III. kötet ~ 20.fejezet/ Part one ~ The story of Daniel

Sziasztok! 
Tudom hogy egymillió éve vártok, és nem is húzom tovább az időt. A fejezet valószínűleg rövidebb részekben lesz felrakva, hogy ne sűrítsek össze mindent. Ez csak egy kis melléksztori, de a vége fontos a cselekményben.

Birdy ~ People help to people

Reggel a borzalmas rettegést és kínzó félelmet leszámítva boldogan ébredtem. Hogy miért? Csak mert Harry Styles karjai voltak derekam köré fonódva. Kilopóztam az ágyból úgy, hogy ne keltsek semmiféle apró zajt, majd egy halk ajtónyitás után áttipegtem Danielék szobájába hogy fel tudjak öltözni. Ahogy éppen nyitottam az ajtót Daniel pont azt csinálta mint én körülbelül két perce: mászott ki az ágyból úgy hogy fel ne keltse a mellette alvó szőkeséget, akinek karjait harapófogóval kellett lekaparnia magáról.

-         Látom nektek is jól telt az éjszaka – mosolyogtam rá. Szóval erre utalt mikor azt mondta hogy „Nekem még tisztáznom kell magamban már dolgot.”

-         Öhm… - pirult el -  nem haragszol?

-         Daniel, szerinted mi…

-         Oké értem, ne magyarázd tovább! – nevetett fel suttogva. – Nem megyünk el reggeliért?

-         Mehetünk. Addig is elmesélheted mi történt veled.

Míg Dan Harrynél magára kapta a gönceit, addig én hasonlóképpen tettem Miánál, utána kettecskén útnak indultunk az utca sarkán lévő aprócska üzlethez.

-         Mostmár igazán elmesélhetnéd hogy hogyan éltétek túl a repülőgépkatasztrófát! – nyaggattam.

-         Csak én éltem túl… - nézett le fájdalmas tekintettel. Ekkor esett le…

-         Ó Istenem! – öleltem át. – Részvétem!

-         Hát köszi…

-         De pontosan hogy t…?

-         Hogy hogy? Úgy hogy az a mocsok állat eltérítette a gépet.

-         Mi…?

-         Igen. Egész nap éreztem hogy valami nincs rendben. Mikor elbúcsúztál éreztem hogy ez most valami más búcsú. Aztán végig olyan különös érzés volt bennem. Fel sem akartam szállni arra a fránya gépre.

-         De akkor miért szálltál fel?

-         Csak… miattad.

-         MI? ÉN AZT AKARTAM HOGY MARADJ!

-         Mert egyedül voltál… de tudtam hogy én vagyok az egyetlen oka annak hogy Styles ne rohanjon utánad. Az a Nadine csak dísz volt.

-         De nem volt igazad…

-         De igazam volt.  Megbántottátok egymást és ő eléggé sértődékeny. Félt hogy nem fog megtalálni, vagy már késő lesz.

-         Wow… hát… erre nem is gondoltam.

-         Én viszont tudom. Mert mikor megjelentek a gépen a fekete ruhások én is ezt éreztem. Anya előtte ment el vécére… és nem jött vissza. Tudtam hogy ennek nagyon rossz vége lesz, és nem is kerestem, csak próbáltam ellenállni nekik, akik közben éppen felrobbantani készültek a gépet.

-         Felrobbantani?

-         Igen. Rákötöttek egy bombát a robotpilótához, és beállították az időt tíz percre. Ebbe az a bukta hogyha kikapcsolják a bombát, a robotpilóta mód is felmondja a szolgálatot, és zuhan a gép, mert ugye a pilótákkal kezdték a mészárlást. Én meg elbújtam… nem találtak meg, ezért elintézték hogy mindenféleképpen meghaljak, majd mikor minden készen állt, ők szépen kiugrottak a gépből, és akkor kitört a pánik. Az emberek rohangáltak jobbra-balra, míg én anyát kerestem.  Hát megtaláltam… egy golyóval a fejében.

-         Jézusom! – sikkantottam fel izgalmamban. – és te hogy jutottál ki?

-         Az volt a legszörnyűbb rész. Dönteni. Meghalok a körülöttem lévő háromszáz emberrel és anyával, vagy önző módon menekülök. De akkor eszembe jutottál.

-         Én?

-         Igen, te. Ha én nem tudlak figyelmeztetni bármi történhet. És nem is csak veled, nézd meg mi lett így is. – egyre rosszabbul éreztem magam ezeket hallgatva. – És akkor cselekedtem… Már két percnél járt, mikor megpróbáltam hatástalanítania  bombát. Volt ott egy szakember, akivel sikerült is, éppen az utolsó pillanatban. És akkor a gép zuhanni kezdett… az óceán felé.  Látni az emberek arcát… borzalmas volt.

-         Uram Isten! – fogtam kezeim közé az arcom.

-         Mielőtt a gép az óceánba zuhant volna kinyitottam az egyik főbejáratot – megjegyzem az sem sikerült olyan könnyen és gyorsan – és azonnal kiugrottam onnan. Még néhány ember követte a példámat, de nem tudott mindenki kiszabadulni még a csapódás előtt. Ők bennt rekedtek, és a gép megtelt vízzel… az utasok több mint nyolctized része meghalt.

-         És te…

-         Én a vízben landoltam a gép előtt olyan két perccel és azonnal úszni kezdtem, bár azt sem tudom hogy merre, csak hogy elég messze kerüljek onnan. Hiába úsztam ki a lelkem, a hatalmas csattanás így is beszívott a víz alá. Körülbelül három percig lehettem alul, mígnem megálltam, de akkor már nagyon mélyen voltam. Nem is tudtam gondolkodni, csak csaptam fel kettőt, aztán elvesztettem az eszméletem.

-         És aztán? Aztán mi a fene történt? Hogy élted túl? – olyan voltam mint egy gyerek, aki az esti mesét hallgatja.

-         Nem tudom. Egy hajón ébredtem fel. Onnantól kezdve küzdöttem hogy visszajussak Londonba és figyelmeztethesselek, mert ugye semmi cuccom nem maradt. A mobilom tönkrement, ruháim és pénzem a tengerben.  Mielőtt megkérdeznéd úgy jutottam vissza hogy apámnak volt egy nemzetközi bankártya száma, amit ismertem. A hajó pedig egyenesen New York-ban kötött ki, ahol kórházba szállítottak. Még az első este megszöktem, és egyenesen egy bankba rohantam. Hát… mivel úgy néztem ki, mint akit most mentettek ki a tengerből, és nem volt rajtam szinte semmi, ki kellett magyaráznom. Jobb terv híján azt mondtam hogy turista vagyok és kiraboltak. Hát… két órán át magyaráztam, és mikor hajnal kettőkor már rohadtul untak, adtak nekem pénzt.

-         Ki marad bent egy bankban éjjel kettőig?

-         Nemzetközi bank, mindig nyitva…

-         Ohh értem…

-         Szóval így kerülte vissza. Ez az én sztorim. De most halljuk a tiedet! – időközben megérkeztünk a kis üzletbe, ahol pakoltunk vizet, friss kiflit és kenyeret, meg néhány olyan luxuscikket mint például  felvágott, joghurt vagy banán.

Odabaktattunk a pénztárhoz, és lepakoltunk elé. Végig le nézett, nem is láttam az arcát, mígnem…