II.kötet ~ 5.fejezet

Sziasztok!
Úr Istenem! Annyira örülök, hiszen megvan a 40.000 látogató és van 87 tag! Istenem annyira...most sírok.Szóval egyszer említettem hogy van egy titkos blogom... ühüm azt töröltem, mert csak erre szeretnék koncentrálni.  A mostani rész kicsit furcsa, és lehet nehéz kigubózni, mert először van egy esemény, aztán gondolatok, aztán egy álom, majd újra esemény...  szerintem nagyon unalmas, de remélem tetszeni fog, 5 oldal lett. :)  Kellemes olvasást! Ja és ezt hallgattam mikor írtam, nem kapcsolódik ide, de imádom:

 Louis T. - Look After You 

-Hope! Azonnal gyere ide! Hallod kislányom?! – ordított anya, de még nem tudtam, mi a baja.
- Éppen zuhanyzom! Valaki más nem lesz jó helyettem? Nem tudok oda rohanni! – kiabáltam a zuhanyzóból, miközben a forró víztől gőzölgött körülöttem minden.
- Haladjál kifelé! A macskád már megint a függönyön mászik! Jézusom!!! Maisa segíts kérlek! – sápiztozott, amit csak tompán hallottam.

Akaratlanul is, de befejeztem bőröm áztatását, és kimásztam a zuhanyfülkéből. Magamköré csavartam egy nagyobb darab, krémszínű törölközőt, és csutakokban lógó hajamra is tekertem egyet. Kimásztam a fürdőszobámból, és a hangos kiabálások felé vettem az irányt. Hát, meg kell mondjam, elégéé érdekes látvány tárult a szemem elé: Maisa egy széken állt sprűvel a kezében, anya a földröl szúrkolt, míg szegény Gina a függöny tövébe kapaszkodva nyávogott. Simán elkapott volna a nevetés, ha ez először fordult volna elő…
- Hope, a macskád megint „szupercicát” játszik! – fordult felém anyám. – valamit csinálj vele, vagy kidobom az ablakon! – hát kapott tőlem egy szép szemforgatást és flegma arcot, de inkább a cicus felé szaladtam. 

Maisa lemászott a székről, ezzel helyet adva nekem, s most én emelkedtem fel rá. Az ijedt szürke kiscicus csak kapkodta a fejét, és nem tudta mi a baj már megint. Nyugodtan, mondom nyugodtan, nem dühtől és idegességtől eltorzult arccal néztem fel rá. Hát használt, mivel elkezdett a kezemre koncentrálni. Egyik szememet a cicán tartottam, míg másikkal a kezemet figyeltem, hogy ne tűnjön túl ijesztőnek. Végül Gina megnyugodott, és elkezdett közelednin felém. Fél percen belül már a karomban tar-tottam kiscicámat, aki nagy kék szemeivel nézett rám, majd elkezdett dorombolni…
- Nyugalom kicsim – simogattam az állát – semmi baj.
- Hope, mostmár komolyan megnevelhetnéd! Nézd meg! Nézd csak meg! Majdnem széttépte az egész függönyt!
- Anya nyugi, még pici, és, ha nem ijedne halálra a porszívótól vagy a hangos gépektől akkor nem mászna „falra” tőle.
- Először is gyerekem: te ne nyugizzál engem, másodszor nem fogunk a macskád miatt csendben kötögetni!
- Nem mondtam, hogy kötögessetek, sem azt, hogy legyetek csendben, csak azt próbáltam elmondani, hogy ne csodálkozzatok, ha megijed, mikor…mikor… számára ijesztő dolgot csináltok! – álltam a cicus védelmére. Az elmúlt egy hónap alatt nagyon a szívemhez nőtt a kis állat.

Harryvel naponta skypeolok - amit a drága nagy nehezen tanult meg, de megéri. De, személyesen azóta nem találkoztunk, mivel szegényeket elhurcolták egy európai turnéra. Még Ana is látta! Még ő is találkozott velük egy magyarországi koncerten… beszarok… és Niall próbált is vele beszélni, de Ana lerendezte egy „elmegy a buszom”-mal… szép. Legalábbis Harry elmondása szerint. Ana viszont azt bizonygatta, hogy a szülei már várták kint autóval… autó, busz… na jó kinek is higgyek? Ja és azt ne is kelljen mondanom, hogy szinte be vagyok zárva a négy fal közé a maffia miatt… hogy lehet így élni? Anya épphogy kienged az utcára, sofőrrel, és mindig jön utánam az egyik testőr… maga az álom. Jah, az egy dolog, hogy aki rámnéz, vagy ismer azt hiszi, hogy álom az életem, de ez nincs így… ok, gazdag szülők, híres barát…, de teljesen más, ha az embernek külön vannak a szülei, és úgy él, mint egy szigorúan örzött fogoly. Harryről pedig annyit, hogy elég nagy dolog volt ebbe belemenni,mert most borzalmasan fáj… hogy nem lehetek vele, nem ölelhetem, nem csókolhatom.

Hát igen… Harry megigérte hogy holnapután, a szülinapomon látjuk egymást, de sajnos nem tud eljönni. Anát is hívtam, de ők akkor éppen nyaralni vannak, és Ramonának is közbejött valami családi ügy… szupcsi. Ráadásul elvileg apunak is maradnia kell valami fontos megbeszélés miatt, szóval a jelenlegi állás szerint Stella és Mary jönnek, de abban sem vagyok biztos. Anya folyamatosan a cicámon van kibukva, de ténylag nagyon szeretem szegényt. Harryre emlékez,tet, így mikor nincs kivel beszélnem hozzá fordulok, ami mostanában elég gyakori. Jó ez érdekes hogy egy macskával beszélgetek, de amikor senkivel nemtudok, vagy senkinek nincs ideje rám, akkor Gina türelmesen végighallgat, miközben vakarom a pocakját.

Megvolt a videoklipp premier is nemrégiben, ami elég nagy port kavart. Jöttek a kritiák, persze nem a fiúkról hanem rólam… kaptam pár nem éppen kellemes szót az utálkozóktól, de dícsértek is. Ha egy tök átlagos csaj lennék magasról tennének a teljesítménymre, de mivel én  vagyok Harry Styles barátnője, azonnal beszédtéma lettem… hurrá még ez is. Igen, kell és szükségem is van arra, hogy egy egész világ ismerjen, áá dehogy, nincsen ezen kívül semmi más gondom… Csaképpen annyi, hogy egy maffia üldözi a családomat, ha a szüleim így folytatják, tönkreteszik a saját házasságukat – elvégre két nap alatt csak négyszer veszekedtek telefonon – ráadásul a szerelmem négyezer mérföldre van tőlem…

Valami baj van… vagy lesz. Egyszerűen érzem. Valami egyszer kibillenti ezt a már most sem biztos talpakon álló egyensúlyt. Az a baj, hogy nem tudom mi lesz az… vagy anyuék válnak el, vagy a maffia szól bele az életünkbe, vagy Harry unja meg ezt, de ha bármelyik is megtörténik, akkor én belevetem magam a… vagy a Temzébe, vagy a Szajnába, ami akkor éppen közelebb van.

Nembeszélve a féltékenységi rohamaimról… mindig nyomon követem, hogy hol van Harry – amit elég nehéz – és kissé zavarba jövök, ha egy incselkedő rajongó ölelgeti… még nekik is több jut, mint nekem! Basszus, komolyan egy hiszis magábafordult liba lettem egyedül. Már a saját lélekjelenlétemtől kiráz a hideg. Túl sok minden történt az elmúlt két hónapban, ami maradandóan megváltoztatja az életemet… Harry, a költözés… meg persze a költözés oka, és a Jeanes dolog sem volt utolsó…

*

Kinyitom a szemem, és körülnézek. Egy csodálatos hófehér lenge nyári ruhában álltam a ten-gerparton. Hajamat fújta a szél, a forró, nyári szél. Talpam belefúródott a meleg homokba, majd elérte lábam a víz, s egy hűvös érzés suhant át rajtam. Néztem a tengert, és láttam lepörögni az életemet. A film, ami a saját életemet mutatta be egészen kiskoromtól indult, vagyis onnan, ahonnan megvolt az emlékezőkészségem.

Mikor négy évesen apa a karjában pörgetett, anya pedig nevetve nézte a konyhából. Akkoriban egy nagyobb lakásban éltünk, de akkor voltam a legboldogabb. Ahogyan még szőkés, göndör hajam szállt miközben apu pörgetett, és az a gyermeki nevetés, ami belőlem szólt, azok örökre eltűntek.

Majd a következő, mikor hét évesen először álltam a színpadra szólóban. Anya a színpad mellett igazgatta a hajamat, de én a hátam közepére sem kívántam, éppen ideges voltam anélkül is, hogy a hajamat piszkálta volna. Emlékszem, hogy kiálltam a színpadra, és ledermedtem. Fél percig mozdulni sem bírtam, csak apát kerestem a sorok között, míg végre megtaláltam. Csak mosolygott rám, mire végre merevségemből fellazultam, és elkezdtem táncolni. Mikor szólózok, mindig apa mosolyát kézelem magam elé…

További emlékek következtek: A tizenegy éves koromban kapott óriási babaház… mindenki irígykedett, és én csak úgy villogtam vele…

Tizennégy évesen kaptam az első csókomat egy akkor tizenhét éves sráctól. Kis nyolcadikos fejemmel elcsalt a suli mögé, ahol megcsókolt. Akkor azt hittem tökéletes a világ… tévedtem.
Később nem lett belőle semmi.

Emlékszem mikor Ramonával első nap beértünk a gimibe és megláttam Jeant. Belülről lángvörös voltam, de nem akartam, hogy látszódjon rajtam. Erőfeszítéseim nélkül is összejött, mivel januárban elhívott randira. Azt hittem, sosem jön el az a nap. Felöltöttem a legcsinibb ruhámat, hajamat loknisra csavartuk be, és anya kifestett. Mikor Jean meglátott, félperces hatásszünetet tartott. Szemeivel lassan végigmért, majd egy füttyel jelezte, hogy tetszik neki amit lát.

Az is tisztán megvan a fejemben, hogy Ramona mennyire rosszul fogadta. Akkor döntöttem el, hogy egy srác fontosabb, mint a legjobb barátnőm. Hát rossz döntést hoztam.

És bennem van még az a pillanat is, mikor anya közölte, hogy felköltözik Párizsba a munkamiatt… egy világ tört össze bennem, de erősnek mutattam magam. Megjátszottam hogy minden rendben, és ha megkérdezték mi van velem, csak ennyit feleltem. „Minden rendben”. Ez vállt a jelmondtatommá. Minden rendben.

És emlékszem a napra, mikor elindultam a családom nélkül Londonba. Hogy anya mennyire ki volt bukva hogy elmegyek, de ő nem törödött azzal, hogy én mit éreztem az ő távollétében. Apa pedig képes volt egy nyaklánc - és még ki tuddja mi más – kedvéért Németországba utazni.

És tisztán emlékszem arra a percre, mikor könnyes szemekkel nézegettem a karkötőbe vésett „Hope, te vagy az én reményem.” című feliratot.

Ebben a percben a parton mögöttem megjelet Harry. Fehér ingben és khaki színű vászonnadrágban volt, haját borzolta a szél. Megindult felém, majd mikor elég közel ért hozzám, kezeit arcomra tapasztotta és közelebb húzott magához. Ajkaival csak közeledett felém, majd hozzáért az enyémekhez.

- Auuuu! – visítottam fel, mivel éreztem, hogy valami belemar a karomba.
Kitártam szemem fényének világát, s körbenéztem. Már értem… Gina cica játszadozik a takaró szélén kívül eső karommal. Hát ez riasztott fel álmomból… ez a végszavam. Pont olyan volt, mintha minden végetérne azelőtt, mielőtt elkezdődne.

Megint egyedül… kimásztam az ágyból, és elindultam az ebédlő felé. A shéf nem volt ott, és Maisát sem találtam. Az alap dolog volt hogy anya dolgozik, de most őket sem leltem. Végül megpillantottam az asztalon egy levelet:

„ Hope, el kellett mennünk elintézni valamit édesanyádnak! Geoff és Gregory sincsenek itthon, szóval ne nagyon hagyd el a lakást!”


Remek. Itt kell gubbasszak egész nap egyedül, semmit sem tudok csinálni. Ötletek híján leve-tődtem a laptopom elé, és pötyögtetni kezdtem.

@Hope_DeLucie: Az egyedüllét arra való, hogy átvizsgáld az életed, de ha túl sokat vizsgálod mindent rossznak találsz benne.

Nézegettem az internetes oldalakat, majd az e-mail címemre is beléptem – ami nem mostanában volt. Érkezett egy elég érdekes levelem:

Szia Hope!
Láttam a videoklippet, és el kell mondjam, hogy büszke vagyok rád! Igaz, hogy csak fél percet láttalak táncolni, de nagyon tehetségesnek tűnsz, bár én nem vagyok oda a balettért. A rossz kritikákkal ne törődj, fantsztikus vagy, ezt mind tudjuk, és Harry nagyon jól járt veled. Megérdemel egy ilyen lányt, mint te.

                                                                                                   Sok szeretettel: Danielle Peazer                                                                                                    

Köpni-nyelni nem tudtam, hogy Danielle ilyen szépen szólt hozzám. Szó szerint letaglóztam. Danielle bíztató szavai energiával árasztottak el, és úgy éreztem, hogy nem tudok többet itt gubbasztani. Írtam egy gyors választ Daniellenek, hogy megköszönjem, majd a hűvösebb időre tekintettel felvettem egy farmert egy hozzá illő, fehér, félvállas felsővel. Hajam csak kifésültem, és a sminkkel sem törődtem sokat. Cipő gyanánt magamra öltöttem egy telitalpú, fehér magassarkút, fogtam a táskám, belehajítottam a felsőm, és már indultam is utamra.


Mivel a lakás körülbelül három perc sétára volt a Szajna partjától, ezért megvolt az első úticélom. Kiálltam a hatalmas folyó mellé, és csak néztem az árt. Nem akartam most gondolkozni, ki akartam űzni a gondolatokat a fejemből. Nem tudom meddig csak álltam egymagamban, és bámultam, míg végül valaki megszólított:
- Szia! – kiabált oda – Te itt? – csodálkozott.
- Szia – köszöntem vissza meglepetten – mondtam hogy francia vagyok, vagy nem?
- Nem emlékszem – nevetett.
- És te mit keresel itt? Skócia elég messze van innen…
- Hisz én is mondtam, hogy francia vagyok, vagy nem?
- Egy francia nem ilyen – ugrattam.
- Tudom… - állt kissé távolabb tőlem, de ő is melemerült e táj csodálásába. – Szóva te tényleg itt élsz?
- Még… nemsokára elköltözünk. – mondtam fájón. – És te?
- Itt nyaralok a családommal. – felelte egyszerűen.
- És mit keresel kora reggel egy folyóparton tök egyedül?
- Ezt én is kérdezhetném! – vágott vissza. – Egyébként reggelit viszek a családomnak. Van a közeben egy pékség és onnan…
- Igen, tudom melyik az. Ma még én sem ettem… elkísérlek. – ajánlottam fel. 

Kissé meglepetten, de bólintott majd elindultunk.
- És hova fogtok költözni? – kíváncsiskodott.
- Londonba…
- Na, ott is összefutunk egyszer!
- Abban biztos vagyok… ha már Skóciában és itt is… egyébként ténylge nagyon köszönöm a segítségedet.
- Semmiség volt…
- Az egyik kislány nagyon megszeretett téged – ugrattam.
- Ááá… van számára egy öcsém! – csillant fel a szeme. – majd osztozik rajta az ikertesójával, és már csak a nővérük marad ki.
- Öhm… - kezdtem zavartan – én nem vagyok a nővérük.
- Oh… - hát nem csak én voltam zavarban – ezesetben mindenkinek jutott valaki - hadarta. Nem akartam még jobban zavarba hozni, szóval hallgattam. – És te miért vánszorogtál erre reggel fél nyolckor tök egyedül? Mert nekem van magyarázatom…
- Társaságot kerestem, de az már megvan.

Elsétáltunk a pékségig, ahonnan isteni finom illat áradt. Mivel nekem nem akadt jobb dolgom, ő pedig ragaszkodott hozzá leültünk reggelizni. Én majszoltam a saját fahéjas csigámat, míg ő a baguettével foglalatoskodott. Jót beszélgettem vele, odafigyelt rám és válaszolt nekem… azért csak másabb, mint Gina cicával. Én is meghalgattam őt, és sok mindent megtudtam róla. Többekközött azt, hogy a szülei elváltak és most az apjával és a mostohaanyjával meg persze az öcsikéjével van itt. Annyira azért nem akartam belemenni a beszélgetésbe, elég volt az alapokat tudni.

Olyan fél tíz felé – jézusom, ennyire telik az idő? – megcsörrent a telefonom. A készülék anya számát jelezte ki. Elnézést kérve felvettem azt, de már meg is bántam.
- Hope, kicsim akármi is történjék, nehogy elhagyd a lakást! – kérte félve.
- Miért? – ihedtem meg.
- Itt vannak… - éretettem…. Értettem minen szavát. Tudtam kik vannak itt. – Geoffék már elindultak haza, Maisa és a szakács is úton van, én pedig egy órán belül otthon leszek! Ki ne menj! – kérlelt hisztérikus hangon.
- Anya…én nem vagyok otthon. – nyögtem ki. Egy idő múlva újra megszólalt:
- Rohanj! – majd lecsapta a telefont.

Csak nézett, és nem értette mi folyik itt.
- Nekem mennem kell, de gyorsan! – azzal felkaptam a cuccom, levágtam egy papírpénzt az asztalra, majd futásnak eredtem.
- De…
- Szia Dan! – köszöntem el.

Csak úgy rohantam… szedtem a lábam ahogy tudtam. Igaz nem voltam túl messze, de anya nagyon belém állította a frászt. Kiürítettem a fejem, és csak a távolság számított. Nem érdekelt semmi más abban a percben. Rettegtem… ez az érzés el sem múlt egészen addig, míg be nem csaptam magam mögött a lakás ajtaját. Gyorsan bezártam, majd a szobám felé vettem az irányt, ahol Gina cica békésen szunyókált. Az édes hangját akartam hallani, semmi mást... tárcsáztam Harry számát, majd kisvártatva beleszólt a kagylóba.