2012. augusztus 19., vasárnap

II.kötet ~ 25.fejezet

Sziasztok!
Tudom, tudom nagyon régen jelentkeztem, de nem feledkeztem meg rólatok...sőt! Szinte csak rajtatok gondolkoztam. Igazából nyaralni voltam ahol nem volt net szóval elnézhetitek. Szóval... én szeretem ezt a sztorit. Nagyon! Mármint írni. Szóval... még nem fejezem be.  Arra is rájöttem hogy olyan szarul tagoltam hogy az fáj... Így egy hát gondolkodás után rájöttem hogy ez a második kötet vége. Ne kérdezzétek hogy jutottam ide, én sem tudom. Szóval a lényeg, hogy  még nem hagyom abba. Ez viszont olyan kötetzáró féle.  Díjakról annyit hogy nagyon-nagyon köszönöm, mert csak az ezelőtti rész alatt 13(!!) díj volt, meg még régebben, facebookon is kaptam, meg a másikban, szóval arra jutottam hogy inkább  hozom a részt, mert nekem kirakni a díjakat hosszabb idő mint írni egy 4 oldalas részt.  Szóval kellemes olvasást!



Harry

Amint meghallottam az ajtócsapódást, kivágtam a mosdó ajtaját és odasiettem Danielhez.
-         Megvan? – idegeskedett.
-         Meg. Mindent felvettem – mutattam a mobilomra.
-         És a többiek?
-         Úgy ahogy megbeszéltük. Liam a rendőrségen teszi a feljelentést, Zayn és Niall a lakásotokon van, és őrzik a bizonyítékokat, Louis pedig a testőreinkkel tartja fel az apád…
-         Légy szíves, ne nevezd őt az apámnak! – roskadt magába. Szerintem ez neki is sok. Szerinted bevette a kamu telefonálást? – pattogott.
-         Igen…Louis elég meggyőző tud lenni. Ha nem hallottam volna, akkor bizonytalankodnék, de mindent tisztán hallottam és szerintem összehoztuk. – veregettem meg a vállát.
-         De Styles… - roskadt le a padlóra. Eléggé meggyötört lehetett. – mi van ha ránk állítja az embereit? Hope-ék több mint egy évet menekültek, és elkapták őket…
-         Daniel, akármilyen gazember az apád, nem hiszem hogy legyilkoltatna az embereivel… - vígasztali próbáltam, bár hasztalanul mert nagyon nem akart jobb kedvre derülni. Félt.
-         Nem is rá gondoltam… neki is van egy főnöke, aki utasításokat oszt ki… és ha fél hogy leleplezzük, akkor… te is tudod.
-         Igen, tudom. De neked e miatt nem kell aggódnod. Tudod hogy tudok segíteni… - legalább is próbálkozok.
-         Nem értelek – nézett rám csodálkozó szemekkel.
-         Mit nem értesz?
-         Azt hogy neked utálnod kéne, mégis segítesz nekem… - rázta a fejét hitetlenül.
-         Tudom…
-         De miért?
-         Mert… ez nem rólad vagy rólam szól… hanem róla.
-         Hope-ról…
-         Pontosan… és hallottam mit mondott… te fontos vagy neki. Nem akarom hogy ha felébred akkor már ne tudjon veled beszélni. – őszinte voltam vele. Egy pokolian fájdalmas dolog az igazság, de ez tényleg nem rólunk szól.  - ha segíteni akarunk neki, akkor össze kell tartanunk.
-         Igazad van. – itt egy pillanatnyi csend tört a helyiségre, majd belépett egy férfi és a csend szertefoszlott – tudod, ha felébred, akkor megint minden megváltozik. – magamban már tudtam hogy ez lesz, de kimondva hallani ezerszer jobban fájt. Hogy miért? Csak mert igaza van. 
-         Menni kellene. – vágtam rá azonnal.

Sunyin kisomfordáltunk  a mosdóból, nehogy bizonyos emberek észrevegyenek minket. Itt értem a rajongókat és Daniel apját. Szerintem megsejtene valamit ha velem jönne ki a fia. A reptérről azonnal Danielék lakása felé vettük az irányt.

A helyszínelők már régen kint voltak Liammel, aki ide vezette őket.  Kicsit csodálkozhattak ha Zaynt és Niallt találták itt, de nyilván kimagyarázták magukat. A fejüket kellett volna látni, mikor mi léptünk be.
- Legközelebb a lányomat küldöm nyomozni… - szólt be csípősen egy középkorú, kopaszodó pasas, aki látszólag rohadtul nem itt lenne -  Ő méltányolná jelenléteteket.
- Ha nem lennénk itt, akkor a gyilkos már Japán felé repülne! – kelt védelmünkre Daniel, mire mindannyian mereven bámultunk. – Mi az? – csodálkozott reakciónkon.
- Semmi! – harsogtuk egyszerre, a nyomozókkal karöltve, majd mindenki folytatta eddigi tevékenységét: A helyszínelők tovább keresték a nyomokat, és mivel volt egy pár, bele kellett húzniuk hogy elegendő bizonyíték legyen benntartani a pasast. A srácoknak már nagyon mehetnékjük volt, de meg is értem, hiszen ma jöttünk haza egy két és fél hónapos turné után. Daniel pedig csak berontott a szobájába – ahonnan ki is tessékelték – majd magába roskadva figyelt.  Még a nyomozókat is meglepte, hogy Dan egy gyilkos képében mutatja be az apját, minket pedig hogy védeni próbált. Szegény gyerek.

Tényleg elhúzódott a nyomozás olyannyira, hogy maguk a helyszínelők küldtek haza minket. Egyébként nem értem hogy nekünk miért kellett ott lennünk, és mikor rákérdeztem közölték, hogy már rég hazamehettünk volna. De sok eszük van ezeknek is ilyenkor közölni…mindegy.  Danielt Niall elfuvarozta az anyja házához, mi pedig hazamentünk. Az egész este csak egy nagy szenvedés volt. Mindenki nyűglődött valami baromságon, például Louis akinek nem volt kimosva a kedvenc alsója. Megoldotta a dolgokat és felvette használtan – megjegyezném hogy két és fél hónapja állt ott.  A többiek is találtak okot a hisztire, de megértem hogy kivoltak. Egész nap akciófilmeset játszottunk. Végre mindenki ágyba kényszerítette magát, és igyekezett csendben felfogni a történteket.

Hát nem ez a nap volt a legdurvább. A következő időszak teljesen kikészített mindenkit. Mivel a testőreink – nem tudom milyen módszerrel -  a reptéren tartották Daniel apját, ezért elkezdődött a nyomozás komolyabb része és a tárgyalások. Már másnap az egész város – kiemelném Londonról van szó… ami nem egy kis falu – erről beszélt. Jah meg rólam… megszoktam hogy az emberek suttognak mögöttem, de ezt elég nehéz volt nem észrevenni és nem reagálni rá, ha rákérdeznek arra, hogy „Hogy viseled hogy Hope gyilkosa az exe?” Aham… ilyen jóféle kérdésekkel bombáztak hetekig. Először… Hope még nem halt meg… másodszor… nem az exe, hanem az apja, és harmadszor… exe???? Nem is jártak. Azonkívül az utcán papírzsepivel kínálgattak hátha elsírom magam. Nem adtam meg az utálóknak ezt az örömöt és nem akartam hogy a rajongók gyengének lássanak. Nem… most nem lehet. Azon felül nem csak én jártam tárgyalásokra és meghallgatásokra hanem a többiek is, aminek nem igazán örült a drága menedzserünk… hurrá. 


Szeptember végétől folyamatosan tárgyalásokra jártunk napi rendszerességgel, a szabadidőnkben pedig az új albumon dolgoztunk… kellett nekünk ebbe belekeverednünk! Peggie az idegösszeroppanás szélén állt, Rock pedig mint egy testőr mindenkit távol tartott tőle. Az ikreket megvédve a sajtótól – ami mindenhol jelen volt – otthon hagyták és rábízták őket egy nagyon megbízható személyre…

Daniel az fapofával ülte végig a tárgyalásokat és a tanúmeghallgatásokon meg sem próbálta védeni az apját. Undorodva nézett rá. Az volt a legdurvább mikor elsétált mellette, s gyönyörűen az arcába mondta hogy „gyilkos”. Peggie és Rock csak kapkodták a fejüket a jelenetnél, és nem tudták mi van. Teljesen abban a tudatban éltek hogy Dan is benne volt az egészben. Lehet hogy… kicsit idegbeteg a gyerek, de nem gyilkos, és főleg nem lenne benne ebbe. Pedig mindenki azzal jött hogy ő volt a besúgó, a „felderítő”. Szegény tűrte az őt érő vádakat, és felszegett fejjel nézett az emberekre jelezve, hogy nincs mit rejtegetnie. 

És persze ott volt a Hope téma. Hogy mi van vele. Hát igazából nem sok. Kómában fekszik egy kórházban, és nincs itt velem… már fél éve.

A tárgyalások december közepéig húzódtak. Egyszerűen nem tudtak pontot tenni a végére. Hiányzott egy darabka, amit sehol nem találtak. És az a darabka egyszer csak a semmiből a felszínre tört… két helyről… egyszerre. Merthogy megint az volt hogy három hónapig semmi nem történt, aztán minden egyszerre… hogy az élet mekkora egyensúlyban van az fáj! Éppen az utolsó – vagyis végítéletre hozó vagy milyen -  tárgyaláson ültünk, és már megint – mint az utóbbi három alkalommal – Daniel apjából akarták kiszedni a felbérlője nevét.
- Utoljára kérem Mr. Handerson! -  türelmetlenkedett a döntőbíró… kicsit már unja.
- Nem – mondta lazán. Aztán a kirendelt védőügyvédje valami olyasmit motyogott neki hogyha nem mondja el, akkor biztos lehet az életfogytiglanban, ha elmondja akkor még lehet esélye… esélye? Mégis mire? Mert az már biztos hogy itt fog megrohadni, de ha nem mondja el annak a pasasnak a nevét, akkor ez az egész banda – értem itt a tárgyalóteremben ülő összes embert – végveszélyben van a maffia miatt.

És akkor itt egyszerre sok minden történt… belépett a tárgyalóterembe Mia, akit nem láttam a rendőrség óta, Peggie telefonja megcsörrent és Handerson elordította magát hogy „Erusses”. És itt ki is tört a káosz. Peggie telefonnal a kezében elrohant, Handerson megőrült, Daniel ismételgette a nevet hogy el ne felejtse, majd Peggie rohant vissza hót sápadtan, remegő tagokkal.
-         A lányom felébredt.

Ha eddig nem volt káosz – pedig volt – akkor most jött el az igazai katasztrófafilm. A riporterek megrohamozták a telefonokat és az embereket. Rock foggal-körömmel harcolt ellenük, az emberek nagy része a padokat választotta búvóhelynek, mi a srácokkal igyekeztünk kimenni, mindenközben Handerson meg akart szökni. Hát nem sikerült. Igazából senkinek semmi nem sikerült. Rockot megállították a riporterek, mi nem jutottunk ki, és Handerson sem szökött meg.

Meg kellett várni a káosz végét. Ez volt az egyetlen megoldás. Peg kiverekedte magát az ajtón, és nagy valószínűséggel öt percen belül már a korházban volt. Daniel is igyekezett volna, de közben a pszihopata apja ordibált neki hogy milyen áruló és hűtlen egy fia van. Nem hatotta meg a fiát, aki tovább folytatta az útját. Összeszedtem a bátorságom és rohanni kezdtem. Ez a módszer bejött, mert mindenki mással volt elfoglalva. Soha nem is gondoltam volna hogy valahonnan… akárhonnan figyelemfelkeltés nélkül kislasszolhatnék. Hát úgy látszik, hogy az őrültek házában sikerült.

Nem sokkal utánam Daniel rontott ki az épületből, és beült mellém az autóba.
-         Ugye te is oda mész? – kérdezte lihegve.
-         Szerinted? – kitolattam a fullosan tele parkolóból és mint az őrült, szeltem az utcákat. Megérintettem a nyakamon lévő aprócska, fekete „H” betűt, és elfojtottam egy mosolyt. Még akkor csináltattam mikor Valentin nap után összejöttünk. Igazán meglepte, mindig azt nézegette. Nem feltűnő, csak az látja aki olyan viszonyban van velem… - vagyis aki a nyakam közvetlen közelében van. Persze a paparazzik szuper okos kamerája azonnal kiszúrta, úgyhogy nem titok.

Berontottunk a kórházba és a lift helyett felrohantunk kilencemeletnyi lépcsősoron, de még így is gyorsabban felértünk, mintha lifttel jöttünk volna. Odaérve arra a bizonyos folyosóra, kicsit lelassultunk. Ugyanis Peggie még akkor lépett be a kórterembe. Odaléptem a kórterem falán lévő nagy üvegablakhoz, és figyeltem a jelenetet. Az eddig mozdulatlanul fekvő Hope karjai igen csak mozogtak és rázáródtak édesanyja derekára. A meghitt anya-lánya pillanatok kicsaltak pár könnycseppet a szememből, de Daniel is elérzékenyült. Ezt kimutatva levágódott a padra. Nem bírta tovább nézni.

Peggie másfél órán keresztül ott volt, majd végre kilépett, mire mind a ketten felpattantunk.
-         Fiúk… kérlek titeket hogy menjetek haza.
-         Mi? – kérdeztük egyszerre, lesokkolva.
-         Hope nem áll készen rátok. Rengeteg dolgot kell megemésztenie, kezdve az apja halálával. – Peggiből kitört a zokogás – szegénykém még azt sem tudja hogy mi történt vele!  - igaza volt. Nem lehetünk önzőek és támadhatjuk le.
-         És mikor láthatjuk? – kockáztatott Dan.
-         A tárgyaláson.
-         De hisz az két hét múlva lesz! – hát igen, hátrány ha egy tárgyaláson kitör a harmadik világháború, de ha így folytatódik meglesz a negyedik is.
-         Igen… addig még hagyjatok neki időt és kérlek ne látogassátok! Ő is ezt szeretné… - ez volt a varázsmondat. Az öröm, ami a felébredésével járt el is illant. Nem is akar látni minket.

Hope

Nehéz szemhéjamat megemelve megláttam az ablakon beáradó fénysugarakat. Körülnéztem, és megállapítottam hogy egy kórházban vagyok. Nem tudom hogy lehet, egy pillanattal ezelőtt meghaltam… És éjszaka volt. Akkor most a mennyben vagyok?  Nem volt hozzám kötve egyetlen cső sem, így felálltam… de nem ment. A lábam összerogyott alattam, és a földre zuhantam. Fájt. Nagyon is. Most akkor két lehetőség van: a halál fájdalmas, vagy nem haltam meg.

Nagy valószínűséggel a második tippem nyert mert berohant egy nővér az orvos után kiabálva. Visszasegített az ágyra, ekkor vettem észre a sebeimet… a lábamon három nagyobb heg, a hasamon egy, és egy a karomon. Megszédültem. Lehet hogy eddig is szédültem, de nem ezzel voltam elfoglalva. Mindent homályosan láttam, és képekben. Mint egy filmet. Berontott pár orvos és vizsgálni kezdtek. Kérdezték mi bajom, de valahogy nem jött a számra a beszéd.  Kinyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Olyan vagyok mint egy kisbaba, egy törékeny kisbaba. Járni nem tudok és ezek szerint beszélni sem. A szüleimet akartam. Hogy itt legyenek velem és megnyugtassanak.

Ha ők nem, egy adag nyugtató megtette a hatását, és kidőlve feküdtem vissza az ágyra. Az egyik orvos a lábamat tornáztatta, a másik a mellkasomat nyomkodta, míg a harmadig beszélt hozzám, bár nem tudtam mit. Nem oda figyeltem. Beültettek egy tolókocsiba, és eltoltak a vizsgálóig. Az ablakból láttam a hulldogáló hópelyheket. Álljunk csak meg! Tegnap még május volt! Majdnem bepánikoltam, de túl nagy adag nyugtató volt, így csak ficeretem. Úgy döntöttem hogy kicsit megmozgatom a lábamat hátha majd rá tudom állni.

Kismilló vizsgálaton estem túl, mire visszatoltak a kórtermembe. Lehet a diliházban vagyok… vagy nem?
-         Hívd az anyját! – hallottam egy nővért. Akkor ez nem a diliház. Végre! Egy ismerős arc.

Nem kellett sokat várni, húsz perc múlva anya könnyek között lépett be a kórtermembe. Hang nélkül rogyott le az ágyamra, és várta hogy mit reagálok. Karomat széttártam, jelezve hogy meg akarom ölelni, és zokogva a vállamra borult. Így ültünk nagyon sokáig.  Beszélt nekem sok mindenről. Inkább vidám témákat hozott fel, de nem igen talált. Azt ecsetelte hogy milyen aranyosak az ikrek… akiknek itt sem kéne lenniük. Tudta hogy megsejtettem valamit, így az ajtó fele nézett. Példáját követve én is arra pillantottam és hát a szívem szakadt meg! Harry és Daniel. Lehet hogy sok mindent nem fogok fel és nem értek, de tudtam mit akarok. Visszanéztem anyára és megráztam a fejem.

Az idő szépen lassan telni kezdett. Egy hét után hazamehettem – ami furcsa volt. Anya szépen lassan beadagolta korházlétem alatt az eddig történteket és hát miden  ilyen beszélgetésünk után nyugtató kellett… az egyik után három adag.  Nem hiszem el hogy míg semmiről nem tudtam, mindent elvesztettem. Mindent, ami számított. Felemésztett a tudat, hogy vesztettünk. Ez nem egy egyszerű játék, itt életek vannak, amik romokban hevernek. Miáé, anyáé, Danielé, de legfőképpen az enyém. Annyi minden forog körülöttem, pedig legszívesebben itt sem lennék! A boldog, meghitt életem egy üres semmivé lett. Elvesztettem az apukámat.    

És a fránya tárgyalás is. Ott nem kerülöm ki Harryéket. Másfél hét alatt újra megtanultam járni, és beszélni is – de csak titokban. Nem szívesen beszéltem anya előtt, így nem is akartam hogy tudjon róla.  Vészesen sovány voltam, negyvenhárom kiló. Ha nem ébredek fel, valószínűleg éhen haltam volna. Beesett arc, szemek, kiálló csontok… csak bő ruhákban jártam.

Mikor kiengedtek a kórházból valahogy anya tudtára adtam hogy ki akarok menni apához a temetőbe. Ott lerogytam a sírjánál és órákat sírtam. Jobb lett volna ha én is meghalok. Ez a szenvedés csak felemészt és üres leszek… főleg most.

Anya a nekem vett titkos londoni lakásba bújtatott minket, és szó szerint nem mehettem ki az utcára. Nem is baj, nem nagyon akartam emberek közelében lenni. Nem akartam itt lenni. El akartam menni a fenébe! Kisétáltam anyuhoz a konyhába és elé toltam egy papírdarabot, min ez állt: „ El akarok menni.”

Anya azonnal ráállt az ügyre és mindent elintézett. Más nap már csak a becsomagolt bőröndök voltak a házban… na igen, a tárgyalás napja.

Nem sok hasznomat vették mert nem szóltam senkihez. Harry és Daniel szeme folyamatosan rajtam pihent, de nem akartam. Én elmegyek, ők maradnak. Bőven elég volt nekik ennyi Hope… nem kell még több veszély, gubanc, vita és semmi több. Daniel apját negyven év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték, és ráálltak keresni Eruseest.

Anya naphosszakat mesélt nekem a tárgyalásokról, az ügyekről, és minden másról, mégis teljesen más érzés itt lenni. Le akartam zárni az életemnek ezt a szakaszát. Tudtam hogyha kilépek azon a kapun, akkor többé nem nézek vissza. Elmegyek egy olyan helyre, ahol élhetek nyugodtan, félelem nélkül, szerelem nélkül. Most arra van a legkevésbé szükségem.

Amint a bíró megütötte a tárgyalás végét, két fiú lépett elém. Felnéztem rájuk, majd intettem anyának hogy menjen előre. Aham, kiment a teremből, de messzebb nem. Nem akar engem is elveszíteni…még egyszer.
-         Hope… - lépett elém Harry, majd megsimította arcomat. Daniel csak kék szemeivel méregetett.
-         Ne… - léptem hátrébb. Igen, ő volt az eső, akinek mondtam valamit. Vettem egy hatalmas levegőt, és belekezdtem hogy minél hamarabb túl legyek rajta. – Nézzétek… én elmegyek. Nem akarom hogy keressetek, nyugalomra vágyok. Rengeteg kárt okoztam mindkettőtöknek és nem érdemlitek meg hogy köztetek senyvődjek. Amit akkor mondtam igaz volt, de nem hittem volna hogy ez a találkozás megtörténik. Légy szíves, csak… hagyjatok! Nem akarok szerelmes lenni, mindössze felejteni akarok. Ha szerettek, akkor elengedtek, mert nem fogok köztetek választani! – kántáltam jól betanult szövegemet. Minden olyat mondtam  ami talán rákényszeríti őket hogy ne jöjjenek a közelembe, mikor pokolian fájt még őket is elveszíteni… csak hát itt az a  fránya többes szám. Azonnal kaptam magam és elsiettem… amennyire tudtam.

Csak néztek utánam, nem tudtak mit reagálni. Nem hagytam őket megszólalni. Beültem az útra kész autóba az ikrekkel, és Rock indította a motort. Még hátrapillantottam s kiszúrtam a két rohanó fiút. Nem… nem teszem tönkre őket. Jobb lesz ez így. – majd előre fordultam és lehunytam a szemem.   
  

17 megjegyzés:

  1. Sziaa!nagyon szeretem a blogodat!grat hozzá!;)hát ez a rész elég szomorú lett:(már úgy vártam h felébredjen Hope és újra vidám "Hope és Harry"-s részek legyenek:) ah..a végén majdnem sírtam!:S
    remélem lesz 3. kötet is:DD
    U.i:ügyesen megcsináltál 2 kötetet!!:DD ♥!

    VálaszTörlés
  2. hát erre csak azt tudom mondani,hogy WOW...:"(
    de azért ezt a részt is imádtam*-*

    VálaszTörlés
  3. jó úristen!
    ez nagyon... nagyon durva volt.._. és a vége olyan megható... áh, nem tudom milyen szóval tudnám jellemezni ezt a részt, de a lényeg, hogy nagyon tetszett!
    Nagyon várom már a folytatás,kíváncsi vagyok nagyon.**-*

    VálaszTörlés
  4. Szia!:) majdnem elsírtam magam a végére.remélem ezek után boldogabb részek lesznek,és bízom benne hogy Hope és Harry újból összejönnek.:)csak így tovább,hamar a kövit,ügyes vagy!!:)xx

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Ismét egy fantasztikus rész. Remélem Hope és Harry megint összejönnek.
    Siess a kövivel mert már nagyon kíváncsi vagyok! :)*-*-*-*<3
    xxx

    VálaszTörlés
  6. Nagyon Imádom! siess!!!!!!!!!!!! De azért nehogy már ilyen könnyen fel adják a fiúk! Hope sem bírja ki nélkülük!

    VálaszTörlés
  7. Már annyira vártam hogy Hope felébredjen. És arra számítottam, hogy Harry-vel rendbe jönnek a dolgok. Remélem az idő múlásával ez máshogy fog történni. :D Kimondhatatlanul szeretem a sztorit, egyszerűen annyira megható, tele van érzelmekkel.. kivitelezett, és persze fantasztikus.. Órahosszat tudnám még dicsérni..:D Olyan események történnek, amelyeknek még nem lehet véget vetni.. ezért is örülök annak, hogy még nem fejezed be. :D Siess a következővel! :))

    VálaszTörlés
  8. Nagyon örülök hogy végre van rész, már hiányoltam a blogodat! :) Ismét nagyon jó lett, és ki tudja mi lesz a folytatás?! Nekem ötletem sincs :D Egyébként az nagyon tetszett, hogy nem akar Hope választani a fiúk között...igazából nekem mindkét eset nagyon tetszene, mindkét srácot megkedveltem a történetben :) Így tovább, siess a kövivel! :))) :*

    VálaszTörlés
  9. uramisten! Itt aztán bőven vannak események!!! nagyon szép rész lett, csak kár h még mindig szomorú.. én am nem vok oda az 1Dért, és ez az egyetlen blog, ahol mégis tényleg Harrynek szurkolok.. :) m az egész róluk szól, és nagyon jók együtt(szinte egymásnak vannak teremtve :D), de ezt a változatot is megértem.
    várom a következőt, hajrá!! :)

    VálaszTörlés
  10. úúúúúr isten a végét végig sírtam :'( remélem Harryvel össze jönnek és Dan-el meg barátok maradnak és így boldog élete lesz Hope-nak :) nagyon siess a kövivel mert érdekel mi lesz!!!!!!!!!! sok puszi Boci xoxo

    VálaszTörlés
  11. Atyaúristen ez fantasztikus!Nem jutok szóhoz komolyan.....Csak annyit tudok mondani hogy Nagyon jó lett!Imádtam...Gyorsan a kövivel!:]♥♥

    VálaszTörlés
  12. OMG NAGGYONJÓLETT EZ A RÉSZ eláll a lélegzetem is meg a végén már sirtam nagyon jó lett, már nagyon várom a kövi részt :DD

    VálaszTörlés
  13. Szia! Egyszerűen imádom a blogodat!!! Annyira jó!!!:$ ♥♥
    Ha esetleg lenne időd, akkor elolvasnád az enyémet is? Csak nem rég kezdtem..:) dontbeafraid-todream.blogspot.com
    Ui: Annyira, de anyiraaa jó a történet!!!:$ :DD
    Vivi xx :)

    VálaszTörlés
  14. kövit gyorsan! :)

    VálaszTörlés
  15. Szia! Imádom a blogod!! ♥:$$ Remélem az enyém is tetszik neked:
    http://dreamcometrue-oliviaholloway.blogspot.com/
    Remélem tetszik, Gidaa xx

    VálaszTörlés
  16. hali ! Imádom a blogodat, egyszerűen csodás 1D-s fanfic. És ha már itt tartunk szeretnélek meglepni valamivel. Egy kis meglepetés vár téged a blogomon : http://harryzayn1d.blogspot.hu/2012/08/blog-elso-dija.html

    VálaszTörlés
  17. Imádtam mint a többit. Na, erre nem számítottam h ott hagyja öket! :) Siess várom a következő részt!!! :))

    VálaszTörlés