III.kötet ~ 17.fejezet

Fogadjunk egy csokiban hogy erre nem gondoltál!

♫Daniel♫

-          Hé állj már meg! – ordította utánam. – Hogy a fenében jutsz el oda? Ezt sem tudod hova kell menni! – na ezt jól látta. Se kocsim, se tervem, se pontos hely… csak én vagyok a kalandvágyammal. Mióta szinte egyedül maradtam e földön, már alig éltet valami. Anya halála óta csak az hajt hogy megöljem azt a mocsok állatot.

-          Jobb lesz ha megállok?

-          Jobb lesz ha továbbmész? Maximum eltűnsz valahol… - gúnyolódott.

-          Most nem értelek Styles. Te most jót akarsz, szimplán gúnyolódsz, vagy mi van?

-          Én… csak meg akarom találni… - felelt majd nyelt egy nagyot.

-          Minek? Nem igazán jöttetek ki az utóbbi időben, rémlik? – juttattam eszébe. – Néha még nálam is jobban utáltad őt.

-          Csak mert…

-          Csak mert? – kérdeztem vissza, mert igazából kíváncsi voltam arra hogy mit tett szegény, hogy ennyire kihívta Harold utálatát.

-          Téged választott bassza meg! – a szemöldököm az eget, az állam a földet súrolta, hasonlóképpen mint az ablakban nézők társaságának. Élvezhetik a műsort…

-          Mi? Ez baromság… – ráztam a  fejem és fordultam el.

-          Miért volna az? – kiabálta.

-          Mert nem engem választott. Csak te eldobtad.

-          Ugyan… - hitetlenkedett.

-           Az a gáz Styles hogy a saját hülyeséged miatt is minket okolsz. Csezd meg ember! Utána mentem, de elküldött, mert abban reménykedett hogy szereted te is annyira hogy utána menj. Az én reményem neki csalódás volt! És még csak utána se mentél. Ezek után a főnökével mutatkozol, ne csodálkozz hogy kiakadt! És mikor egy kicsit is boldog vagy csak jó kedvű enne, nem te minden nap megalázod és bántod őt! Normális vagy te? Ezek után ír neked egy üzenetet hogy mentsd meg az ÉN exemet, erre te megteszed. Nem hogy utána mentél volna!

-          Nem is tudta hogy élek! – mentegetőzött az üzenetre.

-          Akkor is utána mehettél volna! De semmi baj, megteszem helyetted én. – majd indultam tovább.

-          Várj! Én… én is veled akarok menni!

-          Akkor gyere, mert nem várok – mondtam még mindig háttal neki, az utca elé gyalogolva.

-          De… Daniel! Nem mehetünk csak úgy oda! Kell valami fegyver vagy biztosíték, egy biztos hely, és egy olyan időpont, amire senki nem számít! – megtorpantam. Értelmes szavak Harry Styles szájából. Ez olyan ritka, hogy meg is fogadom őket.

-          Mikor mehetünk leghamarabb? – kérdeztem vissza.

-          Nem tudom. Egy-két nap.

-          Az sok…

-          Tudom, de… gyere be.  Úgy sem tudsz semmit kezdeni.

Akaratlanul is hallgattam ellenemre, és követtem vissza a házba.  A bentiek hallgattak és figyelték, ahogy elhaladtunk mellettük, és beviharzottunk egy dolgozószobába. Harry azonnal levágódott egy laptop elé, és vadul pötyögtetni kezdte.

-          Daniel, itt egy térkép, keresd meg a külvárosi raktárokat! – adta ki parancsba.

-          Nem tudom észrevetted-e, de én nem az alamizsnáért dolgozó csicskád vagyok.  - mosolyogtam rá bájosan.

-          Leszarom, csináld amit mondtam vagy itt hagylak! -  ezt is sikerült felidegelnek… egy-nulla a javamra.

Kiment, míg én nekiálltam, és átböngésztem a térképet.  Kismillió raktárt találtam, amivel nem sokra megyünk, így elkezdtem egyesével utánuk kutatni és kiszűrni őket. Hát vagy két órán át ezt csináltam, addig Styles be se tolta a képét. Mikor végre megtaláltam a legvalószínűbb helyet, kinyomtattam a képeket és csináltam egy „haditervet”. Miközben kutattam utána, nem egy megdöbbentő dolgot találtam, de nem bírtam végiggondolni, mert visszajött és becsukta maga után az ajtót.

-          Örülök hogy segítettél… - puffogtam, de feleslegesen.

Odajött az asztalhoz és négy fegyvert tett le elém. Két kisebbet és két nagyobbat. Felemeltem egy kisebbet, és értúeztem hogy tele van tölténnyel. Ezek mellett még pót töltényt is rakott le elém.

-          Nem elég nagy segítség?

-          H… honnan a fenéből szerezted? – ámultam, miközben az egyik pisztolyt forgattam a kezemben.

-          Mondjuk úgy hogy vannak kapcsolataim. Te mire jutottál.

-          Nos… felkutattam az összes külvárosi raktárt, negyvenhárom darabot találtam. Ebből harminchét cég tulajdon, tele áruval, kettő átépítés alatt áll, és a maradék négy teljesen elhagyatott. Nos abból a négyből egy biztos kiesik, mert a külvárosi rendőrkapitányság mellett van.

-          Szóval marad három…

-          Nem egészen. Az egyikben mostanában volt egy kisebb robbanás.

-          Az még nem kizáró ok, sőt… - gondolkozik.

-          De, kizáró ok, mert sérültek a vezetékek, és az erőforrások.

-          Akkor…

-          Pontosan. Nem tudtatok volna telefonálni a térerő miatt. Így marad egy. – elé toltam a telejegyzetelt térképet, és tervet.

-          Stamphie vállalat rakáráruháza… - motyogja döbbenten.

-          Tudod kié volt a vállalat annak idején?  - megrázza a fejét, én pedig újabb papírokat tornyozok elé.

-          Charles Hamilton? Nem, ez nem…

-          Pedig igen. Erre a vállalatra kötötte az egész üzletet. Nem ironikus? Emiatt ment tönkre az élete és halt meg. És most ott van a lánya…

-          Tehát… minden azért.

-          Mert csődbe vitte az üzletet, amit együtt kötöttek. – bólintottam. – de ez még nem minden.

-          Istenem, van még valami?

-          Igen. Ki sem találnád hogy ez a cég mivel foglalkozott… így már minden összeáll.

-          Mivel – kerekedett el a szeme.

-          Leánykereskedés…

-          Nem, az nem lehet.

-          Dehogynem! Charles is maffia volt! Együtt csináltak mindent, csak fogalma nem volt arról hogy társának mekkora hatalma van! Akkor kezdett csak rájönni, mikor elrabolták a feleségét.

-          Peggie-t?

-          Igen… Hope mesélte hogy mikor az apja nem tudott fizetni, váltságdíjért elrabolták az anyját.

-          Erről én is tudok…

-          Szerintem akkor kezdett Charles belegondolni hogy mi a frászt művel.

-          De… akkor hogyhogy nem ismerte fel apádat? Ha a francia maffiának dolgozott, akkor csak ismerte!

-          Először is… engem felismert. Hope mesélte hogy mikor találkoztunk folyamatosan el akart tiltani minket egymástól. Mert apámra emlékeztettem. Csakhogy apámat már nem ismerte fel az évek során. Másrészt… Charles nem a francia maffiával dolgozott, hanem a némettel…

-          Hát persze! – vert egy hatalmasat az asztalra. Mielőtt négy éve Hope elindult egyedül Londonba, az apja Németországból jött haza elbúcsúzni!

-          Na látod! És amúgy is, milyen francia név az Erusees?

-          Nem is francia… de hát akkor Charles volt a francia maffia? – kérdezett vissza még mindig gondolkozva.

-          Nem… nincsen francia maffia.

-          Mert Charles angol! – ugrott fel. – Kerestek egy helyet, ahol mindketten kedvükre rabolhatják a lányokat, senki nem gyanakodna rájuk.

-          Igen, ez volt a terv, és ment is egy darabig.

-          Csak Charles beleszeretett Peggie-be, és megszületett Hope.

-          Igen, ekkor akartak már menekülni. De Charles gyáva mint egy nyúl, így inkább maradtak, és felnevelték a lányukat.

-          Ekkor ment minden tönkre…

-          Ez iszonyat ijesztő. – ráztam a fejem. – Szegény Hope. Vajon tud róla?

-          Kétlem… vagyis eddig  biztos nem tudott semmit. – gondolkodott.

-          Ez az egész olyan zavaros…

-          Hát ez az.

-          Akkor mikor megyünk? – kérdeztem rá.

-          Holnap éjszaka, a virrasztásomon. Mindenki ott lesz, senkinek nem fog feltűnni.

-          Remek.

-          Egész éjjel, sőt egész következő nap lesz időnk a temetés miatt.

-          És nem tűnik fel nekik hogy nincs test?

-          Majd Liam kitalál valami okosságot!

-          Például?

-          Mit tudom én, hamvasztás, vagy… teljesen felismerhetetlenül szénné égtem, vagy nem tudom.

-          A hamvasztás jó. Így nem tűnik fel a maffiabandának se semmi.

-          Akkor… valamit mondani kéne a többieknek is.

♫Hope♫

Teljesen elvesztettem önmagam. Ennyit a nevemről… Remény… Belegondolva, kicsit félelmetes mi történik. Tizenhat évesen tökéletes életem volt. Népszerűség, barátok, a tánc, tökéletes pasi. Mindenem meg volt, mindenki engem irigyelt. És most? Itt ülök egy koszos raktár kövén. Apám halott, a családom Skóciában, a számomra két legfontosabb fiú halott, és itt ül mellette, egy haldokló lány is. Csodás életút… az életemből Brodway musical lehetne…

Ajtónyitódás… ó ne! Már remegek egész testemben.

-          Hamilton, ide! – hallottam meg azt az utálatos hangot. – Azonnal! – ordított, így feltápászkodtam, és lassan, remegő térdekkel kezdtem el sétálni a világosság felé.

-          Úgy ni. Elég piszkos vagy, és sánta… - arcát nem láttam,  még mindig maszk volt rajta.

-          Mit érdekli magát? – kérdeztem elcsukló hangon.

-          Csigavér kislány! Most kapod meg a büntetésed a kis malőröd miatt. – hónaljam alá fogott, és úgy tartott helyben, nehogy elrohanjak – fiúk! – megjelent két izompacsirta, és addig ráncigáltak, mígnem be nem tuszkoltak egy kocsiba. Nem bírtam ellenkezni. Az ajtók bezárva, egy vezető, és egy utitárs… remek. Egy szót sem szóltak.

Láttam, hogy egyre közelebb értünk a fényekhez.  London belvárosba tartottunk. Kicsit megkönnyebbültem, de még így is remegtem az idegtől. Mi a fenét akarnak tőlem? Hova a fenébe megyünk?  Hosszas kocsikázás után, egy hatalmas szálloda előtt álltunk meg, ami a Hilton nevet viselte.  A főbejárat helyett valami eldugott hátsó ajtón mentünk be, úgy hogy senki ne vegyen észre minket.  Még mindig valami eldugott helyen mentünk, egyenesen fel a legfelső emeletre. Kicsit ismertem a terepet, mikor anyuék itt laktak a csereprogram alatt. Ha akkor tudtam volna hogy ez lesz… simán öngyilkos lettem volna.

Alig bírtam járni, sajogtak a tagjaim, éhes voltam, és koszos. Nem nyújthattam valami szép látványt.  Végül a szálloda legfelső emeletén – ahová gyalog kellett feljutnom – beléptünk egy elnöki lakosztályba.

-          Erusees azt üzeni hogy fürödj meg, és hozd rendbe magad. A fürdőszobában van minden, amit használhatsz. – adta ki a parancsot a magasabbik. 

-          És ha nem? - tudtam hogy itt valami nagyon rossz dolog készül.

-          Akkor magam fürdetlek meg és öltöztetlek át… választhatsz. – na jó… egyedül jobb lesz. – Csináld meg a hajad is és sminkelj!

Betuszkoltak a hatalmas fürdőszobába, ahol rám zárták az ajtót.

-          Kopogj ha kész vagy! – kiabáltak be.

Körülnéztem a méretes fürdőben, és latolgattam az esélyeimet. Sehol egy rohadt ablak… még egy szellőző sem. Remek. Így erőt vettem magamon és beálltam a hatalmas üvegfalú zuhanyzóba. Kimondhatatlan milyen jól esett az a kis fürdőzés. A víz, ami rólam pergett le szinte fekete volt. Hajam ápolatlan, és csutakokba lóg le vizes hátamon. Nem tudom mi készül, de abban biztos vagyok hogy nem azért küldött el a Hiltonba fürödni hogy jobban érezzem magam. Lassan kimásztam a zuhany alól, bele egy puha köntösbe, és szárítani kezdtem a hajam. Ahogy végeztem, megvizsgáltam a pultra letett csomagot. Egy vállfa, amin egy fekete miniruha volt felakasztva, mindehhez fekete csipkés fehérnemű és egy körülbelül tizenöt centi magas cipő. Jézusom, már komolyan félek. A tisztálkodási csomagban volt egy fogkefe, az összes többi smink volt. Egy hajvasaló is volt benne, de szinte minden bontatlan volt. Most komolyan, hova kell így kinyalni magam? Lehet el akar vinni Harry temetésére… ha így lenne esküszöm öngyilkos lennék!

Nem tehettem mást, megmostam a fogam, kivasaltam a hajam és felkentem a sminket. Felvettem a  fekete ruhát a cipővel, és körülbelül úgy néztem ki mint egy ribanc. Hurrá. Erusees mi a  fenét akar tőlem így? Nagyon félek, de már nem merek vele ellenkezni.

Mikor úgy éreztem hogy már eléggé elbúcsúztam magamtól és az élettől, kétszer kopogtattam az ajtón, majd a két fekete manussal visszamentem a szobába.

-          Erusees hamarosan itt lesz.  – jó, és most mit kezdjek vele?

Nem is tévedtek nagyot, szinte már a következő pillanatban belépett Erusees, de maszk nélkül! Sötétkék szem és fekete haja van, körülbelül száznyolcvan centi magas. Így jegyeztem meg, nehogy elfelejtsem.  Azonban nem volt egyedül.Mellette egy ötvenes éveiben járó, kopaszodó ősz pasas állt.

-          Hope drága! Az úr Stefan Dugovecz, a német szenátor.Sajnálatos módon sem angolul sem franciául nem beszél. – mutatott szomorú fejet. – Ma estére odaígértelek neki, hiszen nálunk már így is törzsvendég – ez meg miről beszél? Mindjárt elkap a sírógörcs – szereti a természetes szépségeket. Sajnos a felesége, már nem kellőképpen elégíti ki, remélem te nem okozol neki csalódást!

A két maszkos manus nevetni kezdett, de én csak riadtan kapkodtam a fejem. A szenátor semmit nem értett, így gyors Erusees motyogott valamit németül, majd társai kíséretében kiviharzott a lakosztályból, és bezárta maga mögött az ajtót.

Ez baj. Engem semmivel nem fognak erre kényszeríteni! Meg is mondanám, ha egy szót is tudnák németül… Segítség!