II.kötet ~ 3.fejezet

Sziasztok!
Hát kissé csalódott vagyok... a kommentek nem gyűlnek, és ez rosszul esik. Én mindent megteszek hogy tetszen, de lehet hogy hiába töröm magam. Mostantól egy ideig kommenthez lesz kötve a rész... a 34-et ne is várjátok 20 komment alatt... Na kellemes olvasást.

A következő nap nagyon hamar eltelt. Csak csomagoltunk és intézkedtünk egész nap. Az a rengetek bőrönd, doboz, csomag és szatyor már megterhelő látványt nyújtott. Az üres bútorokon szinte át lehetett látni. Ahogy végignéztem a volt otthonomon, csak hatalmas ürességet láttam. Ijesztő látványt nyújtott. Mintha az eddigi életem is üres lett volna.

Ahogy dobáltam a dobozokba az apróbb tárgyakat,mindhez kötött valamiféle emlék. Anya első tervezőfüzete, az érmeim, apunak a rengeteg autós magazinja – tudniillik odavan az autókért, ezért vette nekem is az Audit, hogy hozzátartozzon a gyűjtményéhez – a porcelánok, étkészletek, a fényképek… Először megtaláltam a hat éves szülinapom képeit, de akkor tört el a mécses, mikor a ballagásom emlékeit nézegettem képekben. Ramonával minden második képen bepózoltunk. Jeannel akkor ismertük meg egymást, de a ballagásomra már meghívtam. Semmi rosszra nem gondoltam akkoriban, naívabb voltam, mint valaha.

Akkor kaptam meg a laptopomat, majd ballagás után elmentünk nyaralni, és vittük magunkkkal Ramonát. Hogy miket összeszerencsétlenkedtünk,azt fáj volt nézni. Mallorca tengerpartján sütkéreztünk, a városban sétáltunk és magunkban nevettünk, ha egy helyes olasz pasi utánunk nézett. Jobban megérte volna Ramonka barátsága, mint Jean „szerelme”… de ez csakis az én hibám. Lesokkoltam úgy, hogy este már anya nem bírt a könnyeimmel, elvégre itt nőttem fel. Már késő… de vígasztal London és Harry gondolata.

Olyan este, inkább éjszaka fél tizenkettő körül nagyjából indulásra készen álltunk. Fáradtan, piszkosan, kócosan feküdtem le, mert tudtam hogy a holnapi nap lesz életem egyik legnehezebb napja.

- Hope! Kelj fel, már fél nyolc is elmúlt! –hallottam anya sivítós hangját. Mivel függöny már nem volt az ablakomon, a takarómmal fedtem el arcomat a fénysugarak elől. Drága édesanyám ezt egy egyszerű, de erős mozdulattal lerántotta rólam. – Ébresztő!
- Kelek már… már fent vagyok, látod? – motyogtam,de a fejemet a párnába dugva pihentettem tovább.

Nagyon úgy tűnt, hogy anyunak betelt tőlem a pohár, mert egy kancsó vízzel tért vissza. – Nem szólok mégegyszer… így is van elég bajom kislányom! – harsogta fenyegetően. Annyi időre kitártam szemem fényének világát, még ránéztem az előbb említett személyre. Fehér tunikában állt felettem a vízzel, mintha csak egy rossz mozdulatomra várna.
 – Úgysem mernéd – fúrtam vissza a fejem teljes nyugodtságban, de a hidegvíz váratlanul a nyakamban landolt. – Hééé!
- Már hogyne merném! És te ne feleselj nekem kisasszony! Haladjál zuhanyozni, a reggeli már régen kihült! – ordított rám dühösen, majd fogta magát és elsétált.

Na, remekül indul az utosó napom itthon. Gratula-matula Hope, erre is csak te vagy képes… tegnap itt nyávogsz, hogy mennyire ki vagy akadva, az utolsó napodat meg egyszerűen elcseszed. Na szép…

Kimásztam már majdnem üres fészkemből, és a fürdőm felé vettem az irányt egy utolsó, mégis finom fürdőre. Kinek volt kedve egy kancsó víz után zuhanyozni? Azért is fürdök! Már a kicsi fürdőm is üres volt, két törölköző s egy üveg sampon volt csak bent. Én, mint egy hülye ezt jelnek vettem, szóval nekiálltam hajatmosni. Élveztem ahogyan hatalmas kádamban a víz alá bukok és nézem, ahogyan hosszú hajam mozog a víz alatt. Kiskoromban is ezt csináltam, és mivel ma reggel úgy viselkedtem, mint egy kis ovis, nem hagyhattam ki. Egész buborékvilágot kerekítettem a fürdőmből. Olyan fél óra áztatás – és hat kósza kopogtatás után – megnyitottam a dugót, s kimásztam a kádból. Egyik törölközőt vizes hajamra tekertem, a maradékot pedig testem köré csavarintottam.

Nagyban kinyitom a fürdőajtómat, de sajnos nem egy üres szobába érkeztem…
- Ti mi a fenét kerestek itt? – motyogtam zavartan.
- Szia… én csak… mi csak jöttünk búcsúzkodni. – felete egy vékony leányhang.
- Értem… - néztem fel – ez kicsit kínos nekem…
- Már mindegy… - nevette el magát a mélyebb hangú vendégem. – Nem mintha nem…
- Oké ebbe ne menjünk bele! Inkább felveszek most valamit – mutattam a gardróbom irányába, majd berohantam oda, és magamra csaptam a az ajtót. Mi a szent fenét keresnek itt? Az egyik tudtommal utál, a másikra szimplán nem vagyok kíváncsi.

Gyorsan előkaptam az egyetlen kollekciót a hatalmas gardróbszobából, és nekikezdtem öltözködni. Egy fehér, térdigérő vászonnadrág és egy kék virágos, lenge felső tartozott a szettembe. Gyorsan felkaptam az említett ruhadarabokat, majd nagy levegőt vettem, és kinyitottam a gardrób ajtaját.
- Lilly, Jean… mekkora meglepetés. – színleltem, de valahogy legbelül éreztem, hogy ezt nem úszhatom meg.
- Azt hitted megúszod anélkül, hogy elbúcsúznák? – nagyon reméltem. Jean úgy tesz, mintha öribarik lennénk.
- Igazából meglepődtem, mint az iskolai kis manőverednél. – vontam fel a szemöldököm.
- Hope – kezdett bele Lilly, aki eddig csendben üldögélt az ágyikómon – attól, hogy voltak kisebb nézeteltérések – ha az kisebb nézeteltérés ami köztünk volt, legyen – attól még biztos vagyok benne, hogy nem tettél semmi olyat, amiért haragudnom kellene – aha, de te ribancnak néztél drága – és nem akarok a semmin drámázni… - neked semmi, nekem igenis sok! – szóval hidd el, nem örömhírként fogadtam azt, hogy elmész. – aha persze… minden gondolatára jutott nekem egy csípős megjegyzése, de célszerűbbnek tartottam a buksimban hagyni őket.
- Értem… - most egy ideig kíbos csend uralkodott.
- És öhmm… Jean is sajnálja! – mutatott bátyjára – hidd el, nem véletlenül téged ajánlgattalak neki…
- Igen… - bólintott az érintett, de látszott rajta hogy majdnem elröhögi magát.
- Rendben… - zuttyantam le én is az ágyra más bútordarab híján. - az van, hogy ebben az egészben én is hibás vagyok. – fájt ilyet mondani, de ha már ezek ketten is leküzdték büszkeségüket, ami nem kevés időbe került, hát én is megteszem – én sem vagyok szent – Jean erre magában mosolygott egyet – de ebben a helyzetben mindenki szenvedett károkat, nem csak én. Az az este… - nézetem bele Jean szemeibe – az én hibám is volt, viszont a londoni eset… - mondtam volna, de ott is eszembe jutott valami – igen, abban is volt hibám. Lássuk be, nem ment nekünk még két napig sem ez a távkapcsolatosdi.
- Ebben igazad van. – helyeselt.
- Én pedig tudtam… már az első alkalommal láttam, hogyan nézel Harryre, de a bátyám mellett kellett kiállni…
- Sosem jó, ha keveredik a család a barátokkal – vontam meg a vállam.
- Hope, basszus te ilyen lelki bigyó lettél? Olyan okosségokat sorolsz, mint egy pszihológus – gúnyolódott Jean.
- Az emberek változnak…
- És nem hagyná abba – nevetett vele Lilly.
- Na jól van gyerekek, nem kell piszkálni. Szerintem erről az egészről nincs mit beszélni, mert Jeannal lefeküdtem, mindketten megcsaltuk egymást, és Lilly te meg a bátyád mellé állsz. Ez természetes.
- Te aztán kimondod a nagy helyzeteket. – csak mert így gyorsabb. Mert nem nagyon volt kedvem ehhez a két jómadárhoz, de lássuk be így a saját lelkiismeretemet is könnyítettem. – Én elmegyek, szóval minden oké lesz.
- És akkor most eggyüttmaradsz azzal a Harry gyerekkel? – sütötte le Jean sötét szemeit.
- Persze – oh igen??? Ennyire érdekel? – Azt hiszem szeretem. – Na jó, gonosz vagyok vele, de megérdemli.

Most az előbbinél is hosszabb csend állt be. Egyre kínosabb és ijesztőbb.
- Ideje mennünk – emelte fel e fejét Jean.
- Tényleg… - támogatta húga.

Lassan összeszedtük magunkat, és elindultunk lefelé a csigalépcsőn. Kitártam előttük a hátsó ajtót, és elindultunk a nagykapu felé. Odaértünk, ahová éppen akkor kanyarodott be apa fekete terepjárója. Sötét pillantásokkal jelezte nemtetszését, de én egy pislogással lerendeztem. Leparkolt a feljáróra, és kisegítette a nagyit a kocsiból. A nagymama odajött és elkezdett faggatózni a testvérpárról… szerencsémre apa bekísérte a házba, de ő nem volt hajlandó látóteren kívül hagyni. Ezek ketten pedig egy-egy öleléssel búcsúztattak el…okéééééé.

Pont akkor futott be Ramona és a két lány. Legalább annyira értetlen fejet vágtak mint apa, így beintettem őket a házba. A szüleim éppen egy heves szócsata közepén jártak, ami arról szólt hogy anya minek engedte be őket.
- Bocsánatot akartak kérni! – mentegetőzött anya.
- Én sem engedem be a maffiát mondva, hogy ő csak bocsánatot akar kérni! – ordított – És, ha rátámadtak volna? – ezt a maffiás dolgot kissé hangosan mondta.
- Apa! A nagyi is itt van, másrészről jobb ez így, legalább lezártam ezt az életemet… - mentegetőztem. – bár egy kicsit megijedtem mikor egyszál törölközőben kerültem szembe velük…
- Neharagudj kicsim, lehet tényleg nem kellett volna beengedni őket… - papolt anya.
- Biztos nem kellett volna – nyomta meg apa a biztos szót.
- Támogatom! - kurjantott fel Ramona, amire mindenki ránézett, majd fél percen belül az egész ház nevetett. Szó szerint… a nagyi besétált nevetve a konyhába, csak nem tudta mi ilyen vicces.

*

- Hope hozd a csomagjaidat! Már amit elbírsz – gúnyolt ki az apám… szép. – Ja és a barátnőid is segíthetnek, ha ahhoz van kedvük… - nézett rá a padon ücsörésző, nevetgélő barátnőimre, akik erre a szóra felpattantak és követni kezdtek a nappali felé.

Két teherautó már elindult a bútorokkal, szóval már csak a személyes tárgyakat s mindennapi kellékeket kellett bepakolni. Hát… így is megtelt apa teljes terepjárója,és anya porschéja, sőt még az én audim is.
- Hope, ha sok a csomag, az én szekrényemben van hely! – mosolygott incselkedve Ramona.
- Tudom… ha erről van szó, akkor neked a házam is üres – erre a megállapításomra elnevette magát.
- Hope! – kiabált anya. – Indulnánk! Búcsúzkodj! – tördelte a mondatokat.

Odaálltam a felsorakozott három lány elé, majd sorra megöleltem őket. Ramonát hagytam utoljára, akivel egy ideig csak úgy álltunk.
- Basszus! Neked is akkor kell itt hagynod, mikor a legnagyobb szükségem van rád! – mondta könnyekkel kűzdve.
- Hé! Mi itt leszünk veled! – ölelte át Mary és Stella. Ennyire megkedvelték egymást?
- Látod, nem maradsz egyedül… ti pedig vigyázzatok a drága barátnémra – intéztem szavaimat a többieknek.
- Hiányozni fogsz te majom! – öleltek újra magukhoz.
- De ugye meglátogattok? – kérdeztem reménykedve.
- Persze! Kíváncsi vagyok rá, melyik házad nagyobb luxus, és bemutathatnál a rocksztárodnak is.
- Menj már! – nevettem, de itt már én is könnyekkel szenvedtem.
- De te is gyere haza majd!
- Feltétlenül – öleltem őket utoljára magamhoz, majd integetve megindultam anyuék felé.

- Na szia kicsim! – nyomott apa puszit a homlokomra.

- Szia? Mi? Nem együtt megyünk? – lepődtem meg.

- Nem… én más útvonalon megyek Angliába, úgy gyorsabb, de mennek veletek az őrök, a sofőr és az autód is Párizsban lesz.

- De az apám nem! – csattantam fel.

- Nyugalom szivem. Szülinapodon látjuk egymást! – ölelt meg gyorsan, újabb puszi, majd anyunak is és beszállt a terepjárójába…Megvártuk, míg elhajt a feljáróról, majd mamával és anyuval beszálltunk a sofőr mellé, anya előre, mi pedig hátulra, majd elindultunk Párizs felé.