II.kötet ~ 20.fejezet

Sziasztok!

Hát... nem gondoltam a múltkori rész olyan rosszul sikerült. Bocsi, de csak 3 órát szarakodtam vele... Szóval.... ebben a részben bontakozik ki a blog fő cselekményszála. A következő 2 rész is ehhez tartozik, de valamivel másabb lesz. Jah, és Gina macska köszöni hogy rákattintotok na blogjára! Kellemes olvasást!

-          Hope! Szerinted ez a zöld ruha jó lesz? – pattant ki elém a kiválasztott türkiszzöld, selyem habos-babos ruhában.

-          Fantasztikus! Menni fog a bekreppelt hajadhoz! – dicsértem.

-          Oks, akkor kenek fel magamra zöld sminket! – indult volna, mikor megállítottam.

-          Hé, és én milyen vagyok? -  mutattam magamra, a piros pettyes, térdig érő, pántnélküli ruhámra, és a loknisra göndörített hajamra.

-          Fantaszbámulatos vagy Hope! – nyugtatott meg Ana.

Lassacskán összekészülődtünk a már régen várt randira Niallel és Harryvel. Úgy döntöttek hogy elvisznek minket vacsorázni és táncolni egy a hetvenes éveket idéző bárféleségbe, aminek ma lesz a megnyitója. Ezért ez a nagy cécó a ruhákat illetően. Én szolid és természetes akartam lenni, de Ana viszont ragyogni akart.  Olyan este nyolckor befutottak a fiúk. Harryn csíkos nadrág volt egy piros inggel és fekete zakó. Na ezt eltaláltuk, legalább megy a szerelésünk. Hajával semmi érdekesebbet nem csinált, mondván hogy Niall szerint felér a hetvenes évekkel – mikor ezt mesélte, vágott egy sértődött arcot.  Niall viszont olyan bubis hajat csináltatott magának mint Elvis, és nem maradt le róla a virágos ing sem a fehér nadrággal.

A fehér porscéval mentünk, de nem úsztuk meg hogy Geoff ne jöjjön utánunk. Csak az nyugtatott meg, hogy egy testőr jött Harryék gárdájából is.  Niall vezetett, mellette ült Ana, mi pedig hátul Harryvel. Míg ők érzelgősen beszélgettek, mi egymás ajkára tapadva élveztük a pillanatot.

Landolva az épület előtt, megpillantva a várakozó tömeget, fotósokat és riportereket, kicsit meglepődtem. Nem gondoltam hogy ekkora hűhó lesz egy londoni tiniklubb megnyitója miatt. Az emberek tolongtak a bejárati ajtók előtt. Igen, naná hogy amint kiléptünk az autóból, máris megrohamoztak minket a fotósok. Harry a derekamnál fogva vezetett be – természetesen soron kívül  - hasonlóképpen mint Niall Anát.

Bent a hangulat fantasztikus volt, szóltak a régi slágerek, és mindenki felöltötte a klasszikus stílust, amitől meglett a tökéletes összhang. Egy sarokban helyet foglaltunk és leültünk beszélgetni.

-          Hé, skacok! – lépett asztalunk elé Cher Lloyd. – nem gondoltam hogy éppen itt fogunk találkozni.

-          Szia! – köszönt neki Harry. – Mi járatban errefelé?

-          Engem hívtak a megnyitóra fellépni. – mutatott öltözékére, ami a lehető legfeltűnőbb lila-piros színekkel volt megalkotva.

-          Na, és mikor hallhatjuk újra hangodat élőben?  - tette fel a kérdést Niall.

-          Majd csak két óra múlva. Mivel ez nem egy modern irányzatot akar bemutatni, lényeg a spontaneitás. – válaszolta büszkén.

-          Értem. Mindenképpen itt leszünk. Egyébként bemutatom Hope-ot és Anát. – mutogatott rám a mellettem beszélő göndör.

-          Szia! – mosolyogva fogtam vele kezet, csakúgy mint Anna. Cher személyisége egy kis színt hozott a társaság hangulatába, rengeteget nevetgéltünk a szavain és nagyon jó beszélgetőpartner volt. – Cher, egyedül jöttél?  - kérdeztem rá.

-          Ma igen. – mosolygott.

-          Ideülhetnél – találta ki Harry a gondolataimat, mire mi bőszen bólogattunk.

Mi öten, a fiatal fejünkkel báránybordát rendeltünk, aminek több mint a fele meg is maradt. Hiába nem volt az a nagy adag, nem egészen voltunk megelégedve az itteni konyhával. Niall és Ana hirtelen ötlettől vezérelve felálltak és elmentek táncolni a tömegbe, amitől Harry is kedvet kapott. Cher is velünk tartott, de pillanatok alatt felkérték és már pörgött is.

Valami lassú, régi sláger ment. Harry vállára hajtottam a fejem és úgy forogtunk lassan, körbe.

Behunytam a szemem, és úgy éreztem magam, mint valamiféle álomvilágban. Mikor kinyitottam, az első ember akit megláttam Daniel volt. Miával. A lány boldogan mosolygott, s percről percre megcsillant a nyakában egy félbe tört szívecske alakú medál. Haja teljesen ki volt vasalva, és egy hófehér, térdig érő ruhát viselt. Dan nem vitte túlzásba az öltözködést, felvett egy kék hosszú ujjú inget egy fehér csőfarmerrel.  Azonnal kiszúrta bamba pillantásomat Harry háta mögül, de a következő pillanatban már nem láthatta tekintetemet. Vajon Mia tudja? Tudja az apja lehetséges hollétét?

-          El fogod mondani neki? – állítottam válasz elé Daniel, mikor kiléptünk a házból.

-          Nem tudom hogy hatna rá. Még gondolkozom… talán egyszer… – felet ridegen.

-          Rendben, de mielőtt el szeretnéd mondani bizonyosodjunk meg róla, hogy…

-          Hogy? – szakított félbe. – Hogy melyik variáció lehet az apja? Hogy melyik a legtűrhetőbb élethelyzet? Hope, Miának hiányzik az apja, de nem teszem tönkre a családját azzal, hogy közlök egy ilyen tényt… nem lenne szívem, és  neked sem fogom hagyni hogy gondatlanul, érzéstelenül közöld vele.

-          Gondatlanul? Érzéstelenül? – hirtelen úgy értettem mintha másról lenne szó.

-          Nem tűnt fel hogy mindenkivel úgy közölsz egy borzalmas hírt, mintha egy rendőr lennél? Érzéstelenül és komolyan… - nevetett, miközben kinyitotta előttem az autó ajtaját – de tudom hogy magadban szenvedsz… csak nem mutatod. – Dannek sikerült tökéletes csendet teremtenie kettőnk közözött.

-          És ha rákérdez? – törtem meg a némaságot két perc után. Hosszasan gondolkozni kezdett.

-          Akkor azt mondom, hogy semmi.

-          Rendben… - bólogattam mereven.

-          Na látod erről beszéltem – nevetett fel – érzések nélkül.

-          Jár az agyam. Ilyenkor nem az érzésekre koncentrálok.

Ekkor visszatértem a jelenbe. Bekattant valami. Tudtam, hogy én irányítom az életem, na de ennyire? „Jár az agyam. Ilyenkor nem az érzésekre koncentrálok.” Ez a mondat volt a kulcs. Ez a  mondat jellemző az egész életemre. Egy éve… mikor idekerültem, nem gondolkodtam semmin, sőt előtte egész életemben nem idegeskedtem semmin. Miért? Mivel az életem tökéletes volt. Itt találkoztam Harryvel, és akaratlanul beleszerettem. Utána anyáék közölték hogy üldöznek, és rám vadásznak. Vége lett a csereprogramnak, és elhívtak felvételizni a tánc suliba. Ekkor megterveztem az életemet. Mindent a kezemben akartam tartani. Elterveztem a dolgok folyását, egyedül Harry volt az a tényező, ami nem rajtam múlott. El is bukott nyár végén… ekkor bekeményítettem. Eldöntöttem, hogy nekem szükségem van rá, és nem engedtem senkit a közelembe… de Dan már előtte megismert engem. Már előre megkötöttem vele a tökéletes barátságot, amit stabilan akartam tartani. Nem tűnt fel hogy ő már mást akart, de én ragaszkodtam a saját akaratomhoz. Rájöttem, hogy én az agyammal irányítom az érzéseimet. Ed Sheeran koncertjén nem csak attól lettem kiakadva hogy Harry megcsókolt, hanem hogy Dan centiméterekre volt tőlem. Semmi sem érdekelt csak Harry… mert azt akartam hogy csak ő érdekeljen. Magam köré építettem egy ledönthetetlen téglafalt, amit Dan már majdnem átmászott… Ha Harry nem jelenik meg február tizennegyedikén, akkor most én állnék Daniel oldalán.

De nem csak ez tűnt fel…

Úgy döntöttem kijelentem… nem kérdezem, kijelentem. Nincs szükségem nekem erre az egész veszekedősdire – amiből elég sok van mostanában, a fogkrém kifogyásától kezdve a Harrys dologig terjedően minden. Fogtam magam, kisétáltam a szüleim elé, akik a dolgozószobában suttogtak.

-          Anya, apa, nem akarok zavarni, Ana jön a jövő héten, és tiznegyeikén dupla randira megyünk a srácokkal… okés puszi! – fordultam meg, de nem úsztam meg.

-          Hope, jön Ana? – bólintottam – és most tizenegyedikén? – kérdezett tovább apa.

-          Igen.

-          Legyen. Nekem aznap úgy is üzleti ügyeket kell intéznem, anyád pedig vacsorapartira megy egyik munkatársnőjével. – anya hevesen helyeselte apa ötleteit.

-          Okés… - csodálkoztam. Túl könnyen belementek. Ahhoz képest, hogy eddig ki sem engedtek a lakásból, eléggé engedékenyek voltak.

-          Hope – szólt utánam apu. – örülnék, ha nem a városban flangálnátok, és veletek megy Geoff és Mr. Foy! – jelentette ki keményen.

-          Rendben… írok Annának. – azzal elhúztam a csíkot. 

Ma van az a nap… ma ér véget minden. Villámcsapásként jutott eszembe e gondolat. Az, amiért már lassan egy éve kísért ma leszámoltatik… remélem minden rendben lesz.  Valakinek el kellett mondanom. Kitéptem magam Harry öleléséből és Daniel felé vettem az irányt. odarontottam elé, mint egy hülye, és csak ennyit mondtam:

-          Ma… ma van az a nap amikor…apa… - nem bírtam folytatni.

Ekkor eltörött a mécses. Összerogytam, és zokogásban törtem ki. Mia ijedten nézett rám, míg Dan elkapott mielőtt  a földre zuhantam volna. Harry azonnal mellettem termett, majd Niall és Ana is megjelent. Mia elrohant egy pohár vízért, míg a fiúk odakísértek az asztalunkhoz. Cher éppen akkor kezdett a színpadon, bár a szeme sarkából erre pillantgatott.

-          Hope, mi a baj? Mi történt? – fogta kezei közé arcomat Harry.

-          Én azt hiszem tudom – jelentette ki Dan. – Hope, nyugodj meg, és válaszolj… - tette karját a vállamra. – Ma intézi apukád azt?

-          Azt hiszem – szipogtam. Harry nem éppen nyugodtan nézett Danre, aki látszólag tisztán értette miről van szó, de  Harrynek még mindig minden homályos volt.

-          Nyugodj le, minden rendben lesz…

-          Miről van szó kicsim? – hajolt hozzám köze Harry.

-          A-a-a… az izé, tudod… - magyaráztam.

-          Ma találkozik az apja azzal a gazemberrel! – ordított Dan. Harry ijedten nézett rám.

-          De… - kezdte

-          Mi? – nyomta kórusban Anna és Niall.

-          Kimegyek levegőzni – jelentettem ki.

-          Megyek veled…- állt fel Harry is.

-          Nem! Most… ne. Mindjárt visszajövök, és akkor mindent elmagyarázok! – már indultam is a kijárat felé.

Nagy nehezen kijutottam a levegőre, de már meg is bántam. A klub előtt összetömörültek a dohányosok. El akartam távolodni, de az útnak ezen a részén nem volt több szabad hely.  Ekkor úgy éreztem hogy szükségem van egy kávéra. Nem ittam semmi alkoholt, de abban reménykedtem, hogy egy kicsit is sikerül kitisztulnia a fejemnek. Szerencsémre az út túl oldalán volt egy Starbuck kávézó.  Kivörösödött szemekkel indultam el a zebra felé.

A lámpa éppen akkor váltott pirosra, mikor én odaértem a zebrához – jellemző.  A zebra előtt egy fekete autó állt sorban. A rendszáma le volt takarva, és egy napszemüveges, sunyin mosolygó ember ült a jobbkormányos autó vezetőülésén. Az arca egy kicsit ismerősek tűnt, de nem tudtam hova rakni.

Azon az oldalon csak én várakoztam, s majd mikor a lámpa zöldre váltott, leléptem a zebrára.  Jobbra néztem, s az utolsó két dolog amire tisztán emlékszem, az a fekete autó fényszóróinak villanása, és egy kiáltás, amit a távolból hallottam: Apa!

Ezután csak foltok maradtak… Harry arca, Daniel hangja… de legfőképpen az éles fájdalom. Fájdalom a karomban, a lábamban, de legfőképpen a fejemben. Csak néztem, és igyekeztem nyitva tartani a szemem. Körülöttem a képekből foltok lettek, az emberekből csendes hangok. A kín elöntötte az egész testemet. Egyetlen egy porcikámat sem bírtam megmozdítani. Észleltem, hogy a hangok megsokszorozódtak körülöttem, hogy a fények nagysága is megnövekedett. Azt már nem tudtam hogy hol vagyok, és mi történt. Csak a fájdalom számított. Kín. Egyre fáradtabb lettem. Csak arra vágytam hogy lehunyjam a szemem és álomba merüljek. Idegenek jöttek felém, akik körbeálltak, és mozgatni kezdtek. Ekkor odalépett valaki, aki megszorította a kezem. Arca már homályos volt, de azt hiszem hogy Harry volt.  Elkezdtem nézelődni, majd nemsokára mellettem termett még egy fiú is. Dan. Rájuk néztem, és utolsó erőmmel kimondtam, amit aznap értettem meg.

-          Szeretlek titeket! – suttogtam, majd lehunytam a szemem, és minden megszűnt.