III.kötet ~ 18.fejezet

Ez lett az egyik kedvenc részem, remélem tetszeni fog!

A pasas lassan elkezdett közeledni felém, miközben én könnyekkel küzdve kerestem a megoldást.

- Ne kérem ne! – könyörgésem süket fülekre talált a nyelv tudatlan szenátor személyében. - Kérem! – rogytam össze, és zuhantam a padlóra. – Nem akarom! – kiabáltam.

- Nyugalom, kislány. – majdnem ott ájultam el. – nem bántalak ha nem akarod.

- Persze hogy nem akarom! Nem vagyok egy ribanc! – kiabáltam tovább.

- Csendesebben! A fene nem gondolta hogy ezek olyanokat is futtatnak, akik nem jártasak a szakmában.

- Uram… könyörgöm, ön egy kurvának néz engem? Lehet azért van itt hogy találjon egyet, de megnyugtatom hogy nem én vagyok az.

- Ez cseppet sem megnyugtató, inkább frusztráló… - azt hittem hogy a pasas azon nyomban nekem esik, de mikor már velem beszélt, kicsit megnyugodtam.

- E-Erusees azt mondta hogy nem beszél angolul.

- Eruseesnak nem kell mindent tudni, sőt jól jön az embernek ha néma fülekkel hallgathat.

- És… akkor nem fog… szóval nem…

- Nem – mosolygott rám biztatóul, de én inkább vicsorgásnak láttam.

- Kérem, segítsen megszökni! Akaratom ellenére tartanak itt fogva, és félek! – zokogásom betöltötte az eddig csendes szobát hanggal.

- Rendben, csak ne sírj! – csitítgatott. – Nem vagyok én szörnyeteg.

- Akkor segít? – emeltem fel a fejem.

- Igen… de csinálj úgy mintha megszöktél volna…

- Mi? – csodálkoztam.

- Tessék – nézett körbe gyorsan és nyomott a kezembe egy vázát. – vágj vele fejen és rohanj amerre tudsz!

- De…

- Gyorsan még mielőtt meggondolom magam! – sürgetett, mire elvettem a vázát, és lazán fejbe vágtam vele. – Kislány, legalább fájjon is, mert erre csak felizgultam… - na erre a kijelentésére akkorát kapott, hogy ájultan zuhant le az ágy mellé. Először megijedtem és lehajoltam segíteni – haladj már kifelé! – motyogta félájultan, mire az első ajtón kiosontam az ajtón, és lassan, de gyorsan szedni kezdtem a lépteket.

Levettem a magas cipőt és a kezembe fogva rohantam egyenesen a lift felé.  Addig nyomogattam a gombot – feleslegesen – mígnem kinyílt a lift ajtaja. A fenébe! Erusees.

-          Hé te! – ordította utánam, mikor a lépcső felé rohantam.

Villámgyorsan szedtem a fokokat, mígnem leértem a portára, ahol már teljesen ki voltam fulladva, de nem vigasztalt hogy a liftből is és a lépcsőről is ismerős alakok néztek le rám… miért pont én? Miért én kellek nekik? Egyenesen a főbejárat felé rohantam, ahol – szerencsétlenségemre – rám nyitották az ajtót. A következő amire emlékszem a koszos raktár, és Stephanie sírdogálása.

-          Mi…mi történt? – próbáltam felállni, de visszazuhantam. Jellemző.

-          Ők…téged… neee. - Nem tudtam mi a fene baja van, de azonnal megértettem, amint magamra néztem. Éppen csak fehérnemű volt rajtam. Semmi más.

-          Nee… - zokogtam.

-          De. És-és-és… itt! – sírt tovább. – Fel is vette. - Kiabált.

-          Nyugalom, csss – rohantam mellé. – Itt-itt vagyok, és… jól vagyok. – az rohadt erős túlzás, de élek. Bár ebben a percben inkább halott lennék. Harry teste mellett erőszakolt meg a gyilkosa… - ajtónyitódás. – Hope ne! Félek! Félek! -  bújt hozzám, de nem bírtam neki felelni, mert engem is a félelem szorongatott.

-          Hamilton drága, te sosem tanulsz a leckéből? Szerinted nyerő volt azt feltételezni rólunk, hogy felügyelet nélkül hagyunk? – nyeltem egyet – Bár neked csak ennyi a hibád. Ezzel szemben nagyot csalódtam szenátor barátunkban. Ki gondolta volna hogy tud a ravasz angolul? Sőt még meg is kegyelmez neked? – vicsorgott rám, mire elkerekedett a szemem. – Most jön a lárifári kérdés hogy honnan tudok róla. Onnan, hogy akartam készíteni egy videót rólatok és elküldeni a barátaidnak. Nagyon büszkék lennének rád. Azonban Stefan túlságosan megsajnált téged…hmm kár, a vesztét okozta.

-          Mi? Megölte a szenátort? – kérdeztem vissza kissé hangosabban mint kellene. Már kellően elegem volt az egészből annyira, hogy leszarjam mit csinálnak velem.

-          Igen, bár azt hittem ennél jobban ismersz. Apropó… gondolom rájöttél miért vagy fehérneműben.

-          Ne vagyok hülye. De nem értem, miért nem öl meg engem csak úgy simán? – nőtt a bátorságom…egyre jobban, mert úgy éreztem hogy ennél nem lehet rosszabb.

-          Mert akkor nem látlak szenvedni. Milyen szomorú lenne, ha nem látnád meghalni a barátaidat és a családodat? A szívem szakadna meg! – játszotta magát.

-          Nem. Maga nem öl meg senkit. – tettem karba kezem a mellem előtt.

-          Hahaha – nevetett fel kínosan – mit mondtál?

-          Hogy nem öl meg senkit. Addig hagy engem játszadozni, mígnem sikerül mindenkit megmentenem. – magam sem tudtam mire megyek – higgye el hogy ennél rosszabbat nem tud velem tenni. Bármilyen áron, de nem fogom hagyni hogy maga győzzön, ezt jegyezze meg! És ígérek is valamit: meg fogom ölni. Én fogom megölni magát, erre mérget vehet! Sőt mi több, nem érdemli meg a magázást, elmondom a saját stílusomban  - közelebb hajoltam, és a fülébe suttogtam – megdöglesz te undorító patkány! – erre válaszul egy falhoz taszító pofont kaptam.    

 Snow Patrol - Chasing Cars

♫Harry♫

Elérkezett az idő. A többiek nehézkesen, bár beleegyeztek haditervünk kivitelezésbe. Egyetlen ember kivételébe.

-          Harry, ha nem mehetek veletek, akkor esküszöm hogy… nem is tudom mit csinálok! Rám is tartozik.

-          Mia… téged most szedtünk ki a halál torkából, meg akarsz halni? – kérdett vissza kicsit sem cinikusan Daniel.

-          Nem Daniel, de ha jól emlékszem elég szépen kifejtetted hogy te szívesebben mentél volna utána, mint utánam, így mivel helyette engem választottak, tartozom ennyivel – válaszolt, de látszott rajta hogy Daniel szavai piszokul bántják.

-          Mia, így is örülök hogy élsz! Nem lesz ma szükségünk még egy drámára! Mi van ha őt sikerül kiszabadítani téged meg elkapnak! Ember, szerinted otthagynánk?! Gondolkozz!  Csak megnehezíted a dolgunkat!

-          Tudod Daniel, úgy látom hogy még belegondolnod is nehéz, hogy esetleg segíthetnék nektek! HA egyikőtök megsebesül a másik meg Hope-ot cipeli, akkor ki segít a sebesültnek? Ott hagyjátok meghalni? Na nem…

-          Szerintem gyere… - adtam meg magam, nem bírtam már a kis csaj adrenalinlöketével.

-          Mi? – nézett rám, mintha totál hülye lennék.

-          Daniel, bent marad a kocsiban! Ott nem lehet semmi baja, egy fegyvert is adunk neki.

-          Te adsz neki fegyvert Styles?

-          Igen… de egyébként is, tényleg segítség lesz – mosolyogtam biztatóan a lányra.

-          Látod Daniel, míg te csak a szőkét láttad bennem, valaki szerint hasznos is vagyok – vágott vissza.

-          Tudod Mia, ez a megszólalásod tényleg szőkének állított be. – Mia fejét rázva, karba tett kézzel vonult ki a szobából.

-          Daniel, bocs hogy így rákérdezek, de ő nem az exed?

-          De Styles az.

-          És nem békében váltatok el? – kérdeztem szórakozottan.

-          Nem neked mesélt egész éjszaka a csodálatos új kapcsolatáról. Komolyan… míg én sajnáltam hogy mindennek vége és meghalt az apja, ő büntet engem Hope miatt…

-          Szimpatikus a csaj – poénkodtam.

-          Vicces – nézett rám -  akkor éjszaka a te szobádban alszik.

-          De… - ellenkeztem.

-          Kösz haver! Tied a csaj! – vonult ki az üvegajtón. – Szabadsááág! – kiáltott a túl oldalról felemelt karokkal, miközben a konyhába ment. Remek.

A többiek feketébe burkolózva, kinyalva ballagtak le a lépcsőn.

- Csak én érzem ezt a nyomott hangulatot? – néztem rájuk. Niall és Ana egymás mellett sétáltak le, csakúgy mint Liamék és Louisék. Zayn egyedül jött, ugyanis Perrie a Little Mix stábjával megy.

- Temetésre megyünk, te okos! – szólt be Zayn.

- Pontosabban a te temetésedre. – egészítette ki Niall. – Nem röhöghetünk.

- Az alaphangulat sem nevetséges… - nevetett Daniel. – Elvégre három hullával laktok együtt. – egy pillanatra megfagyott a levegő, de a következő percben mindenkiből kitört egy őszinte kacaj.

- Daniel, a frászba! Így hogy vegyem fel a komoly fejemet? – szólt hozzá Loui miután már képes volt beszélni.

- Bocs mindenki.

Lassan újra felvették a szomorú fejet, és elindultak a virrasztásra. Most jött el a mi időnk. Egy terepjáróba ültünk be fél órával a többiek indulása után. Senki nem öltözött be semminek, tudtuk, hogy csak akkor arathatunk sikert ha a meglepetés hatalmával készülünk. A három hulla tökéletes meglepetésnek.  Miának még szereztünk egy pici pisztolyt, amit simán elrejthetett zsebében, és csak reménykedhettünk hogy nem lesz rá szükség. Mi azonban felpakoltunk. A nagyobb és egyben nehezebb fegyvert foguk a kezünkben, a kisebbet elrejtettük nadrágunkban.

Így indultunk el a fekete terepjáróval ki London külvárosába, a Stamphie vállalat raktárába.  Az út csendesen és lassan telt.  Beprogramoztam a GPS-be a címet, és közben Daniel még egyszer ellenőrizte a tervét.  Úgy gondolta el, hogy igyekszünk csendben és lassan bejutni oda, de ha utunkba állnak egy egyszerű lövéssel intézkedjünk. Remek… tuti zsaruk.

Megálltunk a lemenő napfényben egy Londonba vezető autópálya kanyaránál. Lehajtottam róla, és behajtottam az árkot az úttal egy vonalba emelő híd alá. Így szálltunk ki.

-          Héhéhé! – kiabált Dan Miára. – Te mit művelsz?

-          Hát kiszállok. – válaszolt a másik.

-          Nem. Abban egyeztünk meg hogy maradsz.

-          De…

-          MARADSZ! – szögezte le. – ha baj hívunk. – nyomott a kezébe Dan egy frissen vásárolt kis mobilt. – Benne van az én számom is és Harryé is.

-          Legalább nálatok vannak a telefonok? – kérdezett vissza.

-          Nem Mia, azért adom hogy játszhass míg odavagyunk!

-          Jó rendben. – bólintottunk, majd elindultunk a távolban kiemelkedő épület felé. – Hé! – kiabált utánunk, mire visszanéztünk. – Sok sikert! – biztatott.

Bólintottunk, majd némán sétáltunk az egyre sötétedő úton.

-          Mi van ha már nem él? – kockáztattam megkérdezni, mert erre senki nem gondolt.

-          Akkor senki nem jut ki élve onnan. – ennyi. Ennyivel zárta le bánatomat.

Körülbelül öt percet sétáltunk, mire elég közel értünk ahhoz, hogy ideje legyen elbújni, és kezdeni a tervet.

-          Rendben. Én jobbról, te balról – emlékeztetett. – Ha megtaláltad Hope-ot, akkor csipogj, én is így teszek. Ha esetleg… akkor ölj meg mindenkit, de ha ép akkor ne csinál balhét.

-          Így lesz hidd ell!

-          Akkor hajrá. – fordult el, de még láttam hogy felköt a fejére egy piros kendőt.

Én is elindultam a számomra kijelölt úton, miközben azon gondolkodtam hogy mi lesz ebből.  Szerencsémre már az első folyosón összetalálkoztam egy fekete maszkos idegennel, s az ijedtségtől azonnal eleresztettem egy golyót, ami szíven találta a pasast. Na ná hogy hallották a  lövést és mindenki erre tart. Nem baj, addig is Daniel tudja keresni Hope-ot. Én meg menekülőre fogtam. Mindkét kezemben fegyver, bár tök felesleges, mert hátul nincs szemem. Szerencsére hátulról nem is támadtak, aki meg elöl próbálkozott… nos maradjunk annyiban hogy majdnem kifogyott az összes töltényem. Csak rohantam és rohantam össze vissza az épületbe, tudtam hogy itt a vég, már csak azért tereltem a  figyelmüket hogy Hope és Daniel megléphessenek. Úgy se aggódik értem senki, most éppen mindenki erősen rám koncentrál és egy templomban sirat.

Nem tudom ez adott e energiát vagy az hogy Hope a tét, de sikerült leráznom az emberkéket. Hallottam valami apró neszt. Újra átváltottam ragadozóba és a pici hang irányába kezdtem sétálni.

 ♫Hope♫

Komolyan az öngyilkosságban gondolkozom. Az lenne a legjobb  megoldás. Annyit szenvedtem már hogy szerintem még jól is esne. Hagyjuk… segítenem kell a többieknek és ápolni Stephanie-t.  Egyszer csak, mikor  már majdnem álomba zokogtam magam, nyílni hallottam az ajtót.

Újabb remegés. Újabb sírógörcs… de meglepődtem. Az ajtón egy szőke lány dugta be a fejét. Azonnal felismertem.

-          Hope, itt vagy? – dugott be egy piszolycsövet az ajtón.

-          Mi-Mia? – álltam fel. – te vagy az? – a válasz helyett valaki belökte a szobába és akkor… akkor megláttam őt. Azonnal potyogni kezdtek a könnyeim és futólépésben indultam meg feléje.

-          Daniel! – ugrottam a nyakába – meglepő módon – zokogva. – Te élsz? – nyomtam gyors csókot ajkára. – Mi? De hogy? – nyaka köré tekertem kezem és erősen magamhoz húztam. Beszívtam finom illatát és egy pillanatra elfelejtettem hogy itt vagyok.

-          Úgy látom nincs semmi baja. – Dan biztos megérezte hogy összecsuklok a karjaiban, mert ez a hang nem tőle származott. Hanem tőle… Harrytől. – Félve fordultam meg és a bűzölgő hullára néztem. Biztos képzelődtem, de akkor elém lépett. – szia – mosolyodott el lágyan és halványan.

-          Mi? De… - inkább neki is a nyakába borultam és lehunytam a szemem. Hosszú pillanatok múlva engedtem csak el, mikor észbe kaptam. Elmehetek innen! Ők élnek! Nincs egy áldozat sem a szenátoron kívül! – Menjünk… meneküljünk. – néztem a két fiúra.

-          Rendben, siessünk. – Harry észrevette Steph-et, és azonnal felkapta a földről.

-          Tessék, vedd ezt fel! -  vette la Dan a pólójáról az inget, majd rám adta, mire hálásan rámosolyogtam.

-          Dan, segíts! – hallottam Harryt. Lehet butaság, de ebben a percben boldogan haltam volna meg. Azzal a tudattal hogy még utoljára elbúcsúzhattam tőlük.

Én elöl mentem Miával, figyeltem a terepet, Harry és Dan pedig Stephanie-t segítették, aki szinte semmit nem fogott fel az egészből. Ekkor zajt hallottunk. Szinte egyszerre kaptuk hátra a fejünket, ahol egy rakat fekete ruhás jelent meg fegyverrel a kezében. Erusees sehol…

-          Futás! – hallottam Daniel, aki időközben a kezembe nyomott egy fegyvert hogy Miával törjük az utat magunknak. – Vidd a kocsihoz, és gyertek vissza azonnal!

Miután felfogtam a  dolgot, rohantam Mia után, aki villámsebességgel az országút mellett termett.

-          Pattanj be! -  nyitotta a kocsit, és bevágódtam az anyósülésre.

Mia megnyomta a gázpedált és már mentünk is vissza a raktárhoz. Rémes látvány fogadott mikor odaértünk.  Harry és Daniel egy fémláda mögött bújtak el és úgy lőttek a szemben állókra.  – Hope, most tudod mi lesz? – hallottam.

-          Aham… behajtasz közéjük.

-          Pontosan! Hívd őket azonnal! – kiáltotta és a kocsi már be is ékelődött a két tűz közé.. Hallottam ahogy törnek ki az ablakok, de én csak kipattantam és intettem a két fiúnak hogy rohanjon. Harry és Daniel egy emberként rohant a hátsó ülés felé, és vágódott be. Még egy üvegtörés!

-          Azt a k… - ordított Daniel, akinek a kezét egy golyó súrolta meg. – Mia induljunk a  fenébe!

-          Hol van Stephanie? – kérdeztem riadtan.

-          Sajnos…