II.kötet ~ 7.fejezet

Sziasztok!
Köszönöm az előző részhez a kommenteket, de most elkeserítelek benneteket, mert ez olyan mosott fos lett. Bocsi, de szerintem nem összefüggő, baromság, remélem kilátjátok a lényeget, mert most eléggé... nos nem vagyok valami jó passzban, és elnézést a minőség miatt...

Reggel óriási fejfájással ébredtem, amit valószínűleg a tegnap elfogyasztott, nem kevés alkoholmennyiség okozta.  Megpróbálkoztam azzal, hogy felülök, de nem ment, mivel Harry teljes súlyával rám volt nehezedve.  Megpróbáltam leemelni magamról, de esélyem sem volt. Csak aludt, és nem akart felébredni. Lassan beletörődtem, hogy túsz maradok, szóval visszacsuktam a szemem.

Húsz perccel később mind a ketten észhez tértünk, vagyis próbálkoztunk vele.  A kis lüke lemászott rólam, így megszabadultam a körülbelül hetven kilós nyomástól, s végre kinyújthattam zsibbadt tagjaimat. Igen… még mindig ruhamentes életet éltünk, de nekiálltunk visszaszerezni őket, ami nehezen ment, mivel minden egyes lehajlásnál belenyilalt a fejünkbe a fájdalom. Harry hozott magával ruhát, nekem pedig – még – volt itt pár darab a szobámban. Félve rátapasztottam fülemet az ajtómra, nehogy megzavarjam Danielléket, de a szoba üresnek bizonyult.

Hát… mégsem volt az. Benyitottam és Liamet pillantottam meg az ágyamban szundikálva. Hirtelen belegondoltam hogy mit keres az én ágyamban, s elfelejtettem mi is történt… de húsz másodperces hatásszünet után leesett.  Na jó… ma kicsit lassú vagyok.  Átbaktattam a szoba egyik feléből a másikban, és igyekeztem nyikorásmentesen kinyitni a szekrényem ajtaját. 

Hát… nem sok minden volt benne. Éppen csak egy két felső, s egy farmer rövidnadrág. Kizárásos alapon maradtam a rövidnacinál, és felvettem hozzá egy ujjatlan fehér topot. Visszakószáltam, szó szerint kószáltam Harryhez, aki még mindig öhm… hiányos öltözékben feszített. Magunkra kaptuk a kiválasztott ruhadarabokat, de az is beletelt vagy tíz percbe mire felvettem egy nadrágot.

A drágával lebotorkáltunk a lépcsőn, de a házban túl nagy volt a csend. A kis nappaliban a fotelban aludt Daniel, betakarózva egy pléddel, de pólót nem láttam rajta. Ramona és Mary a kihúzott kanapén szunyókáltak, és ők voltak az első emberek, akiket normális ruhában láttam ma. Harryvel neszt hallottunk a konyha felől és arra vettük az irányt. A piciny kis helyiségben Danielle sürgölődött, és már érezni lehetett a friss kávé illatát.

- Jó reggelt! – köszönt oda, miközben leszedte a tűzhelyről a tojást.

- Halkabban… - hallottam Harryt, aki a fejét tapogatta.

- Bocsi – nevetett serényen Danielle.  – egyébként milyen éjszakátok volt?  A hangok alapján nem lehetett olyan rosz.

- Nem is volt rosz – ültem le az asztalhoz.  Itt egy darabig üldögéltünk Harryvel, és meredtünk a semmibe.

- Hé – szólalt meg Danielle – szerintetek elég lesz húsz tojás?

- Nem tudom Danie – makogta Harry.

- Aranyos vagy, de szerintem én nem fogok reggelizni.

- Igen, gondoltam, de a szüleitek, és a gyerek szülei olyan dél körül megérkeznek.

- Micsoda? – lepődtem meg. – Ide jönnek?

- Mit hittél? Nagyon kivannak Hope, anyukád anyit sírt tegnap… - magyarázta – és Daniel szülei sem voltak valami boldogok. El sem tudták képzelni, hogy mit keres a fiuk Marseilleben.

- Tudom… nem kellett volna velem jönnie.

- Szerintem sem – hallottam Harryt – de tényleg, ki is ő pontosan? – faggatózott.

- Ő… vele először Skóciában találkoztam, mikor Rock nagybácsikámnál voltunk, és szó mszerint kihúzott a slamasztikából. Nem is egyszer…

- A nagy hős… - hallottam gónyos megjegyzését.

- Tőlem akár az életemet is megmenthetné, nekem akkor is te lennél a hősöm, te féltékeny majom! – förmedtem rá kacagva.

- Jól van na, te királylány… hogy téged mindig meg kell menteni… - rázta fejét nevetve.

- Ha nem tetszik, akkor ne legyél a hősöm! – nyújtottam rá a nyelvem.

- Én… na jó erre nem tudok semmit mondani. – emelte fel a kezét.

- Na erre én sem. – szállt be Danielle.

- Jó reggelt! – hallottam egy hangot a hátam mögül.

- Niall, te még ilyenkor is képes vagy pörögni? – kérdeztem rá.

- Jó a kedvem… - vonta meg a vállát.

- Azt gondolom…

- Meg persze nem vagyok hót másnapos…khm… - vágott vissza.

- Ja, te már hozzászoktál – nézett rá mereven Harry.

- Ha ha… nem. Egyszerűen nincs semmi bajom… de látni a ti fejeteket… huhúúú – nevetett.

- Hol van Anna? – tereltem a témát.

- Honnan kéne tudnom? – próbált komoly maradni, amire felhúztam a szemöldököm – Na jó, a fürdőben öltözik…

- Végre! – csaptam össze a tenyerem.

- Mi végre? – nézett értetlenül.

- A Niall-Ana dolognak egész rajongótábora van – mosolygott Danielle, miközben lerakott egy tányért Niall elé.

- Mi van a Niall-Ana dologgal? – lépett be Anna.

- Semmi – válaszoltuk kórusban, amire érdekesen nézett.

Lassan megérkezett a csipet-csapat, és leültek reggelizni. Mivel nem sokan voltak éhesek, ezért csak Niall és  Mary reggelizett. Nemsokkal a reggeli után betioppantak Daniel szülei is. Kissé kiakadtak, és ordibált vele az apja, de a mostohaanyjától is megkapta…

-   Daniel! Apád teljesen kiakadt, a kicsi David – Dan öccse – is nagyon aggódott érted… mit hittél?

-   Sajnálooom – mondta szegény vagy tizedjére.

-   És te is kisasszony! Nem tudom minek ráncigáltad magaddal, mikor neki is dolga volt.

-   És még milyen fontos – suttogta Dan, amire nevetésben törtem ki.

-   Mi ilyen vicces? – nézett ráma  nő komoran

-   Nem szándékosan hívtam el. Csak összefutottam vele.

-   Jajj kisfiam – becézgette – fogalmam sincs mivel magyarázzam ki ezt Pegginek…

Itt most érdekes dolog történt. Mikor Dan nevelőanyja száját elhagyta utolsó mondata, az ajtón beléptek szüleim és Geoff, akik értetlenül néztek rám és Danre, de legfőképpen Dan nevelőanyjára. Gyorsan mellém pattantak és szorosan magukkhoz húztak.

-   Hála istennek! – hallottam apát.

-   Carla! – ordította anyám.

-   Peggie! – válaszolt az említett – hát ti mi a fenét csináltok itt?

-   Itt a lányom…

-   És ki az? – nézett Carla végig a lányok során. – Remélem jól összebarátkoztak…

-   Hope az! – szólt bele Dan, unva már a nő kínos viselkedését.

Egy darabig csak meredt rám, rám, aki nem tudott szabadulni szüleim védő öleléséből.

-   Hogy… várjatok. Hogy Hope az… ez a lány, akivel Dan eljött… ő lenne a lányod? – bámult. Nem tudtam mi a baja, és azt mégkevésbé tudtam hogy honnan ismeri anyámat.

-   Hát… igazából igen… - felelte félve anyám.

-   Hát ezt nem hiszem el! Akkor semmit nem veszítettünk, hiszen megvolt a nagy randi. – Dannek, csak úgy mint nekem az álla a padlót súrolta. Harry semmit nem értett, és Liam pedig kivezette a többieket.

-   Jézusom Carla! Te Hope-val szerveztél randit nekem? – csúszott ki a mellettem csodálkozó fiú száján.

-   Ti randiztatok? – kombinált Harry?

-   Peggie, te a maffiával hozod össze a lányom? – most apán volt a csodálkozás sora.

-   A fiam egy maffia? Daniel, kinek dolgozol? – igen… még Dan apja is…

-   Hogy Dan maffia volna? – hallottam Carla susogását is.

-   Hope, de te nem Harryvel vagy? – lepődött meg anyám.

-   De elméletben – durrogott barátom.

-   Hope, mi randiztunk? – nézett rám Daniel.

-   Randiztunk? – kérdeztem vissza, és kitört belőlünk a kacagás. A szobában állók csak bambán nézték mit csinálunk, de mindenki arcán nyugtalanság ült.  Végül abbahagytuk a semmin való nevetést, és észrevettük a helyzetet, amiben vagyunk. – Mi a baj emberek? Ha ti összevissza sületlenkedtek akkor nekünk nem szabad?

-   Ja, miért van az, hogy csak ti kamuzhattok? – nevetett tovább.

-   Ezt mire érted? – Harry fejében már feszültek az idegszálak,.

-   Arra érti, hogy amiket itt magyaráztatok semmi nem igaz… hogy randiztunk? – kezdtem.

-   Maffia vagyok? – folytatta Dan, látszólag az egyetlen ember, aki érti miről fecsegek.

Letesskeltem a fotelba a szüleimet, Dan pedig az övéit, és Harryt is közéjük nyomtuk. Elmagyaráztuk miként találkoztunk… három alkalommal is, hogy Daniel nem egy maffia, amit apának volt a legnehezebb feldolgozni, és hogy mi  nem randiztunk… .

-   Okés, mi mindent elmagyaráztunk, de arra lennék kíváncsi, hogy Carla, te honnan ismered anyát?

-   És miért éppen Hope-val szervezel randit, aki bolgog…sőt nagyon boldog párkapcsolatban van? – áll mellém Dan.

-   Peggievel együtt jártam egyetemre… - kaptuk meg a választ.

-   Na jó… ez sok egy napra – felálltam, és Harryt magam után húzva kisétáltam a házból.

Előttem volt a tenger… és Harry pedig mögöttem. Pont mint az álmomban.

-   Sajnálom az összes hülyeséget… - néztem szemébe.

-   Hát… kissé kiakasztó ezzel a gyerekkel látni folyamatosan.

-   Merthogy? – incselkedtem.

-   Nézz már rá! Basszus biztos futnak utána a lányok… mindenkivel kikezd, láttam tegnap Maryvel. A szemeivel megigéz mindenkit, és basszus póló nélkül aludt…

-   Harry Styles féltékeny… csak nem tudom mire, mivelhogy Harry Styles szeme ezerszer szebb, Harry Syles szinte mindig póló nélkül van velem, sőt Harry Styles is kikezd a kapcsolatban élőkkel, például Hope DeLuceivel… - flörtöltem.

-   Harry Styles megnyugodott. – nevetett. Hosszan megcsókoltam, s sokáig magamhoz szorítottam.

Eredetileg a vendégeim ma mentek volna haza, de az események fényében maradnak még egy napot. Danéket eghívta anya, bár apa és Harry nagyon kifogásolta ezt az ötletet. A nap hátralévő részében strandoltunk, és apa grillezett nekünk. Mikor nem volt senki közelben, odaslasszoltam hozzá, és bocsánatot kértem tőle mindenért.

-   Hajj, te lány, hogy mennyi plusz aggódást csinálsz te nekünk…

-   Sajnálom tényleg…

-   Tudom. Hope, holnapután megyünk haza, mivel…

-   Ne is mondd tovább! Tudom, nem kell több aggódás.  – mosolyogtam.

-   Pontosan – simította meg a buksim.

A hangulat oldott volt, és mindenki jól érezte magát, bár sajnos volt egy kis bökkenő: Anna azt kissé elfelejtette leközölni, hogy még mindig megvan a barátja, és nem szándékozik szakítani vele Niall miatt. Na ez szép… pedig annyira szurkoltam basszus!

*

A többiek már lefeküdtek… valahova merthogy a mi kis hatszemélyes házikónkba nehezen férnek el huszan. Többen sátorban alszanak, bent pedig anyuék, Geoff és Dan szülei és persze az öccse.  Mivel nem volt annyi hely hogy Harryvel ketten meglegyünk nyugodtan, még Liamék is társultak hozzánk. Ana nem hajlangó Niall közelébe menni, de szegény pali meg nem tudja mit kezdjen. Szerintem oda van Annáért, de ő nem hiszi el, vgay csak nem fogja fel… esetleg csak nem olyan mint én. Bolond! Jól tetted, mikor összejöttél Harryvel.

Én olyan este fél tíz körül meguntam a sátorban fuldoklást, így kimásztam a hintaágyba. A többiek ezután az este után már rég benyomták a szunya gombot, szóval magam vagyok… vagyis azt hittem.

-   Leülhetek? – hallotam egy hangot.

-   Gyere, persze. – mosolyogtam rá.

-   Már majdnem megfulladtam bent.

-   Én sem bírtam – ráztam a fejem, miközben felhúztam a lábam, és átkulcsoltam karommal.

-   Kösz hogy maradhattunk, és sajnálom a délutánit… ugye nm volt Harryvel baj miatta?

-   Nem… hamar túlesett rajta.

-   Eszembe sem jutott hogy ezek ismerik egymást…

-   Hát… én mostmár semmin sem csodálkozom, ami veled kapcsolatos – jelentettem ki halálkomolyan.

-   Már én sem csodálkozom rajtad, de ez tényleg durva volt.

-   Jah, látod ennyire mentettelek meg attól a randitól. – nevettem magamon.

-   Hát igen… borzalmas szuperhős vagy – méltatlankodott.

-   Te vagy a férfi.

-   Ja, és a mcskanő is férfi?

-   A macskanőt ne keverd ebbe bele! Neki más a munkaköre. Maryvel…

-   Nem – szakított félbe. – Nem használtam ki a helyzetet – kék szemei világítottak a holdfényben, miközben beletúrt világosbarna „dobálós” hajába. – Szeretem Miát, és egy egyéjszakás kaland – rázta fejét – nem, nem én vagyok.

-   Hú… - néztem rá csodálattal. – egy embert sem hallottam így beszélni, még csajt sem.

-   Lehet hogy úgy nézek ki mint egy maffia, - célzott - de más vagyok…

-   Ja, te kevesebb feketét hordasz – vicceltem.

-   Hé, de te sem vagy az a tipikus „hódoljatok be, mert Harry Styles barátnője vagyok” típus. – ismét kezdett kínossá válni a beszélgetés – te leszel a pszihológusom – rázta a fejét.

-   Jaja, biztos vagyok benne. Akkor azt parancsolom, hogy szerezd meg azt a lányt!

-   Meglesz. Én pedig azt tanácsolom, hogy vigyázz a sajátodra!

-   Meglesz, Dan. Harryjkkxclodksllll

II.kötet ~ 6.fejezet

Sziasztok!
Na szóval hoztam nektek a következő részt, ami majdnem 10 A/4-es oldal lett, szóval örülnék rengetek kommentnek... na jó ez értelmes volt, de komolyan lement a Nap, mire megírtam... Na kellemes olvasást!

-   Biztos minden rendben kicsim? – ölelt anya újra magához.

-   Nem kellett volna kimozdulnod, hiszen tudod hogy most rád hajtanak! – szólt egy másik hang.

-   Tudom apa, de neked pedig nem kellett volna hazajönnöd csak emiatt! – kértem számon.

-   Holnap lesz a születésnapod. Azt hitted nem jövök haza? – vonta fel a szemöldökét.

-   De azt m… - kezdtem bele, mikor leesett – Hééé! Kíváncsi vagyok mennyi igaz a többiek nagy elfoglaltságából.

-   Hát kicsim őszintén szólva nem sok. Én kértem meg őket hogy ne jöjjenek, mert hárman elmegyünk valahova – kacsintott – és erre ez a megfelelő alkalom.

-   Hát… ti csaltok! – vontam le a következtetést.

-   Nem is… - küldött felém egy sanda mosolyt apa – egyébként is, hol a fenében voltál?

-   Én csak… ki akartam mozdulni… itt ülni egész nap tök egyedül kicsi fárasztó dolog.

-   Miért az utcán nem voltál egyedül? – hát igen, anya rátapintott a lényegre.

-   Nem… találkoztam egyik… ismerősömmel. – habogtam.

-   Hát igen kicsim, jellemző rád hogy bárhol is vagy a világon, találkozol valakivel… mondjuk Skóciában. – az állam a padló felé hajlott, és nem akart feljebb emelkedni. Ezt meg honnan a fenéből tudják?

-   Honnan tudjátok?

-   Nem nehéz két négy éves kislányból kiszedni valamit… - latolgatta apa. – Mi is történt ott pontosan?

-   Semmi. Szóval… Lizzy majdnem leesett a csúszdáról, és… - itt szépen anya arcát a kezébe fektete, apa pedig kifejezéstelenül figyelt tovább – segített.

-   Lizzy teljesen oda volt érte…

-   Hát igen… nem tudok figyelni két kislányra.

-   Valahogy sejtettem hogy van valami. Olyan furcsa voltál miután hazajöttetek. Csak szendelegtél jobbra-balra és mosolyogtál.  – nézett rám számonkérően anya.

-   Anya, sok mindent csináltam aznap, de nem hiszem hogy mosolygós kedvemben voltam…  - ráztam meg a fejem, mire anya csak felemelte a kezét, és egy olyan „nekem mindegy” fejet vágott.

-   Na és akkor most kivel is voltál? – terelte tovább a témát apu.

-   Öhm… - jöttem zavarba – hát tulajdonképpen – nevettem magamban – azzal a sráccal, akiről beszélünk…

-   Helyben vagyunk – csapta össze a tenyerét anya, mire értetlenül néztem rá. – Emlegetett szamár… És mit is csináltatok? – kért számon újra.

-   Semmit. Csak találkoztunk és elmentünk reggelizni. Nem tudom miért olyan nagy ügy ez. – tényleg nem értettem miért lovagolnak ezen a témán.

-   Azért nagy ügy… mert kicsit furcsa hogy Skóciában és itt is összefutottatok.

-   Elvileg londioni – vontam meg a vállam.

-   Na látod! – most én vágtam értetlen képet – Nem érted kicsim? Skócia, Párizs, esetleg London… nem gondolod hogy túl nagy egybeesés?  - mire kapcsoltam már mindegy volt, mert kacagásban törtem ki.

-   Ugye nem arra gondoltok, hogy a srác, aki megmentett egy ikerpárt, és meghívott reggelire hátsó szándékú maffia? Ugye ez vicc?! – ráztam ismét a buksimat, amiben gondolatok keveregtek. – Hogy Daniel kémkedik utánam? Vicceltek? Ő teljesen tiszta és ártatan biztos vagyok benne, és abban is hogy nem akar bántani! Ezek csak véletlenek… olyan véletlenek, mint például hogy engem összehozott a sors Harryvel… ha ő nem lenne, én el lennék veszve, ha pedig Daniel lenne, akkor a kis Lizzy valószínűleg kórházban lenne, én pedig a maffia kezében, merthogy elég nyuzsis a folyópart, ahonnan elhívott.

Anya és apa döbbenten néztek össze.  Nem értettem mi a fene bajuk van.

-   Mióta is ismered ezt a fiút? – kíváncsiskodott apa posztjához illően.

-   Kétszer láttam… nem nagy dolog – még mindig nagyon lazán vettem , de ők csak mereven néztek rám.

-   Nem gondolod hogy túlságosan véded? – jelenleg anya túrta bele az orrát a dolgomba.

-   Nem, egyáltalán nem, csak zavar ha előítéletetek van, mikor még nem is láttátok, nem is beszéltetek vele.

Azt hiszem, hogy ezt a „Dan, a maffia” dolgot hanyagolni kéne. Hogy juthatott ilyen az eszükbe? Tisza agyrém…  jelet adva kimerültségemnek – és idegességemnek – kihessegettem szüleimet a birodalmaból.  Annyira utálom hogy mostanság mindenkiben a rosszat látják… tuti Harryre is gyanakodnának, ha nem lenne egy világsztár, és nem rá lenne kíváncsi mindenki.

Hát igen… a mai nap a reggel kivételével tiszta unalom volt.  Beszéltem Harryvel, de mivel nem tud a maffia-dologról, sem pedig a Danieles ügyről, csak éppen az ő napjáról beszélgettünk.  Már megint hiányzik, és nem segít a helyzeten, hogy szülinapomon elutazunk. Még jobban el leszek zárva, ebben biztos vagyok. Komolyan, mire vége ennek az egész maffia bigyónak, biztos korházban kötök ki, és valószínűeg depresszióval vagy agykárosodással fognak kezelni…

Miután hazaértem, nemsoká betoppant Geoff és társa, anya és Maisa. Mindenki aggódva szorított magához, és ezerszer el kellett mondanom, hogy mi a fenének hagytam el a lakást, mivel nem fogták fel. Úgy éreztem magam, mint egy madár. Egy ketrecbe zárt aprócska kanári, aki csak szenved a rácsok között. Most kinyitották a kapuját, és szálltam. Csakhogy a kanári nem véletlen volt bezárva, hiszen üldözte a sólyom, aki majdnem el is kapta. Még idejében visszaszálltam, le a földre, és abbahagytam az álmodozást.

*

-   Jó reggelt szülinapos! – hallottam homályosan apa egyre növekvő hangját. – Ébresztő álomszuszék! – húzta szét a szobám ablakán a zsalukat.

-   Kelek… - nyitogattam szemeimet.

-   Hercegnő! – hallottam anya hangját is, ami párosult a cipőkopogásokkal.

Erőt vettem magamon, kitártam szemem, és feltápászkodtam. Felettem ott állt a családom és az itt dolgozó emberkék.

-   Boldog szülinapooooot! – kiáltották egyszerre.

-   Ó köszönöm szépen! – hatódtam meg. Elém lépett Maisa egy piciny kör alakú puncsos tortával, aminek a tetején tizenhét darab gyertya volt felsorakoztatva, és a közepén egy marcipán balerina állt. – ez gyönyörű! Köszönöm szépen! – igyekeztem egyszerre mindegyikőjüket magamhoz szorítani nem nagy sikerrel.

Kibaktattunk a konyhába, és megvágtam a tortámat. Anya, vagy bárki is csináltatta nagyon eltalálta a méretet, mivel pont így fogyott el.  A „reggeli” után elindultam a szobám felé készülődni. Gyorsan vettem egy zuhanyt, és nekiálltam ruhák után kutakodni. Az esős időre tekintettel egy hosszú csőfarmert vettem fel egy pántatlan, duplafodros mintás felsővel, és fehér blézerrel, amit egy kék platformos magassarkúval koronáztam meg. Szemhéjamat feketével húztam ki, és szempillám is hasonló árnyalatban úszott.  Ajkaimat halványrózsaszín szájfénnyel emeltem ki. Hajamat kivasaltam, és elől lévő tépett részét lokinsra sütöttem be.

Miután végeztem a készülődéésel, apával – és a testőrökkel – karöltve kisétáltunk a lakásból.  Anya nem tudom mi a fenét csinálhatott odafent, de vagy fél órát vártunk rá az autóban. A nagy semmit tevés közepette megpillantottam az utcán sétáló Danielt. Ha már úgy sincs semmi dolgom… kipattantam az autóból, és felé vettem az irányt.

-   Dan! Daniel! – kiáltottam utána, míg végre megfordult, és mosolyogva üdvözölt.

-   Szia Hope, csinos vagy. – bókolt. Na jó… eléggé elvörösödtem. – Mi járatban vagy erre? A múltkor olyan gyorsan elrohantál. Minden rendben? – érdeklődött.

-   Igen, csak… bonyolult – fogtam a fejem. – Veled minden rendben?

-   Persze – csodálkozott kérdésemen – Minden okés.

-   Hope! – hallottam egy kiáltást a hátam mögül.

-   O-ó – sütöttem le a szemem.

Apa odalépett mellém Geoffal az oldalán. – Hova rohansz kislányom?

-   Csak… köszöntem Dannek.

Arcán meglepettség futott át, majd Geoff átjött a másik oldalamra. – szóval te vagy Daniel.

-   Igen – bólintott félve, de közben szemet kereste, mivel nem tudta mit csinálhat most.

-   Honnan ismered a lányom? – szólt gúnyosan az apám, miközben két karját összefonta mellén.

-   Apa, hiszen mindent elmondtam! Ma ne balhézz légy szíves! Nem így akarok emlékezni a szülinapomra… - kérleltem nagy zavarodottságomban.

Geoff kirohanásom után beállt pontosan elém, így majdnem eltakarta Danielt, aki éppen elsuttogott egy „Boldog szülinapot”-ot.   Én bólintottam, de apa tovább folytatta.

-   Figyelj ide David…

-   Daniel – javította ki, amitől még idegesebb lesz.

-   Daniel – mondta teljesen megvetően – jobb lesz ha elkerülöd a lányomat, bármit akarsz tőle! Nem akarom veled látni, egy ilyennel. Remélem megértettél… Kislányom – nézett ezúttal rám – te pedig kerüld el őt, nem tenne jót, ha kiderülne hogy Harry Styes barátnője ezzel találkozgat.

Mi a fene ütött apámba? Soha, mondom soha nem viselkedett még így. Szegény Dan teljesen megrémült, és már rám nézni is félt, ami nagy baj, mivel nem tudom hogy kérhetnék bocsánatot tőle.  Apa előre hajtott Geoffal, de míg nem figyelt gyorsan hátraszaladtam a mereven álló Danhez, és fülébe suttogtam egy „Sajnálom”-ot.

Odaértünk a kocsihoz, ahol anya már bent volt, és riadt tekintettel nézett rám.

-   Nem megmondtam tegnap este hogy mit gondolok róla? – ordított hangosan apám.

-   De…

-   Semmi de! Ez a gyerek…  nem akar tőled semmi jót! Te vagy az egytelen lányom, és nem hagyom hogy minden második ember kihasználjon! Nem volt elég a Jeanes eset? Így is minden nap azon aggódom, hogy mi lesz ha a rocksztárod közli veled hogy megunt!

-   Szerinted én nem ezeken rágódom? – sikítottam könnyeimmel kűzdve, akik legyőztek, és forró cseppekben csorogtak le az arcomon. – Daniel kétszer segített rajtam, te pedig amint megláttad elkergetted a fenébe! Pedig pont azért volt jó ismerni őt, mert legalább egyetlen olyan embert ismertem volna Londonból, aki nem utazik és dolgozik folyamatosan! – gondoltam it Harryékre, anyura és apura – Ha ti folyton mással vagytok elfoglalva, akkor mi lesz velem? Azért szeretem annyira azt a cicát is, mert legalább ő meghalgat! Nem tudjátok milyen érzés úgy élni, mintha be lennél zárva, és minenki a maga bajával foglalkozik! És köszönöm szépen a csodálatos szülinapot!  

Azzal visszaindultam Daniel irányába, aki még mindig sokkolva állt az utcán. Odaértem mellé, és elrohantam mellette. Nem tévedtem, azonnal utánam futott. Nem tudom hány utcán át futottunk, mivel apa és a fekete ruhás emberkék szüntelenül kergettek minket. Elértünk egy aprócska sikátorba, ahonnan egy piciny ajtó vezetett át egy újabb sétálóutcába. Megláttunk egy kávézót, egymásra néztünk, majd rekordsebességgel futottunk be oda.

Szerencsére nem láttak meg minket, és a kávézó is emeletes volt, így meghúztuk magunkat fent.

-   Mit kérnek? – lépett oda elénk egy alacsony, fekete hajú pincérnő. Tekintete sötét volt, és lerítt róla, hogy semmi kedve az egészhez.

-   Két cappucinót. – felelt Dan, amire bólintottam.

A nő rágóját puffogtatva eltűnt.

- Mi volt ez az egész? – kockáztatta meg.

- Nagyon sajnálom… eszembe nem jutott hogy az utca közepén neked fog menni. Nagyon nem ilyen szokott lenni. – suttogtam, miközben arcomon még mindig könnycseppek táncoltak.

- Hé, nincsen semmi baj – nyúlt kezem felé, majd hirtelen meggondolta magát – csak nem értem mi a baja.

- Azt hiszi… szóval… azt hiszi hogy te a maffiának dolgozol – csúszott ki.

Daniel érdekes pillantást vetett rám – ezt honnan gondolja? Na sértődj meg, de apád nem paranoiás kicsit?

-   De - fogtam rá, de tudtam hogy nem így áll a helyzet – nagyon véd engem, és mivel tudja hogy a városban vagy egy maffia, ezért mindenkire gyanakszik – na ez nem is akkora hazugság. – én vagyok az egyetlen gyereke, ezért… nemtudom.

-   Értelek… - most kínos csend következett. – Te ha ma van a szüinapod, nem akarsz valami különlegeset csinálni?

-   Nem is tudom… kissé kedvetlen lettem.

-   Megértem…

-   Egyenlőre maradjunk itt, és… fújjuk ki magunkat.

-   Rendben. Egyébként igaz az amit az apád mondott? Hogy Harry Styles barátnője vagy?

-   Igen. Igaz. Szeretem őt – tisztáztam le a dolgokat.

-   De jó neked – dőlt hátra a székben, miközben egy fogpiszkálót rágcsált.

-   Miért? Mi a baj? – érdeklődtem óvatosan.

-   Valamilyen szinten én is szigorúan vagyok fogva.  Jut eszembe, még jó hogy ma találkoztam veled.

-   Miért is? – lepődtem meg.

-   Apám új felesége olyan szinte uralja az életemet, szó szerint mint egy gonosz mostoha. – felvont szemöldökökkel néztem rá – na jó azért annyira nem gonosz, de minden dolgomba beleszól.

-   És miért jó hogy ma találkoztál velem?

-   Mivel mára randit szervetett nekem a francia barátnője lányával. Ő szervez randit nekem… ez kicsit durva.

-   Hát nem kicsit… és nem jön be a csaj, vagy mi a baj?

-   Hát… egyáltalán nem. Basszus a francia lányok borzalmasan néznek ki! – sötét pillantást vetettem rá.

-   Kösz…

-   Mi az? Te csak félig vagy francia, ami szerencsére nem a kinézetedben mutatkozik meg.

Nagy levegőt vettem és igyekeztem ezt a mondatát elfelejteni.

-   Szóval mindenképpen randikat szervez nekem gazdagabbnál gazdagabb csajokkal, akik bűnrondák, de elméletben csak nekem akar jót… na persze. Pedig nekem már megvan a választottam.

-   Igen? És nem engedik hogy vele legyél?

-   Hát… nem hinném, mivel nem tudnak róla – szemével elkezdte az asztalt fixírozni. – annyira gyönyörű, poénos, laza, és kedves. Azt hiszem hogy szeretem…

-   Akkor ne legyél kiszolgáltatva a szüleidnek! Ha szereted akkor vele kell hogy legyél! – játszottam a kerítőt.

-   Ez nem olyan egyszerű. A lány szülei sem kedvelnek engem, és hát…

-   Harcolj! 

-   De azt hiszem mást szeret…

-   Akkor… csábítsd el!

-   Az a baj, hogy nem ismerem az ellenfelem… - halkult el.

Basszus összegeztem a mondottakat, és… csak ültem mereven, és bámultam. Ez ment egy jóideig. Dan olyan két perc múlva felpillantott, és észrevette borus arckifejezésemet.

-   Jézusom… ez ugye félreérthető volt?

-   Cseppet – nevettem el magam.

-   Megnyugodhatsz. – azzal kutakodni kezdett, majd elővette a mobilját. Nyomogatott rajta valamit, majd arcomba tolta – Ő az. – Egy gyönyörű kék szemű és szőke hajú leány mosolygott vissza rám.

-   Nagyon szép – döbbentem meg. – Muszáj harcolnod érte! Nem veszítheted el azt akit szeretsz!

-   Tudom…de

-   De? Mi a neve?

-   Mia.

Elmosolyodtam. – Úgyis sikerülni fog. Nem értem mi itt a probléma.

-   A probléma az – vett egy mély levegőt – hogy neki van barátja egyrészt, mésrészt megvan rólam a véleménye.

-   Na mit tettél hős szerelmes?

-   Hát… én nem ilyen voltam mint most. Én nekem… szóval mindig megmondtam mindenkiről a véleményem, és hát eléggé nagy szavam van ha lehet így mondani, és ő odajött a sulinkba mint friss ösztöndíjas…

-   Értelek, nem kell tovább mondanod. Én is most mentem át egy életre szóló változáson.

-   Akkor érted ha azt mondom, hogy érte bárhová elmennék?

-   Nállam jobban ezt senki nem érti… borzalmas, hiszen nekem minden olyan gyorsan történt, és már el is szakadtunk…

-   Sajnálom…

-   Nincs rá okod… megsúgom neked, hogy ősszel Londonba költözök, de neked ezt nem szabad tudnod, elvégre te vagy a maffia. – ugrattam.

-   Igen, amint ideköltözöl másnap megöllek.

-   Helyes. Hacsak nem előzlek meg…

-   Na akkor ott nagy gyilkolászás lesz…

Egy ideig még beszélgettünk, elmeséltem neki hogy hogy kerültem össze Harryvel, ő pedig mesélt Miáról, és arról hogy mennyire elcseszte az esélyét, főleg mikor már jóban volt vele, bizonygatta hogy szereti, erre másnap összejött egy másik lánnyal. Igaz nem tartott sokáig, de Mia nagyon összetört.

Ezek után nem féltem neki Jeanról beszélni. Hogy mit tettem és ő mit tett. Daniel megértette, és nem ítélt el, sőt még mellém is állt, hogy hogy meri ezt tenni velem kiláthatatlan állapotomban. Danielel nagyon egymásra találtunk, ő az első fiú barátom, akivel tudok együtt lelkizni. Pont mint Harry és Harmione a filmben…

Olyan dél körül indulni készültünk.

-   Basszus! Nincs nálam semmi! Se pénz, se telefon, se semmi.

-   Ne parázz, tegnap annyi pénzt hagytál az étteremben, hogy Hawaira is eljutnánk belőle.

-   Tényleg? – kérdeztem incselkedve. – Akkor van egy ötletem.

-   Félek…

*

- Neked nem kell jönni, ha nem akarsz, megértem hogy a családod aggódik érted meg minden.

- Érted még jobban aggódnak, és  ha most nem megyek veled, akkor mehetek randira…

- Tényleg… akkor jösz?

- Hova is?

- Marseillebe… ott van egy családi nyaralónk... – remélem még nem adták el anyuék.

- Biztos vagy ebben?

- Van jobb ötleted? – vontam meg a vállam, mire elmosolyodott, és felszállt velem együtt a vonatra.

A vonat fél egykor indult, és a hat és fél órás vonatút alatt nem sok mindent tudtunk csinálni. Lefoglaltunk egy üres fülkét, és betelepedtünk oda. Végig ugrattuk egymást, és a komolyabb témáltól eltértünk minden hülyeségre egyenesen az olimpiától a videoklippig, amiben szerepelek.

Olyan két óra körül mindketten bealudtunk, és Dan telefonjára ébredtünk… megint. Szegény már nem tudom hanyadjára nyomja ki, de jól teszi.  Véget nem érő várakozás után megérkeztünk Marseillebe, és lemásztunk a vonatról. Nagyon jól jött az a tegnapi pénz, és Dan is reggeliért indult, szóval onnan  is van egy kevés… szegény szülei, most mit össze aggódhatnak… de nem bánom hogy nem egyedül jöttem.

Ahelyett hogy fogtunk volna egy taxit, inkább gyalog mentünk, hiszen a nyaralónk négy utcára volt az állomástól. Végigsétáltunk Marseille sétálóutcáján, számtalanszor megálltunk nézelődni, és ami csak tetszett Dan megvette nekem mondván hogy szülinapom van, eddig szarul sikerült, és hogy nála van a pénzem. Így gazdagodtam egy delfines kulcstartóval, egy táskával, és egy fonott karkötővel.

Olyan nyolc óra körül értünk oda a nyaraló elé, ahol égett a villany.

-   Csak nem eladták?

-   Nem tudom…

Lassan megnyitottam a kilincset és bekukucskáltam rajta.

-   Valami hír róla? – hallottam barátnőm hangját.

-   Semmi, a szülei még Páriszban keresik, de Harry nagyon kivan.

Mi csak állunk az ajtóban szótlanul és bámultunk befelé. 

-   Stella, próbáld meg mégegyszer Maisát! – Mary ekkor látott meg minket az ajtóban. – Hope! – ordított fel – Jézusom, kislány te mi a szent tehenet keresel itt? Mindenki érted aggódik!

Kezdtek odagyűlni a többiek is. Mindenki sorra megölelt és kérdezgetett. Ott volt Stella, Mary, Ramona, Liam, Danielle, Niall, Ana, és Adam. Harryt sehol nem láttam.

-   Hope, ő… ő meg ki? – tette fel a kérdést Ana.

-   Ja… ő egyik barátom, Dan. Skóciában taálkoztunk.  – A többiek hátráltak egy lépést.

-   Nem vagyok maffia! – kiáltott fel, mire én elkezdtem nevetni a többiek csak álltak.

-   Vele tűntél el?

-   Aham… apám jól kiosztott minket, és elrohantunk… - foglaltam össze. – de ne parázzatok, tényleg nem maffia! – nyugtattam meg a társaságot. – egyébként Harry hol van?

-   Most indult el három perce Párizs felé – kaptam meg a válszt Liamtől.

-   Öhm… adna valaki egy mobilt? – kértem, és már a kezemben is termett egy Danielle által.

Tárcsáztam Harry számát, és kicsörgött.

-   Danielle, mi a baj?

-   Én vagyok az… - szóltam bele.

-    Hope? – kérdezett vissza, majd egy óriási féknyikorgást hallatott.

-   Úr Isten, jól vagy?

-   Minden oké… megyek vissza. – azzal letette a telefont.

Minden szem rám szegeződött.

-   Visszajön…

-   Rendben… mi szólunk a szüliednek… és a rendőröknek – hallottam Adamet.

-   Khm… rendőrök? – lépett mellém Dan.

-   Hát… igazság szerint veled látták utoljára. – szólt bele Ramona.

-   Ez nem lehet igaz! – kaptam homlokomhoz.  – Ez sok egy napra! Szóljatok hogy nem kell keresni, és őt sem! – mutattam a mellettem álló fiúra.

Mikor ezt kimondtam Harry lépett be az ajtón.  Egyenesen felé indultam és neki rohantam. Szorosan húzott magához, majd szenvedélyesen megcsókolt. Úgy húztam magamhoz, mint mint egy gyerek a rég elvesztett játékát. Hevesen csókoltam, majd elhúzódott tőlem. Körülnézett majd, elindult Daniel felé.

-   Harry ne! – harsogták többen is, de késő volt.  Harry öklével belecsapott Daniel arcába.  Dan sem állt tétlenul, visszacsapott, és beletalált Harry gyomrába.

-   Megvesztetek?! – álltam közéjük.

-   Hope, nem tudom mi a baja a barátodnak, de fékezd le! Basszus, mióta megismertelek felfordult az életem! Köröz a rendőrség, az apád megfenyegetett, és megver a pasid! Ez nekem sok kislány!

-   Ne kislányozd! – indult el újra Harry, de megállítottam.

-   Mi a bajod?

-   Az a bajom, hogy egész nap ezzel a gyerekkel voltál mindenhol!

-   Nem az én bajom, ha te lelépsz, és társaságra vágyik! – vágott vissza.

-   Éppen visszajöttem érte!

-   Befejeztétek? – néztem rájuk, mire a két fiú rám emelte tekintetét. – Ana – néztem barátnőmre – légy szíves adjatok Dannek enni, mert ma még szinte semmit ne evett, Harry, te pedig gyere velem.

Azzal karon ragadtam szerelmemet, és felhúztam az itteni hálómba. A pici szobában éppen csak egy ágy, egy szekrénysor és egy fésülködőasztal volt elhelyezve. 

-   Kicsim… sajnálom – kezdett bele.

-   Cssss… nincs semmi. - Fogtam arcát kezeim közé - Hidd el, Dannel semmi nincs köztünk, most ma látom harmadjára. Semmi okod aggódni. – magamhoz húztam és hevesen megcsókoltam. Hirtelen aprócska ágyamra huppantunk, s alulról néztem fel rá. Keze végigsiklott derekamon, majd becsúszott blúzom alá. – Harry. Lent várnak…

-   Tudom – sóhajtott nagyot, lehelt egy pró csókot nyakamra, majd lemászott rólam.

Lementünk a földszintre, ahol mindenki egy szobába tömörült. Dannel együtt megvacsiztunk és aztán visszaslasszoltunk a többiekhez.

-   Na szóval… ti mi a fenét kerestek itt? – tettem fel ezt az aprócska és teljesen mellékes kérdést, miközben Harry ölébe huppantam.

-   Anyudék hívtak el minket… nem esett le, hogy mindenki lemondta?  - magyarázta Ana.

-   De… egy idő után kezett leesni. És hogy intéztétek el? Mi? Én nem értek már semmit…

-   Nos szóval a terv az volt – kezdte Ramonka – hogy mind szépen találunk valami kifogást, és ti családostól elmentek először a nagyidhoz, aztán vacsizni, majd jöttök ide. Mint látod a terv nem jött össze…  - nézett Danielre - és mindenki itt aggódott, mert neked bújócskázni volt kedved. Anyukád szólt Harrynek, Anának és nekem, mi pedig riasztottuk a többieket.

-   Erről jut eszembe… - szólt bele Niall – Louis és Eleanor elutaztak még a hét elején, Zaynnek meg valami családi találkozója van, de üdvözölnek.

-   És mikor akarsz ajándékot bontani? – lelkendezett Stella.

-   Most! – vágta rá Ramona, és mindenki elindult a szatyrok felé de Harryt nem engedtem el magam alól.

Harry ült alattam, és hajammal játszott, miközben nyakamat csókolgatta, Dan pedig csak ült és nézet.  Nem sokra rá a nagy csapat belépett egy-egy szatyoral a kezében.

-   Én kezdek! – kiabálta Mary, majd odajött hozzám. – Boldog szülinapot Hope! – ölelt át - gyerünk nézd meg! – belenéztem a szatyorba, és egy csodaszép virágos bőrkarkötőt pillantottam meg benne, mellette egy barna gyöngy fülbevalóval.

-   Jajj nagyon köszönöm! – öleltem vissza.

-   Most én jövök – lépett oda Stella. Odanyújtott felém egy egy aprócska dobozkát. A dobozban egy hógömb volt, benne a mi képünkkel.

-   Annyira… jézusom. Bámulatba ejtő! Köszönöm szépen! – ölelkeztem vele is.

-   Remélem tetszeni fog! – lépett oda Ana. Ő egy nagyobb díszszatyorba tette bele ajándékát, ami egy macit takart, és valami édességet. – Ha nincs veled a majmod – nézett Harryre – akkor van egy mackód, és az pedig egy magyar specialitás, túrórudi  neve.

-   Biztos nagyon finom, köszönöm Ana, és azt is hogy miattam eljöttél idáig.

-   Ez csak természetes!

-   Okés, most én jövök! - lépett elém Ramona -  Na drága barátném, remélem tetszeni fog, különben lenyakazlak és nem tudod hordani! – az ő ajándéka egy kék bársony díszdobozban volt. Felnyitottam a fedelét, és megpillantottam a benne lévő könyvet. Óvatosan kinyitottam. Majdnem elkezdtem sírni. A könyv, ami a dobozban lapult, tele van kiskorunk emlékeivel. A képek végighaladnak életünkön. Az utolsó kép az volt, amit az évzárón csinátunk egyenruhában. Volt még benne egy kis dobozka, ami egy ezüst nyakláncot takart. A nyakláncon egy félbetört szívecske volt. – a másik nálam van – mutatott a nyakára.

-   Ramona… ez gyönyörű – könnyeztem meg, és sírva borultam barátnőm nyakába.

-   Akkor most én, ha már lányok vagyunk – kezdte Danielle – remélem tetszeni fog, szerintem nagyon neked való. – kezembe fektetett egy rózsaszín aprócska díszdobozt. A dobozban egy ezüst naklánc pihent, amin egy balerina táncolt. – Danielle… én szóhoz sem jutok! – borultam neki is nyakába – ez gyönyörű!

-   Örülök hogy tetszik! – mosolyodott el.

-   Öhm… hát akkor Louis is küldött neked ajándékot, de nem tudjuk mi az, nem engdte hogy belenézzünk – röhögte Niall, aki biztos vagyok benne, hogy pontosan tudta mi van a dísszatyorban. Odanyújtotta felém, majd széttártam. Benne volt egy levél.

-   Louistól és Gemmától  - olvastam fel, amire Harry is felfigyelt – Kedves Hope! Sok boldog születésnpot szeretnénk neked kívánni. Mivel nemsokára nagylány leszel, és egyszer belép valaki az életedbe, lehet hogy óvatosnak kell lenni, nem pedig egy barlangban tölteni az éjszakát ahol… - itt magamban folytattam – majd másnap korházba menni. Ezért ajándékozzuk neked ezt – és ott volt egy nyíl, ami lefelé mutat, bele a szatyorba. A szatyorban megpillantottam egy óvszereszacskót, amitől mind a ketten hót vörösek lettünk. A többiek csak ott lihegtek körülöttünk és kíváncsiskodtak.  Az óvszereszacskóra volt ragasztva egy újabb levél, és azt is olvasni kezdtem – jut eszembe Hope, Harry oda van a fekete csipke fehérneműért. Szeretettel Gemma és Louis. – fejeztem be. Hát nem vicceltek, belenyúltam a szatyorba, és kiemeltem velőle egy fekete csipkebugyit, amira jó nagy „Huuh”-ogást kaptam, és mindenki jót nevetett, kivéve Danielt.

Liam, Niall és Adam megkísérlete, hogy a világ legnagyobb virágcsokrát adja, ami kétszász szál rózsából áll. Harry maradt végül.

-   Hát öhm… lehet hogy nem fogsz annyira örülni, de én igyekeztem – pirult el.

-   Biztos vagyok benne, hogy ennek fog a legjobban örülni.  – mondta Ramona.

Hát… igaza volt. Először egy hatalmas dobozt kaptam, amibe egy csodálatos halványrózsaszín ruha volt  feketetve. A tetején hasonló színű magassarkú díszelgett. A dobozban volt még egy kis ékszeresdoboz. Félve, de kinyitottam azt, és belepillantottam. Egy színarany „H” betű volt benne, amit rá lehetett csatolni arra a karkötőmre, amit tőle kaptam. Utoljára volt még benne egy boríték, amit még ijedtebben nyitottam ki.

-   Repülőjegy? Repülőjegy Rio De Janeiróba? – hüledeztem.

-   Hát… ha nem tetszik estetleg – habogott, de gey haves csókkal befogtam a száját.

-   Csak te meg én?

-   Csak te meg én. – mosolygott.

Még ültünk egy darabig, majd majd Niall megszólalt.

-   Na jó emberek, most már erre inni kell!

-   Egyet értek! – helyeseltek e többiek.

Na és itt kezdtek eldurvulni a dolgok. Nam tudom mennyi lehetett az idő, de tisztán emlékszem a hatodik pohár vodkára amit megittam. Nem bírtam tovább magammal, és ezzel nem voltam egyedül. Azt hiszem hogy Liam és Danielle voltak a legjózanabbak, de ők hamar elmentek az emelet felé.

Stella hamar kiütötte magát, és rámászott az első srácra, aki jelen esetben  Adam volt. Szerintem ő is megkapta az adagot, mert egyáltalán nem ellenkezett, sőt… hevesen viszonozta Stella csókjait.  Nagy meglepetésemre Ana volt az, aki kezdeményezett Niallel szemben, és ők is hamar padlón voltak… vagy inkább a tengerparton… kettesben… ruha nélkül… szóval igen. De örültem neki, mivel ezt már régóta vártam… azt hiszem… várjunk hol is vagyok? És ki is vagyok? Ja megvan, Hope vagyok, és a nappaliban vagyok… valakikkel.

A zene hangosan üvöltött, az emberek csak dobálták magukat össze vissza, úgy ahogyan én is. Daniel? Igen, azt hiszem Daniel nagyon megtalálta a közös hangot Maryvel, és ők a fotelban enyelegtek. Egyedül én, Harry és Ramonka maradtunk, de Harry elkezdett húzni anyuék hálója felé.  Nagy mázlim van, hogy Liamék az én szobámat foglalták el. Gyorsan berohantam anyuék fürdőjébe, levetkőztem, és magamra kaptam a Louistól kapott fehérneműket.

Ahogyan visszaléptem a szobába, Harry már alsóban várt engem. Egyenesen neki futottam, letaszítva őt az ágyra. Heves csókcsatába kezdtünk, s éreztem ahogy a melltartóm meglazul, és kikapcsol a pántja. A következő pillanatban már nem volt rajtam. Hasonlóképpen a bugyimmal, Harry attól is megszabadított, úgy, mint én őt az alsójától. Akartuk egymást, és meg is kaptuk.

És légyszíves írjatok véleményt a tömény tíz oldalamról!:)

II.kötet ~ 5.fejezet

Sziasztok!
Úr Istenem! Annyira örülök, hiszen megvan a 40.000 látogató és van 87 tag! Istenem annyira...most sírok.Szóval egyszer említettem hogy van egy titkos blogom... ühüm azt töröltem, mert csak erre szeretnék koncentrálni.  A mostani rész kicsit furcsa, és lehet nehéz kigubózni, mert először van egy esemény, aztán gondolatok, aztán egy álom, majd újra esemény...  szerintem nagyon unalmas, de remélem tetszeni fog, 5 oldal lett. :)  Kellemes olvasást! Ja és ezt hallgattam mikor írtam, nem kapcsolódik ide, de imádom:

 Louis T. - Look After You 

-Hope! Azonnal gyere ide! Hallod kislányom?! – ordított anya, de még nem tudtam, mi a baja.
- Éppen zuhanyzom! Valaki más nem lesz jó helyettem? Nem tudok oda rohanni! – kiabáltam a zuhanyzóból, miközben a forró víztől gőzölgött körülöttem minden.
- Haladjál kifelé! A macskád már megint a függönyön mászik! Jézusom!!! Maisa segíts kérlek! – sápiztozott, amit csak tompán hallottam.

Akaratlanul is, de befejeztem bőröm áztatását, és kimásztam a zuhanyfülkéből. Magamköré csavartam egy nagyobb darab, krémszínű törölközőt, és csutakokban lógó hajamra is tekertem egyet. Kimásztam a fürdőszobámból, és a hangos kiabálások felé vettem az irányt. Hát, meg kell mondjam, elégéé érdekes látvány tárult a szemem elé: Maisa egy széken állt sprűvel a kezében, anya a földröl szúrkolt, míg szegény Gina a függöny tövébe kapaszkodva nyávogott. Simán elkapott volna a nevetés, ha ez először fordult volna elő…
- Hope, a macskád megint „szupercicát” játszik! – fordult felém anyám. – valamit csinálj vele, vagy kidobom az ablakon! – hát kapott tőlem egy szép szemforgatást és flegma arcot, de inkább a cicus felé szaladtam. 

Maisa lemászott a székről, ezzel helyet adva nekem, s most én emelkedtem fel rá. Az ijedt szürke kiscicus csak kapkodta a fejét, és nem tudta mi a baj már megint. Nyugodtan, mondom nyugodtan, nem dühtől és idegességtől eltorzult arccal néztem fel rá. Hát használt, mivel elkezdett a kezemre koncentrálni. Egyik szememet a cicán tartottam, míg másikkal a kezemet figyeltem, hogy ne tűnjön túl ijesztőnek. Végül Gina megnyugodott, és elkezdett közelednin felém. Fél percen belül már a karomban tar-tottam kiscicámat, aki nagy kék szemeivel nézett rám, majd elkezdett dorombolni…
- Nyugalom kicsim – simogattam az állát – semmi baj.
- Hope, mostmár komolyan megnevelhetnéd! Nézd meg! Nézd csak meg! Majdnem széttépte az egész függönyt!
- Anya nyugi, még pici, és, ha nem ijedne halálra a porszívótól vagy a hangos gépektől akkor nem mászna „falra” tőle.
- Először is gyerekem: te ne nyugizzál engem, másodszor nem fogunk a macskád miatt csendben kötögetni!
- Nem mondtam, hogy kötögessetek, sem azt, hogy legyetek csendben, csak azt próbáltam elmondani, hogy ne csodálkozzatok, ha megijed, mikor…mikor… számára ijesztő dolgot csináltok! – álltam a cicus védelmére. Az elmúlt egy hónap alatt nagyon a szívemhez nőtt a kis állat.

Harryvel naponta skypeolok - amit a drága nagy nehezen tanult meg, de megéri. De, személyesen azóta nem találkoztunk, mivel szegényeket elhurcolták egy európai turnéra. Még Ana is látta! Még ő is találkozott velük egy magyarországi koncerten… beszarok… és Niall próbált is vele beszélni, de Ana lerendezte egy „elmegy a buszom”-mal… szép. Legalábbis Harry elmondása szerint. Ana viszont azt bizonygatta, hogy a szülei már várták kint autóval… autó, busz… na jó kinek is higgyek? Ja és azt ne is kelljen mondanom, hogy szinte be vagyok zárva a négy fal közé a maffia miatt… hogy lehet így élni? Anya épphogy kienged az utcára, sofőrrel, és mindig jön utánam az egyik testőr… maga az álom. Jah, az egy dolog, hogy aki rámnéz, vagy ismer azt hiszi, hogy álom az életem, de ez nincs így… ok, gazdag szülők, híres barát…, de teljesen más, ha az embernek külön vannak a szülei, és úgy él, mint egy szigorúan örzött fogoly. Harryről pedig annyit, hogy elég nagy dolog volt ebbe belemenni,mert most borzalmasan fáj… hogy nem lehetek vele, nem ölelhetem, nem csókolhatom.

Hát igen… Harry megigérte hogy holnapután, a szülinapomon látjuk egymást, de sajnos nem tud eljönni. Anát is hívtam, de ők akkor éppen nyaralni vannak, és Ramonának is közbejött valami családi ügy… szupcsi. Ráadásul elvileg apunak is maradnia kell valami fontos megbeszélés miatt, szóval a jelenlegi állás szerint Stella és Mary jönnek, de abban sem vagyok biztos. Anya folyamatosan a cicámon van kibukva, de ténylag nagyon szeretem szegényt. Harryre emlékez,tet, így mikor nincs kivel beszélnem hozzá fordulok, ami mostanában elég gyakori. Jó ez érdekes hogy egy macskával beszélgetek, de amikor senkivel nemtudok, vagy senkinek nincs ideje rám, akkor Gina türelmesen végighallgat, miközben vakarom a pocakját.

Megvolt a videoklipp premier is nemrégiben, ami elég nagy port kavart. Jöttek a kritiák, persze nem a fiúkról hanem rólam… kaptam pár nem éppen kellemes szót az utálkozóktól, de dícsértek is. Ha egy tök átlagos csaj lennék magasról tennének a teljesítménymre, de mivel én  vagyok Harry Styles barátnője, azonnal beszédtéma lettem… hurrá még ez is. Igen, kell és szükségem is van arra, hogy egy egész világ ismerjen, áá dehogy, nincsen ezen kívül semmi más gondom… Csaképpen annyi, hogy egy maffia üldözi a családomat, ha a szüleim így folytatják, tönkreteszik a saját házasságukat – elvégre két nap alatt csak négyszer veszekedtek telefonon – ráadásul a szerelmem négyezer mérföldre van tőlem…

Valami baj van… vagy lesz. Egyszerűen érzem. Valami egyszer kibillenti ezt a már most sem biztos talpakon álló egyensúlyt. Az a baj, hogy nem tudom mi lesz az… vagy anyuék válnak el, vagy a maffia szól bele az életünkbe, vagy Harry unja meg ezt, de ha bármelyik is megtörténik, akkor én belevetem magam a… vagy a Temzébe, vagy a Szajnába, ami akkor éppen közelebb van.

Nembeszélve a féltékenységi rohamaimról… mindig nyomon követem, hogy hol van Harry – amit elég nehéz – és kissé zavarba jövök, ha egy incselkedő rajongó ölelgeti… még nekik is több jut, mint nekem! Basszus, komolyan egy hiszis magábafordult liba lettem egyedül. Már a saját lélekjelenlétemtől kiráz a hideg. Túl sok minden történt az elmúlt két hónapban, ami maradandóan megváltoztatja az életemet… Harry, a költözés… meg persze a költözés oka, és a Jeanes dolog sem volt utolsó…

*

Kinyitom a szemem, és körülnézek. Egy csodálatos hófehér lenge nyári ruhában álltam a ten-gerparton. Hajamat fújta a szél, a forró, nyári szél. Talpam belefúródott a meleg homokba, majd elérte lábam a víz, s egy hűvös érzés suhant át rajtam. Néztem a tengert, és láttam lepörögni az életemet. A film, ami a saját életemet mutatta be egészen kiskoromtól indult, vagyis onnan, ahonnan megvolt az emlékezőkészségem.

Mikor négy évesen apa a karjában pörgetett, anya pedig nevetve nézte a konyhából. Akkoriban egy nagyobb lakásban éltünk, de akkor voltam a legboldogabb. Ahogyan még szőkés, göndör hajam szállt miközben apu pörgetett, és az a gyermeki nevetés, ami belőlem szólt, azok örökre eltűntek.

Majd a következő, mikor hét évesen először álltam a színpadra szólóban. Anya a színpad mellett igazgatta a hajamat, de én a hátam közepére sem kívántam, éppen ideges voltam anélkül is, hogy a hajamat piszkálta volna. Emlékszem, hogy kiálltam a színpadra, és ledermedtem. Fél percig mozdulni sem bírtam, csak apát kerestem a sorok között, míg végre megtaláltam. Csak mosolygott rám, mire végre merevségemből fellazultam, és elkezdtem táncolni. Mikor szólózok, mindig apa mosolyát kézelem magam elé…

További emlékek következtek: A tizenegy éves koromban kapott óriási babaház… mindenki irígykedett, és én csak úgy villogtam vele…

Tizennégy évesen kaptam az első csókomat egy akkor tizenhét éves sráctól. Kis nyolcadikos fejemmel elcsalt a suli mögé, ahol megcsókolt. Akkor azt hittem tökéletes a világ… tévedtem.
Később nem lett belőle semmi.

Emlékszem mikor Ramonával első nap beértünk a gimibe és megláttam Jeant. Belülről lángvörös voltam, de nem akartam, hogy látszódjon rajtam. Erőfeszítéseim nélkül is összejött, mivel januárban elhívott randira. Azt hittem, sosem jön el az a nap. Felöltöttem a legcsinibb ruhámat, hajamat loknisra csavartuk be, és anya kifestett. Mikor Jean meglátott, félperces hatásszünetet tartott. Szemeivel lassan végigmért, majd egy füttyel jelezte, hogy tetszik neki amit lát.

Az is tisztán megvan a fejemben, hogy Ramona mennyire rosszul fogadta. Akkor döntöttem el, hogy egy srác fontosabb, mint a legjobb barátnőm. Hát rossz döntést hoztam.

És bennem van még az a pillanat is, mikor anya közölte, hogy felköltözik Párizsba a munkamiatt… egy világ tört össze bennem, de erősnek mutattam magam. Megjátszottam hogy minden rendben, és ha megkérdezték mi van velem, csak ennyit feleltem. „Minden rendben”. Ez vállt a jelmondtatommá. Minden rendben.

És emlékszem a napra, mikor elindultam a családom nélkül Londonba. Hogy anya mennyire ki volt bukva hogy elmegyek, de ő nem törödött azzal, hogy én mit éreztem az ő távollétében. Apa pedig képes volt egy nyaklánc - és még ki tuddja mi más – kedvéért Németországba utazni.

És tisztán emlékszem arra a percre, mikor könnyes szemekkel nézegettem a karkötőbe vésett „Hope, te vagy az én reményem.” című feliratot.

Ebben a percben a parton mögöttem megjelet Harry. Fehér ingben és khaki színű vászonnadrágban volt, haját borzolta a szél. Megindult felém, majd mikor elég közel ért hozzám, kezeit arcomra tapasztotta és közelebb húzott magához. Ajkaival csak közeledett felém, majd hozzáért az enyémekhez.

- Auuuu! – visítottam fel, mivel éreztem, hogy valami belemar a karomba.
Kitártam szemem fényének világát, s körbenéztem. Már értem… Gina cica játszadozik a takaró szélén kívül eső karommal. Hát ez riasztott fel álmomból… ez a végszavam. Pont olyan volt, mintha minden végetérne azelőtt, mielőtt elkezdődne.

Megint egyedül… kimásztam az ágyból, és elindultam az ebédlő felé. A shéf nem volt ott, és Maisát sem találtam. Az alap dolog volt hogy anya dolgozik, de most őket sem leltem. Végül megpillantottam az asztalon egy levelet:

„ Hope, el kellett mennünk elintézni valamit édesanyádnak! Geoff és Gregory sincsenek itthon, szóval ne nagyon hagyd el a lakást!”


Remek. Itt kell gubbasszak egész nap egyedül, semmit sem tudok csinálni. Ötletek híján leve-tődtem a laptopom elé, és pötyögtetni kezdtem.

@Hope_DeLucie: Az egyedüllét arra való, hogy átvizsgáld az életed, de ha túl sokat vizsgálod mindent rossznak találsz benne.

Nézegettem az internetes oldalakat, majd az e-mail címemre is beléptem – ami nem mostanában volt. Érkezett egy elég érdekes levelem:

Szia Hope!
Láttam a videoklippet, és el kell mondjam, hogy büszke vagyok rád! Igaz, hogy csak fél percet láttalak táncolni, de nagyon tehetségesnek tűnsz, bár én nem vagyok oda a balettért. A rossz kritikákkal ne törődj, fantsztikus vagy, ezt mind tudjuk, és Harry nagyon jól járt veled. Megérdemel egy ilyen lányt, mint te.

                                                                                                   Sok szeretettel: Danielle Peazer                                                                                                    

Köpni-nyelni nem tudtam, hogy Danielle ilyen szépen szólt hozzám. Szó szerint letaglóztam. Danielle bíztató szavai energiával árasztottak el, és úgy éreztem, hogy nem tudok többet itt gubbasztani. Írtam egy gyors választ Daniellenek, hogy megköszönjem, majd a hűvösebb időre tekintettel felvettem egy farmert egy hozzá illő, fehér, félvállas felsővel. Hajam csak kifésültem, és a sminkkel sem törődtem sokat. Cipő gyanánt magamra öltöttem egy telitalpú, fehér magassarkút, fogtam a táskám, belehajítottam a felsőm, és már indultam is utamra.


Mivel a lakás körülbelül három perc sétára volt a Szajna partjától, ezért megvolt az első úticélom. Kiálltam a hatalmas folyó mellé, és csak néztem az árt. Nem akartam most gondolkozni, ki akartam űzni a gondolatokat a fejemből. Nem tudom meddig csak álltam egymagamban, és bámultam, míg végül valaki megszólított:
- Szia! – kiabált oda – Te itt? – csodálkozott.
- Szia – köszöntem vissza meglepetten – mondtam hogy francia vagyok, vagy nem?
- Nem emlékszem – nevetett.
- És te mit keresel itt? Skócia elég messze van innen…
- Hisz én is mondtam, hogy francia vagyok, vagy nem?
- Egy francia nem ilyen – ugrattam.
- Tudom… - állt kissé távolabb tőlem, de ő is melemerült e táj csodálásába. – Szóva te tényleg itt élsz?
- Még… nemsokára elköltözünk. – mondtam fájón. – És te?
- Itt nyaralok a családommal. – felelte egyszerűen.
- És mit keresel kora reggel egy folyóparton tök egyedül?
- Ezt én is kérdezhetném! – vágott vissza. – Egyébként reggelit viszek a családomnak. Van a közeben egy pékség és onnan…
- Igen, tudom melyik az. Ma még én sem ettem… elkísérlek. – ajánlottam fel. 

Kissé meglepetten, de bólintott majd elindultunk.
- És hova fogtok költözni? – kíváncsiskodott.
- Londonba…
- Na, ott is összefutunk egyszer!
- Abban biztos vagyok… ha már Skóciában és itt is… egyébként ténylge nagyon köszönöm a segítségedet.
- Semmiség volt…
- Az egyik kislány nagyon megszeretett téged – ugrattam.
- Ááá… van számára egy öcsém! – csillant fel a szeme. – majd osztozik rajta az ikertesójával, és már csak a nővérük marad ki.
- Öhm… - kezdtem zavartan – én nem vagyok a nővérük.
- Oh… - hát nem csak én voltam zavarban – ezesetben mindenkinek jutott valaki - hadarta. Nem akartam még jobban zavarba hozni, szóval hallgattam. – És te miért vánszorogtál erre reggel fél nyolckor tök egyedül? Mert nekem van magyarázatom…
- Társaságot kerestem, de az már megvan.

Elsétáltunk a pékségig, ahonnan isteni finom illat áradt. Mivel nekem nem akadt jobb dolgom, ő pedig ragaszkodott hozzá leültünk reggelizni. Én majszoltam a saját fahéjas csigámat, míg ő a baguettével foglalatoskodott. Jót beszélgettem vele, odafigyelt rám és válaszolt nekem… azért csak másabb, mint Gina cicával. Én is meghalgattam őt, és sok mindent megtudtam róla. Többekközött azt, hogy a szülei elváltak és most az apjával és a mostohaanyjával meg persze az öcsikéjével van itt. Annyira azért nem akartam belemenni a beszélgetésbe, elég volt az alapokat tudni.

Olyan fél tíz felé – jézusom, ennyire telik az idő? – megcsörrent a telefonom. A készülék anya számát jelezte ki. Elnézést kérve felvettem azt, de már meg is bántam.
- Hope, kicsim akármi is történjék, nehogy elhagyd a lakást! – kérte félve.
- Miért? – ihedtem meg.
- Itt vannak… - éretettem…. Értettem minen szavát. Tudtam kik vannak itt. – Geoffék már elindultak haza, Maisa és a szakács is úton van, én pedig egy órán belül otthon leszek! Ki ne menj! – kérlelt hisztérikus hangon.
- Anya…én nem vagyok otthon. – nyögtem ki. Egy idő múlva újra megszólalt:
- Rohanj! – majd lecsapta a telefont.

Csak nézett, és nem értette mi folyik itt.
- Nekem mennem kell, de gyorsan! – azzal felkaptam a cuccom, levágtam egy papírpénzt az asztalra, majd futásnak eredtem.
- De…
- Szia Dan! – köszöntem el.

Csak úgy rohantam… szedtem a lábam ahogy tudtam. Igaz nem voltam túl messze, de anya nagyon belém állította a frászt. Kiürítettem a fejem, és csak a távolság számított. Nem érdekelt semmi más abban a percben. Rettegtem… ez az érzés el sem múlt egészen addig, míg be nem csaptam magam mögött a lakás ajtaját. Gyorsan bezártam, majd a szobám felé vettem az irányt, ahol Gina cica békésen szunyókált. Az édes hangját akartam hallani, semmi mást... tárcsáztam Harry számát, majd kisvártatva beleszólt a kagylóba.