II.kötet ~ 24.fejezet

Sziasztok!
Nos hoztam a részt, bocsi a helyesírási hibákért, már késő van. Jah és köszönöm a 80.000 nézettséget!

♫Daniel♫

Katasztrófa. Ennyivel jellemezném az életemet. A barátnőm apja elüti a… őt, a szüleim elváltak, úgy, hogy anyám szinte nem mer apám közelébe menni, a nevelőanyám beleszól az életembe, és már senkivel nem tudok beszélni róla. Totál egyedül érzem magam. Semmi nem jött össze. Az ember, akivel mindent megbeszéltem, most már két hónapja az igazak álmát aludja. Miával nem igazán tartom a kapcsolatot, a suliban látom, és megkérdezem hogy van. Elvégre ez neki is egy nagy trauma.

Itt ülök a rendőrörsön, és éppen azt magyarázom tíz perce hogy miért vertem Harry Stylest… aham, ő megúszta egy ejnye-bejnyével, engem meg itt kínoznak, és rám akarják kenni. Jellemző… a nyomozásról szinte szó sem votl, csak még egyszer megkérdezték hogy mi is történt Hope-val, éás századszorra is elmeséltem a sztorit, amitől görcsbe rándul a gyomrom, és rám tör a pánik. Pánik, hogy elveszítem.  Most megúsztam, mert nem faggattak Charlesról, de így is majd egy órát időztem bent.

Már örültem volna mikor kiléptem, erre megpillantottam ahogy Harry és Mia elmélyülve beszélget. Nem lehet igaz… már azt sem hagyja békén, aki köztudottan foglalt? Mert az egy dolog hogy szakítani szeretnék vele, de akkor is elegem van, főleg a Hope-os eset után… utálom a Valentin napot!  Egyenesen megindulta feléjük, Mire Mia azonnal felpattant és én magamhoz húztam jelezve hogy „ Légy szíves, ő a barátnőm, aki átélt egy komoly traumát, légyszi húzz el!”. Szerintem az arcom is ezt sugallta, de ő csak meredt maga elé. Egyszer csak fogta magát és elrohant a fenébe.

-         ez meg mi volt? – kérdeztem Miát, miközben mindketten lerogytunk a váróteremben lévő fapadra.

-         Azt hiszem kicsit meglepődött mikor mondtam hogy mi… ki történt. – sütötte le szemeit.

-         Hé, neked e miatt nem szabad szégyenkezned! – sajnáltam meg. Na itt bukott el az „utálom Miát, mert az apja elütötte Hope-ot” gondolatmenetem.

-         Tudom, de akkor is… - láttam hogy arcán könnycseppek gördülnek le.

-         Hé! – nyúltam álla alá, majd elemeltem fejét. Kék szemeivel arcomat pásztázta, áés ekkor eszembe jutott, hogy mi volt akkor, mikor még öltem volna ezért a pillanatért. Mikor még teljes szívemből szerettem.

-         Elmegyünk… - nyögte ki végül azt, amit valószínűleg már jó ideje el akart mondani.

-         Mi? De hát hova? – esett le az állam.

-         Oda, ahonnan jöttünk. – bólintott egy aprócskát. – tudod, szerintem nem a suli volt a legfőbb oka annak hogy idejöttünk, hanem…

-         Hanem az apád – fejeztem be helyette. Elég rossz lehetett neki.  – Szóval most visszamentek a nagymamádhoz abba a kis faluba? – tereltem a témát.

-         Igen…

-         És mikor jöttök vissza? – kérdeztem elképedve… Basszus! Mia elmegy!

-         Nem tudom… bizonytalan. – vonta meg a vállát.

-         Mia, ha… ha bármiben tudnék segíteni, akkor

-         Tudom – fejezte be ezúttal ő.

-         És mikor indultok?

-         Holnap délután. – igen, a szám tényleg tátva maradt.

-         Akkor… mi többet nem…? – dadogtam. Azrt dadogtam, mert közben rájöttem… rájöttem hogy mi az a közös dolog Hope-val bennünk, ami végig összetartott minket: Tiszta szívből tudunk szeretni. Sajnos egymás csapdájába estünk, és aztán az is bebizonyosodott hogy egyszerre két embert is szerethetünk. Hogy hogyan? Fogalmam sincsen. De nekem ez szöget ütött a fejemben. Nagyon véletlenül, figyelmetlenségből kifolyólag egy kósza könnycsepp folyt la arcomon, amit Mia azonnal letörölt puha ujjaival. – Szeretek! – nyögtem ki végül, és vállába temettem fejem, elbújtatva a könnycseppeket. 

-         Tudom – túrt bele a hajamba. – de őt is szereted. – ébresztett fel. Igen, csak egy pillanatra hittem azt hogy minden rendben van. Hát közel sem, mert rohadt nagy gáz van. A szívemet mintha kettétépték volna.

-         Mi? – nem tudom honnan tudja, de… tudja.

-         Ahogy ránztél, rámosolyogtál, mondtál neki valamit, megnevettetted… azokat felismertem. Régen rám is így néztél, így mosolyogtál, és beszéltél hozzám, amivel kislányos mosolyt csaltál az arcomra.

-         Hát… nem is tudom mit mondjak – néztem a rendőrségi váróterem barnás földjét.

-         Nem is kell. 

-         Kérhetnék valamit?  - kockáztattam meg. Mia óvatosan bólintott mire én zihálásba kezdtem. – adnál nekem egy lehetőséget hogy elbúcsúzzak tőled? – nem akartam marasztalni, így csak mindkettőnknek rosszabb. Van az az érzés, mikor rájössz hogy szeretsz valakit, de túl későn… mikor már elveszítetted. Na pont ezt érzem én, csak duplán.

-         Persze – mosolygott azzal az emlegetett kislányos mosollyal.

-         Rendben… este tízkor ott várlak a lakásotok előtt.

A fájdalom elmaradhatatlan volt, de így talán kicsit jobban is éreztem magam. Olyan rossz ez a dupla dolog… mindig félek hogy valakit megbántok. Ez az érzés engem felemészt.  Este szépen elkészültem az utolsó randevúmra. Párhuzamos érzések harcolnak bennem Miával kapcsolatban, legfőképpen Hope miatt. Hiába van gépekre kötve, akkor sem akarom hogy arra ébredjen, hogy nem egyedül várom… még akkor is ha mellettem van a Harry gyerek.

Már egy ideje vártam Miára, mikor megjelent fehér ruhában, tipegőben. Hosszasan sétáltunk a parkban, és csevegtünk mindenféléről, mintha ez egy átlagos randi lenne…

-         És mi lesz a balettel? Nem most lesz az Európa Bajnokság? – jutott eszembe.

-         De… de nem megyek. Úgy terveztem hogy az otthon lévő kicsiny művészeti házban indítanéák balet oktatást gyerekeknek… ezzel lekötném magamat. Kis város, kevesebb baj, viháncoló kislányok. Erre van szükségem. – mosolygott rám.

Az este végül is jól telt el, mikor hazakísértem még kért hogy maradjak egy percre.

-         tudod, sosem hittem hogy neked ekkora szíved van! – nézett rám elismerően.

-         Ez… hozzám tartozik – egyre gyorsabban vettem a levegőt, mert lassan eljön a pillanat. – és… most mi lesz?

-         Egyszerű… én elmegyek, te maradsz. – ez egyenlő azzal hogy nem kellene tartani a kapcsolatot.

-         Értem – bólintottam, miközben a cipőm orrát tanulmányoztam. Le nem vettem volna rólam a szemem! Hirtelen a keze arcomra siklott, és megsimította azt.

-         Tudod, a szerelem nagy dolog, becsüld meg! – suttogta.

-         Mindent elrontottam – ráztam a fejem, de még mindig a cipőmmel foglalatoskodtam.

-         Ez nem igaz! A mi kapcsolatunk egy igazi Love story kicsit szomorú befejezéssel… de biztos vagyok benne, hogy Hope-val garantált a Happy End – bíztatott. Ez furcsa volt, erre fel is kaptam a fejem.

-         De ott van…

-         Ne törődj Harryvel – be sem tudtam fejezni, már dolytatta. – Ő senki neked azért, hogy kíméld, és ne csábítsd a barátnőjét! Hope viszont szeret… neki kell döntenie. – pont ettől félek én is, de ezt inkább nem említettem Miának, inkább egy erőteljes mosollyal válaszoltam.

És itt a perc. Lassan közeledni kezdett felé, és megcsókolt, amit én azonnal viszonoztam. Nem tartott fél percnél tovább, de emlékezetes marad, mindvégig igyekeztem elraktározni a pillanat összes érzését, történését, és gondolatát. Leváltunk egymástól, és egy szó nélkül berohant a házba… és abban a percben elkezdett szakadni az eső.  Kemény idők jönnek még.

*

Hát… a kemény idős megjegyzésem be is igazolódott. A suliban mindenki Hope-ról és a családjáról beszélt, és mindeki hozzám mászkált a szünetekben hogy magyarázzam el. Hát nem tettem, mert rohadtul semmi közük hozzá! Akiket ismer és jóban van velük ( gondolok itt Brooke-re, Steph-re, Dave-re, és Adamre) az tudja, és felváltva jön meglátogatni. Én minden egyes délutánomat bent töltöttem, és csak mereven ültem mellette. Néha beszéltem hozzá, de a jó bevált módszer a csend maradt. Bezzeg mikor Styles benyomta a képét, akkor mindenkinek ki kellett vonulni a szobából, hogy ő lelkizhessen… igen, neki ez kötelező program volt. Úgy tett, mintha csak neki fájna, nem is érdekelte az anyja, a barátai, vagy esetleg én… inkább hagytuk hogy ott legyen, mert akkor botrány lenne belőle. Mindegy.

Charles temetése egy nagy dilemma volt mindenkinek,  elég sokan jöttek el a suliból is, és az egész One Direction is jelen volt… ami egyenlő lett a fotósokkal, riporterekkel, és kamerásokkal… Könyörgöm ez egy temetés!!!

Közben Peggie otthagyta a házat és mi a családdal segítettünk a költözködésben is. Nem mondták el hova mennek, de ezek után megértem. Rock odaköltözött hozzá, mondván hogy vigyáz rájuk. Jól tette, teljes mértékben támogattam.  Még ő hazautazott a háza eladásával kapcsolatban, addig Peggievel beírattuk a lányokat oviba. Josh nagyon jól kijött velük, szinte mindig nálunk játszottak. Stylesék is segítettek a kiköltözésben, és tök véletlen Hope szobáját kellett kipakolnunk. Tiszta csoda! Éppen a sminkjeit dobáltam bele egy dobozba, mikor Styles felemelt egy ruhát… amilyet én adtam neki karácsonyra, csak más színben…

-         Ez rossz vicc – ráztam a fejem.

-         Mármint mi? – lepődött meg. 

-         A ruha… olyan, amilyet én vettem neki.  – nyögdécseltem. Nem hiszem el! Három hónapig gyűjtöttem rá – szerintem valahogy itt kezdődhetett a „már nem csak a barátom” sztori – vettem minden héten a francia Glamour-t, és kerestem benne a ruhatippeket, mert Peggie szerzeményeivel szemben nehéz versenytársat találni, Carla még fel is vette a kapcsolatot egyik francia barátnőjével, mert csak egy Párizsi butikban lehetett csak kapni, és nem lehettett rendelni… vagy igen? Merthogy ez a doboz a bolt logójával volt ellátva…

-         Hát… a tiedet legalább felvette. – röhögött fel.

-         Jah… - felvette Valentin napon a tőled kapott karkötővel, mikor újra összejöttetek! Ezt inkább nem emlegettem, megmaradtam egy sima „Jah”-nál.

Július közepe felé Styles lelépett… turné, meg minden. Akárhogy szidtam-szapultam volna tényleg nem segít ha valaki csak ül az ágya mellett és vár.  Viszont mielőtt elment, kétszer is megesketett, hogy felhívom mikor Hope felébred, mert fél attól hogy Peggie nem szólna neki.

Később kezdődtek csak a bonyodalmak…  már szeptember vége lehetett, mikor egy kajakedzés után még beugrottam Hope-hoz, és beszéltem kicsit hozzá. Mióta itt van semmit nem veszek komolyan, csak a kajakozást… mert ott hajthatok és a gyorsasággal levezethetem a felgyülemlett feszültséget. Komolyan, a sulit kerülöm.. heti kétszer ha bemegyek – emiatt Carla és anya nagyon ideges, aput meg nem hatja meg – deszkán már vagy négy hónapja nem álltam, és szinte a kórházban éltem.

Azon a bizonyos estén olyan este kilenc körül érhettem haza, és ahogy beléptem a lakásba, ott minden még rosszabbra fordult. Peggie a nappaliban összezuhanva zokogott, miközben Josh simogatta az arcát. Ő is riadt volt, és könnyes szemekkel meredt rám. Félt.

-         Mi a fene történt? -  rohantam oda, és felkaptam Josh-t.

-         Az apád… - nyögdécselt.

-         Mi van az apámmal?  - kérdeztem rögtön, mire a dolgozó felé pillantott.  Azonnal odarohantam, ahol hatalmas nagy káosz uralkodott.

A szobában rumli, apa sehol , fiókok kiráncigálva, papírok mindenhol. Leguggoltam , és valami magyarázatot kerestem a történtekre.  Nem kellett egy perc, a kezembe is akadt egy töltényhüvely. Kerestem a lukat, amit meg is találtam. A széfre volt célozva.  Kihajtottam a már szétlőtt ajtót… kár volt. Nem lenne furcsa, néha az ember pénzt találna egy széfben, de itt csak egy tízfontos bankó volt. Agyam kattogásba kezdett. Bekattant valami és tovább kutakodtam, és az eredménytől lerogytam a földre. Egy fekete kesztyű akadt kezeim közé. Tovább kombinálgattam és kerestem a hiányzó részecskét. Meg is találtam. Íróasztalának kulcsos fiókjában ott volt egy kisebb fiola… beleszagoltam, de már attól erősen szédültem, és fájt a fejem. És meglett az utolsó darabka… egy boríték. A dátum másfél évvel ezelőttre ment vissza, és döbbenve olvastam a címet:

„Következő: Hamiltonék”

Ő volt! Ő tett mindent! Nem véletlenül volt ott mikor megtaláltam Charles holttestét. Nála volt a méreg is! Mikor elütötték Hope-ot, tudta hogy ott lesz, mert én előtte mondtam neki! Charles nem tévedett, mikor azt hitte hogy én vagyok a maffia fia… lassan másfél éve figyelte őket, és mikor megtalálta a megfelelő alkalmat, akkor megtette! Hope szülinapján is végig ott voltunk a maffia közelében, amitől Hope apja úgy félt! És előtte… Skóciában… végig tudtak Hope-ról, és engem küldtek hogy felderítsem a terepet. A sulit is Carla ajánlotta Peggienek… hogy én szem előtt tartsam. Ezért nem akarta apa hogy Miával legyek, mert egy munkatársa lánya, és ösztönösen nem bíztak egymásban…

Kivágódtam a szobából, és Carlához rohantam.

-         Hol van?! – ordítottam, mitől mind a ketten megrémültek.

-         A reptérre igyekezett!

-         Azonnal menjetek át anyámhoz! – kiabáltam, miközben lefirkantottam a címet egy papírfecnire. Út közben gyorsan felhívtam anyát, hogy ne lepődjön meg ha beállít Carla az öcsémmel.

Nem bírtam. A gyűlölet a szívemig hatolt és onnan nem volt hajlandó elmozdulni. Az út rém hosszúnak tűnt, de én nem bírtam volna tovább ücsörögni. A taxis negyvennel ment a belvárosban. Előremásztam az ülésen, és a sofőr legnagyobb meglepetésére kiordítottam a vezetőülésből, és a helyére pattant. Szegény csávó olyan húsz lehetett, de nagyon megriadt. Száztízzel hajtottam London utcán, míg végül be nem értem a reptérre. Fizetés nélkül kirohantam és tovább be a terminálba. Igyekeztem felvenni egy nyugodt arckifejezést, hogy ne ijesszem el azzal, hogy mindent tudok.

Kerestem egy ideig, de nem találtam. Őt nem. Azonban visongató lányok tömkelege haladt el mellettem, körülugrálva az One Directiont. Harry! Majd ő segít.

-         Harry! Harry! Harry! – ordibáltam, mire a tizenéves csajok eléggé furcsán meredtek rám. Erre figyelt fel Harry. – Styles! – ordítottam, és akkor már ide is nézett. A lányok uat engedtek látva hogy ismerem, és szemtől szemben álltam vele.

-         Segítened kell! – suttogtam.

-         Mi történt? – szeppent meg.

-         Tudom ki ölte meg Charlest! – suttogtam. Harry erre egy szót sem szólt, pókerarccal elindult a mosdó felé, és én pedig követtem.

-         Mi van?  - kiáltott fel, miután mindenkit kitessékeltünk a mosdóból és bezártuk az ajtót.

-         Tudom…

-         És ki volt?

-         Az apám. – vallottam be.

-         Mi van? – ordított.

-         Segítsetek megkeresni! Mondom a tervet.

Hát… végül egyedül maradtam, és egyedül kerestem az apámat. Egy Japánba tartó járat ellenőrzőjénél találtam meg.  Felvettem a nem létező jó kisfiú arcomat, és úgy ordítottam utána.

-         Apa! Apa! – integettem mosolyogva.

-         Daniel? – riadt meg. – te meg mit keresel itt?

-         Nem búcsúztam el… Carla mondta hogy üzleti utad lesz.

-         Oh… értem. Eljönnél velem egy pillanatra? – erre vártam.

-         A mosdó megfelel? Amúgy is kell… - hazudtam.

-         Rendben. – mosolygott, majd HOZZÁMÉRT!

Bekullogunk a mosdóba, és miután ellenőriztem hogy nincs-e ott senki, bezártam az ajtót.

-         Apa… miért tetted – néztem rá komolyan, most már cseppet sem „jófiúsan”.

-         Mit? – sápadt le teljesen.

-         Tudod te azt nagyon jól… te ölted meg Charlest!  - kiabáltam… szókimondó típus vagyok.

-         Mi? Ezt honnan veszed? Ne beszél badarságokat! – legyintett.

-         Nem kellett volna úgy otthagynod  a dolgozódat… kissé feltűnő. – hosszasan gondolkozott, majd így szólt.

-         Gyere velem!

-         Nem… én nem megyek, APA!

-         De! Hozd Josh-t is, és elfelejtjük! Elmegyünk innen jó messze! Csak mi! – ajánlgatta.

-         Nem…

-         De itt megtalálnak! Túl sokat tudtok… - még csak nem is tagadta…

-         Te viszont eltakarodsz innét, és leállítod rólunk a mocskos haverjaidat!

-         Nem beszélhetsz így velem! – lépett közelebb.

-         Hívjam a zsarukat vagy ne? – játszottam. Megrázta a fejét. Elővettem a telefonom, és tárcsáztam a számot. – Londoni rendintézet, miben segíthetek? – szólt bele egy hang.  – Tudom ki Charles Hamilton gyilkosa… nem lesz több bajuk vele – azzal lecsaptam. – Takarodj! – néztem rá, mire lesajnálóan bólintott. – Oh, és apa! – az ajtóból visszanézett, és pedig egy hatalmasat ütöttem az arcába… nem védekezett. – Hope-ért.