III.kötet ~ 10.fejezet

One Direction - Little Things

-          Hope, hogy tehetik ezt velem? Ez nem választási lehetőség, ez maga a halál! – panaszkodott a telefonba majd fél óra bevezető beszélgetés után.

-          Nyugi, valamit csak tehetünk az ügy érdekében! – vígasztaltam.

-          Nem hinném. Világosan megmondták: vissza vagy haza.

-          Gondolom az esélytelen higy haza akarj menni… - fontolgattam.

-          Eléggé… én menekülök onnan hogy kitörhessek.

-          Megértelek…

-          De hogy találhattak ki ilyet?! Nem akarok visszamenni Londonba! Elég volt ez a szenvedés is!

-          Tudom, de… hozzám jöhetnél…

-          Mi? Londonban vagy?  - döbbent meg.

-          Igen… és Harry a munkaadóm barátja szóval… de megvagyok – töröltem le a könnycseppeket az arcomról miközben a teefont szorongattam.

-          Tényleg? Csodállak érte! Szóval… szerinted inkább mennyek vissza?

-          Ez a te döntésed. De szerintem te magad is tudod mi lesz ebből.

-          Igen, de… - hangján hallani lehetett a fájdalmat és a sírógörcs okozta nehéz lélegzeteket. – szertetem őt, érted? Sosem éreztem még ilyet, és nagyon régóta tart. – zokogott. -  Egymilliószor megbántam hogy eljöttem onnan és otthagytam. És ha most visszamennék nem lennék képes egy másikkal látni…

-          Húh… de ha most is megfutamodsz, akkor lehet hogy még nagyon sokáig fogsz szenvedni.

-          Lehet. Igazad van! Döntenem kell és nem azért gürcöltem évekig, hogy a nehezen megszerzett ösztöndíjammal hazamenjek!

-          Ez a beszéd!

-          Nem hiszem el – nevetett fel.

-          Micsodát?

-          Ezt az egészet. Annyira furcsa hogy ezt most veled beszélem meg telefonon. Hope… jó hogy visszatértél.

-          De én… - kezdtem.

-          Mármint az életbe…

Ő mondta ki először amit én is tudtam: hogy elbújtam a saját életem elől. És most beszéltem le erről őt, aki pont ugyanerre készült.  Ugyanis a hosszú telefonbeszélgetés alatt Ana elmesélte, hogy itt kezdte az egyetemet Londonban, mígnem hirtelen haragja miatt elment Amsterdanba, ahol azonban kiderült, hogy a következő tanévben már nem vesznek fel ösztöndíjasokat arra a szakra.  Így vagy Londionba jön vissza, vagy hazamegy. Egész jól elhaladtunk hogy itt kössön ki.

Már annyira hiányzik ő is. Nem feledkeztem meg a francia barátaimról sem, talál nemsokára emegyekőket meglátogatni. Talán az jót is tenne, bár ha két év semmi után bekopogok hogy „Helló, jöttem látogatóba” nem tudom hogy reagálnának.

De ez még a jövő… először rendbe kell tennem a saját életemet.

1 héttel később…

-          Ne ne ne ne! Nem akarok első nap elkésni!  - ugrottam ki az ágyból nyolc óra körül. – ez is csak velem történhet meg! – puffogtam.

Szélsebesen lezuhanyoztam, felkötöttem a hajam, felraktam egy tök alap sminket, majd egy smaragzöld, nyári ruhába burkolózva telitalpú szandállal léptem ki a lakásból a már előre kikészített táskámmal és rohantam a buszmegálló felé. Mindez húsz percembe került. Még jó hogy minden este kikészítem a másnap reggeli ruhámat és eldöntöm hogy mit kezdek a fejemmel.  Még a buszon megcsörrent a telefonom. Ő volt.

-          Na halli! – ujjongtam.

-          Szia! Három óra múlva indul a gépem. Ki tudsz jönni elém.

-          Basszus! Délután dolgozom. Gyere be hozzám!

-          Juj klassz! Kíváncsi vagyok Nadine-ra. – Hát igen. Az elmúlt egy hétben eldöntötte hogy visszajön ide, én pedig lelkesen felajánlottam hogy legyen a lakótársam, mert megöl a magyány és unalom kettőse. Ő persze belement, így mindent elmeséltem neki Danieltől kezdve Nadine-ig. Ó Dan… piszkosul hiányzik az idióta feje. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Véresen komolyan veszi az elveit miszerint kizár az életéből. Mindez persze nekem jó… - szerinte.  – Okés akkor olyan negyed négy körül ott leszek.

-          Akkor negyed négy. – tettem le mobilom.

Az első napom valami fantasztuikus volt! Az én kurzusomra olyan emberek jelentkeztek, akiknek fontos a művézet, és szeretnek aktívan tevékenykedni. Nem véletlen barátkozott mindenki nagyon könnyen össze. Nem véletlen jelentkeztem én rendezvényszervezésre… pont nekem való. A csoportvezető Mr. Pull is nagyon jó fej, maximum három évvel idősebb nálunk, így nagyon érti a nyelvünket. A szemeszter eső felében csak elmélet lesz itt, majd november tájékán jönnek a gyakorlatok.

Délután fél három körül értem be az NStyle-ba, de már majd kiurottam a bőrömből hogy végre lássam Annát. Ahányszor belépett valaki azon az ajtón, és odakaptam a fejem, csalódottan mosolyodtam az újabb és újjabb vásárlókra.  Nadinnal szinte egymáshoz sem szóltunk, deszerintem a mi helyzetünkben ez még szerencsésnek számított.

-          Hé hercegnő! – lépett be vagy három bőröndöt maga után húzva Anna. Alig ismertem meg. Hosszú haját vállig érő, előre hosszabbuló fazonúra vágatta le, az alig sminkes kislány most erősen kihúzott fekete szemekkel lépett be, körmein pedig rikítórózsaszín műköröm díszlett. Tisztára úgy nézett ki, mint egy modell. Magassága mindig meg volt hozzá, már csak ez hiányzott.

-          Uram isten! – rohantam elé és öleltem át szorosan. – gyönyörű vagy csajszi! Rengeteget változtál!

-          Te is az vagy, bár te semmit nem változtál! – tolt el magától. – Ugyanaz az édes kerek pofi, ugyanaz az elegáns stílus és uyanaz a széles mosoly. Jajj de imádlak Hope, már nagyon hiányoztál! – ölelt meg ismét.

-          Te is borzalmasan! Hidd el, én vagyok az egyetlen, aki örül annak hogy visszamondták az ösztöndíjat.

-          De gonosz vagy! – ütögetett meg.

-          Bocsi… - nevettem.

Rengeteget beszélgettünk, s úgy elrepült az idő, hogy észre sem vettük, de már este nyolc volt, vagyis a munkaidő vége. Ana még gyorsan elszaladt vécére, ahonnan Nadine nyakig kinyalva jött ki. Anna egy szép grimasszal kifejezte nekem nemtetszését, mire hangosan felnevettem. Na a következő perc már nem volt ilyen vicces.

-          Szia szívem! – nyomott csókot Nadine Harry ajkaira… Ám Harry nem egyedül jött.

-          A fenébe! – csaptam a homlokomra majd húztam le rajta a kezemet.

-          Hope! Ezer éve nem láttalak!

-          Hello Niall – tettem karba a kezem és igyekeztem nagyon kerülni a szemkontaktust.

-          Öhm… oké. – reagált reakciómra, majd maga mellé húzta barátnőjét, és hajába puszilt.

-          Hé Hope! Alig találtam innen ki! – lépett elő nevetve Ana. És akkor fagyott meg a levegő. – Basszus! – sikkantott fel, kicsit… hát nagyon hallhatóan.

Niall és Anna zavartan nézték egymást, majd egyszerre kapták el tekintetüket, míg Harry végig engem bámult.

-          Sziaszok, Adele vagyok! – mutatkozott be mosolyogva  a lány, aki Niall karját szorongatta előbb nekem, majd Annának.  – Örülök a találkozásnak.

-          Szia

-          Hello – üdvözöltük kicsit lesujtó hangnemben.

-          Induljunk! – szólalt meg Nadine, ráadásul olyat mondott ami egész normális volt.

-          A lányok nem akarnak jönni? – vetette fel Adele.

-          Nem

-          De – vágta rá Anna, mire a társaság nagyrésze mereven figyelte. – ugyan, vicces lesz! De hova is megyünk?

-          Csak vacsorázni – vonta me a vállát Adele.

-          Anna… - szóltam rá.

-          Remek!

-          Ana…

-          És hova?

-          Hát… a Hemingway Étterembe – mosolygott.

-          Anna! – sikkantottam fel. – Neked pakolnod kell! Holnap lesz az első napod! Nekem tanulnom kell! Meg aludni!

-          Ugyan Hope, ne titkold hogy teledon álni akarsz! – ezt most haggya abba!

-          Mi?

-          Nyugi, majd este felhívod Danielt! Nála amúgy is akkor kora délután lesz.  – legyintett. – Nekem meg elég kevés alvás is.

-          De…de…Anna… - habogtam. Harry gyilkos tekintettel nézett rám.

-          És mivel megyünk srácok? – mosolygott bájosan.

-          Az én kocsimmal – szólalt meg Harry.

-          Akkor indulhatunk is! – csapta össze a tenyerét.

Sorban vonultunk ki a Harrods falai elé. Niall riadtan nézett rám, mire értetlenül megvonbtam a vállam.

-          Mi a fenét művelsz? -  suttogtam idióta, felelőtlen, hirtelenharagú barátnőm fülébe.

-          Csak meg akarom ismerni! – suttogott vissza.

-          Kit? – néztem rá, mint egy hülyére.

-          Adelét, ki mást? – vonogatta magát.

-          Remek…

Értelem a tetőfokon. Legszívesebben hazarohantam volna úgy ahogy voltam, de Ana olyan szorosan tartott maga mellett hogy esélyem sem volt rá. Végülis a vacosra első fele egész jól telt sttól függetlenül hogy Niall nem szólt Anához, Harry nem szólt hozzám, és Nadine is csak Adelével volt hajlandó beszélni… egy ideig.

-          És ki is vagy te pontosan?  - szegezte Anának a kérdést cseppet sem barátságosan. Anna rövid deig tétovázott, majd majd elég durva válasszal rukkolt elő:

-          Én vagyok az aki Niall életét baszta el. – Szegény Niall éppen egy korty bort ivott, ami rendesen félre is szaladt, Adele riadtan bámulta, Harry szeme pedig villámokat szórt. Nadine tudta. Csak azt akarta hogy kimondják. És Anna éppen úgy csinálta, hogy fájjon.

-          Hope, kijönnél egy percre? – kért Harry.

-          Én?

-          Igen, te! – szólt rám, inkább kiabált rám.

Félve sétááltam ki vele az étterem felé, mert tudtam hogy most mi jön.

-          Minek hoztad őt ide? – csattant fel.

-          Nem én hoztam, magától jött.ű

-          Minek tönkretenni stzegény Niall kapcsolatát is? Az enyémet majdnem sikerült!

-          Bocsánat! Nem volt szándkékos, én…én nem tudom miért csinálja ezt!

-          A helyedben én már réges régen otthagytam volna az Nstyle-t.

-          Tudom, de… kell a pénz. – túl sokat srok mostanság. És rengeteg könycseppem hull Harry Styles miatt is. Most is miatta könnyezzek.

-          Aha, biztosan! Hope DeLucie-nek kell a pénz! Hah, évszázad vicce.

-          Harry…

-          És hazudtál is!

-          Mi? – riadtam meg.

-          Azt mondtad hogy Szakítottál a másikkal.

-          Mert reménykedtem benne hogy békén hagysz!

-          Szóval vele vagy?

-          Nem!

-          Akkor most mi Hope? Megint hazudsz? – na bedühödtem. Teljesen kiakadtam.

-          Nem te idióta! Kell a pénz mert apámn egy halom adósságot hagyott, amit nehéz volt kifizetni, szinte semmink nem maradt, magamat látom el! Anna Niall miatt ment el de visszamondták az ösztöndíját Amsterdanban, így vissza kellett jönnie! És Daniellel nem szakítottunk hanem Amerikában tanuk és szóba sem áll velem mert félk hogy ebassza az életem! De félelemre semmi oka, te megtetted helyette! – zokogtam, majd sarkon fordulva elindultam… valamerre. 

III.kötet ~ 9.fejezet

So so so so so so so sorry for late.... (szerintem a képet Lou és El van, de nem baj XD)

Ne-Yo Let Me Love You

♫Hope♫

Igen, naná hogy Dan és az anyja hozzám jöttek, elvégre miattam alakult ki ez az egész helyzet, és szívesen láttam őket.  Dan anyja nem is tudva semmiről csak sodródott az árral és próbálta feldolgozni a történteket, míg Daniel folyamatosan hálálkodott. A pasas – mikor másnap reggel pontban tíz órakor megjelent lányával együtt– arcára ráfagyott a mosoly, mikor megpillantott és arról beszéltünk hogy hozzám igyekszünk. Szerintem százszor megbánta döntését. És a lánya… undorodva, ugyanakkor irigykedve nézett rám, és Daniel még rá is tett egy lapáttal hogy előtte csókolgatott.  Látni kellett volna az arcukat… a csaj majdnem sírt, az apja majdnem felpofozta Dant.

Hát maradandó élmény marad az biztos. És most egy hétig hármasban éldegélünk. Marie, Dan anyukája minden reggel lemegy a pékségbe, és hoz nekünk reggelit, s mi csak a finom kávé illatára keltünk fel.  Minden este Daniel mellé feküdtem le, és az ő oldalán keltem fel reggelente.  Meg tudtam volna szokni… lassan meg is szoktam.

Egyik este elmentünk Brooke-val és Davvel vacsorázni meg szórakozni.  Ritka jókedv uralkodott felettünk. Először egy kis kifőzdében találkoztunk. Majdnem sírógörcsöt kaptam, mikor Dan a munkából a még tőlem kapott varsity dzsekiben jelent meg. Azt hittem rég kinőtte, vagy kidobta, vagy… mit tudom én. Meg is látta rajtam, így mikor odaért hozzám a szokásosnál hosszabb csókkal üdvözölt.

Végig beszélgettünk,  nevettünk, és elemezgettük ez eltelt éveket. Kiderült hogy Brooke és Dave egy hosszabb szakítás után kerültek újra össze, mi erre csak összenéztünk, és elkezdtünk nevetni. Nem is ők lennének. Hiába nevettünk, aztán mi kerültünk szóba és ők röhögték végig az egészet. Hát igen, csak én vagyok képes elküldeni valakit Skóciából. Ezt a témát boncolgatva rájöttem hogy megbántam. Ha ott akkor igent mondok neki, akkor lehet hogy most teljesen boldogak lennénk és semmi nem állna az utunkba. De nem így történt. Elküldtem, elment, elmúlt az a varázs, amit bennem látott, és most már csak... nem is tudom mik vagyunk. Barátok… nem, akkor nem aludnánk egy ágyban és nem csinálnánk olyan dolgokat, kint egy pár. Viszont egy pár sem vagyunk, mert nincs meg a csoda, nincs meg az az érzés, ami ezt az egészet különlegessé tenné. Több mint barátság, de kevesebb, mint szerelem.

-          Hope! – ordítottak rám hárman is.

-          Bocsánat, elgondolkoztam. – söpörtem ki egy tincset a szememből.

-          Indulunk – rántott fel Dan, aki már a többiekkel egyetemben állva várakozott rám.

Ugyanolyan hangulatban sétálgattunk a sötét London utcáin, és  élveztük azt a nyári hangulatot, amit egy közeli szórakozóhely vendégei mutattak felénk. Nem tétovázott a két srác, hát nem elráncigáltak minket táncolni?! Hát de. Évek óta nem táncoltam egy normálisat, de Daniel annyira megpörgetett hogy ki tudtam volna bújni  a bőrömből.

-          Elég! – sikkantottam nevetve, de a hangos zenétől éppen csak meghallotta.

-          Tessék – állított megint szilárd talajra.

-          Hát… ez hiányzott – omlasztottam karjaimat Dan nyakába egy lassú szám kezdetén. 

-          Hope…

-          Tessék? – emeltem rá tekintetem.

-          Szerintem nem is vagyunk mi olyan rossz pár… - mire reagálhattam volna, Dave elhúzott, és ő kezdett táncolni velem, míg Brooke Daniellel ropta.

Hát igazából… igaza volt. De már teljesen mindegy. Vége lesz. Már csak három nap.

Az este végén kettesben sétáltunk haza, majd „szokásunkhoz” híven egyszerre bújtunk ágyba.

Az a két nap félelmetesen gyorsan telt el, majd Dan az indulása előtti napon elvitt egy utolsó randira.  Az okés, hogy van előre megtervezett első randi, na de utolsó is? Nem… csak nekünk van megtervezve az utolsó randi.

-          Kicsit hűvös van most… - szólalt meg hosszas csend után.

-          Jah… eléggé.

-          Kéred a dzsekim? – nézett rám kérdően, mire egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. – Na jó, ez nagyon nem az én stílusom… bocsi, ez nagyon Styles-os volt.

-          Kérem a dzsekid – néztem rá komolyan, mire megállt benne az ütő. – Na jó, ez nekem sem a stílusom – veregettem meg a vállát.

-          Istenem… kicsit úgy viselkedünk… nem is tudom, mintha most randiznánk először – fontolgatta – elvégre egész este nem smároltunk, és még nem is fogtuk egymás kezét.   

-          Bezzeg első találkozásnál… - világítottam rá.

-          Hát igen – nevetett fel – most komolyan bármit is mondasz, nekem hiányozni fogsz!

-          Idióta – vertem egyet mellkasára – szerinted nekem te nem?

-          Hát… - gondolkodott el – alakulhatott volna máshogy is.

-          Hogy érted hogy…. – nem bírtam befejezni, mert ajkaimat egy csókkal tapasztotta be. Látom ez nem túl kellemes téma neki, így hagytam hogy egyedi módszerrel hallgattasson el.

Reggel, inkább hajnalban a mellkasán ébredve elfogott egy furcsa érzés. Egyedül maradok… teljesen egyedül leszek. Nem lesz senki, akivel beszélgethetnék, akivel esetleg nevethetek, és senki nem jön elém. Apró dolgok, de nagyon hiányozni fognak.

-          Fenn vagy?

-          Aham – feleltem – te is agyalsz?

-          Aham.

-          Anyukád már felébredt.

-          Gondoltam… nekem is kelnem kéne.

-          Daniel… fél hat van, a géped fél tizenkettőkor indul… relaxálj!

-          Jó, de… még el akarok búcsúzni Joshtól és Carlától.

-          Oh… értem, hát…

-          Nyugi, nem úszod meg hogy kikísérj a reptérre!

-          Nem is akarom!

-          Értettem főnök! – teremtett maga alá, majd hosszú csókkal tartott ott. Nem ellenkeztem.

Reggel még elugrott az öccséékhez, majd a reptér előtt találkoztunk. Miután az anyukáját már kellően agyonölelgettem és elment felszállni, rajta volt a sor. Hát nem tagadom, a szememet nem enyhét fátyolosították el a könnycseppek.

-          Hé kislány, lesz még karácsony! – simított végig arcomon.

-          Tudom… ugye haza jössz? – cseppent le az első könnycsepp.

-          Hát… igazából… nem úgy terveztük, hanem… Joshék jönnek ki.

-          Oh… értem csak… akkor nem látlak már…soha?  - riadtam meg.

-          Nem… - simított végig  arcomon.

-          Miért nem? – kérdeztem mint egy gyerek, miközben arcomról cseppentek a nyakamra a könnycseppek.

Fülemhez közel hajolt, s így suttogott: - mert szeretlek és nem akarlak tönkretenni megint. – Amint ezt kimondta bennem megállt az ütő, ő eközben finoman arcon puszilt, majd elindult a termiál felé.

Borzalmas volt. Úgy éreztem hogy végig kihasználtam és ő végig máshogy gondolt rám. Mint annak idején. A nosztalgiaérzés felemésztett. Hiába múlik az idő, én megrekedtem. Megint bekerültem kettőjük közé. Mintha két szék közé estem volna. Az egyik székre majdnem sikerült felülnöm, de kegyetlenül lecsúsztam.

♫Daniel♫

Hát így végződik a mi történetünk. Indulás előtti estén elvittem vacsorázni, ahol majdnem megtörtem neki, és majdnem elmondtam neki mindent. Hogy újra totál beleestem, akár a gimiben, hogy nekem egy csók tőle sokkal többet jelentett mint neki és hogy… ha egyszer is kért volna, örömmel itt maradtam volna vele. De nem tette. Vagy belenyugodott vagy aggódott a jövőm miatt, de nem tette.  Az utolsó egy hét már a könyökömön jött ki. Annyira látszódott a vége hogy az fájt. Nekem biztosan fájt…

Indulásom reggelén a mellkasomon ébredt, miközben a haját simogattam.

-          Fenn vagy? – érdeklődtem suttogva, mikor mocorgást észleltem.

-          Aham… Te is agyalsz?

-          Aham.  – vágtam rá.

-          Anyukád már felébredt.

-          Gondoltam… nekem is kelnem kéne. – jutott eszembe,

-          Daniel… fél hat van, a géped fél tizenkettőkor indul… relaxálj! – nevetett fel.

-          Jó, de… még el akarok búcsúzni Joshtól és Carlától.  – vallottam be.

-          Oh… értem, hát… - szabadkozott.

-          Nyugi, nem úszod meg hogy kikísérj a reptérre! – nyugtattam meg.

-          Nem is akarom!

-          Értettem főnök! – teremtettem alám, és csókoltam meg. Nem hiszem hogy észrevenné azt a mágiát a csókban, amivel én mindig üdvözlöm. Hogy miért nem? Mert ő nem ezt érzi.

Miután Joshtól is sírva búcsúztam, Hope a reptér előtt várt rám. Olyan aranyos volt.  Anyuval is búcsúzkodott vagy öt percet, megkérte hogy vigyázzon magára és rám is, alaposan megölelgette, majd elém sétált, de már cseppet sem volt vidám.

-          Hé kislány, lesz még karácsony! – vigasztaltam.

-          Tudom… ugye haza jössz? – Csak ezt ne! Ugyanis soha többé nem akartam ide visszajönni.

-          Hát… igazából… nem úgy terveztük, hanem… Joshék jönnek ki. – szépítettem a dolgot. Ha tudná…

-          Oh… értem csak… akkor nem látlak már…soha?  - teljesen elfogta a félelem. Akármi voltam én neki, nehéz volt elengednie. 

-          Nem… - vallottam be arcát simogatva.

-          Miért nem? – Na igen… miért nem?

-          Mert szeretlek, és nem akarlak tönkretenni megint – suttogtam fülébe, majd arcon pusziltam s gyors elindultam elrejtve azt az előtörni vágyó könnycseppet.

Nagyon régen nem sírtam… talán még kicsi voltam. Két éve sem sírtam… de most muszáj volt elengednem pár cseppet. Tudtam hogy most lelkiismeret-furdalása a lesz, és azon fog gondolkozni hogy mióta tart ez, de egyszerű: több mint két éve. Lehet nem kellett volna elmondanom neki, hiszen úgyis elmegyek, de én jobban szeretem az egyenes utat. Midnen idióta szerelme filmben a főhős eltitkolja az érzéseit, így szenvednek tíz évet. Hát én nem tettem. Még ha felesleges is volt, megkönnyebbültem. Öcsém, az Alkonyat filmek megirigyelnék a mi életüket… csak nem vagyok vámpír… sem vérfarkas…

♫Hope♫

Végigsírtam azt a napot, de igazán én sem tudtam mi a bajom. Daniel? Harry? A magány? Ki tudja… talán mind a három  egyszerre. Tudtam hogy Harry azok után amit egymással tettünk nagyon ki fogja használni ezt a helyzetet, de azért nem gondoltam hogy ennyire a földbe tipor.

-          Hope… hogy-hogy nincs itt a barátod? Netán valami baj van? – csilingelős  hangjával elég idegesítőnek hatott, de tartottam magam.

-          Mi szakítottunk… - na jó, tartottam magam, de egy kis hazugság még belefér.

-          Eddig bírta? – gúnyolódott.

-          Igen Styles, te egy hős vagy, elvégre kibírtál engem majd egy évig, szenvedtél velem, de neki más az életszemlélete…

-          Szóval megunt… - látszódott rajta hogy ez az új, Dantől felvett stílus nem jön be neki, de még így is elég éber maradt ahhoz, hogy belém rúgjon.

-          Igen, bőven elég belőlem egy hónap. Te is tudod – vontam meg a vállam.  – Akkor volt jó minden, amikor az első hónapban találkoztunk a programon. Utána alig láttuk egymást, bizonyára ezért nem untál meg – már szólalt volna meg, de nem hagytam – de igen Harry, borzalmasan unalmas velem az élet, itt hagyott, lépj túl rajta! Én megtettem… - aham, persze…

-          Hát ő…oké. De ne felejtsd el, mindezeket te mondtad, és nem én. – nevetett fel, majd a következő percben kilépett Nadine hátulról, és egy hatalmas cuppanós csókkal üdvözölte. Hát tudja hogy szenvedjen az ember.

Még a szemeszter kezdete előtt meglátogattam anyuék az ikrekkel, és eltöltöttek pár napot nálam. Hát életmentő volt. Még szerencse hogy itt voltak és nem zuhantam magamba. A kicsikkel nagyon jól elvoltunk, az öt nap alatt együtt fedeztük fel Londont. Anyu ezalatt rengeteget töltött az üzletben, így Nadine és Harry inkább magukban tartották a véleményüket. Talán ittlétem legnormálisabb hete volt.

 Olyan jó hogy nem voltam egyedül, elvégre már csak egy hét, kezdődik az egyetem, tanulás, plusz munka. Le fog foglalni az a lényeg.  Mikor volt egy kis időm tovább írtam a kis sztorimat a naplóban, és egész jól elhaladtam. Már a záróvizsgánál tartottam a St. Cloudnál töltött egy hónapban, mikor megcsörrent a telefonom. Anna…

III.kötet ~ 8.fejezet

Sziasztok!
Tudom szégyenletesen régen jelentkeztem. sokat gondolkodtam... nem egyszer megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe, és bezárom,d e mégsem tettem. És nem is fogom, mert ti itt vagytok. Nem hagylak cserben titeket, most tényleg nem. Nem mondom meg mikor lesz rész, mert akkor írok, amikor tudok. Mikor 5 percem is szabad, írok, de nem sok olyan van. Remélem többet nem lesz ilyen nagy különbség a részek között, nem tervezem.
Nos a részről: ! szemszög 4 mini történettel 4 érzéssel. Kellemes olvasást! Jahm és ha olvasói kérdésetek lenne: http://ask.fm/Nesssie

♫Hope♫

Egy héttel később már minden a rendes kerékvágásban ment. Igyekeztünk megtanulni egymás melett élni, mert Harry és Daniel szinte minden nap egy időben értek be  a boltba, így volt mindig volt egy sor szokásos jópofizás. Diana csak a fejét fogta akárhányszor együtt látott minket.  Kiakasztó lehetett.

-          Daniel. – biccentett a másik.

-          Harry – viszonozta a gesztust.

-          Édes! – rohant oda Nadine-hoz, és tapasztotta ajkait övéire… nos igen, ezt nekem szánta minden egyes alkalommal, hogy a szívem görcsbe ránduljon.  

Ilyenkor Daniel is tette a dolgát. Úgy csókolt, hogy éreztem. Nem, nem a csókot. Hanem őt. Furcsa érzés volt, de kellemes… nagyon kellemes.

Ily módon valami féle harchelyzet alakult ki közöttünk. Nem, nem én és Nadine, nem Harry és Daniel, hanem én és Harry között. Nem azt akartuk bizsonyítani hogy elvagyunk, hanem hogy boldogok vagyunk. És ez nehéz volt…

-          Szia szépség! – köszöntött Dan egy csókkal egy szép, nyári reggelen, majd keze lejebb csúszott a kelleténél.

-          Dan! Ez a munkahelyem! – méltatlankodtam.

-          Igen? Akkor ezt figyeld! – emelt fel, és ültetett fel a pultra. Ajkai apró csókokat hagytak nyakamon, majd nvisszatértek a számra. Kezem hajába tévedt, majd nyakára, majd…

-          Elnézést! – köhintett Harry, majd leverte a lábam.  – Nadine?

-          Nincs itt – vontam meg a vállam, majd újra közelebb húztam páromat. Ha harc hát harc.

-          De – kökött meg ismét – Hol van?

-          Még nem jött be, oké?  - hadartam.

-          Jó. Akkor megvárom. – vágta le magát egy fotelba mosolyogva.

-          Jó – grimaszoltam, majd visszatértem Daniel szájára. Sakk matt.  

Daniel nem sokkal később elment dolgozni, így kettecskén maradtunk Harryvel.

-          Nem értelek. – szólalt meg hosszú csned után.  – Ha őt akartad, akkor miért játszadoztál velem?  - nem hittem a fülemnek.

-          Nem értem… ha utálsz akkor miért nem keseríted meg az életem? Ja hoppá… azt csinálod – vontam mega vállam.

-          Szánalmas vagy. – jelentette ki.

-          Miért? – kérdeztem rá. – Zavar hogy nélküled vagyok boldog?

-          Az zavar hogy vele vagy boldog! – tört meg. Közelebb sétált, és megrázta a fejét. – Engem elküldesz őt meg visszafogadod az első alkalommal!

-          Nem… nem az első alkalommal.

-          Ugyan! – jött közel. – Utánad ment Skóciába! Már akkor is vele voltál mikor összefutottunk az étteremben – elmélkedett.

-          Nem. Elküldtem te szerencsétlen! – fakadtam ki.

-          Na persze! Miért küldted volna el?

-          Mert téged vártalak! – ordítottam rá. Hát… nem jó időpontban, mert akkor lépett be Nadine, aki csodálkozástól elkerekedett szemekkel figyelte a  jelenetünket.

-          H… - hitetlenkedett – már majdnem bevettem… mégis vele vagy… mikor ő mással is van… egy hatalmas ribanc vagy Hope! – vágta a szemembe. Majd keron ragadta barátnőcskéjét, és kiviharzottak az üzletből, míg én sírva görnyedtem össze.  Köszönöm szépen Harry Styles.   

 ♫Harry♫

Hope-val csak kínoztuk egymást, szándékosan. Mikor azt mondtam neki hogy már nem érdekel, akkor mindkettőnkben eltörött valami. Az addigi mélyen elrejtett szerelem gyűlöletté változott, és meg akartuk keseríteni egymás életét. Sikerült. Annyira kiakasztott hogy ők ketten jól érzik magukat, hogy már csak bele akartam kötni. Hogy miért? Nem tudom. Zavart, pedig tényleg tök jól megvoltam Nadinnal. Ő olyan lány, akit vígasztalni kell, akivel törődni kell, ugyanakkor érett, mégis magabiztos. Teljesen más mint Hope. Teljesen más mint Hope most, mert olyan mint Hope négy éve. Á kiakasztom magamat is.

Nadine azt mondta hogy várjam meg nála. Hát jó. Felmentem apró kis lakásába, és kutatni kezdtem a már jó ideje ott lakó ruháim között. Nad mindig kimosta őket és egy üres szekrénybe pakolta be. Vettem egy tiszta pólót és a fürdő felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam, és a bejárati ajtó már nyílt is. Gondoltam meglepem kissé fáradt kedvesemet, így egyszál törölközőbe mentem ki üdvözökni őt.

-          Meglepetés! – ugrottam ki az ajtó körül.

-          Harry! – a meglepetéstől leesett rólam a törülköző, a megleopett személy pedig vörös fejjel takara el szemeit.

-          Te meg mi a fenét keresel itt? – húztam vissza a törölközőt.

-          D-Diana kért hogy hozzam el a katalógusokat. – dadogta.

-          És miért te? – tért fel hangom magasabbra.

-          Nem tudom. Mikor fogod már fel hogy nem szövök ellened összeesküvés elméleteket? – vonta fle a szemöldökét, de nem válaszoltam. – Gyerees vagy Styles, talán négy éve érettebb voltál, de… - rázta a fejét sóhajtva… -  mindegy. – indult az ajtó felé.

-          Hé! - Rohantam utána, és rántottam vissza kicsit túl szorosan.

-          Eressz el!

-          Mit akartál mondani? – kíváncsiskodtam. Arcunk nem volt távol egymástól, de mindkettőnk izzott a tettvágytól. Én ott egy törölközőben bűnös dolgokra gondoltam vele kapcsolatban, míg ő legszívesebben pofon vágott volna.

-          Mindegy. Egy ribanc nem beszélhet olyan hangon Harry Stylessal – rántotta ki magát karjaim közül, majd rohant el.

Az a dolog, hogy konkrétan… azt mondtam rá, eléggé szíven ütötte. Belegondolva tényleg elég ieges voltam mikor ezt mondtam… és ő azt mondta hogy várt rám. Ugyan Harry! Hagyd már abba! Nem érdekled! Mással van! Ki tudja hogy mi volt mikor veled volt? Ott is jelen volt Daniel, simán lehettél te is harmadik, akár csak az a szegény csaj akit Dan áltat! E hangokat susogta belsőm. Legmélyen bíztam abban, hogy ténylge csak most kerültek közel egymáshoz, mégis csak arra bírtam gondolni hogy közel sem ez a helyzet.

♫Nadine♫

 Hogy én milyen naiv vagyok, hogy egy rövid ideig is hittem abban, hogy normális életem lehet! Hát… közel sem az. Mikor kikerültem a nagy depresszív múltamból, szinte azonnal bekerült Harry az életembe, aki meghallgatott, és gyengéden bánt velem. Talán ezért szerettem bele oly könnyen s hamar.  Elhalmozott a megértésével, és ő is megnyílt előttem Hope-val kapcsolatban. Azt hittem rokon lelkek vagyunk. Hogy mindketőnkkel kegyetlen volt a múlt, és most végre boldogok lehetünk. Nem, ehelyett megjelenik a múlt és mindent tönkretesz!

Egy hónap. Annyi ideig voltam boldog egész életemben. Kis koromban megvetettek, mert furcsa voltam. Sosem tudtam miben voltam annyira más mint ők, de sosem volt egy barátom sem. Mindenki került, és kigúúnyolt. Mikor érettebb lettem eldöntöttam hogy változtatok ezen, és…  aztán jött az emós korszakom. Na ott már azért sem lehettem boldog mert olyan volt a stílusom. Legbelül lehangolónak éreztem az egészet, de ott odafigyeltek rám… egy ideig, és nem is akárhogy. Kihasználtak ahogy tudtak… testileg-lelkileg… anyagilag. Én pedig hagytam, mert elfogadtak. Legalább is azt hittem. Aztán végül teljesen rgy romhalmaz lettem. Nem csoda hogy pszihiátrián kezeltek.

Eldöntöttem hogy új életetet kezdek. Boldog leszek, és maradok olyan amilyen vagyok, így szeressenek. Ekkor ismertem meg Harryt. Megszereztem azt, amit már kiskorom óta hiányolok: a figyelmet, a szeretetet. Anyuék nagyon szeretnek, de ez nem elég egyetlen gyereknek sem felnőni.  Harry figyelt rám, és törődött velem, úgy mint senki soha.

Aztán jött Hope… Nagy esélyt láttam rá hogy remek barátnők leszünk, és minent meg tudunk beszélni. Hát nagyot tévedtem. Mikor megjelent a lány, aki hasonlókon ment át mint én, azt hittem hogy úgy is érti. De nem. Ő keserítette meg mások életét. Nekem jöhet azzal hogy tönkrement az éélete, de Istenem! Ő is tönkretett életeket! Olyan életeket, ami nekem fontos… Harrynek is ártott eleget, az anyja sem tűnt volna el, ha vele nincs valami, és ó!!! Daniel barátnője! Szegény ha megtudja hogy ennyire kijátszák a háta mögött! 

-          Szia! – rohant be Hope ziháva.

-          Szia…

-          Szerintem haza kéne menned.

-          Mi? Miért? – néztem rá furcsán.

-          A pasid egy törölközővel ugrott elő, szóval valószínűleg rád vár. – motyogta.

-          Mit kerestél te nálam? Mit csináltatok? – sipítottam.

-          Nadine, nyugodj meg! – tartóztatott kezével.

-          Mit-kerestél-a-lakásomban? – kérdeztem szótagolva.

-          Anyukád küldött el hogy vigyek el pár szórólapot, de…

-          De? – sikkantottam fel könnyes szemekkel. – Köszönöm. Köszönöm hogy az én életemet is tönkreteszed Hope Hamilton!

♫Daniel♫

Na végre! Hétvége! Két napig nem kell Styles pofáját bámulnom. Szegény Hope az első találkozás óta szinte minden este sír. Annyira fáj nézni… főleg mióta megint többet jelent mit kellene. Az a rengeteg együtt töltött idő felébresztette a bennem szunnyadó régi érzéseimet, és midnenre képes lettem volna érte. Ha hívott mentem, ha elküldött elmentem, ha szomorú volt, felvidítottam, ha segíteni kellett segítettem, és ha hiányzott, megkerestem.

Pontosan nem tudom  mi vagyok én neki. Egy pótlék? Nem tudom… ha megcsókolom nem azt érzem. Érzem a vértől lüktető szívét, ahogyan melkasomnak simul. Tudom hogy még őt szereti. Ez tény. De én sem vagyok semmi neki.  Ennyit megtanultam: felismerni mások érzéseit. És ezért maradtam vele. Ha tudnám hogy csak azért van velem hogy bosszantsa a Styles gyereket, már második nap otthagytam volna. De nem.

Ha megkérne, vagy utana rá, akkor én ittmaradnék érte. Nem tudom hogy, de midnen meg lenne oldva. Bár… lehet csak én állok a boldogságának útjában. Lehet ha elmegyek, két nap eltelik és újra boldogan éldegél Stylessal. El kell mennem, úgy legalább az a hülye picsa is megkapná a magáét. Styles barátnője nem az eszéről híres, de hogy még idegesítő is és irritáló is, az már csak bónusz. Utálom a csajt.

Ma elvittem Hope-ot vacsorázni, mert nehéz napunk volt, és furcsa módon most az én lakásom előtt kötöttünk ki először.

-          Anya már alszik… - csábítottam, miközben kezem egyre csak csúszott lefelé.  

-          Hmm… - cirgattta meg állam, majd keze ibngem alá tévedt.

Szabad kezemmel kinyitottam a bejárati ajtót, mire felugrott rám, és lecsapott számra.

-          Daniel! – hallottam egy bosszús hangot, mire Hope leugrott és meém állt. – Arra voltam kívácsi hogy ma miért nem jöttél a lányomért, de úgy látom megvan az oka. – mérte végig Hope-ot.

-          Basszus! – csaptam bele a falba.

-          Ezt nagyon elrontottad! Hogy mertél játszadozni a lányommal, míg egy másik lány várt esténként? Hmm? Hogy merted ezt tenni?

-          És maga hogy mert megzsarolni hogy randizgassak a cseppet sem csinos lányával, csak hogy maradhassunk?! – ekkor észrevettem hogy más is van a szobában. Anya egy sóhajjal kapot a szájához.

-          Daniel… - kezdte.

-          Khhm… - lépett elém a pasas. – Holnap reggel tíz órára a lakás üres legyen! – ordította köpködve.