II.kötet ~ 13.fejezet

Sziasztok!
Nos szóval ez lenne a harmadik nagy rész első része... itt inkább leírás van, de remélem tetszeni fog. A szereplők bővülésével új cselekményszálak indultak meg, és ebben a részben - mármint a nagyban - ki fog derülni minden, de majd csak a legvégén. Igen, ez egy love story, de csak úgy tanulok ha több eseményt írok le, így nem csak a Hope~Harry szállal fogok foglalkozni, remélem hogy nem lesz nagy probléma. Légyszíves írjátok le hogy a történetem melyik fele - 1.(1-24) vagy 2.(25-42) - tetszett jobban, és miért, meg szeretném ha ezt a részt jellemeznétek... előre is köszönöm, kellemes olvasást!

♫Hope♫

Valami nedves simogatta az arcomat. Megmozgattam fejem, de az érzés továbbra sem múlt el. Miközben szememet nyitogattam, rájöttem a nedvesség forrására. Gina. Annyira rá emlékeztet… de már nem gondolhatok rá elvégre már három hónapja mindennek… három hónapja mindennek vége. A már egészséges méretűre nőtt cica dorombolva ébresztett minden reggel. Nem tudom hol tanulta és miért, de nekem feldobta a reggeleimet.

Megdörzsöltem szemem, így látásom kitisztult. Rápillantottam éjjeliszekrényemre, amitől enyhe sokkot kaptam. Reggel fél kilenc van! Én kilenc órától sorsdöntő történelemdolgozatot írok.

-          Maisaaaaaaaa! – ordítottam. A hivatott személy pillanatokon belül mellettem termett.

-          Tessék kisasszony?  - állt be vigyázva.

-          Miért nem ébresztettél? – kértem számon dühödten.

-          Elnézést, de azt hittem hogy már régen felébredt. Ne haragudjon…

-          Semmi baj – dörzsöltem homlokomat. – én most elmegyek átöltözni, kérlek etesd meg Ginát!

-          Rendben.

Ezt nem hiszem el! Mikor órákat tanulok egy dolgozatra, nyilván akkor történik ez velem. Villámsebességgel megmostam arcomat és fogamat,felraktam a szokásos natúr sminkemet, hajamat kifésültem, és egy kis tincset befonva tűztem hátra. Mikor már éppen öltöztem volna, meghallottam hogy kopogtatnak. Mikor ráébredtem, hogy senki nem fog ajtót nyitni, köntösben vágtam ki a nyílászárót.

-          Szia, whooow, te még pizsamában vagy? – hüledezett.

-          Szia, te mit keresel itt? –dőltem neki az ajtófélfának.

-          Nem vinnétek el suliba? – vágott kiskutyafejet.

-          Minek? – lepődtem meg, de válasz helyett csak karon ragadott, és a legközelebbi ablak felé vonszolt. Kint a hópelyhek szabálytalanul hullottak a járdára. A fák ágai már roskadoztak és dülöngéltek a rájuk nehezedő hó mennyisége miatt. – Hú ez… gyönyörű.

-          Igen az… - lépett mellém. – Na akkor mehetek veletek?

-          Ja igen persze, csak várj meg, gyorsan felöltözök, addig elkérnéd Maisától a táncos ruhámat. – hadartam.

-          Minek most az?

-          Mert tizenegytől kettőig próbán leszek.

-          Minek kis lógós?

-          Mert nemsokára lesz a városi karácsonyi bál, ahol táncolni fogunk, de Meredith elutazik, és nem akarja kihagyatni a próbát.

-          Más szóval lógsz…

-          Hé, neked egy szavad nem lehet, mikor egész ősszel kajakedzésekre jártál reggelente! – meredtem rá csípőre tett kezekkel.

-          Feladom – emelte fel karjait, majd elindult Maisa felé.

Távollétét kihasználva magamra kaptam egyenruhámat, és egy jó vastag krémszínű kabátot egy barna, szőrös csizmával, és fülvédővel. Daniel már az előtérben várt a csomagommal.

-          Maisa küldi – nyújtott felém egy kis barna zacskót, amiből kakaóillat áradt. – Olyan aranyos, nekem is készített. – büszkélkedett el saját kis csomagjával.

-          Ő már csak ilyen gondoskodó. Minden jöttmentnek reggelit kínál fel. – ugrattam.

-          Hé, de megfizetődik! Tényleg erről jut eszembe, ma nálunk vacsiztok. – jelentette ki.

-          Jó tudni…

-          Nem mondta anyud? Pedig már vagy három napja meg van beszélve…

-          Manapság elég elfoglalt. – Ezalatt azt értem, hogy alig látom, éppen csak vacsoránál, hasonlóképpen mint aput.

-          Ismerős – forgatta a szemét.  – a francia útról is előtte egy héttel szereztem tudomást. – mosolygott magában.

-          Okés, ez mind szép és jó, de elkésünk. – siettettem.

-          Csak utánad drága! – tárta ki előttem a bejárati ajtót.

-          Olyan lökött vagy… - ráztam a fejem.

Szinte lezuhantunk a lépcsőkön, és a következő percben már a hátső ülésen kuporogtunk az Audiban. Mr. Foy beindította a motort, majd a jármű elgördült az úttesten. Az utolsó pillanatban estünk be a terembe. A tanár úrnak nem is nagyon jött be a dolog.

-          Na hogy sikerült? – rohant hozzám Brooke azonnal óra után.

-          Aránylag jól… neked? – kérdeztem vissza.

-          Sikerült. – mosolygott, és közben erősen sandított Daniel bandája felé.

-          Brooke, mondd el neki, semmit nem veszíthetsz – tanácsoltam.

-          Csak a női büszkeségemet! – vágott vissza. – Hidd el Dave nem az a tipikus pasi, aki meghallgat, és szépen visszautasít, hanem elküld a büdös fenébe!

-          Miért küldene el? Folyamatosan egymást bámuljátok, megvan ott a kémia – bíztattam.

-          Az kémia… inkább ne fejtsem ki a véleményem rólad és…

-          Sziasztok – lépett oda Stephanie letörten.

-          Na helóka! Mizujs csajszi?

-          Mindent elrontottam…

-          Nem dől össze a világ.  – mosolygott rá Brooke.

  Ekkor odalépett az előbb emlegetett társaság. Az utóbbi három hónapban nagyon összeszoktunk. Daniel szenved a Miás dolog miatt, de így legalább tud egy kicsit vele együtt lenni… nem tudom hogy ez segít vagy csak ront a helyzeten. A lány szerint nagyon jó hatással vagyok Danre, és javul a viselkedése – ami szerintem nem igaz, mivel velem folyamatosan ugyanúgy viselkedik – ráadásul féltékeny is. Ez a tény nem áll közénk, mert ettől függetlenül remek barátnők lettünk, ugyanúgy mint Brookkal és Stephanie-val. Hogy mi van Vele? Nem tudom… a hiánya szétmar belülről. Sokszor elgondolkozok hogy hogy lehet az, hogy két hét alatt totálisan beleestem, és mégis már a harmadik hónapja szenvedek miatta. Niall egyszer felhívott, de akkor nem volt ott Daniel hogy megállítson…

-                Hallo? – szóltam bele félve, remegő kezekkel.

-                Hope? Végre eltudtunk érni! – hangján hallottam a megkönnyebbülést. – Szóval Harry tudja hogy Londonban vagy.

-                És? – igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne a dolgo, mintha túllenék az egészen.

-                Nem akarod megbeszélni vele a dolgokat? – ajánlotta fel.

-                Nem Niall, biztos volt valami oka amiért szakított velem, nem hiszem hogy csak a távolság volt a baj. Szerintem ezt már ne bolygassuk, hiszen lassan kezdek én s újra élni… ne csináljuk ezt egymással...

-                Rendben… - nyögte be hosszas hallgatás után – szia.

-                Szia… - kezemből kiesett a telefon.

Emlékszem hogy akkor napokig az ágyban gubbasztottam és sírtam… éppen szünetben történt. Mikor elmeséltem Danielnek alaposan lecseszett, hogy minek kínzom önmagamat.  Lassan Steph is felfogta a dolgokat nagy fanatikus létére, és kijelentette hogy mindenben mellettem áll, és Harry hülye volt hogy itt hagyott… alaposan meglepődtem, de nem csak én, hanem mindenki.

Daniel egyik nagy kiborulásom után megtudta hogy miért jöttünk ide, és hogy apám miért hitte maffiának…. Reakciója egy hosszú ölelés volt. Ekkor rájöttem hogy akármilyen lökött a gyerek, számíthatok rá, és a barátom. Azóta szinte  mindent elmondok neki, ahogy ő is… azt hiszem. Nem hittem a fiú-lány barátságban, mert abban a tudatban voltam hogy valamelyik tag mindig többet érez, de ez a félelmem gyökeresen megszűnt.

-          Hali csajszik! – lépett elém Dan.

-          Sziasztok! – köszöngetett mindenki.

Míg mi Miával a táncról beszélgettünk, félszemmel láttam ahogy Dan és Aven cseveg valami kajakhajóról – ennyi a hátrány ha az ember legjobb barátja kajakozik… folyton arról beszél, – de legalább nem nekem – mondjuk én is ilyen vagyok a  tánccal. Stephanie társult hozzánk, de Dave és Brooke csak álltak ott megrökönyödve. Mindkettőjük feje lehajtva, és egy istennek sem voltak hajlandóak felnézni a másikra.  Biztos vagyok benne, hogy itt lesz valami… csak nem tudom mikor és hogyan, de ez kibírhatatlan… megölik a társaság jókedvét.

Mia és én tizenegy órakkor büszkén kisétáltunk a kapunk, és az arcukba röhögtünk az irigykedő tömegeknek. Hát igen, ebben a suliban minden szabad perc egy áldás.  Mr. Foy elfuvarozott az akadémiáig minket, mivel ilyen hidegben pont nem volt kedve egyikünknek sem gyalogolnia.  Túléltük a háromórás próbát, lazán eltáncolgattunk a második sorban. A darab főszereplője eléggé… hogy is mondjam erős természetű lány volt, szóval inkább kerültük a társaságát. Ja, arról nem beszélve, hogy Meredith unokahúga volt. Igen, az erős jellem családban marad…

Mikor végeztünk felajánlottam Miának hogy hazadobjuk, amiből lett egy igen hosszú kocsikázás, hiszen a Daniel által hűn szeretett leány – hű de művészi vagyok… ez meglep – nem éppen az északi negyedben lakott.  Mia egy belvárosi lakásban lakott, nem messze a város fő látványosságaitól. A tömbépület nem éppen a tisztaságáról és a pompájáról volt felismerhető, de Miából nem nézem ki hogy az ő lakásuk is ilyen… igénytelen lenne.

-          Nem jösz fel kicsit? – ajánlgatta.

-          Én addig elvinném a postát Miss Hope – támogatta Mr. Foy. Hosszasan elgondolkoztam, majd rávágtam:

-          Rendben!

Igazam volt. Miáék lakása mondhatni a legigényesebb, és szebb volt az egész épületben. Szép fa lambéria a ház minden részében, diófa bútorokkal, és zöld szőnyegekkel függönyökkel, és fali díszekkel.

-          Nagyon hangulatos – ismertem el.

-          Igen, mint egy kisvonat – nevetett – apu találta ki mikor kicsi voltam.

-          Nagyon ötletes apukád van… dolgozik?

-          Nem… ő… ő eltűnt.

-          Hogy mi? – döbbentem le.

-          Már vagy egy éve…

-          De hogy? – hüledeztem továbbra is.

-          Abban az időben eléggé ideges volt… nem jött el a felvételimre sem. – szipogta. - nagyon megharagudtam rá, és kiabáltam vele.  Következő nap nem jött haza… - itt elszakadt a cérna és a földre zuttyanva sírt tovább.

-          Mia!

-          Nem tudtam elbúcsúzni tőle! Olyan csúnyán viselkedtem vele. – bőgött.

-          Hé! Nyugi! A szüleimmel segíthetünk megkerestetni. – bíztattam.

-          Felesleges! Már anyuval mindent megpróbáltunk!

Kicsit hagytam megnyugodni, majd felsegítettem.

-          De ugye szólsz ha tudunk segíteni?

-          Igen…

-          Biztos?

-          Persze… - azzal átölelt. – köszönök mindent.

Megvártam míg megnyugszik, majd elindultam, mondván hogy vár rám a sofőr. Sajnos nem így volt, de kapva az alkalmon elindultam  a közeli öregek otthona felé… mamához. Anyuval mindig erre fordulunk ha van időnk, de mostanában csak romlott a mama állapota. Lassan már teljesen elfelejti azt hogy anya a lánya, mert ezt hiszi én vagyok az… a szenilitás gyógyíthatatlan.

Beléptem a nyikorgó rozsdás fémkerítésen, át a hóval borított járdán egyenesen a bejárati ajtó felé. Kopogtam, majd egy fiatal, sötét bőrű hölgy nyitott ajtót.

-          Jó napot Hope! – köszönt mosolyogva.

-          Önnek is Devenie! A nagymamámat keresem.

-          Ó, örülök hogy itt van! Ma nagyon jó napja volt, jöjjön beljebb! – tessékelt be.

Levetettem kabátomat, és a hatalmas nappali felé vettem az irányt. December elején az öregek már javában készülnek a karácsonyra. Éppen díszítették a nappalit, az öreg bácsik pedig kártyacsatát vívtak egymás között.  A közeli konyhából friss csokis-zabpelyhes süteményillat áradt. Mivel itt nem találtam meg a keresett személyt, így az illat irányába siettem. Szerettem itt lenni az öregek között, nagyon aranyosak, és már szinte unokájukként szeretnek.  Beléptem a tágas, ablakokkal körülvett helyiségbe, és azonnal kiszúrtam őt.

-          Nagyi – léptem mögé.

-          Ó! – ugrott egyet – Peggie, kislányom hát itt vagy! – ölelt át szorosan.

-          Nagyi Hope vagyok az unokád! – kicsit eltolt magától.

-          Tudom szívem, ismerlek – cirógatta meg arcomat.

Fogott egy tányér sütit, majd kisétáltunk a nappaliba. Úgy éreztem magam mint egy mesében. Kint hullottak a hópelyhek, és már az ég is besötétedett, én viszont itt üldögéltem sütit majszolva és tejet iszogatva öregek társaságában.  Nem telt el fél óra, már Mr. Foy felhívott hogy hol vagyok. Most ő volt a felelős értem, mivel Geoff és a társa hazautazott a családhoz az ünnepekre… pedig még december eleje van! Mindegy, adiig jó míg ezek nem lógnak a nyakamon… imádom őket, de sok.

-          Hope, igyekezz, mindjárt indulunk Daniel szüleihez! – így fogadott anya, mikor beléptem a lakásba.

-          Neked is szia! Egész nap nem láttalak, de minden rendben… - pufogtam.

-          Ó ne haragudj szívem!  - odajött és nyomott egy puszit a homlokomra, majd apu hasonlóképpen tett.

Felmelegítettem magam egy forró zuhannyal. Még jó hogy péntek van, így nem kell holnapra is szenvedni a leckével. Tényleg ha elmondanám Danielnek hogy Mia apja eltűnt, és segítene neki, akkor lenne esélye. Basszus, én tényleg ezen elmélkedem a zuhany alatt?! De azt akarom hogy Daniel boldog legyen, elvégre ő is ezért segít nekem.  Megmosdottam vanília illatú tusfürdővel, majd kiléptem a zuhany alól. Felvettem egy hosszú, világosbarna nadrágot egy krámszínű csillogós, hosszú ujjú felsővel, kiegészítőképpen egy bézs sállal. Szememet feketével húztam ki, és kentem rá némi szempillaspirált. Ajkaimat enyhén piros rúzzsal húztam ki. Hajamat felfogtam lófarokba, így baktattam ki a szobámból. Míg a szüleim saját kinézetükkel vacakoltak, én a Vouge magazint lapozgattam.

Olyan egy óra elteltével készre is varázsoltuk magunkat. Mivel Danék a szomszéd tömbben laknak, nincs szükség járműre, gyalog mentünk el odáig. Azalatt a pár perc séta alatt is úgy átfagytam, mintha egy jégkamrában éjszakáztam volna.

Ölelésekkel és puszikkal üdvözölték egymást a szülők, míg Dan öccse a nyakamba ugrott fel. Imádtam azt a kisfiút, meghaltam volna érte. Neki is hatalmas, gyönyörű kék szemei voltak, kiköpött Dan volt, pedig más az anyjuk… ő a pici Dan.

-          Ó Hope, olyan csinos vagy! – dicsért meg Carla.  – Igazam van Daniel?

-          Jahm, de Carla, essetek már túl ezen! Ő az egyik legjobb barátom, basszus ne játszatok már kerítőt! – mondta ki gondolatait, de igaza volt. Mostanság Carla és Dan apja mellé baszálltak az én szüleim is, mondván hogy milyen magányos vagyok… hát nagyon,d e nem jó ha még egy barátot is el akarnak szakítani tőlem…

-          Daniel beszélnem kell veled!   - azzal beráncigáltam a szobájába.

Imádtam Dan szobáját, oylan megnyugtató volt. A halványkék falak mellé fehér bútorok társultak, olyan volt mintha egy felhőben lennék. Elmeséltem neki a Mia apjáról tudottakat, és a szemében észrevettem egy aprócska csillanást… a reményét.

-          És szerinted él még egyáltalán? – kérdezte.

-          Bízom benne… élnie kellene.

-          Kellene. De még ha él is, mi mit tudunk tenni?  - nem nagyon hitt ebben az egészben.

-          Esetleg megkerestethetnénk a szüleinkkel…

-          Figyelj, az enyémek egyenesen utálják Miát, anyámnak pedig nincs annyi pénze, a te szüleid pedig társultak apámékhoz… ebből semmi nem lesz – temette kezei közé arcát.

-          Majd lesz valami! – tettem a kezem a vállára – hidd el hogy csak bizonyítanod kell neki, mert szeret…

-          Jut eszembe! – pattant fel. – Ma megkérdezte tőlem Ashton Volley hogy szerintem elmennél e vele pizzázni.

-          És mit mondtál? – ijedtem meg. Ashton egy igazán jóképű, olyan Taylor Lautner beütésű pasas volt hosszú hajjal, de semmi kedvem randizni vele.

-          Igent… - nyögte ki,de látva dühödt arckifejezésem azonnal folytatta – neked kell egy kis kimozdulás, a szüleidnek igaza van… csak nem velem.

-          Daniel! Elértem egy olyan napirendet, amivel nincs időm gondolkozni, de mégis tudok élni. Nem borítom fel csak hogy emésszem magamat… ráadásul nem is jön be a gyerek – halmoztam fel az ürügyeket.

-          Aham, és ennek véletlenül nincs köze ahhoz hogy még nem állsz készen?

-          Nincs…

-          Én megpróbáltam…

♫Niall♫

A fenébe is! Nem hiszem el hogy még mindig ezt csinálja… úgy látszik hogy nem hatott a tegnapi beszélgetés.

- Még alszik?  - lépett oda Zayn.

- Aha…

- De nem egyedül… ez már a harmadik a héten… - ráztam a fejem.

- Még mindig jobb mint a múlt heti hat.

- Okés Zayn, de szerda van! – pattantam fel.

Harry mostanság folyamatosan mással van. Szerelmi bánat? Lehet… de nem hiszem hogy ebben jönne ki, ha mégis akkor ez elég fura. Hiába csináltunk agymosást vele tegnap, de ide mi már nem vagyunk elég. Teljesen kikészíti magát. Az egy dolog hogy folyamatosan mással van a tizenhárom évestől a negyven évesig, de ezzel nem csak magát ócsárolja. Az a baj, hogy nem tudom hol a hiba… hogy mi rontottuk el, vagy… nincs vagy! Basszus ezt mi csesztük el, nem, nem is mi hanem én! Mikor utoljára segíteni próbáltam neki akkor lett ilyen… mikor Hope-val beszéltünk telefonon…

-                Hallo? – szólt bele halkan.

-                Hope? Végre eltudtunk érni! – szívem nagyot dobbant, úgy mint a mellettem ülő Harrynek is. – Szóval Harry tudja hogy Londonban vagy.

-                És? – nem úgy tűnt, mint akit érdekel a dolog… itt kicsit megijedtem.  

-                Nem akarod megbeszélni vele a dolgokat? – ajánlottam fel neki Harry kérésére. Istenem, ha ez összejönne, akkor komolyan elmennék Anáért akárhol van.

-                Nem Niall, biztos volt valami oka amiért szakított velem, nem hiszem hogy csak a távolság volt a baj. Szerintem ezt már ne bolygassuk, hiszen lassan kezdek én is újra élni… ne csináljuk ezt egymással... – nyögte be a szavakat. Hangján érzetem hogy legszívesebben meghalna hogy mégegyszer beszéljen vele, de talán jobb ha nem.

-                Rendben… - suttogtam bele, mikor megpillantottam hogy Harry párnájába temette arcát, és nem mozdul.  – szia.

-                Szia… - azonnal kinyomta.

Aznap kezdte az egészet… csak az a baj, hogy millió paparazzi figyeli a lépésünket, és itt nagyon könnyű őt besározni… vagy eljár egyik kis pénzéhes ribizli szája… nem kellene.

-          Beszélnie kell Paullal – tanácsolta Zayn.

-          Nem – elleneztem – itt már Simonra van szükség, ha valakire, rá hallgat.  

Ui: Véleményeket a részről!!