III.kötet ~ 2.fejezet

Sziasztok!
Még mindig szavazásra buzdítalak titeket, kitettem oldalra a linket...
A blogról annyit hogy... valahol nagyon elcsesztem. Egyre sablonosabb és már kezdek kiszeretni belőle. Nem, nem foglak cserben hagyni titeket, egyszerűen elégedetlen vagyok magammal, mert amiket én leírok, valaki már biztos leírta... annyira rossz, de más nem jut az eszembe. Ez is egy végtelenül unalmas rész, ahol semmi nem történik, csak van... kezdek leamortizálódni. Jah, és szeretem Ginát, aki az ihadtotakeyouandmakeyoumine.blogspot.hu-t írja... Sajnálom ha megint csalódást okoztam, szeretlek titeket... az már más kérdés hogy magamat nem.

♫Hope♫

Mikor beléptem az aprócska lakásba, és ledobtam a kulcsokat az asztalra, elfogott egy érzés. Hazaértem. Most már ez az otthonom, amit nem kevés idő lesz megszokni, mondjuk ahányszor én költöztem, és amilyen gyakran, ez nekem nem lesz nehéz. Inkább az egyedülléttel van bajom.  Akiket ismertem, eltaszítottam magam mellől, így csak egyetlen ember maradt… én.

Csodálatosan tudok javítani a dolgokon, olyan szinten, hogy egyre jobban magamba zuhantam. Ezerszer végigpörgettem, hogy mi lett volna, ha egy kicsit is máshogy döntök. Hogy miben? Akármiben… ha nem megyek el innen, ha nem küldöm el Danielt, vagy ha el sem jövök a cserediákprogramra… akkor az életem teljesen más lenne. És már mindennek több mint három éve. Három éve ismerem Harryt, három éve szeretem, és három éve sóvárgok utána.  Ha viszont otthon maradok… tovább élem a tökéletes életem egy olyan fiúval, akivel jól érzem magam, de nincs meg benne az a dolog, amiért beleszeretnék, mégis stabil pontom lenne. Jah, és táncolhatnék.

A baleset miatt többé nem táncolhatok. Tönkretette a lábam, és az is egy pozitív dolognak számít hogy nem sántítok és tudok járni.  Szinte csodának számít a felépülésem. Viszont nekem ez nem csodás…  inkább fájdalmas. Lehet jobb lett volna ha nem… de ezt hagyjuk. Akkor anya teljesen tönkrement volna… nem mintha így nem. Szüksége volt rám, ahogy nekem is rá, és örülök. Örülök hogy sikerült találnia egy embert, akivel folytathatja az életét.

Újra kiléptem az ajtón, és segítettem Rocknak felcipelni a dobozokat. Több mint egy órát igénybe vett, de itt még egy darab bútor nem volt fent. Annyi szerencsénk azért csak volt, hogy az épületben van lift, így csak odáig kellett elszenvedni a bútorokat, de így is segítetett a portás. Azért vicces hogy a nulláról indulok, mégis egy elég rendes környéken van házam. Ezt nem bánom, egyedül meg is őrülnék a gettóban. Előny, hogy közel van a városközponthoz… összesen két villamosmegálló. Elég nehéz visszagondolni, hogy nekem valaha is volt autóm.  Volt egyáltalán? Meglehet…

Este fél tizenegyre már a bútorok is a lakásomban voltak, így Rockkal eldőltünk egy-egy kanapén, és azonnal bealudtunk.

Reggel fél hétre húztam a csörgőórámat, és azonnal nekikezdtünk a csomagolásnak. A házban volt egy kisebb konyha egybekötve az étkezővel, egy nagyobb szoba nappalinak, egy annál kisebb hálónak, és végül egy egészen pici. Ez az egészen pici szoba közvetlenül a fürdőszoba mellett helyezkedett el, így ki is neveztem gardróbnak. Ezen kívül volt még egy erkély, amire a nappaliból, és a hálóból is ki lehetett jutni. Ez a ház tökéletesen megfelelt nekem. Először Rock segítségével a helyükre toltuk a bútorokat. Elég kemény munka volt, délután három körül végeztünk, amikor Rock már indult is haza.  Nem lehetett volna meggyőzni hogy maradjon…

Az elkövetkezendő két napban végig pakoltam, rendezkedtem, és mire úgy éreztem hogy kész vagyok, rájöttem, hogy szinte semmit nem ettem. Borzalmas, hogy mindig elfelejtek egy alap dolgot… egy tök alap dolgot. Ki felejt el enni? Hát én…

A következő reggelen elég frissen, és szokásomtól eltérően jó kedvvel ébredtem.  Úgy ébredtem, mint egy független, húsz éves lány, aki most költözött be a londoni lakásába. Mert ez voltam… éreztem hogy az életemnek – már megint – egy fordulópontja van, és inenntől már csak előre nézek. Hagyom a múltat, és csak a jövőre koncentrálok.

Nagy jókedvem hevében fel is vettem kedvenc fodros ruhámat egy telitalpúval, és leugrottam a közeli pékségbe reggelizni. Gofrit ettem és forrócsokit ittam, ami azért fontos, mert legalább két éve nem ettem ehhez hasonlókat.

Magamat meghazudtolva a jövőt illetően – elszaladtam egy virágboltba és a temető felé vettem az irányt. Gyalog mentem, mert nem volt olyan messze, és jót tett egy kis séta. Út közben elhaladtam egy Antikvárium mellett, és megakadt a szemem valamin. Egy gyönyörű, barna bőrkötéses emlékalbumon. Azonnal berontottam a boltba és kezeim közé fogtam az említett tárgyat. Tévedtem. Nem emlékalbum volt, hanem egy napló. Egy gyönyörű, régi napló.

Hezitálás nélkül megvettem, és besüllyesztettem a táskám mélyére, majd folytattam utamat a temetőbe.  Apának egy gyönyörű nagy csokrot csináltattam, amiben hat liliomszál és hat fehér rózsaszál volt beépítve úgy, hogy maga a csokor csak ragyogjon.  Láttam, hogy a sír nincs valami fényes állapotban, így nekiálltam rendezgetni: kiszedtem a gazokat, és eldobtam a  száradt virágokat. Az enyémet beleállítottam egy márványvázába, és vizet öntöttem alá.  Aztán csak ott álltam.

El akartam mondani hogy mit érzek. Hogy mennyire fáj minden ami vele történt, és hogy miken mentem keresztül az elmúlt időszakban. Akkor valami szöget ütött a fejembe. A szavak elszállnak, de… az írás megmarad. Ekkor előkotortam a táskámból a frissen vásárolt naplómat, és egy tollat, majd gondolkozni kezdtem.

Lekuporodtam egy fa tövébe, nem messze apa sírjától, és írni kezdtem. Azon gondolkoztam hogy hogy tudnám érthetően leírni az érzésiemet, és arra jutottam hogy le kell írnom az egész történetet. Az elejétől kezdve.  Onnan, hogy elindulok Londonba… és akkor belelendültem. Nem tudom meddig üldögéltem ott, és körmöltem, de már sötétedett, mikor indultam haza… fura, reggel indultam, de nem akartam tovább üldögélni egy temetőben kuka sötétben. Még elköszöntem aputól, és már ott sem voltam. Megszámoltam, és huszonegy oldalt írtam végig kézzel, pedig még csak Ana megismerésénél tartottam. Na mi lesz ebből.

Hazafelé még beugrottam kajáért, ugyanis nincs a hűtőmben semmi.

Másnap reggel eltökéltem, hogy az a nap nem lazsálással telik el, hanem komolyan elmegyek állást keresni.  Így is tettem, felvettem egy felvállalható kinézetet és úgy indultam neki az utamnak. 

Elég sok helyre betévedtem a gyorskajáldáktól kezdve egészen a Harrods-ig. Na de kezdjük az elején.

Vettem egy kakaós csigát, és a villamoson elmajszoltam, miközben az elvitt engem az Oxfort Street-ig. Először csak bolyongtam, mert sehol nem láttam „eladót keresünk” táblát, így kissé nehézkes volt a keresgélés. Előtte venni kellett volna egy hirdetőújságot. Hmm… lehet.  Először, ötlethiány miatt becsörtettem egy mekibe, és ott próbáltam szerencsét.

Mikor megkérdeztem a rendelést felvevő csajt, hogy keresnek-e pincért, csak gúnyosan rám nézett, és közölte hogy „legközelebb nyissam ki a szemem és nézzek rá a bejárati ajtóra”. Hát, de kedves volt.

Ezek után nem szívesen mentem be sehova, mert végigpásztáztam az összes ajtót, és sehol nem volt „eladót felvennénk” tábla. Remek.  

Másfél órás keresgélés után végül találtam egy könyvesboltot, aminek az ajtaján eladót kerestek.  Bementem, és egy – a múltkorihoz hasonlóan – mogorva nő fogadott. Idősebb volt, és kinézete alapján nagyon tudálékos lehetett. Hát az is volt. 

-          Jó napot, én… állásra jelentkeznék. – léptem a poros asztal elé, ami dugig volt könyvekkel.

-          Kisasszony! Üljön csak le. – nézett végig rajtam. Leültem az inoga székbe, és vártam hogy megszólaljon. – Dolgozott már könyves boltban, esetleg könyvtárban?

-          Nem, de…

-          Van eladói tapasztalata? – kérdezte végig sem hallgatva.

-          Nincs, viszont én…

-          Szokott emberek közé menni? – na, Jackpot…

-          Ö… hát mostanában igen csak elfoglalt voltam. – magyarázkodtam.

-          Miért akar könyvesboltban, inkább antikváriumban dolgozni? – nézett komolyan rá. Erre nem felelhettem azt, hogy mert csak itt van állás.

-          Mert szeretek olvasni – mosolyogtam rá barátságosan.

-          És miket olvas? – fúrta bele tekintetét az arcomba, miközben vérvörös körmeivel az asztalon kopogtatott.

-          Inkább… drámákat.

-          Mi nem igazán árulunk drámákat… inkább regényekkel foglalkozunk – ez van, ha bemész egy antik könyvesboltba. – nem olvasott mostanában regényeket?

-          Hát… csak maiakat…

-          Akkor önnek egyáltalán nem ismerős az a név hogy Dickens? – megráztam a fejem – Dumas? – újabb fejrázás.

Hát… elég szépen elküldött a fenébe.  

Mivel már az Oxford Street-en nem volt esélyem, fogtam egy taxit, és elkocsikáztam a Harrods-ig. Hát nem tudom… lehet szerencsés leszek, lehet nem.  Mondjuk a Harrods-ben csak akad már valami üzlet, mert ha nem, komolyan fejbe lövöm magam. Hogy miért boltokkal próbálkozom? Mert örülök ha ott megállom a helyem az egyetem mellett.

Ott is bóklásztam egy jó darabig, elsősorban kisebb üzleteket és kávézókat keresve.  Elhaladtam egy igen nagy és szép üzlet mellett, melynek kirakatában a próbababák mellett hatalmas fényképek lógtak egy lányról.  Igényes volt, és… hát kicsit drága is, és egyáltalán nem kerestek eladót… legalábbis az ajtó szerint.

Ezzel szemben, mármint az üzlettel szemben egy kis ezoterikus boltban pont abban a percben raktak ki egy táblát… egy próbát megér.  És hát az volt az a bizonyos tábla. Besétáltam a tágas ajtón, és megszólaltam:

-          Jó napot! – sétáltam egyre beljebb.

-          Á, kedveském, mit keres? – egy aranyos, őszülő nénike fogott karon, és tessékelt beljebb.

-          Én… szóval állást keresnék.

-          Ááá, az mindjárt más szívem. Dolgoztál már valaha? – kérdezte – kiemelném – kedvesen.

-          Nem, de fogékony vagyok minden új dologra.

-          Értem, kedveském. A hétfői kezdés megfelelne neked? – nem hittem a fülemnek.

-          Öhm… persze, bármikor! – mosolyogtam teljes szívemből, mígnem megcsörrent a telefont.

-          Egy pillanat, ezt fel kell vennem.  Szia kicsim. Igen. Igen. Mikor? Ja… értem, hát sajnálom.  – majd le is tette.

-          Ne haragudjon kedveském, de az üzlet vezetője pont most hívott, hogy már elígérte valakinek az állást. – puff.

Szomorúan nézett rám, de én egy álmosoly, és egy „semmi baj” kíséretében kivonultam a bóklászó emberek közé.

-          Hé te! – rohant felém egy fiatal lány. – Láttalak kijönni a szomszéd üzletből… állást kerestél?

-          Igen, de honnan…

-          Honnan tudom? Onnan hogy az öreg hölgynek a fia az üzletvezető és ingyen dolgoztatja szegény anyját hogy vehessen fel másik munkást. Emellett mindig elígéri huszonéves picsáknak, így ott esélytelen állást találni – mosolygott rám megértően.

-          Köszönöm hogy szóltál – mosolyogtam vissza.

-          És… keresed még azt a bizonyos állást?

-          Persze! – csillant fel a szemem.

-          Akkor gyere velem!  - és bement a szemen lévő üzletbe. Ó , Istenem! Ez már csak egy jel! – ugye nincs tapasztalatod ilyen téren? -  kérdezett rá félve.

-          Hát… én még nem dolgoztam eladóként, viszont anyukám tervező. – javítottam a helyzeten.

-          Csakugyan? Hol tervez? – érdeklődött.

-          Övé volt a F&DeLucie. – a lány elkerekedett szemekkel nézett rám.

-          Nem mondod komolyan! Imádtam a ruháit! Szinte minden kollekciója megvan! És akkor… te vagy Hope, ugye? – ujjongott.

-          Igen. – ráztam vele kezet.

-          Anyukád tervez most valahol?

-          Hát… esküvői ruhákat Skóciában…

-          Oh… jól jött volna egy tervező is. A régi felmondott, így maradt egyedül anya plusz  hat varrónő… - szomorkodott.

-          Hát… ha csak a  tervei kellenek… - bíztattak.

-          Úr isten! Ezt nem mondod komolyan! Képes lenne Claire DeLucie itt dolgozni?

-          Végülis rákérdezhetek – csitítottam.

-          Komolyan? Claire DeLucie itt a NStyle-ban? A te anyud és az én anyum együtt dolgozni?  – sivongott.

-          Beszélek vele – bólogattam.

-          Szuper! Ha sikerülne, akkor tudnánk terjeszkedni más városokba is! Ilyen neves tervező mellett… de ha még nem is jön össze, te fel vagy véve! Holnap után fotózásra mész.

-          Mi? Ez nem egy ruhaüzlet? – csodálkoztam.

-          De… összesen kettő NStyle van Londonban. Egy itt, egy az Oxfort Streeten. Arról vagyunk híresek hogy a modelleink árulják a ruhákat, és az ő képeik vannak a kirakatban.

-          Tehát innen vagy olyan ismerős. – elmélkedtem. 

-          Igen. És neked is lesznek képeid az őszi kollekcióban, és ha minden jól megy, akkor a téliben már anyud ruháit viselheted – folytatta.

-          Remek! Most engem is bezsongattál! – méltatlankodtam nevetve.

-          Bocsi, de túl lelkes vagyok! Most van életem fénypontja! Végzős leszek az egyetemen, tökéletes állás, tökéletes barát, és ááá… itt áll mellettem Claire DeLucie lánya! – miután kitombolta magát, kicsit lassított, és igyekezett rendesen venni a levegőt. – Kedves Hope DeLucie – kezdett bele.

-          Hamilton… - szóltam közbe, mire furcsán nézett, majd mintha valami leesett volna neki.

-          Kedves Hope Hamilton, Isten hozott nálunk, az NStyle-nál, a nevem Nadine!

-          Örvendek – nevettem teljes szívemből.