoztátok volna magatokat ilyen helyzetbe! Egyébként tudjátok milyen érzés, mikor az anyám Párizsban tervezi a ruhákat, az apám Barcelonában vacsorázik a nagykutyákkal, míg én otthon ülök a házvezetőnővel?  Talán jobb lett volna, ha a nevelőszülőset választjátok… - végre sikerült leállnom, de még nem fogtam fel szavaim jelentőségét.

-   Hope… - anya alig bírt megmukkanni, apa pedig csak meredt maga elé.

-   Én… - ráztam meg a fejem – sajnálom… - azzal berohantam a szobába, megfogtam az első kezembe akadó göncöt és a mobilom.

Visszamentem a közös szobába, ahol a szüleim még mindig kővé dermedve álltak. – Én megyek, megkeresem Harryt, vele megyek a suliba… délután jövök. – halványan mosolyogtam egyet, majd kimentem a szobából. A Hilton folyosói sötétek és ridegek voltak ilyenkor. Nem is csodálkozom, hiszen még alig ütötte a négyet az óra.   Írtam Harrynek egy sms-t, hogy várjon meg a szálloda előtt.

A recepció melletti mosdóba beosontam, és felhúztam a magammal hozott farmert és fehér pólót. A hajammal nem tudtam mit kezdeni, sem a beesett, vörös arcommal és szememmel. A kezemen lévő karcolás kicsit sajgott, de tűrhetően.

Borzalmas… az éjszaka, és még most is egy szörnyeteg vagyok. Kárt teszek magamban, és azoknak a lelkében, akik szeretnek…  Kirohantam a hotel elé, ahol ár vártak rám. Harry arcáról lejött az egész éjszaka… még jó, hogy nem volt ott a szüleim és köztem zajló beszélgetéseknél.

Elém szaladt és szorosan átölelt. Nem akartuk elengedni egymást.

-   Sajnálom…mindent. – mondtam a szemébe.

-   A frászt hoztad rám és a szüleidre! Mit gondoltál?

-   Semmit, csak. Nem tudom, még sosem csináltam ilyet. Kitört a frász, ne haragudj.

-    Mi történt, ami ennyire kiakasztott? A szüleid annyit mondtak, hogy egy sokkoló hírt kaptál.

-   Lényegében igen…

-   És mi volt az? – kíváncsiskodott.

-   Sajnos nem tudom elmondani… - elkapott a sírás… eszembe jutott minden elhangzott szó az elmúlt fél napban.

-   Jól van, nyugi, megértem. – Húzott magához. – Sok eszed van egy pólóban kijönni… éjszaka esett.

-   Tényleg… aludtál éjszaka?

-   Egy szemhunyásnyit sem. Szerinted tudtam volna aludni? – szemeim a Harry kabátján lévő gombra koncentráltak. Nem szólaltam meg. – Na gyere, elviszlek valahova reggelizni! – azzal kinyitotta a fekete Audi anyósüléséhez vezető ajtót.

-   Hova viszel? Nem vagyok éhes…

-   Nem érdekel, velem enni fogsz! – mosolyodott el. – ráadásul ahova én viszlek, ott szégyen lenne, ha nem ennél!

-   Kíváncsivá tettél. – mosolyodtam én is el.

Harry a fél órás út alatt legalább tízszer kérdezte meg hogy jól vagyok-e, de mindig lezártam egy „persze” vagy „aham” vagy „ha még egyszer megkérdezed, leverlek” – el.  Szerencsére hajnali fél ötkor még nem volt dugó Londonban, így könnyebben ment a kocsikázás. Megálltunk egy a városközpontban lévő felhőkarcolónál.

-   Jézusom…. – mondtam mikor kiszállás után elszédültem, ha felnéztem.

-   Ötvenöt emeletes.

-   És… ugye nem…

-   Dehogynem! – nevette el magát.

Harry bevezetett az épületbe, amit csodáltam, hiszen ki gondolná, hogy hajnali négykor nyitva van? Egy lépcső felé vettük az irányt, amitől kicsit megijedtem. Mikor megláttam a felvezető lépcsősorokat szó szerint nyitva maradta a szám. Harry megint kinevetett.

-   Lifttel megyünk butus. – kacagott, majd mutatott a mellettem lévő üvegliftre.

Beszálltunk a liftbe, aminek az oldalán át láttam Londont. Gyönyörű látvány volt, ahogyan egyre emelkedtünk, és láttuk a felkelő napot London felett.  Majdnem tíz percig lifteztünk fel. Ahogy kiszálltunk, majdnem elkapott a hányinger, de nem akartam jelét mutatni, mert nyilvánvaló, hogy Harry valamikorra tervezte ezt a látogatást, és nem akartam elrontani a kedvét.

Beléptünk egy kétszárnyú ajtón, ahol egy hatalmas csarnok volt előttünk tele asztalokkal. A helyiség a világ minden tájáról viselt valami megbélyegzést. Az egyik falra volt festve néhány jellegzetes főváros motívuma: a Szabadság szobor, a Hollywood tábla, az Eiffel-torony, a Colosseum, és nem utolsó sorban a Big Ben, de volt ott még sok más ország jellegzetessége is. Például egy másik falra kínai írás volt festve. Volt Nyugati-sarok, Keleti-sarok és Európa sarok is.

A jellegzetes országokhoz jellegzetes reggeli ételek voltak rendelve. Rajtunk kívül még két alkalmazott és egy másik pár volt jelen. A pár a Keleti-sarokban reggelizett.

- Harry ez fantasztikus! – ujjongtam.

Mintha nem is figyelne elrohant az európai ételek felé, és egy hatalmas megpakolt tányérral tért vissza.

-   Na gyere! – azzal elvezetett az Európa-sarokba, és az Eiffel-torony melletti asztalhoz ültetett le. – Mintha otthon lennél.

A tányér tele volt pakolva jellegzetes francia ételekkel. Bagett, Friss Kifli, Croissant, francia pirítós, kávé, tea, és mindenféle lekvár, vaj, esetleg nutella.

- Nem hiszem el… ezt tervezted?

- Tegnap még terveztem, de este változtak a dolgok… reggel pedig ide indultam volna, mikor hívtál, így gondoltam összehozzuk.

- Ez annyira mesebeli! Itt vagyok Londonban, de valahogy Párizsban is. Köszönöm…

Harryvel szép lassan megreggeliztünk, elvégre időnk, mint tenger. Büszke voltam magamra, mert valamennyicskét sikerült ennem, ami állapotomhoz képest nagy szó. Nem ejtett többet szót az estéről, amit nagyon köszöntem. Reggeli után adott egy pulcsit – amire kijelentettem, hogy vissza már nem kapja – és sétálni indultunk. A kellemes hűvösben jól esett a reggeli séta, sikerült átgondolnom a dolgokat.

Habár már hajnalban indultunk, így is majdnem elkéstem a St. Cloud-ból. Nyolc előtt estem be. Ami még cikibb, nem egyenruhában voltam, szóval a szép egyenruhától elütő farmerben virítottam az osztályteremben. Még jó, hogy ez nem a hivatalos zárás, csak az osztályé. A hivatalos „évzáró” vasárnap lesz. Ma lesz azonban a táncbemutató, holnap pedig a bál.

Megkaptuk a vizsgaeredményeket, ami hozzám képest ritka egy rossz eredmény lett. Négyegészkéttizedes átlagot produkáltam az otthoni ötegész helyett, bár ez érthető volt. Semmit nem készültem, ráadásul Harry matektudásából éltem. Na a matekom szép közepes lett. Még az a szerencse hogy a külön tevékenységet is értékelték, mert a tánc jelesre sikerült.

Bár ez a kis értékelés csak tízig tartott, nem akartam Harryt tovább zaklatni, had aludjon, elvégre semmit nem aludt, ráadásul még a saját karrierjével is foglalkoznia kéne. Nem is szóltam neki az előadásról, mivel egy péntek este neki nem hiszem, hogy lenne rá ideje.

A napot Anával töltöttem, és búcsúzkodtunk. Ááá… nagyon hozzám nőtt ez a lány, minden kalandomat vele kezdtem el itt. Később még beszéltünk Adammal is, és tőle is elbúcsúztam. Eszembe jutott, hogy tartozok neki még valamivel a fuvar miatt, így nyomtam egy puszit a borostás arcára.  Ana párszor leplezve szóvá tette a kezemen lévő vágást, de kerültem a témát. Amikor pedig nyíltan megkérdezte mi lett vele, bevallottam neki. Nem volt értelme titkolnom, benne bíztam, és hozzátettem hogy „családi probléma”, bár itt sokkal többről volt szó. Megértette, de ő is, mint Harry megígértette velem, hogy többet nem csinálok ilyet.

A drága barátnőmmel megbeszéltük hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, és szünetekben meglátogatjuk egymást. Olyan délután három körül hazaindultam, hiszen hatkor kezdődött a táncfellépés, és kéne valami kevésbé depressziós kinézetet felöltenem.

A hotelben anyuék vártak, és nem voltak idegesek sem. Nem szóltak hozzám a reggeli miatt, amitől kicsit lelkiismeret-furdolásom lett. Mikor eszükbe juttattam a táncot, elindultak készülődni, anya pedig nekiállt a hajamat csinálni.