III.kötet ~ 9.fejezet

So so so so so so so sorry for late.... (szerintem a képet Lou és El van, de nem baj XD)

Ne-Yo Let Me Love You

♫Hope♫

Igen, naná hogy Dan és az anyja hozzám jöttek, elvégre miattam alakult ki ez az egész helyzet, és szívesen láttam őket.  Dan anyja nem is tudva semmiről csak sodródott az árral és próbálta feldolgozni a történteket, míg Daniel folyamatosan hálálkodott. A pasas – mikor másnap reggel pontban tíz órakor megjelent lányával együtt– arcára ráfagyott a mosoly, mikor megpillantott és arról beszéltünk hogy hozzám igyekszünk. Szerintem százszor megbánta döntését. És a lánya… undorodva, ugyanakkor irigykedve nézett rám, és Daniel még rá is tett egy lapáttal hogy előtte csókolgatott.  Látni kellett volna az arcukat… a csaj majdnem sírt, az apja majdnem felpofozta Dant.

Hát maradandó élmény marad az biztos. És most egy hétig hármasban éldegélünk. Marie, Dan anyukája minden reggel lemegy a pékségbe, és hoz nekünk reggelit, s mi csak a finom kávé illatára keltünk fel.  Minden este Daniel mellé feküdtem le, és az ő oldalán keltem fel reggelente.  Meg tudtam volna szokni… lassan meg is szoktam.

Egyik este elmentünk Brooke-val és Davvel vacsorázni meg szórakozni.  Ritka jókedv uralkodott felettünk. Először egy kis kifőzdében találkoztunk. Majdnem sírógörcsöt kaptam, mikor Dan a munkából a még tőlem kapott varsity dzsekiben jelent meg. Azt hittem rég kinőtte, vagy kidobta, vagy… mit tudom én. Meg is látta rajtam, így mikor odaért hozzám a szokásosnál hosszabb csókkal üdvözölt.

Végig beszélgettünk,  nevettünk, és elemezgettük ez eltelt éveket. Kiderült hogy Brooke és Dave egy hosszabb szakítás után kerültek újra össze, mi erre csak összenéztünk, és elkezdtünk nevetni. Nem is ők lennének. Hiába nevettünk, aztán mi kerültünk szóba és ők röhögték végig az egészet. Hát igen, csak én vagyok képes elküldeni valakit Skóciából. Ezt a témát boncolgatva rájöttem hogy megbántam. Ha ott akkor igent mondok neki, akkor lehet hogy most teljesen boldogak lennénk és semmi nem állna az utunkba. De nem így történt. Elküldtem, elment, elmúlt az a varázs, amit bennem látott, és most már csak... nem is tudom mik vagyunk. Barátok… nem, akkor nem aludnánk egy ágyban és nem csinálnánk olyan dolgokat, kint egy pár. Viszont egy pár sem vagyunk, mert nincs meg a csoda, nincs meg az az érzés, ami ezt az egészet különlegessé tenné. Több mint barátság, de kevesebb, mint szerelem.

-          Hope! – ordítottak rám hárman is.

-          Bocsánat, elgondolkoztam. – söpörtem ki egy tincset a szememből.

-          Indulunk – rántott fel Dan, aki már a többiekkel egyetemben állva várakozott rám.

Ugyanolyan hangulatban sétálgattunk a sötét London utcáin, és  élveztük azt a nyári hangulatot, amit egy közeli szórakozóhely vendégei mutattak felénk. Nem tétovázott a két srác, hát nem elráncigáltak minket táncolni?! Hát de. Évek óta nem táncoltam egy normálisat, de Daniel annyira megpörgetett hogy ki tudtam volna bújni  a bőrömből.

-          Elég! – sikkantottam nevetve, de a hangos zenétől éppen csak meghallotta.

-          Tessék – állított megint szilárd talajra.

-          Hát… ez hiányzott – omlasztottam karjaimat Dan nyakába egy lassú szám kezdetén. 

-          Hope…

-          Tessék? – emeltem rá tekintetem.

-          Szerintem nem is vagyunk mi olyan rossz pár… - mire reagálhattam volna, Dave elhúzott, és ő kezdett táncolni velem, míg Brooke Daniellel ropta.

Hát igazából… igaza volt. De már teljesen mindegy. Vége lesz. Már csak három nap.

Az este végén kettesben sétáltunk haza, majd „szokásunkhoz” híven egyszerre bújtunk ágyba.

Az a két nap félelmetesen gyorsan telt el, majd Dan az indulása előtti napon elvitt egy utolsó randira.  Az okés, hogy van előre megtervezett első randi, na de utolsó is? Nem… csak nekünk van megtervezve az utolsó randi.

-          Kicsit hűvös van most… - szólalt meg hosszas csend után.

-          Jah… eléggé.

-          Kéred a dzsekim? – nézett rám kérdően, mire egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. – Na jó, ez nagyon nem az én stílusom… bocsi, ez nagyon Styles-os volt.

-          Kérem a dzsekid – néztem rá komolyan, mire megállt benne az ütő. – Na jó, ez nekem sem a stílusom – veregettem meg a vállát.

-          Istenem… kicsit úgy viselkedünk… nem is tudom, mintha most randiznánk először – fontolgatta – elvégre egész este nem smároltunk, és még nem is fogtuk egymás kezét.   

-          Bezzeg első találkozásnál… - világítottam rá.

-          Hát igen – nevetett fel – most komolyan bármit is mondasz, nekem hiányozni fogsz!

-          Idióta – vertem egyet mellkasára – szerinted nekem te nem?

-          Hát… - gondolkodott el – alakulhatott volna máshogy is.

-          Hogy érted hogy…. – nem bírtam befejezni, mert ajkaimat egy csókkal tapasztotta be. Látom ez nem túl kellemes téma neki, így hagytam hogy egyedi módszerrel hallgattasson el.

Reggel, inkább hajnalban a mellkasán ébredve elfogott egy furcsa érzés. Egyedül maradok… teljesen egyedül leszek. Nem lesz senki, akivel beszélgethetnék, akivel esetleg nevethetek, és senki nem jön elém. Apró dolgok, de nagyon hiányozni fognak.

-          Fenn vagy?

-          Aham – feleltem – te is agyalsz?

-          Aham.

-          Anyukád már felébredt.

-          Gondoltam… nekem is kelnem kéne.

-          Daniel… fél hat van, a géped fél tizenkettőkor indul… relaxálj!

-          Jó, de… még el akarok búcsúzni Joshtól és Carlától.

-          Oh… értem, hát…

-          Nyugi, nem úszod meg hogy kikísérj a reptérre!

-          Nem is akarom!

-          Értettem főnök! – teremtett maga alá, majd hosszú csókkal tartott ott. Nem ellenkeztem.

Reggel még elugrott az öccséékhez, majd a reptér előtt találkoztunk. Miután az anyukáját már kellően agyonölelgettem és elment felszállni, rajta volt a sor. Hát nem tagadom, a szememet nem enyhét fátyolosították el a könnycseppek.

-          Hé kislány, lesz még karácsony! – simított végig arcomon.

-          Tudom… ugye haza jössz? – cseppent le az első könnycsepp.

-          Hát… igazából… nem úgy terveztük, hanem… Joshék jönnek ki.

-          Oh… értem csak… akkor nem látlak már…soha?  - riadtam meg.

-          Nem… - simított végig  arcomon.

-          Miért nem? – kérdeztem mint egy gyerek, miközben arcomról cseppentek a nyakamra a könnycseppek.

Fülemhez közel hajolt, s így suttogott: - mert szeretlek és nem akarlak tönkretenni megint. – Amint ezt kimondta bennem megállt az ütő, ő eközben finoman arcon puszilt, majd elindult a termiál felé.

Borzalmas volt. Úgy éreztem hogy végig kihasználtam és ő végig máshogy gondolt rám. Mint annak idején. A nosztalgiaérzés felemésztett. Hiába múlik az idő, én megrekedtem. Megint bekerültem kettőjük közé. Mintha két szék közé estem volna. Az egyik székre majdnem sikerült felülnöm, de kegyetlenül lecsúsztam.

♫Daniel♫

Hát így végződik a mi történetünk. Indulás előtti estén elvittem vacsorázni, ahol majdnem megtörtem neki, és majdnem elmondtam neki mindent. Hogy újra totál beleestem, akár a gimiben, hogy nekem egy csók tőle sokkal többet jelentett mint neki és hogy… ha egyszer is kért volna, örömmel itt maradtam volna vele. De nem tette. Vagy belenyugodott vagy aggódott a jövőm miatt, de nem tette.  Az utolsó egy hét már a könyökömön jött ki. Annyira látszódott a vége hogy az fájt. Nekem biztosan fájt…

Indulásom reggelén a mellkasomon ébredt, miközben a haját simogattam.

-          Fenn vagy? – érdeklődtem suttogva, mikor mocorgást észleltem.

-          Aham… Te is agyalsz?

-          Aham.  – vágtam rá.

-          Anyukád már felébredt.

-          Gondoltam… nekem is kelnem kéne. – jutott eszembe,

-          Daniel… fél hat van, a géped fél tizenkettőkor indul… relaxálj! – nevetett fel.

-          Jó, de… még el akarok búcsúzni Joshtól és Carlától.  – vallottam be.

-          Oh… értem, hát… - szabadkozott.

-          Nyugi, nem úszod meg hogy kikísérj a reptérre! – nyugtattam meg.

-          Nem is akarom!

-          Értettem főnök! – teremtettem alám, és csókoltam meg. Nem hiszem hogy észrevenné azt a mágiát a csókban, amivel én mindig üdvözlöm. Hogy miért nem? Mert ő nem ezt érzi.

Miután Joshtól is sírva búcsúztam, Hope a reptér előtt várt rám. Olyan aranyos volt.  Anyuval is búcsúzkodott vagy öt percet, megkérte hogy vigyázzon magára és rám is, alaposan megölelgette, majd elém sétált, de már cseppet sem volt vidám.

-          Hé kislány, lesz még karácsony! – vigasztaltam.

-          Tudom… ugye haza jössz? – Csak ezt ne! Ugyanis soha többé nem akartam ide visszajönni.

-          Hát… igazából… nem úgy terveztük, hanem… Joshék jönnek ki. – szépítettem a dolgot. Ha tudná…

-          Oh… értem csak… akkor nem látlak már…soha?  - teljesen elfogta a félelem. Akármi voltam én neki, nehéz volt elengednie. 

-          Nem… - vallottam be arcát simogatva.

-          Miért nem? – Na igen… miért nem?

-          Mert szeretlek, és nem akarlak tönkretenni megint – suttogtam fülébe, majd arcon pusziltam s gyors elindultam elrejtve azt az előtörni vágyó könnycseppet.

Nagyon régen nem sírtam… talán még kicsi voltam. Két éve sem sírtam… de most muszáj volt elengednem pár cseppet. Tudtam hogy most lelkiismeret-furdalása a lesz, és azon fog gondolkozni hogy mióta tart ez, de egyszerű: több mint két éve. Lehet nem kellett volna elmondanom neki, hiszen úgyis elmegyek, de én jobban szeretem az egyenes utat. Midnen idióta szerelme filmben a főhős eltitkolja az érzéseit, így szenvednek tíz évet. Hát én nem tettem. Még ha felesleges is volt, megkönnyebbültem. Öcsém, az Alkonyat filmek megirigyelnék a mi életüket… csak nem vagyok vámpír… sem vérfarkas…

♫Hope♫

Végigsírtam azt a napot, de igazán én sem tudtam mi a bajom. Daniel? Harry? A magány? Ki tudja… talán mind a három  egyszerre. Tudtam hogy Harry azok után amit egymással tettünk nagyon ki fogja használni ezt a helyzetet, de azért nem gondoltam hogy ennyire a földbe tipor.

-          Hope… hogy-hogy nincs itt a barátod? Netán valami baj van? – csilingelős  hangjával elég idegesítőnek hatott, de tartottam magam.

-          Mi szakítottunk… - na jó, tartottam magam, de egy kis hazugság még belefér.

-          Eddig bírta? – gúnyolódott.

-          Igen Styles, te egy hős vagy, elvégre kibírtál engem majd egy évig, szenvedtél velem, de neki más az életszemlélete…

-          Szóval megunt… - látszódott rajta hogy ez az új, Dantől felvett stílus nem jön be neki, de még így is elég éber maradt ahhoz, hogy belém rúgjon.

-          Igen, bőven elég belőlem egy hónap. Te is tudod – vontam meg a vállam.  – Akkor volt jó minden, amikor az első hónapban találkoztunk a programon. Utána alig láttuk egymást, bizonyára ezért nem untál meg – már szólalt volna meg, de nem hagytam – de igen Harry, borzalmasan unalmas velem az élet, itt hagyott, lépj túl rajta! Én megtettem… - aham, persze…

-          Hát ő…oké. De ne felejtsd el, mindezeket te mondtad, és nem én. – nevetett fel, majd a következő percben kilépett Nadine hátulról, és egy hatalmas cuppanós csókkal üdvözölte. Hát tudja hogy szenvedjen az ember.

Még a szemeszter kezdete előtt meglátogattam anyuék az ikrekkel, és eltöltöttek pár napot nálam. Hát életmentő volt. Még szerencse hogy itt voltak és nem zuhantam magamba. A kicsikkel nagyon jól elvoltunk, az öt nap alatt együtt fedeztük fel Londont. Anyu ezalatt rengeteget töltött az üzletben, így Nadine és Harry inkább magukban tartották a véleményüket. Talán ittlétem legnormálisabb hete volt.

 Olyan jó hogy nem voltam egyedül, elvégre már csak egy hét, kezdődik az egyetem, tanulás, plusz munka. Le fog foglalni az a lényeg.  Mikor volt egy kis időm tovább írtam a kis sztorimat a naplóban, és egész jól elhaladtam. Már a záróvizsgánál tartottam a St. Cloudnál töltött egy hónapban, mikor megcsörrent a telefonom. Anna…