II.kötet ~ 1.fejezet

Sziasztok!
Nagyon sajnálom hogy ilyen ritkán írok, de mostanság összejöttek a dolgok. Most volt a szülinapom, és kicsit mással voltam elfoglalva, de igazatok van, ez nem mentség! Igyekszem mindig írni nektek, mert fontosak vagytok, de eközben próbálok minőségi munkát produkálni is. Remélem nem nagy baj, igyekszem ahogyan tudok. Ja és ha már szülinap: Best!!

Ja, és szeretnék egy dolgot kérni: Nem vagyok az a komment kihisztizős fajta, de most szeretném ha összegyűlne jó sok! Kérlek, tényleg nem nagy dolog, nem is szoktam ilyeneket kérni, de most jól jönne olyan 20-25... elvégre szülinapom volt (Harry féle kiskutyafej). Előre is köszönöm!
Na és akkor itt lenne a remélem várt rész:

Szokatlanul magányosan ébredtem hatalmas franciaágyamban. Ahogyan kitártam szemem fényének világát, elkezdtem elemezgetni a szobám aprócska részleteit. A fehér polcrendszer a falamon siklott végig, amin könyvek és egyéb díszítő tárgyak voltak felsorakoztatva. A barackvirágszínű falamon a ráfestett pillangók élénk színekben pompázva repdestek.  Törtfehér íróasztalomon néhány tankönyv pihent, egy fémszínű olvasólámpa és frissen kicsomagolt fehér laptopom. Az ovális ablakomon beáradó nyári napfény megcsillant a fésülködő asztalomon lévő ékszeresdobozban pihenő „Hope-os” nyakláncomon.

Még egy ideig bámultam a helyet, ahol felnőttem, majd erőt vettem magamon és kimásztam az ágyból. Egyenesen saját kis fürdőszobám felé vettem az irányt, ahol felvettem egy fehér cicanadrágot egy buggyos, virágos felsővel. Arcomat és fogamat megmostam, majd felkentem egy kevés szempillaspirált s szájfényt.

Lebaktattam a lépcsőn, s nekirohantam az étkezőnek. Nagy meglepetésemre anya és apa ültek ott. Anya kávéját iszogatta miközben a telefonjával babrált valamit, apa pedig az aznapi újságot lapozgatta. Levetettem magam a megterített asztalrészhez és elvettem egy szelet pirítost.

De régen volt az, hogy itt ült együtt a család. Ez a gondolat kissé meghatott. Az viszont fájt, hogy három napon belül minden új lesz. Új város, új lakás, új élet…

-   Apa… - kezdtem bele. – Ha… ha nem lenne ő… akkor itt maradnánk? – két dülledt szempár nézett vissza rám.

-   Ez hogy jutott eszedbe kicsim? – kérdezte csodálkozva anya.

-   Nem tudom. Csak gondolkoztam. De maradnánk?

-   Lehet… de nem valszínű. Azok miatt a férgek miatt – és magad miatt gondoltam hozzá - nem lennénk biztonságban. – adott választ apa.

Őszinténszólva kissé megnyugodtam, hogy ha nem lenne Harry, akkor is mennénk. Bármennyire is szeretem, most kissé elbizonytalanodtam az új élettel kapcsolatban. Reggeli után nyomban felhívtam Ramonát, és kissé félve, de áthívtam magamhoz, ő pedig szitén kissé félősen válaszolt vissza.

Tíz perces kéztördelés után csengettek, de mégsem jött be senki. Olyan három perc várakozás után rájöttem hogy testőrség is van… hát jól gondoltam, mivel Ramona a saját veszekedős hangnemében oltogatta a nála háromszor nagyobb őröket. Kiléptem és mosolyogva indultam el régen elvesztett barátnőm felé.

-   Semmi baj, engedjétek be! – vakkantottam oda az egyenruhás emberkéknek.

Ramona könnyes szemekkel megindult felém, és szinte futva találkoztunk össze. Szorosan magamhoz öleltem és bocsánatáért esedeztem.

-   Jajj anyira sajnálom hogy nem hittem neked. Komolyan, olyan vagyok mint a filmekben a szőke libák… sőt még úgy is érzem magam…

-   Nem gáz csajszi – legyintett, majd beletúrt hajába – elvégre én vagyok a szőke – mosolygott ahogyan szokott.

-   Tényleg… és mióta is játszod a szőkét drága? Feladtad a szép világosbarna hajadat?

-   Fel én! Amúgy olyan két hete lehettem a fodrásznál…

-   Mentheteten vagy! – mosolyogtam, miközben beinvitáltam a házba.

-   Hű azta! – tátotta el a száját. – Basszus milyen régen lehettem itt?

-   Nagyon régen – feleltem, míg neki az álla még mindig a pincében volt.  – tényleg sajnálom – túlzottan nagy volt a lelkiismeretfurdolásom.

-   De tényleg nincsen semmi, érted? SEMMI. Már megszoktam hogy makacs vagy, és úgyis kijárt neked, mert nem halgattál rám…

-   Hát ja…

-   De a lényeg – húzta a szót – neked van egy zöld szemű, göndör hajú, énekes herceged, és mindent, mondom mindent tudni akarok!

-   Höhh… akkor menjünk vissza másfél évet, s kezhetjük.

-   Okés, de a te szobádban, egyrészt mert kint rohadt meleg van, másrészt én beköltözök oda.

-   Ja jó, akkor csomagolj, három napig maradhatsz… - huppsz…

-   Három napig?  - kérdezett vissza, de észrevehette hogy koolyan gondolom, mivel kezét a vállamra helyezte.

-   Mi lesz három nap múlva?

-   Elköltözünk – feleltem végig nem gondolva  a következményeket. 

-   Ne már!! Komolyan, most kaptam vissza a legjobb barátnőmet! – s itt az asztalra vert, de mellé még káromkodott egy nagyot, mire ki is jöttek a szüleim. – Ohh… öhm… elnézést.

-   Semmi baj… Ramona? – lepődött meg anya annyira, hogy majdnem hátra is esett.  – de mi a baj?

-   Semmi csa kicsit csodálkoztam hogy… - mindig jár a szája! Komolyan!

-   Na mi megyünk fel! Köszi puszi! – megragadtam Ramona kezét s elfutottam vele a lépcső irányába.

-   Jó, de ne felejtsd el, hogy este beugrunk a nagyihoz! – figyelmeztetett apu.

-   Okéés – és már el is tűntünk a lépcsőfordulóban.

Tényleg elég régen lehetett itt Ramonka, ha minden egyes szobába benézett, és megfogdosott mindent.  Már előre féltem hogy a gardróbom közelébe engedem.  Hát… nem ok nélkül féltem… amint benyitottunk a szobámba hatalmas sikolyokban tört ki, majd megindult az ágam felé, és ráhuppant.

-   Te szent tehén! – ujjongott.  – évente változtatod a szobádat? Mikor legutóbb itt voltam, még teljesen más volt.

-   Hát igen… azert megvan az elkényeztetett része is a dolognak.

-   Hope, nem akarnak adoptálni a szüleid? – nézett rám komolyan.

-    És mit szólnának a te szüleid? – röhögtem rá, de sajnos ő egyáltalán nem nevetett.

-   A szüleim… - cseppent le egy könycsepp az arcán – a szüleim hát… eltűntek.

-   Mi? – pattantam fel – mi van?

-   Olyan fél éve megint nagyon csúnyán összevesztek, és egyszer csak anya kiviharzott a házból. Nem telt el fél óra, apa ugyanígy tett, de ő már csomagostól. Azóta nem láttam őket. Nem is kerestek, Dave – Ramona négy éves öccse – teljesen el van veszve. Ennyi, kész, kaput, felszívódtak – vonta meg a vállát, miközben az arcát törölgette.

-   És hol laktok? Ki vigyáz rátok? Miért nem rohantál rögtön hozzám?

-   A nagynénémnél lakunk egy hetven négyzetméteres lakásban… most képzeld el, ott vannak neki a fiai Josh és Deen, a férje, plusz még mi. Szó szerint egymás hegyén-hátán alszunk, de nem hajlandóak beköltözni anyuék házába.

-   De attól még jöhettél volna hozzám! – csattantam fel. – úgy ismersz, mint aki elküld?

-   Hát nem akarlak megbántani, de akkor nagyon olyan voltál. Nem volt nekem szükségem arra, hogy még te is kiutálj. Ezért örülök ennyire, hogy megkatad a magadét. - nevetett fel.

-   Hát köszi… de már megszokhattunk vona, hogy még akkor is belekevredünk valami drámába, ha külön vagyunk… - vígasztaltam - Elvégre nem keveset drámáztunk, mielőtt még valami komolyabb drámába kerültünk volna. – Hát ezt teljesen jogosan mondtam el, mivel mi ketten mindig belekeveredtünk valamibe. Mindig megbíztam benne, és ő is bennem, és mindent megbeszéltünk olyannyira, hogy amikor nyolc évesen ugyanabba a fiúba voltunk „szerelmesek” neki is, és nekem is kevesebb hajam lett… erre valók a barátok, nem? Na jó, nem. Öt éves korom óta ismertem, de nem, nekem hülyének a frissen megismert ginazista csajoknak kellett hinnem. Attól függetlenül, hogy piszokul kerültük egymást, és kibeszéltük egymást a másik mögött, nekem sosem szűnt meg a barátnőmnek lenni, csak ezt nem tudtam…eddig.

-   Ha már a komolynál és drámánál tatunk… - lökött meg gyengén – Mesélj!

-   Ugyan miről? – tettem a fejem – nem történt semmi.

-   Aha persze, ezzel áltasd a szipirtyókat a suliba! – szólt fel gőgös hangnemben.

-   Na jó… - azzal elmeséltem mindent attól kezdve, hogy othagytam az utcán, aznap mikor összejöttem Jeannal. Eléggé hosszú szerelmes egy sztori, másfél órát beszéltem, míg ő összegömbölyödve hallgatta, mint kisgyerek az esti mesét. Mikor odaértem május elejére, akkor már rugdosott a lábával az izgalomtól. Ez olyan mint egy leleplezősztori: mindenki pletykál, és mindenki kíváncsi a valóságra, amit most tárok fel barátnőm szeme előtt. – És akkor felráncigált a színpadra, de a szemét le nem vette volna rólam! – folytattam úgy, hogy teljesen beleéltem magam abba, amit egyszer már átéltem. Egyre gyorsabban rúgdosott, és sipítozott.

-   Úr Isten! – lelkendezett tovább – miről maradtam le! Mesélj tovább! – azzal befejeztem a „Hope élete az elmúlt másfél évben” című regényt.

-   És ennyi. – adtam meg a végszót.

-   Hát… ahhoz képest amit Jean terjeszt, ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy mekkora ribanc vagy… - hát… akkorát néztem hogy Ramonka felnevetett, majd egy tipikus Hope-os fejjel elmondtam a véleményem. – De nyugi! – Emelte fel a kezét. - Úgy sem kell többé a közelükbe menned. Ha kell, elhozom holnap a bizidet.

-   Okés… hozd.

-   Egy nagy frászt! Nézz már a szemükbe! Szerinted hagyom, hogy úgy azzal a tudattal öregedjenek meg hogy nem vagy több egy ribancnál?

-   Kösz... Ezzel nem lett jobb.

-   Amúgy miért is költöztök el? És hova is pontosan? – terelte a témát.

-   Hát… először Párizsba a nyár végéig, majd Londonba. Anyuval tudod maradunk, apu pedig elmegy lakást keresni.

-   Ó… szóval akkor együtt lehetsz a göndör hercegeddel! – játszotta el mellé a hercegnőt.

-   Hát ki tudja…

-   Én! Én tudom – ugrált az ágyon – de ha megbánt, akkor mond meg neki hogy kitépem a cuki haját…

-   Köszi – nevettem vele – de nem ez a baj.

-   Hanem mi? – állt meg a már kutyavacokra ugrált ágyon.

-   Hhhh… - sóhajtottam – másfél hónapja dúl a szerelem, de… szóval nagyon bizonytalan.  Én eljöttem, és ő is el fog menni turnézni.

-   És? Hol a probléma? – értetlenkedett.

-   Ott a probléma nagyokos – böktem meg karját – hogy ilyen sok idő külön sok mindent megváltoztathat. Lehet ki sem tart nyár végéig…

-   Viccelsz? Harry bolondul érted! – mondta könnyedén.

-   Te nem ismered… és az az igazság hogy én sem igazán.

-   És? Tudja hogy mész, szeret, és nyilván nem fog mással kikezdeni. – nyugtatott, de szeme beleütközött sunyi arckifejezésembe.  – Hope… ugye tudja? Ugye? – a végén már ordított.

-   Én akartam…

-   Nem! Egyáltalán nem akartad! Azt akartad, hogy bizonyítson neked! El akartad érni hogy… nem is tudom mi a fenét akartál ezzel.

-   Én sem… de így a legjobb.

-   Így a legjobb? És mi van, ha azt hiszi, hogy nem lát többet, és feladja? Vagy esetleg ha nem akar az életed útjában lenni? Ezzel nem számoltál!? Hát válaszolok én, nem! - cseszett le. – Arra nem gondolsz ő mit érez?

-   Arra gondolok, hogy ha megtudná hogy odaköltözünk, az egós kis fejével azt hinné hogy csak miatta, és ha már régen nem akar tőlem semmit, akkor sem szakítana, vagy lelkiismeretfurdolása lenne! – adtam ki magamból azt, amin már egy hónapja gondolkozok.

-   Hű… igazad lehet. Mégis ismered te a gyereket.

Végül heves viták után kiegyeztünk abban – vagyis ráerőszakoltam – hogy nem mondunk neki semmit.  Mikor beléptünk a gardróbba még jobban elfajult a helyzet.

-   Te Szűz Mária és Szent József! Basszus, én idecuccolok...

-   Már megvették – viccelődtem.

-   Volt szíved eladni? – játszotta a sírást, miközben megfogott egy cipőt a polcról – nem akarsz selejtezni? – kérdezte csillogó kék bociszemeivel.

-   Vidd amit akarsz! – bólintottam rá – nekem annyi van… de a fehérre és rózsaszínre harapok!

-   Utálom a rózsaszínt – vonta meg a vállát, majd elkezdett nézelődni, mint valami butikban.

Egy óra elteltével – mikor már anya indulni készült a nagyihoz – egy nagy szatyor ruhával és cipővel léptünk ki a gardróbom kétszárnyas ajtaján. 

-   És most visszavásároltad a barátságom? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-   Te kérted, és igen… - nevettem.

-   Barátságom eladva! – sikkantott fel, miközben szabad kezével egy nagyot boxolt  a levegőbe.

Olyan délután három fele megebédeltünk otthon, de mivel anya sürgetett el is búcsúztunk. Megbeszéltük hogy itt alszik a drága, és innen indulunk holnap együtt a biziért, sőt még holnap is itt alszik, mivel jelenleg ő a nagy barátnő, és nem nagyon bírok egyedül lenni, mert folyamatosan csak gondolkodnék.

Négy fele elindultunk a nagyi kertvárosi háza felé beköltöztetni egy otthonba, Komolyan én sajnálom, hogy elmegyünk, anyuék őt meg bedugják egy csomó másik öreg közé, de nem maradhat otthon, mivel alzheimer-kórban szenved, és egyedül nem tudna gondoskodni magáról.

Mikor kiszálltunk a mama kis háza előtt, eszembe jutott az itt töltött idő, és a gyerekkorom. Ó, a fene gondolta hogy ez ilyen fene nehéz…

-   Anya – lépett be anyu az ajtón – Anya én vagyok az, Peggie.

-   Peggie drágám? – hallottam hogy megmozdul a nappaliban lévő hintaszék. Nem sokkal később a nagyi lépett ki rajta. – Peggie, annyira hiányoztál – szaladt hozzám, majd ölelt meg.

-   Őhm… nagyi én Hope vagyok, az unokád. – magyaráztam el neki.

Vetett rám egy zavart pillantást majd újra megszólalt. – Hát persze hogy te Hope vagy. És kik ezek az emberek veled Peggie? – nézett rám megint.

-   Nagyi, ő Peggie, a lányod. – mutogattam anyura, de már majdnem sírva fakadt. Legutoljára fél éve volt ennyire ki.

Nagyi csak bámult anyuére, de közben erősen szorította a kezem.

-   Hope kicsim, egy kicsit maradj már itt! Beszélünk apuval, oké?

-   Rendben.

Tudtam, hogy valami zűr van,de még nem akartam rákérdezni. Nagyival beültünk a nappaliban, ő elkezdett kötögetni, miközben mesélte e gyermekkorát. Míg hallgattam, nézegettem a polcon felsorakoztatott nippeket.  Nem telt bele tíz perc, anyuék már vissza is tértek.

-   Anyu, légy szíves csomagolj össze, pár nap múlva felmegyünk Párizsba. – magyarázott anya.

-   Rendben kedveském – nézett nagy szemeivel anyura, amjd bólogatott, aminek az lett az eredménye, hogy ősz haja súrolta a az arcát. – De ne menjetek még! Van süti! – rohant el a kamra irányába. Fél percen belül már mi is ott álltunk mögötte. – Ó a fenébe… pedig én azt hittem sütöttem...

-   Semmi baj – nyugtatta apa – de mi most megyünk. Pár nap múlva jösz velünk fel a nagyvárosba – simított végig apu kissé görbe hátán.

Nem értettem… Párizsba a nagyi? Mikor beszálltunka kocsiba, szóvá is tettem a dolgot.

-   Mama velünk jön Párizsba, ott fog lakni a házunkban, majd mikor elköltözünk, egy londoni otthonba adjuk be, hogy közelebb legyen hozzánk – világosított fel. – Most nagyon rosszul van, és szüksége van ránk.

De jó… megvan a suli utáni elfoglaltságom… a nagyihoz fogok járni minden nap úgy, mint itthon tettem, hiszen nagyon szeretem. 

*

-   És akkor Lynn számonkérte Mayát, mert ő semmit nem tudott arról, hogy Jean vele is kavar. – magyarázott a drága nevetve. – De akkor elfelejtette, hogy még te is ott voltál, és az akkori csajok száma háromra duzzadt. Hidd el, nem jött ki belőle tól jól. Lynn simán ejtette, elvégre rólad tudott, ki is akart cseszni veled, de azt nem tudta, hogy közben őt is átejtik…

-   Kíváncsi lettem volna az arckifejezésére… bár még én mindig csodálkozom Mayán… olyan kis visszahúzódó volt…

-   Ja, ne is mondd! Most teljesen kiakasztja az embert.

-   Engem eddig is kiakasztott… - itt olyan „ nem kell kamuzni, ismerlek már annyira” fejet vágott – jól van na, csak vígasztalni akarlak.

Egyszerre megcsörrent a telefon.

-   Ki a fene akar téged fél tizenegykor zavarni? – háborodott fel.

-   Szerinted? – néztem vissza flegmán.

-   Jujj – itt kapcsolt – hadd hallgassam!

Kikerestem a fehér Iphonomat a táskámból, majd a fülemhez nyomtam. Eléggé kellemetlen volt, mert Ramona is ott lógott mellettem, és nem tudtam beszélni.

-   Na haló! – szóltam bele vidáman. – Mi újság, hogy vagytok a srácokkal?

-   Öhmm… szia. Azt hiszem beszélnem kell veled valami fontos dologról… - amint ezt meghallottuk, Ramona ijedten kapta el a fejét.

-   Baj van? – kérdeztem, de féltem a választól.

Légyszíves lepjetek most meg 1-2 komival:)

Harryjkkxclodksllll